***
Émelie sohasem ódzkodott a sétától, akár a hosszabbaktól sem, ám miután hajnalban tértek vissza a szállodába, és akárcsak Juliette, ő is fáradtan ébredt, inkább arra kérte Harry-t, hogy hívjon nekik kocsit.
Algiers, tisztán fekete negyed volt, még az utcákon is alig látott fehér embert. Törvény kényszerítette a négereket éppen úgy, mint a kisszámú kínai és indián közösségeket, hogy saját városrészben éljenek, jól elkülönítve az „igazi” amerikaiaktól. Azzal persze, hogy elszigetelték őket, csak azt érték el, hogy a közösség egyre zártabb és összetartóbb lett, s mivel az itt álló templomokra sem fordítottak igazán pénzt, semmi meglepő sem volt azon, hogy feketék végül minden korábbinál erősebben kötődtek, az életükben szervesen jelenlévő voodooahoz.
Remy Lacroix otthonának széles utcafrontja, meleg sárga és piros színekben pompázott, földszintjén, helyiekkel teli bolttal, ahonnan egy illedelmes, tiszta, fehér ruhát viselő lány kísérte fel őket az emeletre. A királynő szalonja, kicsi volt, de kényelmes, és Émelie biztos volt benne, hogy egy kifinomult kreol sem találna benne kifogásolni valót. New Orleans ikerkirálynői ezúttal nem öltöztek össze, egyikük kéket, a másik zöldet viselt. Fűszeres illatú, de frissítő itallal kínálták őket, amit Juliette-tel mindketten örömmel fogadtak.
Remy, a golyó által összeroncsolt hüllő szobrocskát, és egy összecsomózott fehér szalagokból készült voodoo talizmánt tett eléjük az asztalra.
– Ezt - mutatott a figurára –, önöktől kaptuk, míg ezt - intett a másik felé -, ma reggel szereztük meg, San Alban grófnőjének birtokáról. Mademoiselle Orleans ruhájában volt. Igen erős, ám csupán egyetlen személyre ható wanga. Eltompítja az elmét, majd szűnni nem akaró fájdalmat okoz, végül látomásokkal zavarja össze s öngyilkosságba hajszolja, azt, aki birtokolja. Azt sugallja, hogy ez az egyetlen kiút számára.
Émelie-nek elakadt a szava. Charlie olvashatott az arckifejezéséből, mert kurtán bólintott.
– Ms. Orleans-t felakasztva találták a grófnő birtokán. A jelek szerint saját kezűleg tette, egy selyemsállal. Szörnyű, kegyetlen módja ezt a halálnak, s egyben üzenet is.
– Üzenet? – kérdezte Harry.
– Azt üzeni, megtehetem, hát meg is teszem. Longbottom, Buxard, a grófnő, és végül Mademoiselle Orleans. A közös pont négyük között, az idősebb Daniel Morton.
Émelie eltöprengett egy pillanatra. Mortonnak 1884-ben nyoma veszett, a fia később halottá nyilváníttatta, de maga a test sohasem lett meg. Talán meg sem halt.
– Fontosnak érezzük az elején kezdeni, hogy megértsék miért lett számunkra is csak most nyilvánvaló az események mögött munkáló akarat – fogott bele Remy. – Édesanyánk, röviddel azután, hogy a városba jött, eltökélte, hogy az uralma alá hajtja New Orleanst és a deltát. Sok év munkája állt előtte, ennek rendelt alá mindent, s az igazság szerint minket is. Utódjaiként és nem a lányaiként nevelt. Daniel Morton hat évvel anyánk után érkezett a városba. Tudásánál csak tudásszomja, és tudásszomjánál, csak gátlástalansága volt nagyobb. New Orleans minden magához hasonló alakjával ismeretséget kötött, bűnt bűn után követett el, miközben kifelé a tisztes polgár látszatát igyekezett kelteni. Ügyleteihez, az első áldozat, a banktisztviselő nyújtott hitelt, aki csak későn ébredt rá Morton valódi kilétére, mikor már nem volt más választása, mint tovább finanszírozni őt. Tudomásunk szerint ez a férfi, aki korábban nagyravágyó, de becsületes ember volt ezek hatására mind jobban elzüllött, elhagyta asszonyát és gyermekeit, és az alkoholhoz menekült. Így hatott rá Morton romlottsága.
– Édesanyánk trónhoz vezető útja – vette át a szót Charlie -, mint mondtuk hosszú volt, és sok áldozattal járt. Akiket nem tudott az uralma alá hajtani vagy távozásra kényszeríteni, azokat meg kellett ölnie. Sok varázslat, főleg az átkok, és a tárgyakhoz, vagy az élőkhöz kötött bűbájok, olykor tovább élnek, vagy éppen elszabadulnak, ha életre hívójuk elhunyt. New Orleans így idővel az elbitangolt mágia hona lett. Mi magunk éveket töltöttünk azzal, hogy lecsillapítsuk őket, ám így is rengetegen maradtak, s egy élet is kevés lenne mindet megkötni, így mikor úgy ítéltük, hogy már nem okozhatnak többé, igazi gondot, felhagytunk ezzel. Ott hibáztunk, hogy e gyenge, önmagukban voltaképpen veszélytelen varázslatok ködként ülték meg a várost, végül túl sok mindent rejtve el előlünk. Így eshetett meg, hogy Morton anélkül térhetett vissza New Orleansba, hogy mi megéreztük volna.
