A khor 1. fejezet 1. rész

 

 

„… és Bergamon látta, mily sötétség uralkodik az embernem szívében és az emberek összes országaiban. Látta, miként tenyésznek az óistenek Vadjai kedvükre, és hogy uralkodnak az emberek összes országa felett, kik tűrik ezt és imádják az óistenek Vadjait. A Fények Ura pedig fényével árasztotta el a világot, hogy megmentse az embernemet a Vadaktól, azok pedig nem állván Bergamon tüzes pillantását, elrejtőztek a földnek mélyére, és az éjszaka sötétségébe…”

 

A Tanítások, Teremtés, részlet

 

1.

A két lovas, egymás mellett, lassan poroszkált át a sós síkságon. Lovaik kókadtan és szomjasan lógatták a fejüket, lovasaiknak eszébe sem jutott nógatni őket.

A távolban, mint egy remegő délibáb, már látszottak a bánya falai. A Tanítások úgy tartották Bergamon oly módon büntette az egykor itt élőket, hogy mindent látó szemét rájuk nyitotta. A világ pedig nem állhatta sokáig az isten fényes tekintetét, így a föld terméketlenné száradt, a folyók elapadtak, az emberek elvándoroltak. A Shívó hatalmas pusztasága mára csaknem lakatlan volt, csupán a Tver-Ronan királyság bányatelepei törték meg olykor a halott tájat.

Egyikük vastag csuklyát borított a fejére, arcát pedig a hőség ellenére is ólomszín acélmaszk takarta, melyet a Tanításokból vett idézettek róttak tele, így a fém a Fények Urának hatalmától átitatva ellenszegült a forróságnak. Időnként megállt és feltekintve a nap állását fürkészve pontosította az útirányukat. Erről a földről, sohasem készült megbízható térkép és támpontok sem igazán akadtak, az északra húzódó hegyek kékesen remegő vonulatán kívül. Valamelyest kedvére való volt ez a táj. Egy lélektisztító zarándoklathoz éppen megfelelt volna.

A bányabörtön ahová tartottak a nagyobbak és vénebbek közül való volt. Úgy hírlett már a Shívót egykor uraló nép is bányászott itt, így mostanra a járatok már mélyre nyúltak, le egészen a halott föld gyomrába, ahová az óhitűek szerint épeszű ember, ha félti a lelkét, sohasem merészkedik. Meséltek az odalent húzódó barlangokról, ahová a sötétség lényei szöktek századokkal ezelőtt, amikor Bergamon fénye erre a világra vetült. Ezért is küldte Tver-Ronan, a világ e részének salakját a tárnákba, hogy elvégezzék a munkát. Gyilkosok, erőszaktevők, méregkeverők, és persze, legfőképpen óhitűek robotoltak odalent, míg a kegyetlen munka fel nem őrölte a testüket, a kövekből áradó folyamatos motyogás pedig az elméjüket. Csak a legszívósabb, legelvetemültebb kurafik húzták sokáig odalent. Az olyanok, akiket vagy nagyon szerettek, vagy nagyon gyűlöltek az istenek. Mint az, akiért idejöttek.

 Először, a bányát körülvevő fal bontakozott ki előttük a forró káprázatból. Védeni kellett, a benne bányászott kristályok miatt éppen úgy, mint a rabok okán, akik kifejtették a királyság szerte keresett köveket. Maguknak a raboknak nem sok esélye lett volna megszökni a bányából, erről a három ember magas fal, majd kétszáz fős őrség, no meg a Shívó végeláthatatlan pusztasága is gondoskodott. Ám sokan akadtak még a megosztott országban, akik vagyonokat áldoztak volna egy-egy rab kiszabadítására, akár erővel is.

 Így, mikor lőtávon kívül megközelítették a falat, az álarcos visszafogta lovát és kezével kurtán intve, megálljt parancsolt az útitársának. Időt akart hagyni az őrségnek, hogy egy tisztért küldethessenek. Hamarosan két tucat számszeríjas őrszem bukkant fel a falon, fegyvereiket rájuk szegezve. Az álarcos számára ez így is volt rendjén, hiszen nem sok ember kopogtathatott egy ehhez hasonló Bergamon háta mögötti hely kapuján, bebocsátást kérve.

