Adamante notare

 

14.

Alexandria, a Birodalmi időszámítás 1604. éve, szeptember 15. 10.00.

 

Nicos lassan kortyolta az aznapi harmadik kávéját. Hajnal volt mire visszaértek az ezredessel és miután aludni küldte felettesét, úgy gondolta megengedi magának ugyanezt a luxust, ha csak pár órára is.

Nem csörgött a telefon, sem az ajtó csengő, csupán kopogtak. Mégis olyan volt, mintha egy harkály verne eszelős ritmust, valahol a tarkóján. Kopogtak megint.

– Mindjárt – dünnyögte bele a kanapé huzatába, majd félig öntudatlanul átfordult, hogy lecsússzon a bútorról. A padló kényelmetlen, nem esik rajta jó fekvés. Felébreszti az embert. Egyenruhában feküdt le, így most gyűrötten, de többé-kevésbé szalonképesen nyitott ajtót.

Egy gyerek állt odakint, kezében borítékot szorongatva, azon azúrkék pecsét. Régi, már-már romantikusan ósdi módja volt az üzenet küldésnek, egy ilyen levél, ám szerencsére még ma is elég hatékony. A borítékot csak a címzett nyithatta ki, ha más teszi az pecsétben lévő mágia megsemmisíti az üzenetet. Persze egy hozzáértő, némi munkával megtörhette a varázst, de mivel az igazán fontos, értékkel bíró üzenet váltásokra már nem így került sor, kevésen voltak érdekeltek az ilyesmiben. A telefont, a sürgönyt lehallgatták, elfogták, a mágikus üzeneteket dekódolták, ám a Birodalom legnagyobb szervezetének sem lett volna apparátusa ellenőrizni a postaforgalmat.

Néhány gyűrött bankót nyomott a lelkesen vigyorgó kölyök kezébe, aki nyilván idáig loholt a postától, majd elköszönt. Elolvasta a levelet, aztán lefőzte az aznapi első kávét. Hosszú nap lesz ez ismét.

Civilben, kölcsön kocsival hajtott Alexandriába, a Vlasova szanatóriumhoz. Úgy sejtette, hiába vett egy hosszú zuhanyt indulás előtt és vasalt öltönyt, a külseje alapján inkább tűnik olyasvalakinek, aki ápolásra szorul, sem mint a birodalmi sereg tisztjének, aki látogatóba jön. Belenézett a visszapillantó tükörbe. Igen, határozottan úgy festett.

A szanatórium falai között uralkodó mesterséges jó idő sajnos nem frissítően, hanem bágyasztóan hatott rá. Ezúttal udvariasan visszautasította a tulajdonos házaspár által felkínált orosz teát és inkább vizet és kávét kért. Lent a kertben éppen sétanapot tartottak.

– Mint a levélben is írtam – fogott bele Arkadij –, Declane zászlós reagál, határozottan pozitívan reagál. Igaz, szégyenemre bevallom, még nem tudom, pontosan miért. Bár sok hasonlóságot mutat azzal, ami a test produkál egészséges önkép esetén, ez esetünkben azonban, azt mondanom sem kell, egyáltalán nem ép, az is hihetetlenül ritka, hogy az elme képes lenne ilyesfajta regenerációra.

– Leonort emlegette ugye?  - tette le a csészét Nicos. – Tudomásom szerint a trauma pillanatai sokszor torzan rögzülnek és tovább torzulnak az idő előrehaladtával. Mégis abból, amit leírtak, inkább tűnik mindez egyszerűen traumatikus élménynek és bűntudatnak számomra.

– Részben magam is erre jutottam. Igaz a szokásos pszichoanalitikus módszerek még nehezen alkalmazhatóak a zászlós esetében. Igyekeztük felszínre csalni elméje egyes tudatos elemeit hipnózissal, ám rendkívül ellenálló vele szemben.

– A katonai kiképzésünk egyik hosszú távú hatása, hogy az érzelmi asszocializáció majd reszocializáció végén, melyen majd mindannyian, így a zászlós is átesett, egyfajta tolerancia alakul ki. Sajnos, bár a módszer úgy mond standardizált, az, amit maga után hagy már közel sem az.  

– Jelen pillanatban ez sajnálatos fejlemény - csóválta a fejét Arkadij Vlasova. – Tekintve, hogy a mágikus beavatkozásoktól még tartózkodnánk, így csak a hagyományos, nehezebb utak maradnak. Az azonban kecsegtető, hogy mint mondtam reagál a környezetére, többnyire pozitívan…

–… olykor viszont hisztérikusan – fejezte be a mondatot Nicos, és felállt az asztaltól – A férfi, akivel sétál ott lent, az, akit említett?  Aki a hallgatója volt?

– Igen, és a mai napig sajnálom, hogy nem sikerült a pályán tartanom – tárta szét a kezét az Arkadij. – Pedig van érzéke hozzá. Tudja, nem régen elveszítette a menyasszonyát. Csak miatta jött Egyiptomba.

– És mégis itt kísérget egy súlyosan traumatizált zászlóst. Nem gondolja, hogy különös? – vonta fel a szemöldökét Nicos.

Paranoid szakma az övék, ezt sokszor mondták már neki. Átfutott rajta, hogy vajon nem-e a Hermész Intézet küldte a fiatalembert a zászlós után? Nem, ahhoz elég jól eltüntette az anyagokat, és ide nem vezettek érdemi nyomok, ám ez nem zárta ki, hogy másként, de nekik dolgozzon. Talán gyanús lett neki Rosette állapota, és a tény, hogy Leonort emlegette. Leonor Al Shahidal, a másik frissen végzett zászlós, akivel Rosette együtt volt aznap este. Átolvasta már az anyagát, de túlontúl fáradt volt ahhoz, hogy emlékezzen is rá.

– Nem említette a levélben a fiatalember nevét – dörzsölte az orrnyergét jobbjával, miközben balkezével a korlátnak támaszkodott.

– Amr Sajjad – felelte vendéglátója. – Perzsa család, de mára Mauretániában élnek. Amr az apja vállalatánál fog dolgozni, és ő is örökli majd.

– Igazi aranyifjú – morogta Nicos.

Nem győzték meg Arkadij szavai, ugyanakkor bár késztetést érzett arra, hogy szót váltson a fiatalemberrel, tudta, hogy nem teheti. Még nem. Ha valóban a Hermésznek dolgozott, nem adhatott közvetlen bizonyítékot a kezébe azzal, hogy kérdőre vonja és végképp nem hozhatta direkt összefüggésbe a zászlós ittlétét, az ezredessel. Nem, amíg nem tartja kezében az ügyet.

Elnézte őket. A zászlóst és a kezét fogó férfit.  Igen, paranoid szakma az övék, mert ezekben a pillanatokban bárhogy igyekezett sem tudta elhinni, hogy az ifjú Sajjadot pusztán valamiféle szakmai kötelesség tudat, vagy éppen az egyszerű emberi empátia készteti arra, hogy támogassa beosztottja felépülését. Hogy ezekben a pillanatokban valami ahhoz hasonló köti őket össze, mintb őt a felettesével.

– Tegnap este Garamában jártunk az ezredessel – kezdte. – Olyasmit láttam, amiről nehéz beszélni, de azt hiszem tudniuk, kell róla. Mert a szetiták műve volt. Talán azé, aki a zászlósra támadt.

***

Puha, lágy foltok összessége volt a világa és ez jól is így a számára. Semmi éles hang vagy szín, csak finom suttogások és elmosódott képek. Egy kellemesen meleg, biztonságos érintés a karján, mely végigvezette ezen a színes álomvilágon.

– Látja a klemátiszt? – kérdezte a karhoz tartozó búgó hang.

Bólintott, bár az igazság az volt, hogy csupán a kék, a vörös és a lila egymásba folyó foltjait látta, ott ahol a virágnak kellett lennie. Ám érezte az illatát és kellemesnek találta.

Foszlány volt inkább, bolyhos felleg, sem mint igazi emlék, mely előgomolygott. A klemátisz illata, melyet mindketten szerettek. Leonor nevelt is belőle bérelt lakása árnyékos erkélyén.

A visszaemlékezés fájdalma ezúttal elmaradt. Nem volt semmi más, csak a virágok kék, vörös, meg lila foltjai, és az illatuk.

– Köszönöm – mondta.  Még saját hangja is távolinak és tompának tűnt a számára.

A másik talán mosolygott, nem igazán tudta, ahogy az sem, hogy ő mit is köszönt meg neki. Csupán sétáltak tovább.

 

***

– Az, amit mond százados, ha abban a formában igaz, ahogy állítja, akkor az egyelőre több kérdést vet fel bennem, mint választ – kortyolt bele a teájában Lyudmilla Vlasova. – Egyrészt a folyamat többirányúsága miatt. Az, hogy egyazon erővel rombolni, formálni és alkotni is lehessen, gyökeresen és veszélyesen ellentmond a hermetikai elveknek.

Ezt Nicos jól tudta. A Birodalomban és a világ felvilágosult felében használt, tudományos elveken alapuló thaumaturgikus szabályok szerint e három dolognak, akárcsak a létezés három halmazállapotának el kell különülnie egymástól. Egyik a másikból ered, egymás után következik, és sohasem keveredik egymással. Ha nem így van az a teremtés deformitása, s mint ilyen kaotikus és veszélyes.

Nem volt mágus, de képzett volt a hermetika elméletében így tudta, annak, minden lehetősége ellenére is léteznek korlátai, melyeken természetéből adódóan nem tudott átlépni. Ez egyszerű, ám annál hatalmasabb törvénye volt a mágikus tradícióknak. Így volt, ám a miért örök kérdés maradt. A golgotaiak szerint azért, hogy egyetlen önző, kicsinyes halandó, legyen akár az ő istenük leghívebb szolgája se birtokolhasson, az Istenhez hasonló végtelen hatalmat, hogy ne ismerhesse az összes titkot. Maga Nicos úgy vélte, erre az ember egyébként is korlátolt természeténél fogva képtelen lenne, ám talán az omnipotencia és mindentudás, valamint a jelen állapot között lehetne némi átmenet.

– Úgy véli professzor asszony, hogy amennyiben, a folyamat többirányúságára vonatkozó meglátása igaznak bizonyul, akkor nem lesznek képesek segíteni a zászlósoson?

Nem sértésnek szánta a kérdést, hangjában nem is volt semmi kétkedés, és ezt vendéglátói is jól tudták. Tudósok voltak, akik felismerték saját korlátaikat.

– Meg kell még vizsgálnom, ebből a nézőpontból is az állapotát és annak mágikus jellemzőit, ám amennyiben igaz a felvetésem, akkor a válasz az, hogy nem. Ám ebben az esetben a nem azt is fogja jelenteni, hogy senki sem segíthet rajta. Senki, aki a thaumaturgia sérthetetlen elveit vallja.

Nicos letekintett az alatta sétáló párra. A zászlós és a menyasszonyát vesztett fiatalember.  Egy arab ifjú.

„Ahhoz, hogy hasznos beosztottam lehessen, időről időre meg kell majd szegnie egyes törvényeket és szabályokat Nicos – fogalmazta meg az ezredes nem sokkal azután, hogy kinevezték mellé. – Kérdés és hezitálás nélkül. Amit pedig ilyen vagy olyan okból nem tud megszegni, azt kerülje meg.”

Kerülje meg.

Adamante notare

 

13.

Heliopolis, a Birodalmi időszámítás 1604. éve, szeptember 14. 04.00.

 

Szet vén papja komótosan lépkedett Heliopolist Gízától elválasztó Nílus felett átívelő hídon. A sok elsuttogott szónak, és a belőlük szárba szökkenő rettegéssel teli gondolatnak végül meg lett az eredménye.  Az örökön nyugtalan és kavargó alvilág végül kivetett magából egy nevet, és viselője rejtekhelyét.

Yahya Bha’an. Egy kölyök, valamelyik déli templomból. Egy törtető, ostoba sarlatán, akinek nem volt annyi esze, válogasson a módszerekben, vagy, hogy tette után, annak következményeit látva, elhagyja Heliopolist. Annyira futott csak tőle, hogy a sajátjaihoz meneküljön.

A kushiták szerették magukat egyiptominak mondani, csupán mert egykoron részei voltak a birodalomnak és a Fekete Fáraók korában ők uralták az országot, ám Szet látta lelkét ugyancsak távol álltak tőle. Sivatagjaikat gonosz szellemek lakták, akik megszállottságot és tébolyt hoztak a hozzájuk imádkozókra, máskor pedig kedvtelésből vadásztak a kietlen pusztaságban vándorló szerencsétlenekre.  Volt ugyan, akit megszólítottak Egyiptom istenei, de csak kevesen akadtak, kik érdemessé váltak a valódi hatalomra.

Yahya Bha’an. Törekvő, hatalom hajhász ifjú lenne, aki szégyentelenül kísérletezett a Szettől kapott erővel, vagy inkább egy bizonyítani vágyó szerencsétlen, aki kushita származása ellenére igyekszik helyet szerezni magának az egyiptomi egyházban?

Különös érzések kerítették hatalmukba, ahogy elért a híd végére és lábai immáron a kushiták lakta városrész utcaköveit koptatták. Mikor belefogott a vadászatba, istenéhez méltó düh és akarat munkált benne, kopóként uszította, az Apep tilalmas neve mögött rejlő hatalmat és félelmet, az elkövető nyomába. Mára ez elenyészett, helyét ridegebb érzések, mint a tudás-, és bosszúvágy vették át.

A kushita negyed utcáit homok lepte. Alacsony, egy-két szintes házait, rogyadozó falak vették kerül, a közvilágítás sokszor utcahosszan hiányzott.  Egyes, homályban maradó sarkokból csaholást, és reszelős kacagást is hallani vélt. A bizánciak fennen hirdették, hogy nem csupán birtokolják, de uralják is ezt a földet, mégsem figyeltek fel az ehhez hasonló helyekre. Sem azok jelentőségére. A sötétség, a mindenütt jelenlévő árnyék, nem pusztán a fény hiánya volt, hanem egy önálló, saját akarattal és kiterjedéssel rendelkező entitás, mely pontokat, helyeket kötött összes a térben, s ha úgy hozta kedve, az időben is. Egyetlen sakál, vagy hiéna sem élt a kushita negyedben, nem úgy, hogy azt bárki kívülálló észrevette volna. Ám a sötét sarkokból kiszűrődő hangok kétségtelenné tették, hogy nagyon is itt vannak. Talán odújuk mélyén lapulnak, vagy éppen portyáznak a sivatagi éjszakában, mindig közel maradva a dűnék árnyékához, hogy ha úgy hozta a szükség belevessék magukat és itt, a házak között ügessenek elő.  Ideális házőrzők voltak, kik nem hagytak maguk után maradékot. Itt nem.

– Khárun – szólította meg a saját árnyékait.

Szet fenevadja, puha léptekkel, komótosan ügetett elő közülük.  Nem kívánt visszaélni istene, hozzá való jóindulatával, azzal, hogy feleslegesen tartja maga mellett a szent állatot, ám arra sem kívánta pazarolni az idejét, hogy a kushiták házi kedvenceivel vesződjön.

Elképzelte egy pillanatra, hogy Khárun, mint holmi hatalmas macska hajkurássza a patkánnyá silányult sakálok és hiénák falkáit, majd elengedte a gondolatot és munkához látott. Hatalma nyomán az utcákat borító homok életre kelt a sehonnan sem fújó szélben, hogy halk surrogással meginduljon. Bekúszott az ajtók alatt, az ablaktáblák repedései között, szitálva hullt alá a belső udvarok tetőnyílásain és úgy surrant tova a folyosók és szobák labirintusán. Csendes volt, kutakodó, és mindenek felett irritáló, azok számára, akiknek takargatni valójuk volt előtte.

 Nem állt szándékában túlságosan titkolni jelenlétét. Érezzék, tudják csak meg, hogy itt jár, és azt is miért jött. Hadd féljenek.

Egy germán mondás szerint „jobb félni, mint megijedni”, ám Szet látta lelkét nem osztotta ezt a nézetet. Hitte, hogy aki ilyesmit állít, még soha életében nem félt igazán. Maga Szet sem rejtőzött el, mikor Rá a segítségét kérte a Napbárkán vívott harcok során, hanem kiállt a hajó orrába, hadd lássa csak a teremtésre fenekedő Apep, hadd tudja, kivel áll szemben azokon az éjjeleken.

Szél kelt a déli sivatag felől még több homokot hozva magával. Szüksége lesz rá, mikor ráakad Yahya Bha’anra.

Közömbösen vette tudomásul, hogy a kushiták valóban olyan gyávák, mint amilyennek tartotta őket. Mihelyst megérezték hatalmát, az utcákra telepedő homokban, rettegve bújtak vissza odúik mélyére, bezárva ajtót, s ablakot, silány és gyenge óvó jelekkel róva teli minden küszöböt és ablakkeretet. Szűköltek, mint holmi zsákmány állatok mikor ragadozó jár közöttük, vadul imádkozva korcs szellemeikhez, hogy rejtse el és mentse meg tőle őket. Nem törődött velük.  A rettegők java, míg van mit veszítenie, inkább a rettegést választja, sem hogy tegyen ellene. Egyedül attól kellett tartania, kinek már nincs hová hátrálniuk előle. Úgy sejtette unokája támadója immáron megértette, hogy ő is ilyen. Nincs tovább a számára.

A ház, mely előtt megállt, éppen olyan nyomorúságos volt, mint a többi az utcában, csupán annyiban különbözött tőlük, hogy e körül nem érezte azt a gyenge vibrálást, melyet a kushiták óvójelei hagytak maguk után. Itt, meg sem próbálták tartoztatni. Megérkezett hát.

Teleszívta a tüdejét, majd hosszan kifújta a levegőt. A lélegzete nyomán kelő szél felkavarta körülötte a homokot, eltakarva, majd magába olvasztva alakját, hogy aztán besodorja a ház udvarára. Már vártak rá ezt jól tudta. A déliek talán gyávák voltak, ám éppen olyan vadak és ostobák is. Rettegve kushadtak, vagy veszett dühvel támadtak.  Kiszámíthatóak voltak.

Félresöpörte és homokba fojtotta a felé nyújtózó kátrányszerű csápokat, majd egymáson csikorgó kvarcszemek milliárdjait zúdította a támadókra. A homok ropogása elnyomta a csontról leőrölt bőr és hús hangját, ahogy a támadói sikolyait is.

Fehérre csiszolt csontvázaikat a földön hagyva, belépett az ajtón.  Idebent már sokkal tisztábban érezte, hogy a leülepedő szemek, valami különösre hullnak, valahol a ház mélyén. Valami förtelmesre. Magához szólította a vérsalakkal teli homokot, majd tenyere felett összepréselve azt, szikrázó, rőt fény csiholt belőle. Zajos egy lámpás volt, ám ragyogása áthatolt a holt anyagon és csupán birtokosa számára, de felfedte a többi élő jelenlétét fénykörén belül.

Ezek után rövid időbe tellett megtalálni a csapóajtót, mely a ház alá vezetett. A homokkőbe vájt pincéből több alagút is nyílt, ezek egyikének végén bizonytalan forrású élet pulzált. Egy élet mely valamiképpen az állandó születés és pusztulás állapotában ragadt volna.

Yahya Bha’an. A fiatal, hatalmával kérkedő sarlatán, kinek jóvoltából fel kellett áldoznia az unokáját, egy kőből faragott „ágyon” hevert. Már az, ami megmaradt belőle. Emlékezetett ugyan még egy emberre, ám teste javarészt felpuffadt, és eltorzult. Bőre sok helyen nyirkos volt, és áttetsző, felfedve az alatt lüktető, rángó húst. Egyes helyeken látszottak a megcsavarodott csontok, vagy éppen azok teljes hiánya. Kacsok sarjadtak a testből, hogy aztán, mint a futónövények indái nyújtózzanak végig a sziklakereveten. A férfi rejtekhelyének deszka mennyezetén át finom homok szitált keresztül, újra és újra irritálva annak érzékeny bőrét. Ezt érezte meg korábban.

Szet akaratából arca és elméje egy része épen maradt még annyira, hogy felismerje. Látta a szemében, hogy tudja, ki ő. Fojtott, reszelős hörgés tört fel az eltorzult mellkasából. Az elcsökevényesedett, rákos burjánzással teli izmok megmozdították azt, ami valaha a száj lehetett.

– Makalani – szörcsögte.

Régen szólították már az igazi nevén. Meglepte, hogy éppen egy ilyen ifjú ismeri valódi kilétét.

– Yahya – biccentett felé. – A fiú, aki…

–… akiért… feláldoztad az… unokádat – bugyborékolta a másik. – Igen… tudom… mit tettem. Hallottam a… hangod… az éjszakában… hallottam… a kígyót… itt… bent.

Halvány bőre megvonaglott, mintha szavai nyomán a nevezett hüllő életre is kelt volna benne és végigtekergett a felpüffedt mellkasban. Sötét, ősi, és romlott erő mozdult meg vele, ebben a pusztuló testben. Yahya hörögve nyöszörgött.

– Elárultad Szetet, azzal, hogy ezt beengedted ebbe a világba – közölte.

– Nem. Nem… én – intette nemet még ép szemével. – Mindig is… itt volt. Az istenek… Rá… Szet… összezúzták… letaszították… le az éjből… a földre… megégett… szétszakadt…

Akaratlanul is megcsikordultak a fogai, ahogy hallgatta a fiatal férfi keserves bugyogását. Igazat beszélne? Apep falánk kórság volt a teremtés peremén, ellensége mindennek, mi létezik, ám, a maga kitekert módján a szükséges ellenpárja annak. Valami, semmi, nincs, van, élet és halál, hívják akárhányféle módon. Szükséges ellenpár, ám nem része ennek a világnak.  Nem!  – űzte el magától ezt a gondolatot. Az istenek sohasem hagynák, hogy ez szörnyeteg szabadon járjon a teremtésükben!

– Nem hiszel… én sem… hittem… – nyöszörögte Yahya, ahogy a kígyó ismét végigtekergett a testében. – Mégis… mégis itt… van. Ezen a földön… és másokon… Szolgálják… ölnek… meghalnak érte…

– Ha így is volna, hogy lehet, sem mi, sem a felkapaszkodott bizánciak nem tudnak róla? – ráncolta a homlokát.

– Tudnak már… alászálltak… harcoltak… öltek… győz… – köhögött véreset, ahogy a kígyó felfelé tolakodott a torkán –, győztek…

Amennyiben igazat mondott, akkor a csúszómászó a pusztuló testében, a földre száműzött Apep egy darabkája volt, mely nyilván nem akarta, hogy hordozója titkokat fecsegjen ki. Vett egy nagy levegőt, hogy lelassuljon a légzése és kitisztuljon az elméje, majd jobbjával előrecsapott. Karommá görbült ujjai belemélyedtek a férfi bűzös, kétéltűszerű bőrébe és az alatta lévő puha szövetekbe, hogy a feje mögött ragadják meg a hüllőt.

– Szet hatalmánál fogva megszabadíthatlak tőle. Elpusztíthatom a kígyódat, ahogy Szet is tette Apeppel. Megadhatom neked a kegyes halált – közölte. – Ha megérdemled.

Reszelős, szörcsögő hang szakadt fel Yahyából, ahogy kijjebb rángatta a kígyót a torkából.

– Gyengék vagytok, ezért talált meg benneteket Apep, igaz? Hatalmat ígért, ha őt szolgáljátok? Ha az istenünk ellen fordultok?

Fejrázás, véres köhögés.

– Olyan volt… mint te… Erős… hittel teli… Szet mégis… mégis elhagyta… a kígyó… így akadt rá. Ő pedig… ránk. Gyengékre… fuldoklókra…

Istene időtlen idők óta keményen rostálta saját vallását, hiszen csak az erőseket szerette. Így volt ez mindig, s ha a megszokott módszerek már nem vezettek célra, új, kegyetlen lendületet adott nekik. Miként most is. A szilánkok nem egyesíteni fogják, hanem még jobban szétszaggatják majd azokat, kik megszegik az ő törvényeit, ezért is hagyta, hogy elinduljon értük a háború. Ám most úgy tűnt, mintha lehetetlen módon hiba csúszott volna istene tervébe.  Egy papja, titkai egy tudója vált árulóvá, a teremtésre fenekedő kígyó szövetségesévé, aki aztán másokat is megrontott.

Érezte, hogy vonaglik a hüllő a markában. Talán megérezte a gondolatait és a mögöttük meghúzódó igazságot.

Szet akarata megtörte és felőrölte a gyengéket, hogy csak a méltók maradjanak. Ám az ember, akárcsak a csótány szívós, és nem adja könnyen magát. Az a pap, és ezek a kushiták talán elbuktak, de el nem pusztultak, így lelt rájuk reményvesztettekre, az aki maga is erőtlenül vergődött itt, a halandó világban.

Szet talán tudta. Nem, Szet biztosan tudta, hogy így van. Ha más nem, ő biztosan látta hogyan hullt alá az égből a kígyó, miként szakadt darabokra, és végül miként vert gyökeret ebben a világban. Yahya azt mondta a bizánciak tudnak róla, és már legyőzték. Hol, s miként? Talán nem is volt fontos. Nem volt az, mert Szet ezt is tudta. Elbírtak vele, akkor, és elbírnak majd most is, ahogy az ő elbitangolt, Apephez pártolt szolgáival is. Szet, akárcsak a régi istenek, hívein kívül mindenkit legfeljebb hasznos eszköznek tekintett, akiket sohasem tartott túl sokra. Így most is könnyedén áldozta fel őket céljaiért.

Összeszorította az ujjai között a kígyót. Ennek a szentségtelen esszenciája rontotta meg és tartotta életben Yahyát, ha elpusztítja, véget vet szenvedésének.

– Ő vett rá, hogy beengedd ezt a démon, hogy használd az erejét?

– Az elsőre… igen – bugyogta a férfi. – A másodikra… nem… tudod… milyen… a… hatalom… igen… te tudod…

Tudta. Vele és felmenőivel bőkezűen bánt az istenük a hatalom tekintetében, ám másokkal nem volt ilyen kegyes. Az isteni erő és az emberi gyarlóság túl sokszor alkotott veszélyes keveréket az embernem történelme során. Ezért rostálta Szet folyvást önnön vallását. Ám egy isten, pont attól volt isten, hogy csupán saját akarata, célja szerint cselekedett, és önnön érdekeivel törődött. Azzal, hányan látták kárát akaratának, már vajmi keveset foglalkozott. Még saját hívei esetében sem.

A kushiták törekvők voltak, bizonyítani akarták, hogy érdemesek, ám ettől még gyengék maradtak, méltatlanok. Vajon hány nemzedék óta küzdöttek hiába, s ennek fényében mennyire lehettek elkeseredettek és befolyásolhatóak?

Mire eljutott Yahya rejtekhelyére már kihunyt benne a harag. Immáron a bosszúvágy is, és Szet látta lelkét csak a szánalom és a kötelességtudat maradt. Mert akárcsak istene, ezekben a pillanatokban ő is szembeszállt az éjszaka falánk démonával, és megvédte tőle a földet.

– Hol találom őt? Azt, aki Apephez csábított titeket? Még erre felelj erre és megszabadítalak! – húzta kijjebb a kígyót.

– Ölj meg… és ő jön el… hozzád… hogy lásson… hogy megöljön…

Hitt neki. A hatalmasok arroganciája kiismerhetővé teszi a fajtájukat. Az előtte heverő szerencsétlen talán nem volt túl hasznos eszköz a számára, de a benne fejlődő kígyó igen. Eljött volna érte.  Ebben az esetben azért, aki végzett vele.

– A lány, akiért elvesztettem az unokámat, akire – itt megszorította a testben vonagló hüllőt -, ennek a hatalmát zúdítottad. Vele mi történik majd?

– Egy kérdés… azt mondtad – köhögött vérest Yahya – egy kérdés…

Igen, valóban így mondta. És most, hogy istene dolgát végezte, olyannak kellett lennie, mint ő lett volna. Szigorúnak és céltudatosnak. A lány, az ő reményeitől függetlenül is betölti a szerepet, melyet neki szántak. Feltüzeli és az árulók után uszítja Konstantin ebeit. Hogy ép és egész lesz-e a végén, az az isteni cél szempontjából lényegtelen volt.

Emberként, kiben élt némi remény, hogy unokája, e szokatlan formában, de tovább létezhet ebben a világban, fájt mindezt beismernie.

Szet, vén papjaként, ki istene akaratából emberöltők óta járta már a sivatagot, mégis megtisztelés volt, hogy részese lehetett ennek a nagy, isteni tervnek.

Egyetlen mozdulat volt, mellyel kitörte a kígyó nyakát és egy lucskos, undorító cuppanás keretében kirántotta a megtévedt kushita mellkasából. A hüllő még rángott egy darabig a kezében, majd a földre hajította és megtaposta.

Görcsös hörgés, vergődés a kőágy felől, ahogy a másik férfi teste feladata a küzdelmet az őt emésztő métellyel. Fájdalmas, ám legalább gyors halála volt, Szet akaratából.

Felvette a porban heverő tetemet és elhagyta a kamrát. Kint a szabad ég alatt, a magasba emelte a kígyót, hogy jól és tisztán láthassa az éjszaka sötétségében kísértő égi mása. Hadd tudja csak, hogy ő tette, hadd küldje csak utána eltévelyedett paptársát.

Ő várni fogja.