Keresés ebben a blogban

2021. május 17., hétfő

Az évszázadniy évtized: London Királya

 

London Királya

 

1892.07.07.

 

1.

 

 Magnus Lucious Basileus büszke férfi volt, és minden oka meg volt rá. Ősi római, bizánci és brit vérvonalak leszármazottja volt, családfái hatalmas tölgyek módjára terebélyesedtek évezredeken át.

Büszke volt arra is, hogy különcnek tartják. Úgy ismerte Londont, mint senki más, tudta merre vezetnek a titkos alagutak, mely jellegtelen ajtók mögött bújnak meg a világ fővárosának legkülönlegesebb bordélyházai, és hol szívhatott az ember tökéletes minőségű ópiumot. Barátként köszöntötték a dokkok mélyén kialakított küzdőtereken, tisztelettel bántak vele a füstös kocsmákban, az illegális fogadó irodákban, és elsőként válogathatott az uzsorások által behajtott, adósság fejében lefoglalt értékek között. Nyilvánosan mutatkozhatott kínai kurtizánokkal, ifjú színésznőket patronált és következmények nélkül okozhatott botrányokat az úri körökben.

Amiatt is büszke lehetett, hogy úriembernek tartják. Adósaival nem bánt kegyetlenül, józan keretek között hajlandó volt nagylelkű lenni velük. Adósságait, ha nagy ritkán voltak, mindig pontosan és időben törlesztette.

Törvényes örököse nem volt, ám akárcsak egy igazi királynak, a szeretőitől neki is született három fia és négy lánya, akiket bőkezűen patronált, taníttatott és könyörtelenül torolt meg minden őket ért arra vonatkozó sértést, miszerint törvénytelenek, mondván, ha őt sohasem zavarta, másnak sincs jussa hozzá.

Büszke volt rá, hogy élt, és mindent túlélt. Adósai, rosszakarói és nagyszámú ellensége kitartó igyekezete ellenére, kik méreggel, orgyilkosokkal, közönséges banditákkal vagy éppen a parlamentben birtokolt hatalmukkal törtek ellene. Kezdők, kisgyermekek voltak csupán a játékban, melyet ő az életnek nevezett.

Mindenek felett pedig büszke volt rá, hogy még tudott járni.

 Arra viszont, hogy erre már csak két, méretre készült, az ő kissé különös ízlését híven tükröző bottal volt képes, már nem annyira volt büszke. Lábai merevek voltak, csontjai görbék, alakja vézna, dereka egy nedvesebb napon annyira sem hajlott, mint egy mestergerenda. A lábaira szíjazott fémkeretről pedig, amire időnként rákényszerült, senkinek sem beszélt. Lényének lényegi része volt, a mindig elegáns, kifogástalan megjelentésű, londoni úr, London Királyának alakja. Egy királynak pedig bár lehetett gyenge az egészsége, ő maga sohasem mutatkozhatott annak.

 

Ám miként hibátlan, tökéletes jellem, úgy fedhetetlen, makulátlan hírnév sem létezett. Miként tisztességes vagyon sem. Csupán a látszat volt az igazi, és az ahhoz való ragaszkodás. Így esett, hogy voltak olyan társaságbéli körök és személyek, kik nem különösebben kedvelték London Királyát, és nem szívesen hívták meg magukhoz.

Sir Jules Weatherborrow is egy ilyen a csoporthoz tartozott mindenkor, ám akkor főként, ha az egyetlen lánya eljegyzési báljáról volt szó.

Sir Weatherborrow bánatára, ő különösen jó, és csak részben nyilvános viszonyt ápolt lányával, Valentiene–nel. Miközben atyja már–már megszállottan ragaszkodott a tisztesség látszatához, ha már ahhoz, magához nem sikerült, Lady Weatherborrow jó értelemben véve nem volt ennyire szemérmes.

Valentiene, két éve ismerkedett meg London Királyának egyik lányával, Elizabeth–tel, kivel hasonló helyzetűek lévén könnyen barátságba kerültek, és rendszeresen leveleztek egymással. Elizabeth-től tudta meg hogy Valentiene kissé eltérően gondolkodik, mint a rangja béli hölgyek, először óvatosan, majd mind határozottabban javasolta a lánynak, hogy forduljon hozzá bizalommal.

 Így esett, hogy bizonyos alkalmakkor elkísérte Miss Weatherborrow–t a kis kalandjaira az úri hölgyeknek nem való negyedekben, és kalauzolta titkos élvezetek felé. Tette mindezt diszkréten, atyai felelősséggel, de sohasem túl bizalmaskodva. Más világ tartoztak ők ketten, s a lelkes ifjú hölgy csupán látogatóban járt csupán az övében.

Ennek okán esett meg, hogy Valentiene személyesen hívta meg az eljegyzési báljára. Hallott már a fiatalemberről, aki elnyerte a hajadon szívét, s ki valójában nem is tudta milyen szerencsés, hiszen London rejtőző világában tett körútjainak hála, menyasszonya rendkívül szerteágazó ismeretekre tett szert az élet dolgaiban.

 A boldog férjjelöltet William Sommersetnek hívták, aki törekvő, de nem törtető aranyifjú volt, és saját erejéből gazdagodott meg.  Alacsony származása miatt azonban nem nyerte el Sir Weatherborrow tetszését. Még akkor sem, ha egykoron, szűk negyven éve, maga a jó lovag is hasonlóan szerény körülmények közül indult, és felemelkedése során számtalanszor feszegette, sőt át is lépte az úriemberség íratlan szabályait. Mindennek emléke még most is kísértette Sir Weatherborrow képmutató lelkét. Biztosan így volt, mert ő London Királya maga gondoskodott róla.

Ez volt az egyik oka egyébiránt annak, hogy a leendő após sohasem kedvelte meg, sőt jelenlétét elviselni is csak nehezen volt képes. Mert ha az ifjú Sommersetben egykori, vadul opportunista önmagát látta, benne azt a nagyságot és hatalmat, melyet oly sikertelenül vágyott elérni. Ezen túl London Király sokat, már-már illetlenül sokat tudott a leendő após, a tisztelt házigazda múltjáról. Ott volt minden, a lánya származására vonatkozó apró részlet, a kétes, ám szerencsére bizonyíthatatlan üzleti ügyek, kétes alkuk és nyerészkedések.  Minden, ami ahhoz kellett, hogy Valentiene apja fenntartsa a látszatot.

 

 Egy olyan fényűző mulattságra, mint az esti eljegyzési bál, minden vendég sokáig és alaposan készülődött, s ez London Királyára különösen igaz volt.

 Két forró fürdőt is vett a délelőtt folyamán, zsírsűrű izomlazító krémekkel dörgölve végig az egész testét, majd déltájban két, kiöregedett, porosz erőember vaskos mancsai alá feküdt, akik miután elköszöntek a cirkusztól, kitanulták a csontkovácsok erőt és nem kevés bátorságot igénylő mesterségét. Az ő szolgálatában az lett a tisztjük, hogy annak fogásait rajta gyakorolják. Ízületek, porcok roppantak, izmok tolakodtak vissza oda, ahol az anatómia szent törvényei szerint lenniük kellett volna, közben testébe újra és újra ördögi kín nyílalt.

Készülődése utolsó fontos állomása, tekintve, hogy a megfelelő öltözék kiválasztása a legkisebb gondot sem jelentette ennyi év tökélyre csiszolt gyakorlata után, a kínai akupunktúra volt. Tűk százai az ősi tudás által meghatározott helyeken, hogy bevégezzék a korábban megkezdett tortúrát és enyhítsék a fájdalmát, legalább erre az éjszakára. Végezetül jött a borotválás, a szakáll igazítás, a fekete öltöny és a francia kölni.

Valamint a két átokverte vasfából készült bot, örök társai és végső támaszai minden alkalommal, mikor csak kimozdult az otthonából.

London Királya készen állt az estére.


2021. május 10., hétfő

Az évszázadnyi évtized: Behetmót

3.

 

Azonban azon a reggelen minek előestélyén Bristolba küldte famulusát morózusan, törődötten kelt ki ágyából. A West Ferry Roadot köd ülte meg, melyen újra és újra áthatolt a folyón haladó uszályok kürtje. A köd nyirkossága valamiként áthatolt otthona falain, megülve az ízületeit és a hangulatát. Hosszú, forró fürdőt vett, majd vastag háziköntösébe burkolódzva, teával a kezében leült az egyik hatalmas ablak elé.

Esti nyomasztó álma, most is kísértette. Madártávlatból figyelte, hogy a londoni köd lassan kinyújtózik Bristol felé, mintha csak Boumont cipelte volna magával, húzta volna maga után, át Nyugat-Anglián, egészen kikötő városig. Látta maga előtt, ahogy famulus köpenyes alakja végig surran az ódon háztetőkön, át a köd lepte sikátorokon, míg rá nem akadt a kúriára. Olyan volt, mint a gótikus katedrálisok torz vízköpői, melyek a magas párkányokon gubbasztanak, árnyas, csipkés kőerdeikben. Sokáig kucorgott az esőmarta, mohás kőoszlopon, ízről ízre vizsgálva meg a roskatag lakot és a pusztuló birtokot. Sokáig várt, majd mozgásba lendült. Fekete, olajos folt volt csupán, mely átsuhant a ködlő bristoli éjszakában. Ködfodor volt mindössze, mely mozdulni látszott az akaratlan szemtanúk látómezejének szélén. Árnyék, mely kivált, majd visszaolvadt az őt körülvevő sötétségből. Semmi és valami, csupán egy zavaros foszlány, melyet az emberek rögvest kizártak az elméjükből.

Olykor, főként ily lidérces álmai utáni reggeleken sokáig kísértette a gondolat, hogy valójában ő sem sokkal több mások szemében, mint holmi rút, oda nem illő jelenés.

Látomásálma csupán addig tartott, hogy famulusát elnyeli az ódon kúria. Tudta, hogy Boumontnak nem állja majd útját, se fal, se zár, sem ajtó. Léptei hangtalanok lesznek a repedezett, korhatag parkettán, és settenkedő alakját nem árulja el a rothadó függönyökkel rosszul eltakart ablakokon át beszűrődő átkos holdfény sem. Nem, hiszen sűrű köd ülte meg azon az éjjelen Bristolt. Köd, melyet ő hozott magával.

Tudta, hogy így lesz, ezen a reggelen mégis törődötten, kialvatlanul ébredt, mely a kellemetlenségek, sőt a komoly nehézségek előjele volt legtöbbször.

Megtiltotta a cselédségnek, hogy behozzák neki a reggeli újságokat, meghagyta, hogy gyűjtésék össze őket, és csak a déliekkel együtt tegyék az asztalára.

A hermetikai szimbolika kedvelte a látszólag egyszerű, valójában mégis összetett példázat képeket. A jól működő dolgokat gyakorta hasonlította gondozott kertekhez, rendben tartott könyvtárakhoz. Olyasmikhez, melyek stagnálnak, vagy szemmel látható módon alig változnak. A problémákat viszont mindig valamilyen dinamikus dologgal írta le. Ilyen volt a csendes tó vízébe hajított kő, és az általa keltett hullámok esete, melyek felzavarták a felszínt.

Lelke megnyugtatása érdekében végig gondolta ennek a bizonyos kőnek és az általa keltett hullámoknak a dinamikáját. A kő maga éppen úgy lehetett, Boumont személye, mint a betörés, melyet végrehajtott. Famulusának sok rossz tulajdonsága mellett kevés igazi gyengéje akadt. A holdfény, az az átkos holdfény, mely befolyással volt félig emberi, félig állati énjére ezek közé tartozott. Boumontot valósággal megbabonázta eme égi vándor sápatag arca és fénye. Főként, ha az ablakon át látta. Ezzel a sajnálatos hiányossággal sokszor volt már alkalma szembesülni, ám egy 1872-es prágai eset során csaknem végzetes gyengeségnek bizonyult.

Ám álmában tegnap sűrű köd ülte meg Bristolt, elrejtve a Hold arcát és sugarait famulusa elől. Nem, ez ezúttal nem lehet akadálya terveinek.

Tovább terelte hát gondolatait, a betörés felé. A vén bristoli tulajdonában lévő kincs páratlanul értékes volt, egyediség megért volna minden botrányt és felhajtást. HA, és ez egy nagyon fontos HA volt ebben a történetben, az övé lett volna. Ám így semmi értelme sem lenne híresztelnie az otthonát ért kárt. Emellett Bazil beszámolt neki arról, hogy nem ez az egyetlen csecsebecse melyet feltehetően kétes körülmények között szerzett a család az előző nemzedékek során. Volt hát még mit féltenie a nyilvánosságtól. Nem. Aztán meg, famulusa szavai alapján, a vénség, és ő eléggé hasonlítottak. Olyasfélék voltak, kik jobb szerették maguk intézni az ügyeiket. Ő sem terjesztette volna, ha eltűnik tőle valami. Oh, dehogy. A tolvajok után küldte volna Boumont, hogy tegye, amihez a legjobban jól ért, miközben ő maga csendesen szivarra gyújt és portóit tölt magának.

Az aggastyánnak viszont nem volt Boumontja.

Nem volt hát kő, mely hullámokat vetett volna. Nem voltak hát szomszédok, bámész járókelők, utcakölyök, vagy bárki, aki megláthatta volna famulusát.

Álma mégis nyugtalan volt, s rég megtanulta már, hogy hiba lenne alábecsülnie az efféle előjeleket.

Késő délután volt, mikor Boumont visszatért. Nem járult elé, és nem is szólt hozzá, csupán letette a mögötte lévő asztalra a zsákmányt rejtő bőrtáskát. Mint mikor egy véreb cipeli a vadászhoz az elejtett állat véres tetemét.

 Egyetlen kurta intéssel elbocsátotta. Sikerrel járt, de nem dicsérte meg érte. Nem volt rá képes, mert azzal nem az alkotó, kifinomult terveket szövő elmét ismerte volna el, hanem a ravasz és kíméletlen állatot. Lénye azon részét, amit logikátlan módon, de már-már gyűlölt magában.

Több szivart is elszívott még, mire hajlandó volt valóban tudomást venni a zsákról. Felvette és óvatosan méregette a súlyát. Nem volt olyan nehéz, mint az a másik, amit Towerben őriztek, no de miért is lett volna? Századokkal ezelőtt abbahagyták cicomázását, hogy újabb és újabb korok igényeihez igazítsák. Kiemelte és megforgatta tömpe ujjai között. Kiváló aranyötvözetből készült, kissé talán egyszerű vonalvezetésű fejék volt, hat mesterien metszett ékkővel. Hatalmat sugárzott, megalkuvás nélküli nyers erőt, a brit trón igaz nagyságát. Párja nincs darab volt, majdnem vele egyidős. Ahogy az ujjai között forgatta felrémlettek benne a régi emlékek. Henriknek, a nagy vallásreformernek hosszú uralkodása, az azt követő szűnni nem akaró zűrzavar, a Csatorna vízén lángoló Armada és a Globe, ahol mestere olyan sokat játszott, saját maga és az ő szórakoztatására, hogy aztán újra rangjához és neméhez illő ruhát öltsön, mint Erzsébet udvarhölgye. Az ő társa volt egy hosszú életen át, majd az ő tiszteletére lett  magiszterré, még ha a maga sajátos módján is.

Nem tette a fejére, s nem csupán tiszteletből. Nem is illett volna rá. A széles, golyó fejére, a háromszögletű füleivel és dús fekete bundájával azok között. Nem volt tükör az otthonában, Boumont volt az élő képmása, nem volt szüksége rá. Ötlábnyi bundás test, majd olyan hosszú, minden lépésnél himbálódzó dús szőrzetű farok, háromszögletű száj és orr, felettük sárga szemek. Egy Tudor korabeli magisztra, a babonák boszorkányának famulusa, a termetes fekete macska, akit mestere és pártfogója Behemótnak nevezett el, s aki két évszázaddal később maga is Hermész ötödik septumának magiszterévé lett.

Egy macska, kezében a királyi koronával. Még jó, hogy egyetlen tükör sem volt az otthonában! Micsoda bizarr látványt nyújthat most! Kurta, ragadozó mosoly szaladt át az arcán, majd, mint egy régi rossz szokásként megnyalta az orrát a nyelvével.

 

„Bulgakov macskájának, aki felszállt a moszkvai villamosra”