– Longbottom volt hát az ember, aki pénzhez segítette őt – folytatta Remy – életében, és „halálában” egyaránt. Mindig is vágya volt félreállítani édesanyánkat, és nyilván minket is, hogy végül ő uralja a várost, úgy közvetlenül, mint bábjai révén.
– Mr. Buxardnak ambíciói voltak a polgármesteri címre – mutatott rá Émelie.
– Ám igencsak gyűlölte Mortont és nem akart volna a cinkosa lenni – bólintott Charlie. – Most viszont, hogy elrabolta könnyedén a szolgájává teheti.
– A grófnővel is ez lehetett a célja? – kortyolt nagyot az italából Juliette, hogy végre hangjára találjon. – De akkor miért ölte meg…
– … Mademoiselle Orleans? Mint mondtam, mert megtehette. Lehet, hogy a grófnő sohasem került volna elő, talán ő is a bábja lenne ennek a sarlatánnak, de úgy véljük, inkább az előbbiről lehet szó. Fontos emberek halálával bizonyíthatja, hogy senki sincs biztonságban tőle, és a hatalomhoz vezető út könnyebben járható, ha rettegik az embert.
– Mindebből világos lett számunkra, hogy Morton immáron mindent elkövet, hogy félbemaradt terveit megvalósítsa, és ha lehetséges még borzalmasabb módszerekkel, mint korábban – komorodott el Charlie. – S ha ez nem volna elég, mindezért mi maguk is felelősek vagyunk.
– Mert nem vették észre időben, mire készül?- kérdezett rá Harry.
– Igen és nem – állt fel Remy és a szalon ablakához lépett. – Anyánk óva intett minket a gőgtől, de azok után, ami a halálát követő napokban történt, úgy véltük elfeledhetjük szavait, mert igenis rászolgáltunk a hatalomra, és a tiszteletre. Mikor ő meghalt, tudtuk, hogy Morton felel érte, így űzőbe vettük. Elpusztítottunk mindent, amit felépített, romlásba döntöttük a családját, s végül őt magát is utolértük, az otthona melletti mocsárban. Sarokba szorult vadállatként küzdött, s kétségbeesésében átkot mondott ránk, ám kudarcot vallott, mert az ellene fordult. Lélekben mindig is szörnyeteg volt, és immáron testben is az lett. Félig ember, félig hüllő, akit elnyelt a delta kavargó vize. Kerestük, majd idővel biztosra vettük, hogy a szörnyű transzformációtól megbomlott az elméje, és nem több immáron oktalan iszonynál. Így hittük sok éven át. Aztán ön – pillantott Harry-ra – meglátta az obait. Azt, hogy Morton talált-e rá, vagy az őrá… de talán nem is fontos immáron. Morton visszanyerte egykori hatalmát, melyhez most már kegyetlen, állatias ösztönök és mérhetetlen gonoszság társul.
– Valamint rengeteg aligátor, élő és halott egyaránt, egy óriási krokodil és Simon elmondása alapján jó pár élőhalott is – vette sorra Juliette. – Azok támadtak rájuk, mikor a grófnővel kikocsizott.
– Morton ezzel olyan csatatérre kényszerít minket, melyen hátrányban vagyunk vele szemben – pillantott hátra a válla felett Remy. – Ahhoz, hogy harcolhassunk vele, magunknak is véteni kellene a hagyományok és törvények ellen, ezzel pedig közvetetten, ismét csak az ő kezére játszanánk.
– Ebből nem nehéz kitalálni, hogy segítséget fognak kérni. A miénket – fintorodott el Émelie. – Bármilyen hízelgő is, de egy dolog megoldani egy voodootól terhes bűnügyet, és szembeszállni egy zavart elméjű, aligátoremberbe oltott „voodookirállyal”és az udvartartásával.
– Száz rendőr abban a mocsárban, csupán száz halott rendőr volna, nem több. Két fejnek kell csupán lehullania, hogy úgy mondjam. Mortonénak és az obainak. Minden ártó hatalom belőlük árad, ami halálukkor nagy valószínűséggel megszűnik majd, s ami marad, azzal később mi ketten Charlie-val elbánunk. Önöket San Alban grófnője arra kérte járjanak az ügy végére és akadályozzák meg a továbbiakat. Mi sem kérünk többet annál, hogy tegyenek meg minden önöktől telhetőt. Éppen úgy, mint ahogy mi is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése