Adamante notare

 

***

A hideg, sivatagi éjszaka tiszta égboltja alatt az ezredes letelepedett egy sziklára.

– Tudja, hogy utálom magát, mikor igaza van? – kérdezte a sötétben.

– Igen, asszonyom. Még mindig?

– Egyre jobban és jobban, ahogy múlnak felettem az évek. Az a három kölyök… sok volt. Sokáig tartott az is, hogy kijózanodjam belőlük.  Tovább, mint régebben – ingatta a fejét. – Pokolba is, nem vagyok olyan öreg még ehhez! Vagy igen, Nicos?

Vagy igen, Nicos? Jól tudta, hogy erre nem létezik jó válasz. Felettese, a Birodalom nemese volt, sok nemzedéknyi kékvérűség örököse, felmenői között számos nagyhatalmú thaumaturggal. Konstantin volt a megmondhatója, hogy picivel több is volt már, mint közönséges ember, ám közeledve a negyvenhez, teste nagyon is emberi része mind hangosabban követelt magának figyelmet. Nem tudta már csakúgy lerázni magáról fáradtságát, mint régebben, és az átvirrasztott éjszakák sokkal többet vettek el, mint amennyit adtak. 

Erre a kérdésre nem létezett jó válasz. Bizánc minden emberlakta birodalomnál jobban ismerte a mágiát, annak törvényeit, ám így sem tudott úrrá lenni annak egyik legfontosabb aspektusán. Az emberen, aki használta.

Ha pedig nem létezett jó válasz, akkor Nicos nem elégedett meg egy rosszal.  Gyógyfüvekből készített, kesernyés szíverősítővel teli laposüveget vett elő és felettese felé nyújtotta. Az ezredes családjának birtokai voltak Chers Tauricában, a Pontus Euxinus, a Fekete-tenger északi partvidékén. Többször említette, hogy ottani ősei inkább gazdálkodók, sem katonák és mágusok voltak, s hogy ők főzték az egyik legjobb keserűt a tartományban. Említette azt is, hogy kedveli az ízét. Ezért is tartott magánál egy flaskányit.

Megvárta, amíg felettese többször is kortyol belőle, majd sorra vette mindazt, amit Alexandriában megtudott.

– Gondolja, hogy az, ami a zászlóssal történt, kapcsolatban áll azzal, ami itt lezajlott? – kérdezte az ezredes.

– Sem tagadni, sem kijelenteni nem merném, asszonyom. A hasonlóság viszont tény, ha egy nagyon kicsavart módon is. Ám, míg a zászlós esetében arra használták, hogy megmentsék vele, ez, mint ön is mondta információszerzésre, és büntetésre szolgált. Honnan tudta, hogy a test egységének megbomlása meggyengíti a tudatét is?

– Megint csak a maga hibájából. Mivel javasolta, hogy írjak értékelést Tzimiszkesz őrnagyról, mit több dicsérjem az eredményeit, aztán pedig feltűnés mentesen ott hagyott egy vázlatot az asztalomon, nem volt más lehetőségem, hát megírtam. Ezt követően készséggel hozzáférést biztosítottak a civatateo vizsgálati jegyzőkönyveihez, mi több szinte rám tukmálták őket. Tudta, hogy úgy tekintenek az Azték Vérbirodalomban terjedő fertőzésre, mint valami növényre? Van, vagyis inkább csak volt egy magja, egy gyökere, melyet a dédapám kitépett, de a belőle sarjadt fa még áll és levelet meg termést hoz. Ezen a fán, a civatateo az ág, melyen a l’esclavok sarjadnak. A nő utas volt a hajón, őt fertőzte meg egyedül a kórság eredeti formája, a férfiak már azt kapták el, ami benne tovább fejlődött. Míg a nő tudata erősebb lett, az övék leépült, befolyásolhatóvá vált. Azt állítják, hogy a terjedési folyamat egyetlen igazán kritikus pontja az maga a nő, az „anya”, mert nála csupán a nyers fertőzés van jelen, és az igazán csak a testre hat. A szétzilált tudatnak ebben az új, eltorzult burokban kell magára találnia. Ezzel szemben a férfiak esetében a civatateo tudati és érzelmi befolyása végig jelen van az átalakulás során. Ezért lehetséges, hogy bár ők primitívebbek, elméjük sokkal rendezettebb, mint az őket teremtő nőé.

– Ezt annak a torzónak a vizsgálatából állapították meg? – kérdezte csodálkozva Nicos.

