„… és Bergamon látta, mily
sötétség uralkodik az embernem szívében és az emberek összes országaiban. Látta,
miként tenyésznek az óistenek Vadjai kedvükre, és hogy uralkodnak az emberek
összes országa felett, kik tűrik ezt és imádják az óistenek Vadjait. A Fények
Ura pedig fényével árasztotta el a világot, hogy megmentse az embernemet a
Vadaktól, azok pedig nem állván Bergamon tüzes pillantását, elrejtőztek a
földnek mélyére, és az éjszaka sötétségébe…”
A Tanítások, Teremtés,
részlet
1.
A két lovas,
egymás mellett, lassan poroszkált át a sós síkságon. Lovaik kókadtan és
szomjasan lógatták a fejüket, lovasaiknak eszébe sem jutott nógatni őket.
A távolban,
mint egy remegő délibáb, már látszottak a bánya falai. A Tanítások úgy
tartották Bergamon oly módon büntette az egykor itt élőket, hogy mindent látó
szemét rájuk nyitotta. A világ pedig nem állhatta sokáig az isten fényes
tekintetét, így a föld terméketlenné száradt, a folyók elapadtak, az emberek
elvándoroltak. A Shívó hatalmas pusztasága mára csaknem lakatlan volt, csupán a
Tver-Ronan királyság bányatelepei törték meg olykor a halott tájat.
Egyikük vastag
csuklyát borított a fejére, arcát pedig a hőség ellenére is ólomszín acélmaszk
takarta, melyet a Tanításokból vett idézettek róttak tele, így a fém a Fények
Urának hatalmától átitatva ellenszegült a forróságnak. Időnként megállt és
feltekintve a nap állását fürkészve pontosította az útirányukat. Erről a
földről, sohasem készült megbízható térkép és támpontok sem igazán akadtak, az
északra húzódó hegyek kékesen remegő vonulatán kívül. Valamelyest kedvére való
volt ez a táj. Egy lélektisztító zarándoklathoz éppen megfelelt volna.
A
bányabörtön ahová tartottak a nagyobbak és vénebbek közül való volt. Úgy
hírlett már a Shívót egykor uraló nép is bányászott itt, így mostanra a járatok
már mélyre nyúltak, le egészen a halott föld gyomrába, ahová az óhitűek szerint
épeszű ember, ha félti a lelkét, sohasem merészkedik. Meséltek az odalent húzódó
barlangokról, ahová a sötétség lényei szöktek századokkal ezelőtt, amikor
Bergamon fénye erre a világra vetült. Ezért is küldte Tver-Ronan, a világ e
részének salakját a tárnákba, hogy elvégezzék a munkát. Gyilkosok,
erőszaktevők, méregkeverők, és persze, legfőképpen óhitűek robotoltak odalent,
míg a kegyetlen munka fel nem őrölte a testüket, a kövekből áradó folyamatos
motyogás pedig az elméjüket. Csak a legszívósabb, legelvetemültebb kurafik
húzták sokáig odalent. Az olyanok, akiket vagy nagyon szerettek, vagy nagyon
gyűlöltek az istenek. Mint az, akiért idejöttek.
Először, a bányát körülvevő fal bontakozott ki
előttük a forró káprázatból. Védeni kellett, a benne bányászott kristályok
miatt éppen úgy, mint a rabok okán, akik kifejtették a királyság szerte
keresett köveket. Maguknak a raboknak nem sok esélye lett volna megszökni a
bányából, erről a három ember magas fal, majd kétszáz fős őrség, no meg a Shívó
végeláthatatlan pusztasága is gondoskodott. Ám sokan akadtak még a megosztott
országban, akik vagyonokat áldoztak volna egy-egy rab kiszabadítására, akár
erővel is.
Így, mikor lőtávon kívül megközelítették a
falat, az álarcos visszafogta lovát és kezével kurtán intve, megálljt
parancsolt az útitársának. Időt akart hagyni az őrségnek, hogy egy tisztért
küldethessenek. Hamarosan két tucat számszeríjas őrszem bukkant fel a falon,
fegyvereiket rájuk szegezve. Az álarcos számára ez így is volt rendjén, hiszen
nem sok ember kopogtathatott egy ehhez hasonló Bergamon háta mögötti hely
kapuján, bebocsátást kérve.
Végül az
egyik torony ablakában a bányagróf vörös és kék színeit viselő alak jelent meg,
és kezével intve feléjük kiáltott.
– Közelebb!
Lassan!
Ismét
elindultak. Kimért mozdulattal hátra csúsztatta csuklyáját, majd félrehajtotta
portól nehéz köpenyét, hogy felfedje a ruhájára hímzett tüskékkel kivert fekete
fémöklöt, a Birodalmi Rend inkvizítorinak jelképét. Húsz lépésre a kaputól,
combjával megállította hátasát, közben karjait széttárva, mellét kidüllesztve
hagyta, hogy az őrök megnézhessék maguknak a címert.
– Testardeni
Sacron vagyok, a Birodalmi Rend inkvizítora! – dörögte álarca mélyéről. – Pars
Menyrnhez, a bányagrófhoz jöttem!
Jobbjával
benyúlt a nyeregtáskába, és felmutatta a Rend vékony, fémből készült
parancstekercsét. A toronyban álló tiszt sürgetően intett a kezével.
– Nyissatok kaput! – parancsolta.
Odabent elsőként egy tágas platóra értek, amin
kétoldalt, a fal és az út mentén, az őrség vaskos kövekből összerótt barakkjai
sorakoztak. A porlepte egyenruhát viselő tiszt lesietett a lépcsőn és odalépett
melléjük. Szusszant egyet, majd mélyen meghajolt feléjük
- Kegyelmes
uram! Legyen üdvözölve Tarverdában!
Az inkvizítor leszökkent a lováról és levette
maszkját. Tisztában volt vele, hogy megjelenésére csak két találó jelző volt,
még pedig, hogy hatalmas és szürke. Hamuszürke haját még az utazás
előtt kurtára nyírták és acélszín szemekkel tekintett le az előtte hajlongó
tisztre. Még a bőre is szürkés patinát kapott, mely mind sötétebb árnyalatú
lett, ahogy múltak felette az évek. Nem beteges, inkább fémes árnyalatút,
minként sokan azok közül, akik Katan Horában, a Sztavros folyam mentén éltek.
A Fények Ura
akaratából és származása okán hét láb magas, tagbaszakadt óriás volt,
félelmetes jelenség, mellyel tudatosan élt is, mikor úgy hozta a szükség.
– Vezessen a börtöngrófhoz – utasította a
tisztet mély, parancsoláshoz szokott hangon.
Az sietve
bólogatott és kezével mutatta az utat.
Útitársát maga mögött hagyva az inkvizítor gyalogszerrel elindult utána, lefelé, a jobbra nyíló meredek úton.
***
A másik lovas várt pár pillanatot, majd előre
léptetve, részben követve az inkvizítor útját, részben pedig a barakkok felé
tartva. Az egyik ház előtt fellépett a nyeregbe, majd onnan az alacsony tetőre.
A következőhöz már másznia kellett, közben pedig félrecsúszott az utazóköpenye.
– Formás hátsó...
- hallotta az elfúló szavakat.
Miután
megvette a lábát, visszapillantott az udvar felé. Egy idősebb katona éppen tarkón
legyintett egy fiatalabbat. Annak arckifejezéséből úgy látszott, már nem
először. „Formás hátsó...” Ezek a
férfiak egyszerű bakák voltak egy Bergamon háta mögötti bányabörtönben, ennyi
tellett tőlük, s ezt nem is róhatta fel nekik, ám akkor is egy inkvizítor
útitársát illeték az előbbi szavakkal. Az öreg katona úgy tűnt a maga módján
ezt igyekszik a másik értésére adni.
– Imádkozz,
hogy ne jusson a fülébe! – torkolta le fiatal társát és intett neki, hogy jobb,
ha eltűnik.
Odafenn a
tetőn csuklyája takarásban sután, mert arca nem szokott az ilyesmihez, de nem
kevés kárörömmel a lelkében, elmosolyodott. Bergamonra,
néha túlságosan is élvezte a hatalmát, melyet rangja és a tény biztosított
számára, hogy az inkvizítor atya útitársa lehet.
Átlépett a gerincen és egészen a másik széléig
sétált. Túloldalt, pár lépésre a ház falától már meredeken zuhant alá kőfal, le
a bányafejtésbe. Az út, melyen felettese
elindult, körkörösen futotta körbe a falat, egyre mélyebbre és mélyebb jutva a
hatalmas üregben. Néhol sötét tárnabejáratokat látott, nyilván azok nyíltak a
messzebb rejtőző telérekre, ahol a nagyobb kristályok lehettek. Jobbra tőle,
egy mélyebben elterülő széles kőteraszon állt a bányagróf otthona.
Ormótlan,
erődszerű építmény volt, inkább ólnak tűnt, mint sem háznak. Pars Menryn, ahogy
ő tudta egyedül élt itt, két, törvényes asszonyát és jómódban elhízott
gyerekeit otthon hagyta, míg megbízatása, no meg pénzéhsége, ebben a katlanban
tartotta. Ez, ha jobban belegondolt az ember, hatalmas szerencse is volt egy
olyan férfi számára, mint Menryn, aki közismerten féktelenül kéjsóvár volt és
itt korlátlanul hódolhatott kedvteléseinek.
A Shívótól délre, a tenger menti kendarai
rabszolga kereskedők rendszeresen megfordultak Tarverdában, meg a többi
bányatelepen és ellátták őt újabb, mindkét nemből való ágyasokkal. A ház
mellett embereket látott, a szolgák hagyományos fekete-fehér ruhájában. Az
asszonyokat gyerekek hada követte. Vajon hány lehetett a jó Menryn fattya?
A gyerekek látványára egy pillanatra gyengeség
fogta el s önkéntelenül is a hasára tette bal kezét. Aztán, ahogy jött a fájó
gondolat, úgy el is tűnt. Gyerekek, baahh!
Bergamonra, hát sohasem lesz képes uralkodni ezen a gyengeségén?
A gróf házán
túl, magas fal húzódott, középen kapuval, és onnan vezetett le az út
ténylegesen a bányába. Az inkvizítor sebesen, a nyomában loholó tiszttel,
lassan odaért a bányagróf „udvarházához”.
Feljebbvalója
már túl volt a negyvenen, megjárta Vertassent és az azt követő nagy purgálást
Délen, de még ennyi idős korában, ennyi nehézséggel a háta mögött is, Bergamon
jóvoltából emberfeletti erőnlétnek örvendett, melyet kedvtelve és kevélyen
bizonyított újra és újra, akár a csatamezőn, akár egy lovagi párbajban, vagy
itt a Shívó forró ege alatt.
Nem adta
neki parancsba, hogy kövesse, nyilván nem kívánta, hogy jelen legyen. Gyerekkora óta arra nevelték, hogy céltudatos
és hasznos szolgája legyen a Fények Urának, hogy töltse be a neki rendelt
helyet a Rend hierarchiájában, valamint engedelmes kardnővérként ne
kérdőjelezze meg a rangban és istenükhöz közelebb álló atyák parancsait. Soha.
Visszafordult
a bánya felé. Valahol az üregek egyikében van az, akiért idáig jöttek. Az
ikeristennő, Morrigan egykori balkeze, Carmogor.
Balkéz. Az
óhit élő szentsége. A félreismerhetetlen jel, mellyel mind bírtak, kik az ő
útjukat járták. Baljukkal forgatták a kardot, az urak, legjobban tisztelt,
legkedvesebb vendégüket maguktól balra ültették, és úgy mondják halálukban,
isteneik csarnokában, azok trónusától balra állnak majd mindazok, akik szót
emelnek értük ítéletük előtt. Mert az óhit, és vele minden óisten, megítélte az
embert, szemére vetve bűneit és gyengeségeit, végül kimérve rá a büntetést.
Ezen a
fénybeborult világon egyedül a Fények Ura, Bergamon volt könyörülettel az ember
iránt, egyedül ő becsület, egyedül ő volt hozzá igazságos.
Ezért is
állt mellettük Vertassen mezején, és segítette őket győzelemhez, míg az
óistenek vereségre ítéltek sajátjaikat, és nem hagyta el őket akkor sem, mikor
a Rend nagymesterei magasra emelték a szent lobogókat, hogy kezdetét vegye a
purgálás, Dél acéllal és tűzzel történő megtisztítása.
Egy vérrel,
tűzzel és halállal teli korszak, mely utóvégre idehozta őket. Különösnek
találta, hogy ahhoz, hogy sikerrel végezhessék Bergamon munkáját, egyik
ellensége segítségét kellett kérniük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése