Keresés ebben a blogban

2022. május 18., szerda

Adamante notare

 

17.

Heliopolis, a Birodalmi időszámítás 1604. éve, szeptember 22. 08.00.

 

Sarafant megviselte az elmúlt öt nap, ezt kár lett volna tagadnia. Így meg sem próbálta. Több ideje és főleg energiája maradt ezáltal arra, hogy megpróbálja elviselni. Erre szüksége is volt.

Nem akart visszamenni a főparancsnokságon lévő szállására, ezt már az első vagy talán a második rosszullét után Nicos értésére adta. A mikorra már nem emlékezett tisztán, csak arra, hogy hányingerrel küzdve markolja a százados gallérját és megtiltja neki, hogy hazavigye. A férfi javasolta, hogy rejtőzzön el az alexandriai szanatóriumban, amíg mindezt kiheveri, de erről szó sem lehetett. Most nem. Ezt ő már akkor is érezte, és hamarosan a százados is megértette. Így kötöttek ki Nicos lakásán.

Elsőre mellékhatásnak vélte őket. A hányingert, a szédülést, a hidegrázást és minden egyebet. A 64-essel történt kapcsolatteremtése mellékhatásainak. Pedig nem voltak azok és erre az első este rájött, mikor remegő lábbal a zuhanyba kapaszkodva a századost szólongatta a zubogva előtörő vízsugár alól. Először szólongatta, aztán már kiabált érte.

Elvonási tünetek voltak.

A következő öt napban csupán kurta parancsok formájában volt képes kommunikálni a férfival, mikor enni, vagy inni kért, hogy segítsen neki kijutni a fürdőbe, vagy, hogy a zuhany alatt állva, vizes, elnyűtt testét nekipréselve a barna csempének, vagy a cirkon sárga üvegtéglának, teljesítse a kötelességét. Konstantinnak hála legalább arra képes volt, hogy csak ilyenkor kérje erre. De akkor újra, és újra, és újra.

Jobbára csendben tűrte az egészet. Nem maradt már ereje átkozódni, zsörtölődni, de még szólni sem. Néha azonban sírva fakadt. Olykor csendesen, máskor zokogva. Volt, hogy aktus közben. Ilyenkor, képtelen módon kénytelen volt arra utasítani Nicost, hogy fejezze be, amit elkezdett és ne foglalkozzon vele. Megalázó volt, kiszolgáltatott és leküzdhetetlen. Kevés azon pillanatában, mikor a tünetek nem kínozták, kimerült elméje mélyéről újra és újra felmerült az Akadémián tanult szentencia. „Az elmének erősebbnek kell lennie a testnél. Mindig.”  Kíváncsi lett volna arra, oktatói miként zavarják vissza elméjük mélyére azt az ágyékba markoló, vad, zsigeri éhséget, amit a 64-es hagyott benne maga után. Egy golgotai aszkéta apáca is kevés lett volna hozzá!

Így hát újra és újra odaszorult a százados fürdőszobájának, barna csempéjének és cirkon sárga üvegtégláinak, melyekben szerencsére sem az ő, sem a mögötte álló férfi arca nem látszott tisztán. Nem tudta volna elviselni.

 

***

Az ötödik nap reggelén, a közös, kimerítő zuhanyt követően, a százados kiment a városba, ő pedig leült a kanapéra és alaposan szemügyre vette az asztalon gőzölgő kávét. Általában csaknem feketén itta, cseppnyi tejjel, cukor nélkül, ám az utóbbi napokban Nicos minden alkalommal máshogy készítette. Elsőre, mind szokatlan, sőt olykor egészen bizarr valaminek tűnt, ám utólag kénytelen volt bevallani, hogy a férfi mindig eltalálta éppen mire volt szüksége. Ott, legbelül. Sóhajjal vette tudomásul, hogy milyen hiányos is lenne Nicos nélkül. Konstantinra, a férfi többe tud róla, mint ő magáról!

A hosszú, vastag falú, talpas pohár alján ezúttal egy kockányi cukor olvadozott a forró kávéban. Fent, ujjnyi, sűrűre kevert tejszínt talált, mely alól, ha elég közel hajolt hozzá, kiérezhette a whisky erős illatát. Szívmelengető volt.

Elnyúlt a kanapén, és sokáig csupán a kezében tartotta kávéját, így élvezve az illatát. Hunyorogva feltekintett, a félig lezárt ablakredőnyökön át, a lassan a városfalak fölé kúszóra, Napra. Ismét eszébe jutott, ahogy az elmúlt napokban sokszor, az, amit a 64-es mutatott neki.

„Látta, hogyan takarja el a fekete Hold a Napot, ahogy sárga napkorona, előbb vörösre sötétül, majd fakó csápokat növesztve nyújtózik a föld felé. Hideg szél kelt nyugat felől, az emberi isten sírjának mélyéről, felkavarva a fekete homokot és beborítva vele Minden Élet Forrását, a Nílus völgyét. Látta, ahogy a források kiapadnak, az oázisok elnéptelenednek, a városok száraz, forró tömegsírokká válnak. Sakálok vonyítását hallotta, szikkadt csontok ropogását, néma, homokkal teli szájak csikorgását. Vörös hajú, lángtekintetű hívők zsongó imáit.

Szetiták kántáltak az oltár körül, ahol kristályok fényétől megvilágítva a papok a kiválasztott papnőkkel háltak, hogy azok majd világra hozzák Szet új, erősebb szolgáit, az új kor gyermekeit.

Egy rőt világot látott, a fekete ég alatt, melyből soha többé nem ragyogtak le az elveszett csillagok.  Szobrokat látott, Szet kőmásait végtelen sorban, kezükben izzó buzogányokkal, melyek halott Nap helyett ragyogták be az Egyiptomot.

Vörös víz hömpölygött a Nílusban, partján Szet fejű nők és férfiak álltak, énekkel dicsőítve az egyetlent, az utolsó istent.”

Hermetikus mágusként, annak természeténél fogva bizalmatlanul kezelt minden jóslatot és látomást. A thaumaturgia a tervek, a szabályok és a tudomány mágiája volt. Nem hagyatkozott olyan bizonytalan, megbízhatatlan dolgokra, mint a jövőfürkészés. Miért tette volna, hiszen világszemlélete maga volt az önbeteljesítő jóslat, a kiszámított kockázatok és nyereségek együttese, a kimunkált tervek megvalósulása?

A szimbólumokért és az eszképizmusért sem rajongott különösebben. A mágia az volt, ami, annak nyers, tiszta és igaz formájában. Se több, se kevesebb.

Egy dolog volt, hogy a 64-esnek köszönhetően immáron képesnek érezte magát megtalálni a szetitákat. Pontosított, képes lesz rá, mihelyst el tudja hagyni ezt a lakást. Ez tehát egy dolog. A látomás, jóslat, vízió viszont, melyet a 64-estől kapott viszont egy másik.

Több dolog is bosszantotta ezzel kapcsolatban. Először is, hogy nem tudta valóban fontos volt-e, vagy csupán egy, az átadásra szolgáló eszköz. Ha az utóbbiból indult ki, akkor elengedhette most rögtön.  Ellenkező esetben viszont figyelembe kellett vennie, mint lényeges részletet. Ám, ha így van, miként fogjon hozzá?

A 64-es vénebb volt a Birodalmi Hermetikánál, ősi, elaggott mágiát használt, s bár börtönében nem élhetett vele, annak szokásai és fogásai vezették. Egy látomás csupán egy fokkal volt jobb, mintha rímekben és fejtörőkben beszélt volna.

Könnyebb volna a dolga, hogy jártas lenne a Birodalom kora előtti varázslásban. Felvetődött benne, hogy felkeresi a téma valamelyik szakértőjét, ám esetében nem egy vízió papírra vetett száraz leiratáról volt szó, hanem magáról a nyers, emocionális élményről, melyet úgy abban a formában kellett volna átadnia, ahogy ő maga megkapta. Ez viszont csak újabb kérdéseket szült volna, kezdve azzal, hogy egy ennyire megbízhatatlan, tilalmas, sőt veszélyes módon jutott az értesülésekhez. A thaumaturgok hóbortjait a sereg bizonyos mértékben tolerálta ugyan, és ehhez társult egy frissen szerzett tábornoki kinevezés is, ám voltak határok melyeket nem illett átlépniük. Vagy ha már sor került rá, ildomosabb volt hallgatniuk róla.

Az, hogy könyvtárak és archívumokat bújjon a látomás értelmezése érdekében, szintén szóba sem jöhetett. Az ilyesmi mérhetetlenül időigényes lett volna, és ha valaminek szűkében voltak, akkor az az idő. Szet szektásai hamarosan előjönnek a sivatagból, mely elrejtik őket a Birodalom figyelő tekintete elől, és teszik majd mindezt azért, mert már nem lesz szükségük erre az álcára. Akkor pedig már nem csak világvégi helyőrségek, hanem egész városok tűnnek majd el egyetlen éjszaka alatt. Akkor majd fekete Hold takarja el a Napot, és Egyiptomot elönti a nyugatról, Szet palotájából előömlő sötétség és vörös homok.

Nagy Kázmér jutott az eszébe, a herceg, akit a Heg előbb megfertőzött, majd teljesen a hatalmába kerített. Ő és az általa átformált követői új királyságot kiáltottak ki a Heg belsejében. Odavonultak és soha többé nem kerültek elő. Vajon a szetita papság, vagy akár maga Szet is hasonlóról álmodik? Egy önálló, a világot zárványként kirekesztő Egyiptomról? Felrémlett előtte az Atlanti Fal, az áthatolhatatlan viharfüggöny, melyet az aztékok véristene húzott fel a tengeren, hogy szétválassza az Ó-, és az Újvilágot.

A Birodalom mágusaként halálra ítélt kísérletnek tartotta az egészet. Rettenetes, véres, frankensteini kísérletnek, melynek vége egy minden ízében förtelmes bukás lesz. Mert míg az Atlanti Fal áttörése sokáig nem volt a Birodalom érdeke, egy zárványba dermedt Egyiptom visszafoglalása, melyben Konstantin tudja csak hány birodalmi állampolgár rekedt, már határozottan sürgető ügy lenne.  Százhuszonhét császármágus élt a Birodalomban, a császárnőt is ideszámítva. Vajon hányat vezényelnének ide a három kontinensről, hogy lyukat égessenek Szet álmába és büszkeségébe? Vajon mit hagynának Egyiptomból és annak lakóiból? S vajon mi különbség volna a két vég kifejlett között, az egyszerű emberek szempontjából?

Lassú kortyokban élvezve kávéját úgy döntött arra koncentrál, amit képes megoldani. Hogy a 64-es látomása egy Szet szempontjából kedvező jövőképet vetít előre és nem többet.

***

Kulcs csörrent a zárban. Nicos hazaérkezett. Civilben volt, vagyis ismételten kísérletet tett arra, hogy beolvadjon az egyszerű polgárok közé. Mintha a századoknak bármi esélye lett volna erre. Beosztottja közelített a két méterhez, alakja inkább tagbaszakadt, sem mint atletikus. Bézs öltönyében is úgy feszített, mint az egyenruhájában. Puha kalapja alól előbukkanó széles homlokán, mint oly gyakran, most is izzadtság gyöngyözött. Ismét be kellett látnia, hogy egy tucatnyi, zabolátlan máguscsikó sem olyan izgató, és végképp nem olyan kielégítő, mint örökkön gondterhelt beosztottja.

Bal lábát felhúzta, jobbját pedig szinte véletlenül leejtette a kanapéról, hogy laza köntöse azt kövesse és lecsússzon a baljáról, fedetlenül hagyva a combját. Ma már határozottan jobban érezte magát, de egy jó, és főleg figyelemelterelő szeretkezés, nos, az továbbra sem volt ellenére.

Nicos becsukta maga mögött az ajtót, majd egy pillanatig zavartan turkált az aktatáskájában.

– Sajnálom asszonyom, hogy kedvét szegem, ám ez várta odabent – húzott elő egy nagyalakú borítékot, rajta a hétágú, császári hermészpecséttel.

Felült a kanapén. Odaintette magához a századost. Egy hermészpecsétet csak az arra jogosult ember nyithatott fel, csak ő és senki más. Állítólag még a császárnő elől is óvva voltak azok a titkok, melyeket ezzel zártak le, ám Sarafan ezt valószínűtlennek tartotta. Kétszer, mindössze kétszer volt szerencséje ehhez hasonló irathoz és egyik alkalommal sem lelte bennük különösebben örömét.

Jobb keze mutató és középső ujját végighúzta a papíron, kirajzolva rajta a hétágú csillagot, majd felbontotta a borítékot. Fotókat és egy dokumentumot talált benne. Ez előbbiek között akadtak légi felvételek, és helyszíni képek is. Szerkesztettek voltak, méretvonalakkal, oldalukon és hátlapjukon számításokkal, egyenletekkel.  Feliratuk szerint Genebben készültek, ötszáz mérföldre, nyugatra Heliopolistól. Egy lakatlan, elfeledett sivatagban. Geneb? Egyes legendák szerint Szet palotája és sírhelye ezen a helyen állt egykoron. Ám a képeken nem egy piramispalota látszott.

Torz elme szülte rémálmok vörös és fekete, üveg kolosszusa volt, mely harminc mérföld hosszan nyújtózott el Geneb homokjában. Egyes kiszögellései nyolc-kilenc mérföld magasra szöktek, legnagyobb szélessége pedig meghaladta a tizenegyet.

Friss, hőre szilárdult üveg volt, a megjegyzések szerint közel hatvanezer tonna. Tudta jól, hogy a tisztított kvarc homok ezerötszáz fokon olvad meg, ellenőrzött körülmények között.  De vajon mekkora hő kellett ahhoz, hogy kint a sivatagban ugyanaz, ekkora tömegű anyaggal végbemenjen? Vajon miként maradt egyben és nem repült szét ugyanattól az energiától mely megolvasztotta? A képek szerint üreges volt, a hozzá fűzött megjegyzések szerint pedig a belső és külső rétegek szemcseszerkezete között komoly eltérés mutatkozott. Talán belülről, kifelé szilárdult meg, ahogy a hő végigáramlott a homokon. Ám ahogy a homok, úgy az üveg is jól, túl jól tartotta meg a meleget.  A fizika szabályai szerint lehetetlen volt, hogy a formáció belseje már kihűlőben és szilárdulóban, miközben a külső rétegek még olvadtak és formálódtak. A fizika és talán, az arra épülő hermetikus mágia szabályai szerint is. Ehhez ugyanis egyszerre kell volna mindkét folyamatot kontrollálni. Thaumaturg erre semmiképpen sem lett volna képes.

Thaumaturg nem is. De egy szetita már igen.

Egy pillanatra nem természetes formációként, nem megoldandó rejtélyként, hanem mágikus, vagyis már-már isteni csodaként vette szemügyre a képeken lévő gigászi formát. Hagyta, hogy elméje szabadon fantáziálva, alakot, értelmet, funkciót társítson hozzá.

Hatalmas, fekete és rőt kristályba dermedt lény bontakozott ki a szeme előtt, mely irdatlan száját kitátva felfalta a sivatagot. Olyan volt, mint az ősvilág egy démona, szörny, egy okkal elfeledett korból. Az egyiptomi hitvilágban szép számmal akadt belőle, s közülük elsőként is Apep, görög nevén Apofisz jutott az eszébe. A sötétség kígyója, aki az istenek teremtésére éhezett örökké, a hideg űrben.

A lény pedig Genebben, Szet szent sivatagában, az egykori Egyiptom legnyugatibb végében hevert. Olyan messze mindentől, hogy véletlenül senki sem akadhatott rá. Nyilván a keletkezése során felszabadult energia vezette nyomra a sereget, ám számításba véve, hogy a szetiták mágiáját felitta és elrejtette a sivatag homokja, ehhez szinte már tapintható sűrűségű energiára és kataklizmaszerű kitörésre volt szükség.

Tekintete átsiklott az iratra.

Mindösszesen kétszer kapott eddig hétágú csillagpecséttel lezárt borítékot és eddig sohasem lelete különösebb örömét bennük. Ezúttal sem volt másként.

– Nicos!  - pillantott fel a századosra. – Hozzon nekem egy egyenruhát!


 

2022. május 15., vasárnap

Adamante notare

 

16.

 A Nyugat Sivataga, a Birodalmi időszámítás 1604. éve, szeptember 18. 17.00.


Szet vén papja gondosan választotta meg az elkerülhetetlen találkozás helyszínét. Heliopolis után, nyugatnak vette az útját, maga mögött hagyva a folyamdelta termékeny vidékét. Átkelt Keb és Neb omladozó, szélmarta hegyein, a száb forró leheletétől halott vádikon, melyekben utoljára Szet fáraósága idején folyt az életadó víz.

Elmaradt mögötte a Fehér Sivatag, melyet az ott elesettek porrá lett, napszítta csontjai, sápasztottak el, majd a testvérét a Fekete Sivatagot is, ahová Apep sötét vére hullott, mikor Szet a Napbárkán hajózva szembeszállt vele.

Napokig tartó zarándoklata végén, mely során se nem ivott, se nem evett és aludt, eljutott Genebbe, a Szent Pusztaságba, a Vörös Nyugati sivatagba. Geneb, mióta ember élt e földön, különleges helyet töltött be a vidéket ismerők szívében és lelkében. Rőt dűnéi, mintha önálló életet éltek volna, sokszor széllel szemben vándoroltak, máskor a legnagyobb viharok közepette is a helyükön maradtak. Közöttük, széles medencékben, fehér, kristályos szirmokkal bontott virágot, az istenek könnye, az olykor észak felől fújó széllel érkező tengeri só. A látóhatáron ott emelkedtek Tan fenséges, fekete csúcsai, melyek mögött a Teremtés Hajnalán a napkorong lebukott a végtelen éjszakába. Ifjúkorában sokszor megmászta a szent ormokat, hallgatva a szelet, mely fenn az égen nyugatnak sodorta Rá bárkáját, és nyomában a Napot.

Geneb szólt az emberhez, ha annak volt füle hozzá. A világ hajnaláról mesélt, az istenek születéséről, Heru és az ő istene Szet csatáiról, majd annak házasságáról Nebethettel. Szólt fiúkról Anpuról, a holtak kutyafejű istenéről, kit anyja a termékeny Nílus nádasában rejtett el, hogy megóvja atyja, Szet haragjától. A sóvirágok Iszet könnyeiből születtek, mikoron férjét, Uszirt siratta, akit Szet megölt, és a Nílusba vetett. Szólt Szet harcáról Apeppel a sötétségben, melynek végén istene a haragjából született villámokkal sújtotta a Teremtés Éhes Démonát. Ahol annak vére aláhullt az éjszakai égboltból, a föld mindörökre terméketlen és átkozott lett.

Eszébe jutottak a fiatal kushita szavai. Arról, hogy az istenek végül legyőzték Apepet. Darabokra szaggatták és kivetették az éj sötétjéből. Le a földre. Vajon szándékosan tették, vagy véletlenül történt így? Nem. Bizonyosan okkal került rá sor. Az istenek sohasem gyűrik le a démont, Szet segítsége nélkül, ő pedig semmit sem tesz, vagy hagy megtörténni alapos indok nélkül. Talán próbának szánta hívei számára, hogy felismerjék a Kígyót és felvegyék ellene a harcot. Lehet, hogy a többi, felfuvalkodott istent akarta megleckéztetni azzal, hogy hagyta a démont az ő teremtésükhöz férkőzni. Be akarta bizonyítani mennyire gyengék nélküle.

Geneb homokjában ülve, figyelve miként mozdul, s marad mégis mozdulatlan ez a végtelen, vörös tenger körülötte, az elégedettséggel és nyugalommal töltötte el. Az egymáshoz súrlódó milliárd homokszem hangja, a nyugaton hanyatló Nap fényét kaleidoszkópként visszaverő sóvirágok sokasága, közel vitte őt az istenekhez. Azok végtelenségéhez és egyben az ő mérhetetlen, emberi gyarlóságához. Ezekben a tiszta pillanatokban a homok lehántotta lelkéről annak minden kétségét, félelmét, valamennyi reményével és vágyával egyetemben. Oly tisztán látta, mint soha korábban, hogy egész életen át tartó igyekezete, megérteni az istenek természetét, és terveit, hiábavaló volt. Ám a máskor érzett szomorúság és csalódottság helyett, most békesség töltötte el. Nem értette meg eddig, hogy homokszem csupán. Része ugyan a hatalmas homoktengernek, de annak valós nagyságát és természetét, sohasem foghatja fel.

Egyedül csupán annyit, hogy miként a homok is okkal vándorol egy adott irányba, Geneb szent sivatagában, úgy minden, mindig okkal történik az istenek teremtésében.  Minden egyes pillanat.

Végül minden a neki rendelt helyére kerül majd.

 

***

Az égi szél lassan átsodorta a Napbárkát a horizonton, mire a másik megérkezett. A keleti éjből lépett elő, melyet már a sötétség uralt. Oly sok szörnyetegét látta már az istenek teremtette világnak, hogy vallásuk árulója, Apep szolgája sem keltett benne különösebb félelmet, vagy éppen csodálatot. Ember volt, miként ő is, egy számukra nehezen felfogható erő hordozója, mely, akárcsak az, amit ő Szettől kapott, nyomot hagyott rajta.

 Ám ez a lenyomat más volt, mint amit Yahya Bha’anon, azon az ostoba, sarlatán kushitán látott. Apep talpnyalója, Szet vörös szilánkjainak tolvaja ugyanis nő volt. Vagyis inkább nővé lett, a Kígyó akaratából. Nővé és gyermekké. Szürkés kék fátyolruhája, alig serdült testére tapadt a szélben, meztelen lába a forró homokban merült. Tar koponyáját halvány rőt derengés övezte. Igazából csupán a kígyó hiányzott a válláról, hogy tökéletes legyen a hasonlóság közte és Lilith között, ki a golgotaiak legendái szerint Ádámnak, az első férfinek, legelső asszonya volt. A nő, a nagy boszorkány, ki értett az állatok, így a kígyók nyelvén, s ki, mert nem volt hajlandó tétlenül feküdni a férfi alatt aktus közben, így végül fellázadt a neki rendelt sors ellen.

Apep szándékosan adta szolgájának ezt a külsőt. Egy valódi hatalommal bíró nő, mindig magasabb rendű a férfiaknál és az efféle gyermektest sokkal tartósabb, sokkal ellenállóbb. Apep, ez az éhes démon szégyentelenül formálta át az egykori szetitát, férfiból, nővé, felnőttből gyermekké. Mit sem számított más, csak az eredmény, a győzelem tudata, hogy lebírta az istenek teremtett természet rendjét és törvényeit.

Karcsú nyakában, nehéz, férfitenyér széles ékszert viselt,  durván verve bronzból, benne rőt szín köveken táncolt a napfény. Sok, nagyon sok rőt szín ékkövön. Egy véres és kegyetlen fosztogatás, erőszakkal szerzett trófeáján.

A száraz sivatagi levegő, nedves hüllőbűzzel telt meg Szet vén papja körül. Bűzzel, mely egy fiatal lánytest tiszta, üde illatával keveredett, s ettől csak még émelyítőbb lett. Az lett, mert míg az utóbbit minden szerencsétlen megérezhette, és ha az előtt álló gyermek külsejű förtelem úgy akarta, el is csábulhatott tőle, míg az előbbit, igaz valója kipárolgását, csak ő és a hozzáhasonlók vehették észre.

„Végül minden a neki helyére kerül majd.” Ezt üzente neki Geneb szent homokja, és így is lett. Mert most, földi útja végén, vénemberként térdelt a szent homokban, háta mögött az alkonyi Nappal és Tan fekete hegyeivel. E helyen, ez időben, ő volt Szet, a vén világ, vén istene, a gyermeklány pedig Apep, az új, éhes hatalom ezen a földön, ahová az istenek idejével mérve, csak nem régen jutott el.

 Alkonyat volt, mikor a Nap alászállt az Éjbe. Mikor az istenek a Napbárkán állva éjről, éjre elűzik a teremtésükre éhes kígyót.

Az, hogy a lány itt állt előtte bizonyította, hogy a kushita igazat mondott, s hogy Szet végül sikerrel járt sok éves harca végén. Győzött. Legyűrte a kígyót.

Talán rá, az ő szolgálójára, ha szerencsés, hasonló sors vár. Harcolni. Éjt-éj után, míg le nem győzi, Apep eme apró töredékét. Akkor is, ha ezer évbe telik is.

Hálás volt Szetnek. Szembenézett a legrettenetesebb fenevaddal, mely az istenek által teremtett világra lesett, és csak nyugalmat érzett.  Valódi, végső békére lelt volna? Azt maga sem tudta. Új, ismeretlen élmény volt ez a számára, mellyel Szet, itt, útja végén megajándékozta.

 

***

Sötét volt, mint a csillagtalan sivatagi éj, és rőt, mint a dűnék felett lehanyatló Nap.  Gigászi alakja egyszerre ereszkedett alá a keleti égből és tört elő Geneb szent homokjából. Eleven fergeteg volt, forró, számum szájú szörnyeteg, melynek vöröslő mélyén fehéren izzó villámok születtek.

Apep volt. Szet volt. Démon és isten egyszerre. Telve mohó étvággyal és dühvel, melyet rázúdított Genebre és ha tehetné, akkor az egész istenek teremtette világra. Biztosan így lenne.

Szet vén papja felgyűrte kaftánja ujjait, és hagyta, hogy a ruhájába kapjon a perzselő szél, mely a roppant szájból és torokból áradt felé.

Mintha maga a sivatag borult volna rá, végtelen, forró áradatként nyelve magába. Szorosan összezárta a szemeit és a száját, így a homok csak az orrát és a fülét öntötte el, érdesen karmolva végig a lágy szöveteket. Érezte, ahogy befurakszik a ruhája alá, és felsebzi a bőrét. Tudta, hogy hamarosan már a húsát fogja lecsiszolni a csontjairól, ám eszébe sem jutott kiáltani fájdalmában.  Bizonyos volt a halálában, minként az ahhoz vezető út szükségességében és elkerülhetetlenségében is.

Vérző, sorvadó jobbjával szélesen intett, mire hatalmas kőtömb robbant ki Geneb szent homokjából, majd keresztül törve a démoni isten portestén, lyukat ütött abba. Ettől egy pillanatra megtört annak egysége, a magába szívott tengernyi homok elszabadult, ő pedig utat mutathatott neki. Ismét intett, és a vörös por követte a kezét. Szétáradt, kitódult a testen támadt nyílásokon, hogy újra visszatérjen a sivatagba, ahonnan elorozták.

Aztán a seb bezárult és a gigászi kígyó beleharapott a homokba, hogy visszaszerezze, amit az imént elvesztett. Ám Geneb immáron ellenállt. Homokja sűrű és kemény lett, mert már tudta, hogy nem isteni, vagy halandó akarat szóltja, hanem Apepé, a teremtés kígyójáé. 

Nem látta, ám érezte, ahogy a szörnyeteg test vonagló belsejében energia születik a folytonosan mozgó, egymáshoz dörzsölődő porszemek között.  Fehéren izzó villámkévék ezrei voltak, melyek kiömlöttek a fenevad roppant gyomrából, ki a torkán, hogy felszántsák, szétzúzzák őt éppen úgy, mint az engedetlen sivatagot körülötte.

Ám ezek a villámok Szet dühéből születtek, melyeket ő jól ismert. Tudta miként bánjon velük, s hogyan mutasson nekik irányt, éppen úgy, mint előbb a homoknak. Tudta miként fordítsa azokat a maga hasznára és a fenevad ellen.

Bal tenyerét előre nyújtva, jobbját szorosan összezárva a háta mögött, arra kényszerítette az életre kelt mennydörgést, hogy körülötte gyűljön össze. Bőre bizsergette, haja kiszabadulva fejfedője alól vadul csapkodott mögötte.  Néhány pillanatra ez a tiszta, isteni erő elválasztotta őt a fojtogató homoktól, így kinyithatta a szemét.

Elégedett volt, mert az utolsó, melyet hosszúra nyúlt földi életében látott, az nem az Apep formálta lány rezzenéstelen arca, s nem a körülötte örvénylő homokszörny iszonyú tömege volt. Meszehtiut, a bizánciak által sértőmódon Göncöl Szekérnek nevezett csillagbuzogányt látta odafent az égbolton.

Szet szent csillagképét.

Kinyitotta a jobbját.

A sivatag pedig belerendült.