– Nem, dehogy! – legyintett felettese és ivott még egy kortyot. – Mióta odaát összeeszkábálták Mexikót, és létrejött a diplomáciai kapcsolat, a Hermész Intézetnek is sikerült megvetnie odaát a lábát. Van saját kutatóállomásuk, meg minden. Van információ áramlás az itthoni és az ottani egységek között, ám az Atlanti Fal megnehezíti a közvetlen kommunikációt. Viszont hajók rendszeresen járnak, oda-vissza ingázva a kutatási eredményekkel.  Tekintve, hogy ez volt az első ilyen jellegű támadás, a Birodalom területén, ezért hát nem siettek az adatok publikálásával, mindeddig.  Tudja, Nicos, az egészről valahogy az SSP-ék jutnak eszembe. A természetes úton, vagy a Heg erejének hatására létrejött példányok, fajok sokkal torzabbak, mind testben, mind lélekben. Átalakulásukból valahogy hiányzott az „akarat”, legyen az akár az igazi törzsfejlődésé, akár egy irányító tudaté. Amiket viszont ember hozott létre, azok sokkal „harmonikusabbak” lesznek.

– Mert azok mögött ott állt az alkotó tudat? – kérdezte Nicos.

– Valahogy úgy. Eddig úgy hittem, azért, mert a tudás, a szelekció, a határozott szándék a lényeg, hogy nem hagyjuk szabadon formálódni az anyagot, hanem direktmódon teremtünk. Ám ezt látva – intette a ciszterna bejárata felé -, és abból kiindulva, amit maga mondott, azt kell gondolnom, hogy ez inkább csupán erkölcsi kérdés. Egy állattal habozás nélkül megtesszük, de egy emberrel nem. Gondoljon bele, ha a mentalisták rájönnek majd, hogy a szerves thaumaturgia révén befolyásolhatóbbá válik az elme? Mi megrekedtünk ebben a tudományban, mert önmagában sohasem volt elég hatékony. Túl sok volt a veszteség. Ám ezek itt – intett ismét a ciszterna felé -, ezek bármilyen borzalmasak is, bármilyen ősi, embertelen fanatizmus is vezérli őket, akkor is eredményesebbek ebben nálunk és csupán rajtuk múlott, hogy mindeddig nem dörgölték az orrunk alá.

– Mindeddig – itta ki a laposüveget –, attól tartottam, hogy ha túl feltűnőek lesznek a Birodalom bürokráciája túlzott erővel fogja letarolni őket. Így lényegében ágyúval lőnénk verébre. Most már az aggaszt, hogy ha ennek híre megy megfelelő körökben, fenyegetés helyett lehetőséget látnak majd benne. Inkább elnézik nekik a zavargásokat, a vérontást. Kezdetben mindenképpen. Addig is levadásznak néhányat közülük és megszerzik a mágikus fogásaik titkát, hogy mikor még eleget tudnak, tökéletesítsék azt, így téve feleslegessé az eredeti forrást. Aztán kiirtják őket.

Nicos úgy vélte érti felettesét. A Birodalom kékvérű nemeseként az olyanok, mint a szetiták, nem sokat értek a szemében. Emellett hazája ellenségei is voltak, bűnözők, terroristák, nem többek. Thaumaturgként és katonaként pedig felesküdött a birodalmi eszmére, annak védelmére és előmozdítására. Ha mindaz, amire az imént következtetett a mentalizmus és a szerves thaumaturgia kapcsolatáról igaz, akkor a Bizánc hosszútávon, egy újabb jelentős mágikus fejlődés előtt áll majd. Ha pedig ennek meg kell adni az árát, nos, a Birodalom sohasem hezitált kemény döntéseket meghozni. Akár lakói kárára is.

Katonaként kötelességük elősegíteni mindezt. Neki éppen úgy, mint az ezredesnek. Hogy emberként mi volna a helyes, azt csak maga Konstantin tudja.

– Látja Nicos – adta vissza a palackot felettese –, ezért érzem magam öregnek. Megváltoztatni a világot? Az a fiatalok játéka.

– Talán nem változtatni kell asszonyom. Csak megvédeni –csúsztatta a zsebébe.

Adamante notare

 

***

Nicos megigazította az arcát takaró maszkot. Immáron hatodszor az elmúlt negyedórában. Megigazította, pedig semmi gond sem volt vele. Egyszerűen csak kellett valami, amivel újra és újra eltereli a figyelmét.