Végül az egyik torony ablakában a bányagróf vörös és kék színeit viselő alak jelent meg, és kezével intve feléjük kiáltott.

– Közelebb! Lassan!

Ismét elindultak. Kimért mozdulattal hátra csúsztatta csuklyáját, majd félrehajtotta portól nehéz köpenyét, hogy felfedje a ruhájára hímzett tüskékkel kivert fekete fémöklöt, a Birodalmi Rend inkvizítorinak jelképét. Húsz lépésre a kaputól, combjával megállította hátasát, közben karjait széttárva, mellét kidüllesztve hagyta, hogy az őrök megnézhessék maguknak a címert.

– Testardeni Sacron vagyok, a Birodalmi Rend inkvizítora! – dörögte álarca mélyéről. – Pars Menyrnhez, a bányagrófhoz jöttem!

Jobbjával benyúlt a nyeregtáskába, és felmutatta a Rend vékony, fémből készült parancstekercsét. A toronyban álló tiszt sürgetően intett a kezével.

 – Nyissatok kaput! – parancsolta.

 Odabent elsőként egy tágas platóra értek, amin kétoldalt, a fal és az út mentén, az őrség vaskos kövekből összerótt barakkjai sorakoztak. A porlepte egyenruhát viselő tiszt lesietett a lépcsőn és odalépett melléjük. Szusszant egyet, majd mélyen meghajolt feléjük

- Kegyelmes uram! Legyen üdvözölve Tarverdában!

 Az inkvizítor leszökkent a lováról és levette maszkját. Tisztában volt vele, hogy megjelenésére csak két találó jelző volt, még pedig, hogy hatalmas és szürke. Hamuszürke haját még az utazás előtt kurtára nyírták és acélszín szemekkel tekintett le az előtte hajlongó tisztre. Még a bőre is szürkés patinát kapott, mely mind sötétebb árnyalatú lett, ahogy múltak felette az évek. Nem beteges, inkább fémes árnyalatút, minként sokan azok közül, akik Katan Horában, a Sztavros folyam mentén éltek.

A Fények Ura akaratából és származása okán hét láb magas, tagbaszakadt óriás volt, félelmetes jelenség, mellyel tudatosan élt is, mikor úgy hozta a szükség.

 – Vezessen a börtöngrófhoz – utasította a tisztet mély, parancsoláshoz szokott hangon.

Az sietve bólogatott és kezével mutatta az utat.

Útitársát maga mögött hagyva az inkvizítor gyalogszerrel elindult utána, lefelé, a jobbra nyíló meredek úton.

***

 A másik lovas várt pár pillanatot, majd előre léptetve, részben követve az inkvizítor útját, részben pedig a barakkok felé tartva. Az egyik ház előtt fellépett a nyeregbe, majd onnan az alacsony tetőre. A következőhöz már másznia kellett, közben pedig félrecsúszott az utazóköpenye.

– Formás hátsó... - hallotta az elfúló szavakat.

Miután megvette a lábát, visszapillantott az udvar felé. Egy idősebb katona éppen tarkón legyintett egy fiatalabbat. Annak arckifejezéséből úgy látszott, már nem először. „Formás hátsó...” Ezek a férfiak egyszerű bakák voltak egy Bergamon háta mögötti bányabörtönben, ennyi tellett tőlük, s ezt nem is róhatta fel nekik, ám akkor is egy inkvizítor útitársát illeték az előbbi szavakkal. Az öreg katona úgy tűnt a maga módján ezt igyekszik a másik értésére adni.

– Imádkozz, hogy ne jusson a fülébe! – torkolta le fiatal társát és intett neki, hogy jobb, ha eltűnik.

Odafenn a tetőn csuklyája takarásban sután, mert arca nem szokott az ilyesmihez, de nem kevés kárörömmel a lelkében, elmosolyodott. Bergamonra, néha túlságosan is élvezte a hatalmát, melyet rangja és a tény biztosított számára, hogy az inkvizítor atya útitársa lehet.

 Átlépett a gerincen és egészen a másik széléig sétált. Túloldalt, pár lépésre a ház falától már meredeken zuhant alá kőfal, le a bányafejtésbe.  Az út, melyen felettese elindult, körkörösen futotta körbe a falat, egyre mélyebbre és mélyebb jutva a hatalmas üregben. Néhol sötét tárnabejáratokat látott, nyilván azok nyíltak a messzebb rejtőző telérekre, ahol a nagyobb kristályok lehettek. Jobbra tőle, egy mélyebben elterülő széles kőteraszon állt a bányagróf otthona.

Ormótlan, erődszerű építmény volt, inkább ólnak tűnt, mint sem háznak. Pars Menryn, ahogy ő tudta egyedül élt itt, két, törvényes asszonyát és jómódban elhízott gyerekeit otthon hagyta, míg megbízatása, no meg pénzéhsége, ebben a katlanban tartotta. Ez, ha jobban belegondolt az ember, hatalmas szerencse is volt egy olyan férfi számára, mint Menryn, aki közismerten féktelenül kéjsóvár volt és itt korlátlanul hódolhatott kedvteléseinek.

 A Shívótól délre, a tenger menti kendarai rabszolga kereskedők rendszeresen megfordultak Tarverdában, meg a többi bányatelepen és ellátták őt újabb, mindkét nemből való ágyasokkal. A ház mellett embereket látott, a szolgák hagyományos fekete-fehér ruhájában. Az asszonyokat gyerekek hada követte. Vajon hány lehetett a jó Menryn fattya?

 A gyerekek látványára egy pillanatra gyengeség fogta el s önkéntelenül is a hasára tette bal kezét. Aztán, ahogy jött a fájó gondolat, úgy el is tűnt. Gyerekek, baahh! Bergamonra, hát sohasem lesz képes uralkodni ezen a gyengeségén?

A gróf házán túl, magas fal húzódott, középen kapuval, és onnan vezetett le az út ténylegesen a bányába. Az inkvizítor sebesen, a nyomában loholó tiszttel, lassan odaért a bányagróf „udvarházához”.

Feljebbvalója már túl volt a negyvenen, megjárta Vertassent és az azt követő nagy purgálást Délen, de még ennyi idős korában, ennyi nehézséggel a háta mögött is, Bergamon jóvoltából emberfeletti erőnlétnek örvendett, melyet kedvtelve és kevélyen bizonyított újra és újra, akár a csatamezőn, akár egy lovagi párbajban, vagy itt a Shívó forró ege alatt.

Nem adta neki parancsba, hogy kövesse, nyilván nem kívánta, hogy jelen legyen.  Gyerekkora óta arra nevelték, hogy céltudatos és hasznos szolgája legyen a Fények Urának, hogy töltse be a neki rendelt helyet a Rend hierarchiájában, valamint engedelmes kardnővérként ne kérdőjelezze meg a rangban és istenükhöz közelebb álló atyák parancsait. Soha.

Visszafordult a bánya felé. Valahol az üregek egyikében van az, akiért idáig jöttek. Az ikeristennő, Morrigan egykori balkeze, Carmogor.

Balkéz. Az óhit élő szentsége. A félreismerhetetlen jel, mellyel mind bírtak, kik az ő útjukat járták. Baljukkal forgatták a kardot, az urak, legjobban tisztelt, legkedvesebb vendégüket maguktól balra ültették, és úgy mondják halálukban, isteneik csarnokában, azok trónusától balra állnak majd mindazok, akik szót emelnek értük ítéletük előtt. Mert az óhit, és vele minden óisten, megítélte az embert, szemére vetve bűneit és gyengeségeit, végül kimérve rá a büntetést.

Ezen a fénybeborult világon egyedül a Fények Ura, Bergamon volt könyörülettel az ember iránt, egyedül ő becsület, egyedül ő volt hozzá igazságos.

Ezért is állt mellettük Vertassen mezején, és segítette őket győzelemhez, míg az óistenek vereségre ítéltek sajátjaikat, és nem hagyta el őket akkor sem, mikor a Rend nagymesterei magasra emelték a szent lobogókat, hogy kezdetét vegye a purgálás, Dél acéllal és tűzzel történő megtisztítása.

Egy vérrel, tűzzel és halállal teli korszak, mely utóvégre idehozta őket. Különösnek találta, hogy ahhoz, hogy sikerrel végezhessék Bergamon munkáját, egyik ellensége segítségét kellett kérniük.