A khor 7. fejezet 7. rész

 ***

 Arcana, a kaschát a szertartási teremben hagyva, egyedül indult megkeresni Jashát. Vílája otthon volt ezek között földalatti fák között, fajtájának ezernyi szeme és füle figyelte minden szegletét, biztos volt hát benne, hogy megtalálja. Miként Radomirt is, még akkor is, ha a tündér el akarta távolítani mellőle. A kapocs kettejük között nem az ő műve volt, csupán átalakult. Egymáshoz tartoztak.

Az általa bejárt járatok hatalmas és sötét csarnokokat kötöttek össze. Ahogy átvágott rajtuk, halk beszédet vélt hallani, gyerek ricsajt, anyák énekét a kisdedekhez. A homály megelevenedni látszott, mélyén zöld láng lobbant, fénynél pedig alakokat látott. Táncosokat, üllőjük felett görnyedő kovácsokat, ősz bölcsek szavára figyelő ifjakat. Roppant sírbolt, az Első hajnal óta semmivé lett világé.

Csarnokról csarnokra járta be. A víla sötét elégettséggel tárta elé azt is, amit nem látott. Az óistenek pontosan annyira nem szerették az embert, mint amennyire imádták más teremtményeiket. Mesélt neki a domovojok apró, de szorgos népről, akik semmire sem vágytak jobban csak egy biztos, kis otthonra, és hasznos életre. Nagyszerű mesteremberek voltak, gondos gazdák, az emberre és az ő új istenére a legkevésbé sem veszélyesek. Mégis amerre Bergamon hite felütötte a fejét, lángba borultak a domovoj falvak, tűzbe veszett a megannyi műremek, amit alkottak. Népük túlélői a Héttölgyhöz menekültek, hogy a következő évezredet rettegéssel töltsék. Eltűntek a dévák és a szépasszonyok a mezőkről és a ligetekből, a vogyanojok mocsarait kiszárította Bergamon Tüze, s már szinte semmi sem maradt belőlük ezen a fénybeborult világon. Nem tudta nem észrevenni az igazi keserűséget és szomorúságot a tündér hangjában. Az ember és az óidők vílája a lehető legtávolabb álltak egymástól, de a veszteség okozta fájdalom mindkettőjük számára egyforma volt. A tündér egy kegyetlen, sötét, de ártatlan világot vágyott vissza, a helyett, ami nekik jutott. Az otthonát akarta, amit az ember elvett tőle s ezért az egyért nem tudta elítélni.

A csarnok, melybe végül a megérzése vezette más volt, mint a korábbiak. Hasonlított arra ahol a kaschát hagyta. A fák gyökerei itt újra törzsekké nőttek, ágakat hajtottak, azokon fekete és vörös levelek nőttek a csarnok mennyezete felől sugárzó zöldes fényben. Buja moha takaró fedte a sziklás talajt, alatta apró szerzetek motoztak, a fák ágain pedig szílák és tündér varjak ültek. A fák között sétálva két ember magas kövekkel teleszórt tisztást pillantott meg, északi sarkában egy térdelő alakkal. Rajtaütéshez és csapdaállításhoz kiváló.  A kövek mögött maradva, lassan közelített.

A térdeplő vértet viselt, remekbe készült, díszes, mégis csatabíró vértezetet. Vezéri páncélt. Szárnysuhogást hallott, és a víla ereszkedett le a halott melletti kőre, szárnyával felé intett.

– Vedd el! – suttogta. – Ezért jöttél idáig.

Szétcsapta szárnyait, és a csarnokot fény töltötte meg. A páncélos nem volt egyedül. A földalatti fák tövében újabb alakokon csillant meg fény. De milyen páncélok voltak azok, Sztergojra! Hatalmas, kétembernyi zöldes fekete vértezetet viselő szörnyetegek várakoztak némán a gyökerek között, azoktól félig benőve. Több ezren lehettek. Egy egész hadsereg.

A szikla alatt térdelő férfi vértje azonban tiszta volt, jól kivehető volt rajta Talaren egykor volt urának címere és egy másik, a Lodohsy házé.

– Ez…– sápadt el.

– A sereg mely sok éve megsértette atyám birtokainak a szentségét. – bólintott a víla. – Csellengő Had, ahogy ti hívjátok. Itt várnak az örökkévalóságig, míg büntetésük le nem telik, vagy szolgálattal nem bizonyítják hűségüket. A hatalom melyet hatalmas atyám adni kívánt a kaschának, ha talál egy arra méltó személyt – intett a vezér oldalán függő kard felé. – Akárcsak egykor a Mogorva Mennydörgés, te is elveheted nyughelyéről az isteni erőt. Légy méltó rá, s a tiéd lesz.

Zavartan és indulattal telve felnézett a vílára.

– Őt akartad az elejétől fogva! Ahogy a Szarvasisten is! Én…

– Te! – süvített a víla. – Életben tartottalak, tettem róla, hogy eljuss idáig, pedig hogy gyűlöltem minden pillanatát! – rúgta el magát és ereszkedett el a földre előtte. – Ti emberek szánalmasak vagytok – egyenesedett fel. – Minket égzengésből, fény előtti sötétségből és akaratból formáltak, titeket húsból és csontból táplálék gyanánt, de még annak is silányak vagytok – lépett közelebb hozzá, eltakarva előle a páncélost. – Némelyiket olykor mégis különlegesnek születik. Akarattal és erővel követeli magának a jogot, hogy éljen, hogy úr legyen a szolgaság helyett, kevés a sokak felett. Éppen úgy, mint te. Ezért kímélt meg az atyám, ezért voltál mindig is több mint hús és csont, s immáron emberként is jobban hasonlítasz ránk, mint a szánalmas fajtádra.  Ezt az adományt kaptad tőlünk, amikor kibújtál anyád hasából, ne merd hát megkérdőjelezni, hogy helyesen döntöttünk veled kapcsolatban!

– Úgy érted, eldöntöttétek, hogy nekem kell vezetnem a sereget, még mielőtt a világra jöttem? – sápadt el.

– Nem – ingatta meg a fejét a víla. – Nem döntjük el, az ember mit kezdjen a szánalmas életével. Minek törődnénk is veletek? De az ember az óistenek szülötte akár csak, mi magunk és még nektek is megadatik az esély a nagyságra. Százak és ezrek születnek olyannak, mint te minden évben, majd élnek céltalan életet, és halnak méltatlan módon. Az a kevés viszont, aki megmarad! Ó, ők igazán olyanok, mint mi!

– A választottak, khorok, boszorkányok, de még talán a bogotarok is, s a vérvonalak, kik belőlük erednek. Tenyésztetek minket, mint holmi lovakat!

– Csupán teszünk róla, hogy az embernem sohase lehessen egészen Bergamoné – lépett el előle a víla. – A Mogorva Mennydörgés azon tépelődött az évek során méltó–e a hatalomra, melyet kapott – hajolt a füléhez.  – Hallanod kellett volna a szánalmas motyogását, amivel valóban méltatlanná vált rá. Bukott Úr, ostoba bolond. Eljött halódó asszonya után, de csupán azért.   Vedd a kardot, vezesd a sereget, és se isten, se ember nem áll majd az utadba!

Kinyújtotta a kezét. Miért is ne? Visszavehetné az elvesztett földeket, sőt többet is, kiűzve a bergamonitákat minden honnét, amit erővel ragadta el tőlük, olyan erővel és rettenettel, hogy sohasem mernének visszatérni. Vére, utódai, fiak és lányok, kiket Radomir nemz majd neki, követik majd az útján, öröklik hatalmát, emberöltőkön át óvva a világot, melyet szeretett. Miért ne?

Hosszú, fekete nyilak csapódtak a páncélba, feldöntve és odébb lökve azt. A kard kisiklott a hüvelyéből és messzire csúszott a sima kövek között. Újabbak süvítettek át a levegőn, hasították fel a ruháit, de nem tettek kárt benne. Az íjász közelebb lépett a kőkörhöz, csontfejű, zöldes fából készült nyilat illesztve az idegre.

– Éppen elég ideig mérgezted a kapitányom elméjét, némber! – dörrent rá a vílára. –  Távozz tőle!

 Ezúttal nem őt vette célba, hanem a vílát, s el is találta, ám a vessző úgy hatolt át rajta, mint valami ködfolton. A következő a kardot lökte még távolabbra, aztán jött egy figyelmeztetésül a lába elé. Ám már nem érdekelte. Vetődött, baljával a markolat után kapva. Fájdalom a combjában és a vállában, a nyilak ereje megpördítette és a földre taszította. Az eséstől elharapta a nyelvét, így véres agyarakkal meredt a férfira.

– Radomir?! – köpte felé a szavakat.

– Ha egyszer újra önmaga lesz, asszonyom azt mond, vagy tesz, amit csak akar! De addig én meg sem hallom!  Te pedig – pillantott a vílára – takarodj a szemem elől!

Elárulta! Ez az ostoba barom elárulta! A nyílhegyek férgek módjára vájták magukat a húsába, lassan lebénítva a baloldalát. Nem, nem fog megállni, még ez megvadult kutya sem tudja rávenni erre. Talpra küzdötte magát, és botorkálva elindult arrafelé, ahol a kardnak kellett lennie. Ám nem volt. Meggyötört, bevérzett szemű alak állt ott, jobbjába fogva a pengét, s látta, hogy csordogál a vér az ujjai között, ahogy az acél megsebezte. Theresa? Az istenekre hogyan?  Megbicsaklott a lába. A nővér tekintetében kétséget, szánalmat, mégis elszántságot látott. Hogyan? Miért? Sebei egyre jobban fájtak, hát kezét nyújtott a kardért, de Theresa csak a fejét rázva elhátrált előle.

– Add hát ide! Most! – üvöltött rá.

Nemet intő, kurta fejmozdulat, majd Theresa elfordult tőle és botladozva futásnak eredet.

– NEEEEEMMM! – bömbölte a víla immáron az ő szájával. – NEEEEMMMM!

Nyilak szisszentek de, már nem találták el. A víla hatalmas fekete szárnyának árnyéka páncélként borult fölé. Radomir felé fordult.

– TEE! – sivította.

Merev keze minden csontja ropogva adta meg magát a belőle sarjadó szörny karomnak. Vak szeme felnyílt feketén és ezüst fénnyel.  A tündér varjú szárnyai palástként borultak rá. 

Az íjász a fejét ingatta.

– Sajnálkozol, szolga? – intett felé a víla kezével. – Talán nem tetszik, amit látsz bennem? – zengte.

– Nem tisztem eldönteni, mi szép, s mi nem – ajzotta fel ismét az íjakat Radomir. – Az nem a szolga dolga.

– Akkor mi a dolgod? Hogy elhagyd és eláruld a gazdád? – indult meg felé.

– Nem. De te nem vagy a gazdám, szörnyeteg. Esküm, kötelességem, akaratom és vágyam nem hozzád köt, hanem hozzá. A lába elé akartam vetni, azt kinek bűne okán rákényszeríthetted magad, de az istenek másként akarták – felajzotta az íjat – Érted jöttem, mert én téged követlek úrnőm, téged védelek, tőle, ha pedig nincs más út hát önmagadtól, s ha eljött az ideje, akkor most meg is halok érted.

A fák árnyékában óvadak szűköltek.

– Legyen hát! – csapta szét a szárnyait.

Nekirontott Radomirnak. Nyilak csapódtak a védekezésre emelt tollak falának majd a másikkal széles ívben végigsöpört a férfin, aztán meglendített karmos balkezét és tucatnyi lépésre repítette. Reccsenve törtek a csontok, de Radomir máris talpon termett és újra lőtt. Hatalmas farkasok rontottak ki a sötétségből, belemarva a lábába és a szárnyaiba, nyomukban egy leshiborjúval, akinek üvöltése nyomán megeredt a vér a füléből és az orrából. Meg is hal érte, no persze! Megöli inkább! Leszaggatta magáról a toportyánokat, szétszórva őket, mint holmi kutyakölyköket. Varjak és hollók serege kapott szárnyra, csőreikkel, karmaikkal szaggatva a falkát. Rávették magukat a leshire is. Aztán jöttek a tündérek.

Kacagott. A víla hangján, olyan örömmel és gúnnyal, ahogy csak az volt képes.

„Ha majd újra önmaga lesz…”

Radomir félredobta az íjat és elindult felé.

 „… újra önmaga…”

A tündér azt mondta mindig is ez volt, alkalmas hordozója az isten hatalmának, csak azt kellett kiharcolnia magának, hogy érdemes rá. Ez volt ő. Ő!

Ő?

 Radomir utat tört magának a véres forgatagban. Balja puszta erejével odébb taszított egy magasból lecsapó tündért, egy másikat letépett a leshiborjú felsebzett hátáról, szárnyát törte és a farkasok elé vetette. Már nem kopó volt, hanem megvadult véreb, habzószájú harci kutya. Már nem volt az övé.

– Emlékezz arra az estére, te tetves madár! Miért maradtál alul akkor is, és fogsz most is! Visszaveszem tőled őt, te pedig eltakarodsz az utamból.

Elrúgta magát a földtől, fekete szárnyaival kettőt csapva rázúdult a férfira. Megragadta, marta és tépte, ahogy csak bírta, aztán lendületével elsodorta, neki a csarnok falának. Csontok ropogtak, szikla hasadt. Meglátott valamit Radomir, barna, szarvas szemeiben. Hatalmat mellyel félresöpörhette volna őt is, mint a másik vílát és végtelen szomorúságát, melyet miatta és a tudat miatt érzett, hogy kudarcot vallott és nem tudta megvédeni.

„…s ha eljött az ideje, akkor most meg is halok érted”

Karmai belevájtak a férfi mellkasába. A meghasadó sziklafal beomlott mögöttük, alatt sok száz lábnyi mélység nyílt. Az íjász mindkét kezével magához húzta és szárnyait lefogva átölelte.

***

 A szél volt az első, amire felfigyelt. A hatalmas, földalatti erdőt friss nyári eső szaga járta át. A csarnok másik végéből fújt feléjük, betöltve az egész barlangot. Madarak károgtak fel, a domb alján térdeplő lányok pedig egyszerre fordultak a csarnok homályban maradó vége felé. A föld megdöndült léptei alatt.

– Kargyr! –bújt hozzá Hanka.

A sötétség életre kelt és hatalmas lény bontakozott ki belőle. Hol két patás lábán, hol félig emberszerű mancsaira támaszkodva közeledett feléjük. Feje száz láb magasan, agancsai elvesztek a fák árnyékában. Nyíllövésnyi távolságra megállt tőlük. Árnyéka megnőtt, beburkolta a körülötte elterülő erdőt, majd formát öltött, borjúnyi ezüstszürke, izzó szemű ordasok képében.

Érzete, hogy a kascha teste elgyengül a kezében. Mindhiába született Hanka az elmúlt két évszázad leghatalmasabb boszorkányának, közönséges ember volt, kinek teste és lelke egyszerre hunyászkodott meg egy isten előtt. A Szarvasisten, minden erdő, mező és mocsár urának puszta jelenléte rettenetes erővel nehezedett a helyre, hallotta, ahogy a kövek megroppannak a lépte nyomán, hogy a föld sír, a szél pedig fagyossá hűl. Nyoma sem volt már benne annak a teremtő erőnek mely még ifjúkorába átjárta. Egy volt a világgal melyet a gondjaira bíztak, annak romlása őt sem kímélte. Lelke sötét zugában az embervad nevetett, de már nem tudta, hogy kínjában vagy örömében.

Az isten elbődült. Hiába szorította a kezét Hanka a fülére jól látta, ahogy vér csorog ki az ujjai között.  Az istenség vajmi keveset törődött azzal, milyen törékenyek is az emberek.

– Belialnak és Izának fia, légy üdvözölve a színem előtt! Kedvenc választottja Morrigannak! Örömteli, újra látnom téged, vénséges gyermekem! Eljöttél hát, hogy tanúja légy az alkonyatnak melyet a világnak adok.

– A legkevésbé sem. Ha olyan jól ismernél, mint hiszed, vén szörnyeteg tudnád, hogy miért jöttem.

– Az asszonyodért, tudom jól. Nem kell csalódnod magadban, sikerrel fogsz járni – horkantott az istenség. – Az alkony eljő, a fény kihuny, és bűnei bocsánatot nyernek az istennője előtt, hiszen elhozta a kezet mely sötétségbe borítja a világot.

Mintha torz mosoly terült volna szét roppant, állati pofáján. Hanka egyre elkeseredettebben bújt hozzá. Halkan nyöszörgött közben, egy nevet ismételgetett. Persze. Ostoba volt, mint már annyiszor. Arcana és Radomir, éppen olyan választottá váltak, mint ő maga. A vadász és a kopó, a Szarvasisten két szent jelképe. A vén szörnyeteg sohasem mondta Hankának, hogy őt kell idehozna, de tudta, hogy őrá fog gondolni. Közben választott két saját nyomorultat, akik, majd végrehajtják az akaratát.

– Ne törd a fejed, gyermekem! Kinyújtott kezem hamarosan elragadja a kardot, és vele a törvénysértők egész seregét szabadítja ki álmából, a világ pedig egy emberöltőn belül elfelejti az újisten tévhitét. Azt akartam, hogy itt légy, hogy tanúja légy, fiam!

– Miért?

– Mert a kedvenc gyermekeim vagytok, a nagyravágyók, az állhatatosak, azok ki felülemelkedtek a szánalmas, mihaszna emberségükön. Kik többé váltak, mint a salak és a savó melyből a fajtátokat megalkottam. Urak, még a sokak felett uralkodó kevesek felett is. Ti a hatalmasok, a bogotarok, váltatok egyedül kedvessé a szememben, ti, Embervadjai e földnek.

Az embervad nevetése abbamaradt a lelkében. A fenevad elkomorult a hallottaktól, s öt évszázada először érezte, hogy átjárja a szomorúság érzése. Mert ha valóban erre szánta őt és a fajtáját istenük, miközben megtagadta tőlük, hogy végig menjenek az Úton, megóvva a világot, melyet teremtett, mikor annak a legnagyobb szüksége volt rájuk, akkor ez keserűséggel töltötte el. Az embervad ő maga volt, s így ő is megtapasztalta mindazt a veszteséget, keserűséget és fájdalmat, amit átélt hosszúra nyúlt élete során, a beteljesült sors, a győzelem feloldozó tudata nélkül. Mert valójában erre ítélete mindjüket a Szarvasisten. Látni, változni a világot, és mint az őket teremtő Szarvasisten belekérgesedni a létezésbe, végül pedig átokká válni mindarra, amit egykor úgy szeretett.

A vén fenevad felszegte hatalmas fejét. Vak fehér szemei kikerekedtek, orrlyukai kitágultak, ahogy a levegőt szaglászta. Az ősi hely remegni kezdett körülöttük, a fák nyöszörögtek, a tündérek és más fajzatok izgatottan mozgolódtak a lombjuk alatt. A magasban megroppant a sziklafal. A csarnok bejárata felől lábak zaját hallotta. Istenük képén elégedetlen vicsor terült szét.

Alakokat látott a magasból aláhullani. Egy embert és egy szárnyszegett óriás madarat. Oh, Morrigan, hogy még ez is! A két test zuhanását részben fékezték az útjukba kerülő ágak, de a becsapódás lucskos, cuppanó zaját már semmi sem tompította. A Szarvasisten felbődült, a csarnok sziklái életre keltek a lábuk alatt és a bejárat felé zúdultak. Fojtott sikolyt hallott és egy penge csörrenését a kövön. Odapillantott. Embermagas sziklaszilánkok meredeztek a földből, ott ahol a barlang bejárata volt korábban, közöttük tépett rongybábuként hevert a nővér véres alakja. Hát túlélte, csak azért, hogy itt és most meghaljon?

Morrigan!

A csarnokot belengő szél halk nyöszörgés hangját hozta felőle. A sziklák ismét megrándultak és a földön heverő penge felé lendült. Kénytelen volt kinyújtani érte a kezét.

***

Hanka érezte a férfi egész testébe végbemenő változást. Kargyroth arca megkövült, ahogy a Hadúr kardja engedelmesen a jobb kezébe simult. Senki, ebben a pillanatban még ő sem kételkedett volna benne, hogy minden hazugság, csalás és tévút ellenére is neki, egyedül neki szánta istenük minden erejét. Ezért hallgatta meg annak idején panaszos sírását, miután elátkozta magát Maeve előtt, ezért vezette ide a férfit, azután is, hogy hátrahagyta őt Rózsakertben.

Annyi évnyi halandó igyekezet, és isteni akarat egyesült ebben a pillanatban. Maeve, bocsássa meg neki, mégsem érzett igazi elégedettséget.

***

Kargyroth a kezébe fogta a kardot. Hatalma, remegés formájában végig kúszott a karján, átjárta a mellkasát. Érzett már hasonlót, sok éve. Erről beszélt, hát Hanka. A hatalom melyet a Szarvasisten adni akart neki, nem volt egyéb, mint egy hadsereg. Emberek ezrei, tízezrei, köztük az elveszett Csellengő Had, akiket a századok során az embervadak elfogtak és idehurcoltak. Vártak és növekedtek, miközben emberi mivoltuk teljesen lefoszlott róluk.  Érezte milyen sokan vannak, milyen erősek. Már nem is sereg voltak, inkább egy megállíthatatlan hullám, mely csak arra várt, hogy végigsöpörjön a világon egy megfelelő ember, talán éppen az ő keze alatt. Hallotta mindegyikük hangját. Ölni akartak, véget vetni a fényisten uralmának, felfalni a világot, amelyet teremtett, visszaadni azt jogos urának.

Neki.

Trónt látott, és egy évezredes birodalmat, mely felett egyedül ő, Morrigan és minden istenek első választottja uralkodik. Templomokat, ahol ismét csak az óistenek hitét dicsőítik. Városokat, emberek millióit.

Erősnek érezte magát, mint soha azelőtt.

Kaschákat, bűvölőket és vajákosokat látott, a Régi Utakon járókat. Érezte miként járja át a hatalmuk a földet, hogyan bűvölik termőre a pusztákat, és fékezik meg a termést elverő vihart.

Elégedettnek érezte magát, mint soha azelőtt.

Gyermekeket látott. Lányok és fiúk tucatjait, akik őt, az istenkirályt szólítják apjuknak.

Boldognak érezte magát, mint soha azelőtt.

Ott állt a homályba borult világ középpontjában. Ő, Kargyroth Mogoron Mahalnak, Crah Mohgrion Orlonai, Minden Viharok Haragja, a Mogorva Mennydörgés, Carmogor…

… Carmogor az embervad üvöltve tépte le magáról megmaradt láncait, mert ugyanazt látta és érezte, mint ő. Vele együtt állt, az elsápadó nap alatt, látta miként nyúlik kettejük árnyéka egyre hatalmasabbra, és ölt végül alakot, akkorát mely eltakarta volna Bergamon összes megmaradt fényét, hogy azzá lesz, aminek talán mindig is lennie kellett volna.

Ez pedig többé… több nem volt elég.

Jobbjával maga elé emelete a kardot, majd a Szarvasisten lábához hajította. Hátat fordított az őt ölelő kaschának, az egykor volt embervadászkapitánynak és az őt a halálba ragadó íjászának, sőt magának az istenségnek is.

– Nem döntöm el, hogy a világ fénybe vesszen, vagy sötétségbe hulljon. Nem veszem magamra az istenek dolgát.

A Szarvasisten felbődült dühében.

– Szembeszegülni merészelsz velem és hátat fordítani? Szánalmas fajtád elsőként és utoljára kapott esélyt veled, arra, hogy méltóvá legyen kegyelmünkre, hatalmunkra és az oly nagyon vágyott tiszteletünkre. Ezt taszítod el, ettől fosztod meg őket. Mindjüket. Így már valóban nem lesztek többek húsnál és csontnál, aminek teremtettelek. Pusztulj hát, ember!

Felüvöltött, hangja nyomán életre kelt a szikla és az erdő maga is. Tündérek, vorkolakok és más fenevadak ereszkedtek le a magasból, a fák gyökerei megmozdultak és feléjük nyúltak. A tó vize megáradt, fekete hullámként csapott át a peremen.

Lehajtotta a fejét.

– Sajnálom, Anussia, de még nem követhetünk téged, mert nem tudnánk a szemedbe nézni, vagy a bocsánatod kérni. Vezess minket, kérlek, bűnösösöket, kik a csillagtalan éj alatt bolyongunk, bűneink bocsánatát keresve!  Morrigan, Ezüst Hold Asszonya, ki tanúja voltál minden tettemnek, ítélj meg engem azok szerint. Te pedig Perun, Mindenek Atyja emlékezz az akaratra és a haragra, mellyel a világot formáltad.

– Imát mormolsz, kicsi ember? – kacagott a Szarvasisten

– Ember?  – szorult ökölbe a balkeze.  – Nem.

Valahol a magasban megdörrent az ég és nevetni kezdett egy istenség.

Bal keze, az a keze, mellyel megölte az apját, mellyel először ölelte a nőt, akit szeretett, mellyel megfogta Mindenek Atyjának földre hullt villámát, szétnyílt, majd újra összeszorult. Az ember ideje elmúlt, a világnak nem volt már rá szüksége.  A vörös bőrtok pecsétje darabokra tört, az óistenek leghatalmasabbikának akarata ismét alakot öltött. Nem a kezében, hanem benne, magában az egykor volt emberben. Az erő egyetlen hatalmas hullámban szakadt rá, tépte fel izmait, zúzta össze minden csontját. Üvölteni akart, de nem volt mivel. Húsa feketére égett, csontjai azúrkéken izzottak. Az ember, bele akarta halni a fájdalomba… az embervad azonban nekifeszült az irdatlan árnak, birokra kelt vele, karmai közé kapva leszakította az ég magasából és magához ölelte.

„Azt mondta ennek szánt minket, makacs barátom! Öt évszázadnyi sötétség és egy egész kudarcra ítélt élet fájdalma üvölt bennünk, testvér! Ha ezek vagyunk, hát legyen, ahogy a te atyád is, így most az enyém is lássa csak meg mit alkotott!”

Karmai összeroppantották az isteni erőt. A határvonal kettejük között megszűnt létezni, az embervad sötétsége elnyelte az embert.

Balkezében borostyán sárgán izzó, fekete villám született.

***

Hanka sikoltani akart, amikor meglátta mivé lett Kargyr.  Nem volt többé sem ember, sem pedig embervad, valami többé, valami iszonyúbbá vált.  Alakja csak első pillantásra volt teljesen fekete, amikor megmozdult a burok megrepedezett, szétnyílt. mint valami rémálomban fogant páncél és feltárta előtte a szinte már fehéren izzó borostyán testet. Maeve, mondd mivé lett? A világ megdermedt körülöttük.

Az iszonyat felé fordult. Az arca! Bergamon tüzének nyoma még most is látszott rajta, ott ahol megégett ezernyi hajszálvékony szálban repedt szét a fekete burok. A lény kinyújtotta felé jobb kezét. Ahogy széttárta ujjait fényes borostyán ívek feszültek szét közöttük.  Akkor erő volt benne, hogy ha akarta volna, egyetlen ujjmozdulattal elpusztítja. Vajon mivel fizetett érte? A teremtmény megérintette a balkezét. Elakadt a lélegzete, ahogy a szikrák végigtáncoltak a karján, fel a válláig, aztán tovább a szíve felé. Nem fájt, de még ebben a gyengédnek szánt mozdulatban is benne volt egy villám összes ereje. Meg kellett volna halnia tőle, de ezt nem akarta. Sebek fájdalma járat át, vér ízét érezte a szájában, a légzése hirtelen nehéz lett a törött csontoktól.

– Menj!– recsegte a szörnyeteg Carmogor hangján.

Villanásnyi időre, mintha egy halvány mosolyt látott volna az arcán. Nem egy emberét, vagy embervadét, inkább egy istenét.

– MENJ, NE LÉGY TANÚJA! – dörögte.

Ereje a barlang bejárata felé taszította.

***

Nem maradt meg benne más, csak a végtelen, zsongító csikorgás, amit a balkezével összenőtt villám hallatott. Intett, s a tóból kicsapó hullám elcsitult, és az óvadak szűkölve menekültek vissza a fákra, azok gyökerei pedig hamuvá égtek eleven villámától.   Látómezeje beszűkült, csak foltokat látott maga körül. A kascha halványodó alakját, egy szétfolyt masszát melyben a nővér összetört testét sejtette és… a rohadékot, aki végső soron erre az életre kárhoztatta… hatalmas folt csupán mindennek a közepén. Felé fordult, meglendítve Perun istencsapását. A csikorgás mindent elnyomó hangja, távoli fájdalmas szűkölés, szívébe hasító fájdalom. MÉG!

A csikorgásba sikoly vegyült. Az övé? Másé? Ismét meglendítette a villámot. Az istenekre még. Az istenekre elég már!  Valami elszakadt benne. A foltok mellyé a világ összeszűkült egyre csak zsugorodtak. Nem maradt más csupán a végtelen kékesfehér izzás…

… a csikorgás…

… az eleven villám ereje…

… az őrülten dörömbölő szíve…

„Gyerünk te makacs barom! Miként néznél a szemükbe, ha nem adnál bele mindent! Emlékezz rá milyen volt látni!”

…a máglya fénye megvilágítja a tisztás, asszonya hangja betölti a fülét… hiszen egy szerencsétlen kuszaeszű lányt sem tudtál megvédeni… engem sem tudtál megvédeni… gyerekek…

Emlékezz erre testvér!

Két kézre fogta az eleven villámot.

 A harag éltet, legyen az az élet bármilyen is.

 A harag életet veszel el. Legyen az bármilyen is.  S most, ebben a végtelenül hosszú pillanatban haragjába, az egész istenekverte, fénybeborult világ belerendült.