Járt Afrika középső részén, ahol a Birodalom határos volt az az elszabadult burjánzás mágia életre kelt kongói őserdővel, elkísérte a Hegbe az ezredest, és negyed magával visszatért egy nagyon félresikerült Hindukus béli küldetéséről, ám neki is voltak határai. A garamai szervkút ilyen volt.

Szervkút. Szenvtelen név a rideg és sztoikus thanatoszoktól, akik ráakadtak.  Még akkor is, ha az volt és nem több.

Garama ősi város volt, egykoron királyi központ, majd a hódító Róma és Bizánc erődítménye, mely Cyrenaica tartomány déli határait, később pedig már középső területeit őrizte. Jelentőségét akkor veszítette el, mikor a központjául szolgáló három oázis vizei el kezdetek elapadni, és mágiával sem lehetett őket újrafakasztani. Teltek az évek és a település lassan jelentőségét vesztette. Kis létszámú helyőrség maradt csak itt, őrizni a történelmi emlékeket és néhány szegény család, akiknek nem volt miből elköltözniük. Összesen kétszázhatvanhárom ember és egy csomó haszonállat.

Bizakodva tért vissza Alexandriából. A szanatóriumban jó kezekben hagyta a zászlóst és nagy reményeket fűzött hozzá, hogy a Vlasova házaspár megoldást talál a helyzetre. Még akkor is, ha az, amit mondtak, az egymásba olvasztott testekről és a talán összevegyülő tudatokról még mindig zavarta. Éppen ezért fogadta keserű szájízzel, hogy az ezredest a forró égövi terepegyenruhájában találta, mikor ma reggel visszatért az irodájába.

– Megyünk Garamába! – közölte ellentmondást nem tűrően.

Régen, nem számított szokatlannak, ha egy-egy településsel nem volt kapcsolat pár napig, a mágikus kommunikációt legalább annyi interferencia nehezítette, mint a technikait, ám már a rádió és a vezetékes telefon korában egy katonai helyőrség nem némulhatott el nyomtalanul. Úgy nem, hogy senki észre se vegye. A kiérkező járőr értesítette a cyrenaicai parancsnokságot, onnan jött a telefon Heliopolisba. Szakértőket kértek, vagy valakit, aki látott már ilyet. Ő pedig, mert képtelen volt lebeszélni a felettesét, hogy odamenjen, értelemszerűen vele tartott.

A ciszterna hatalmas volt. Arra készült, hogy a helyőrség alatt kibukkanó forrás, hideg vizét összegyűjtse és így biztosítsa a védők utánpótlását egy esetleges ostrom idején. Akkoriban, mikor a Garama fontos határerőd és ellenőrzőpont volt, és több mint háromezren éltek csak a helyőrségben. Ehhez mérten lehetett vagy tíz méter átmérőjű, és legalább háromszor olyan mély.

Nicos újra megigazította a maszkját. Csodálta felettesét, aki egyenes háttal, rezzenéstelen arccal szemlélte, ahogy a thanatoszok által irányított munkások dologhoz látnak. A szervkút körül felállított lámpák alaktalan, névtelen iszonyt világítottak meg, izomról izomra, csontról csontra. Emberek, állatok förtelmes egyesülése volt, bizarr hústömeg, felismerhető és csupáncsak sejthető testrészek ocsmány elegye. Szemeket látott, végtagokat, szájakat, lüktető, rángó deformált szerveket.

A munkások hét, üreges fémrúddal fogták közre a förtelmet, majd ólom sűrű alkímiai fémet csorgattak beléjük. Az, érintkezve a lény testével önálló életre kelt és szétfolyt rajta, majd végül egyfajta hámként szilárdult meg a külsején. Ebbe akasztották a kampókat, melyekkel végül kiemelték a helyről.

– Biztonságos ez? – kérdezte az egyik katona.

– Biztonságos? – pillantott rá a Nicos mellett álló thanatosz. – Nem. Legszívesebben hozzá sem nyúlnánk.

Nem emelték ki teljesen a lényt a ciszternából, csupán annyira, hogy a thanatoszok rangidőse egy biztonságosnak ítélt ponton megérinthesse. Olyasféle kesztyűt viselt, amit Nicos az ismeretlen eredetű SSP-ék vizsgálatánál látott eddig. Anyaga teljesen elszigetelte a thaumaturgot a lény erejétől, míg az ujjaira szerelt tűk belemélyedtek nem csupán a kőkemény, de a valódi kőből álló külső vázakba is, így csapolva meg az SSP életerejét és tárva fel titkait a kutatók előtt.

Öt kattanás, öt tű. Elnézve a thanatosz érzelemmentes arcát Nicos képtelen volt kiverni a fejéből, hogy hasonló sztoikus nyugalommal cselekedne, ha nem ezzel a förmedvénnyel, hanem Rosette Declane zászlóssal lenne dolga. Ez a gondolat felidézte benne, amit a házaspár mondott, az összeolvasztott testekről és tudatokról. Erről még nem volt érkezése beszámolni az ezredesnek. Emellett az csupán két test volt és két tudat, melyeket egyetlen határozott céllal vegyítettek össze, egy sokkal, tisztább eredménnyel.  Össze sem lehetett hasonlítani ezzel az előttük rángó borzalommal. A párhuzam mégis ott volt és nem is tudta elűzni magától a gondolatát.

– Haldoklik – mondta színtelen hangon a thanatosz. – Megannyi deformált tüdő és légcső próbál levegőhöz jutni, de az átalakulás esélyt sem adott nekik a normális működésre. Ahogy a többi szervnek sem – húzta vissza a kezét. – Egyébiránt mind ott vannak benne. Garama egész lakossága.

– Hatalmas erő és elszántság kell ilyesmi létrehozásához, mégis csaknem meddő az egész erőlködés – közölte az ezredes.

– Csaknem? – fordult felé a thanatosz.

– Ha most tekintünk rá, akkor csupán egy döglődő húsbábú, ám mikor ilyen lett, nem csupán a testszövet feslett fel, de valószínűleg a benne lévők tudata is. Most jószerivel agyhalott, ám mielőtt az lett, feltehetően fogékony volt a mentális behatásokra.

– Úgy érti, ezt az egészet csak azért hozták létre, hogy tudáshoz jussanak? – vonta fel maszkja mögött a szemöldökét a thanatosz.

Nicos felettese bólintott, a százados pedig eltöprengett rajta, vajon hogyan jutott erre.

– Az élők elméje ellenálló, károsodás nélkül nehéz befolyásolni. Ám mikor a test egysége meggyengül, vele a tudaté is. Valahol nagyon kitekert módon logikus, hogy ne egyenként vesződjenek velük, hanem egyetlen rítussal hajtsák végre az egészet. Hatalmas mennyiségű anyagról és tudásról beszélünk, nem is tudom egyetlen elme, hogy volt képes elbírni vele. Ezért mondtam, hogy csaknem meddő volt az egész.

– Megbocsátson asszonyom, de mi alapján… - hajolt előre Nicos, és kérdezte halkan a felettesét.

Az válasz helyett elővett egy borítékot az egyenruhája zsebéből és hátra nyújtotta neki.

– Amíg maga oda volt, én is végeztem egy kis kutatást. Meglepően mélyre kellett ásnom, hadd tegyem hozzá. Pedig azt hinné az ember, hogy egy ilyen helyzetben a nyomozatiak maguk is mozgatni kezdik a szálakat.

Nicos kinyitotta a borítékot. A benne lévő papíron egy háromoszlopos listát talált. Az első kettőben városok, és tartományok voltak felsorolva, a harmadikban pedig a feltételezett jelentőségük. Szerepelt közöttük Garama is.

– Természetesen elég kezdetleges a lista és csupán reaktivitást tesz lehetővé, ám jobb a semminél – folytatta az ezredes. – Most már legalább sejteni fogjuk, hogy melyik helyet miért dúlták fel. Szet sarlatánjai eltűnhetnek ugyan a sivatag homokjában, akárcsak a mágiájuk, de egy város már aligha. Azt nem tudtam meg, mitől volt fontos Garama, csak azt, hogy volt jelentősége. Most már viszont azt is tudjuk, hogy számított annyira, hogy a jelenben kibontakozó ámokfutásukban is útba ejtsék. Még pedig ilyen formán – intett a kreatúra felé. – Bennem azt az érzetet kelti, hogy nemcsak a tudásukért jöttek, hanem hogy büntettessék is őket.  Úgy olvastam, az egyiptomi vallás szerint a testnek és léleknek egyben kell átkelnie a túlvilágra.

– Folyamatosan, több lépéssel le vagyunk maradva – mondta kis idő múltán olyan halkan, hogy csak ő, Nicos hallotta.

Felettese hangja fáradtnak tűnt. Mindketten szokva voltak a nehézségekhez, ám a szetiták után folytatott vizsgálat, mint ahogy az ezredes is mondta, csupán reaktív volt. Reagáltak az eseményekre, de nem tudtak elébük menni. A meddő küzdelem pedig kimeríti az embert.

– Le kell ülnöm, Nicos – mondta halkan, majd kieresztette a hangját. – Kutassanak tovább, kérjenek segítséget Cyrenaicaból ha kell! Garama feltételezhetően köthető a szetitákhoz. Ha bármi bizonyíték van rá, arról tudni akarok!

Adamante notare

 

12.

Alexandria, a Birodalmi időszámítás 1604. éve, szeptember 13.

 

Sikoly volt a sötétben. Káoszban kavargó zavaros akarat. Éles, színtelen szilánkok kaleidoszkópja.  Fájdalom kiáltás a hang nélküli semmiben.

Puha, körülölelő tompaság. Tompa, meleget árasztó fehér fény. Mély, kenetteljes hangok monoton suttogása.

Zavaros hörgések, melyeket egy nehezen forgó nyelv és egy még nehezebben mozduló elme kusza kapcsolata szült.

Ennyi volt ő. Ennyi és nem több. Egy időtlen helyre száműzött töredék, távol mindentől, ami valaha volt.

Hang. Hang melyet hallott újra és újra. Mély, kenetteljes hang, monoton suttogása. Nem értette, de eljutott hozzá. Piciny darabkája, minden, mi megmaradt belőle, lassan forgott az időtlen, határtalan semmiben, begömbölyödve, mint magzat az anyaméhben, és semmi sem érinthette meg. Semmi, csak ez a hang.

Suttogás volt elsőre. Érthetetlen hangok, töredékek egyvelege, mely mégis úgy simított végig rajta, mint ahogy csupán anya tud gyermekén, olyan megnyugtatóan, olyan lágyan.

Suttogás volt elsőre, mely később mókás mormogássá vált, gügyögéssé, mellyel szülő szól utódjához. Szavakat hallott, ha nem is értette őket, csupán a törődést érezte, mely belőlük áradt. Annak a pici darabkának, mely belőle maradt.

Lebegett csupán ezen a tér és idő nélküli tengeren, a szavak keltette hullámok pedig elringatták. Vissza, abba az időbe, mikor még gyermek volt.

 

 

***

A kellemes légáramlat ébresztette fel. Puha fehérségben hevert, lágyan áttetsző fátyol terült fölé, mögötte pedig egy halvány árnyék. Tompa hangokat hallott, lassan ejtett, megnyugtató szavak moraját.

Valami megtörte a fátylat és óvatosan megérintette. Alig látta, alig érezte a tapintását a bőrén, csupán azt, hogy árad belőle a figyelmesség és az óvó szándék.  Mint mikor egy anya érinti meg gyermekét.

– Mama? – suttogta nehezen forgó nyelvvel.

Válasz helyett pusztán egy újabb megnyugtató simítást kapott a homlokán. Csillapodott tőle a bensőjében kavargó zűrzavar, míg ismét el nem szunnyadt.

 

***

Álmában lebegett, önmaga börtönévé vált sérült teste felett. Érezte inkább, sem mint látta a tiszta, friss illatú kórtermet, melyben egymaga feküdt, a rovarhálós ágyat és az annak végében álló emberfoltokat. Hallotta őket, tompán, suttogón.

– Tapasztaltunk némi konszolidációt – hallotta az egyiket. – Átrendeződést a mentális kéreg rétegeiben, az elmúlt napokban.

– A kezelés eredményeként? – szólalt meg a másik.

– Talán. Bár inkább elcsendesedésnek nevezném, mely a mentális és asztrális zűrzavar után következett be. Mintha aludna az elméje, akkor is mikor ébren van. Képzelje el úgy, mint egyfajta határvonalat mely elválasztja a kevés ép részt a még sérültektől, addig, amíg azok gyógyulnak. Amennyiben a kezelésünk okozza, úgy ez teljesen egyedi reakció, amit korábban nem tapasztaltunk.

– Ahogy hasonló eset sem fordult még meg az ön keze alatt.

– Senki keze alatt, attól tartok. Továbbra is úgy tervezi, hogy ha rendezte a dolgait, visszatér Mauretániába?

– Tartok tőle, hogy igen. Csupán a menyasszonyom miatt jöttem keletre.

Menyasszony. Ez a szó hullámot vetett zilált bensőjében. Leonor.

– Leonor – suttogta alig hallhatóan a teste.

Az ágya végében álló két alak megváltozott. Hangja nyomán megrebbentek, mint gyertyaláng a szélben.

– Leonor? – kérdezték.

A név által keltett hullámok fájdalmasan csapódtak neki, majd verődtek vissza tudata rogyadozó falairól. Leonor… rőt, és fekete miazma tolakszik be a semmiből… Leonor… az elválás fájdalmas tudata… Leonor… bőrkeményedéses ujjak érintése napégette arcán… Leonor…

Visszasüppedt, a fehér, puha, semmibe.

 

***

Fokról fokra, tétova lépésről, tétova lépésre hagyta el az álmok birodalmát, vissza az ébrenlétbe.

Ezúttal, ha nem is élesebben, de sokkal kontúrosabban látott. Fények és árnyékok lassan mozgó kavalkádja lett minden. Kedvére való volt.

Sötét folt emelkedett fel, valahol a látótere határán, és odasiklott hozzá.

– Felébredt – állapította meg, majd végighúzta ujjait a homlokán. A fény-árnyék kavalkád picit kitisztult.

Körülötte, hosszúra nyúló, kék árnyékokkal kúszott be a vörös naplemente a kórterembe. Szép volt. Megnyugtató. A tenger felől érkező sós szellő nyomán életre kelni látszottak szobája függönyei.

– Gyönyörű – szólalt meg, nehezen forgó nyelvvel. Olyan volt, mintha más formálta volna meg helyett a hangokat. Egy másik test.

A lassan kiélesedő, szürke ruhát viselő alak követte a pillantását és körbetekintett a kórtermen.

– Valóban az – mondta.

Hallotta már a hangját. Tompábban, halkabban, de hallotta. Ő volt az, aki a menyasszonya miatt jött keletre. A gondolattól újra előtolakodtak elméje kusza homályából az emlékek.  Olyanok voltak, mint durván töredezett üvegszilánkok, melyek hasítva törtek utat maguknak. A homlokára szorította mindkét tenyerét, mintha ezzel visszatarthatná őket.

Újabb simítás, ezúttal a halántékán.

– Hunyja le a szemét, és lazuljon el! Mindjárt könnyebb lesz, ígérem!

Csobogást hallott.

– Most kérem, engedje le a kezét, hadd terítsem ezt a szemére! – folytatta halkan.

Hűs, semleges illatú szövet simult az arcára. Szomorúságot érzett. A naplemente fényében fürdő kórterem látványa olyan gyönyörű volt, örömmel és bizalommal töltötte el, bár nem tudta megmondani miért. Most megfosztották tőle.

– Nem az alkonnyal van baj… ugye? – suttogta.

– Nem hiszem – felelte a férfi. – Az valóban gyönyörű.

Gyönyörű… hogy is lehetett volna vele baj? Benne volt a hiba. Az emlékben. Leonorban.

Töredezett üvegszilánkok hasítanak a sérült szövetbe. Ujjai ökölbe szorultak, összegyűrve a takarót. Valami megfeszült benne.

– Engedje el! – kérte a férfi. – Csak engedje el!

Elengedni? Hiszen nem ő kapaszkodott belé, hanem éppen fordítva. Az, ami tiltakozni akart az ellen, hogy elfelejtse, hogy elengedje. Miért… miért?

– Elnézést ezért! – mondta a férfi, majd megoldotta a hálóruháját és mutatóujja körmét végighúzta előbb a nyakán, majd a szegycsontján, végül kört írt le mindkét melle körül. Olyan volt, mintha vágások hasadtak volna rajta. Mély, vér és fájdalom nélküli vágások, melyeken át kiömlött belőle mindaz, ami ártalmas. Még a nedvességet is érezte a bőrén, de az elméje tudta, hogy nincs ott semmit.

– Jobb? – kérdezte a másik.

– Igen – suttogta.

Felszabadult, de közben ürességet is érzett. A szilánkok eltűntek, de velük az emlékek is.

– Még egyszer bocsánat! – kérte, és visszagombolta a hálóruháját.

Nem neheztelt a férfira, aki megszabadította a fájdalomtól, csak arra, aki elvette tőle Leonort. Sírva fakadt.

– Sajnálom Leonor… sajnálom… sajnálom… – zokogott.