„…Az óistenek Vadjai pedig nem felejtettek és figyeltek az éjnek sötétjéből és a földnek mélyéről. Ezer és ezer esztendeig várják, ha kell, hogy a Fény Ura hibát vétsen és szeretett embereit védtelenül hagyja, akkor pedig újra sötétségbe borítanák mind az emberek összes országait. Addig is szolgáikat küldték szerteszét a világban, hogy szemeik és füleik legyenek…”
A Tanítások, részlet
Kislányként, mikor rossz álmok kísértették, boszorkányanyja gyakran mondogatta neki, hogy az istenek számtalan módon tehetik próbára azokat, akik akaratuk szerint nagy dolgokra hivatottak. Sokáig, nagyon sokáig nem értett, mitől kedves az istenek számára az, ha őt erőszakról, halálról és kínról szóló álmok gyötörték.
Nem értette sem gyermekként, sem frissen avatott boszorkányként. Nem is érthette, mert akkori élte tele volt örömmel, talmi bolondságokkal és mézédes hatalommal, melyet a saját, ma már kicsinyesnek tűnő, céljaira használhatott. Rémálmai mégsem maradtak el, sem főzetei, sem bűvös igéi nem segítettek rajtuk. Csupán az az éj, az első igazi vereség és az azt követő még számtalan, melyek során megismerte mindazt, mit istenei addig csak álmokban tártak elé. Megismerte az életet, melyet boszorkányként kellett élnie, ebben a fénybe borult világban. Ebben a Hanyatló Korban.
Sokáig hitte, hogy az istenek azért mutatták meg neki mindezt, már gyermekkorától fogva, hogy felkészítsék a nehézségekre, hogy megeddzék, hogy akaratuk szerint formálják. Miért is hitte volna másként? Álmai során kitapasztalta mindazon gyötrelmet, melyet a Bergamon uralta világ okozhatott egy boszorkánynak, így emelt fővel, egyenes derékkal viselhette el mindazt, ami rá várt. Mert nem volt már semmi, mi meglephette volna. Hatalma felülmúlta boszorkányanyjáét, és minden felmenőéjét, mert az istenek akaratából mindazt mely elődeit visszafogta, vagy elrettentette, ő könnyedén viselte.
Sokáig így hitte. Aztán, mint azon az éjszakán, mikor élete első vereségét elszenvedte, az istenek ismét eszébe juttatták, hogy ajándékaik mindig többek annál, mint elsőre, vagy éppen másodjára látszanak. Sokkal többek.
Elrabolták tőle gyermekkora álmait, ám nem csupán azért, hogy megtanulja elviselni a fájdalmat és a gyötrelmet, hanem azért is, hogy tudja, miként kell okozni mindezt.
Az ő kedvük és akaratuk szerint.
Akkor is, ha ő maga belenyomorodik, ha szégyenévé válik mindannak, ami valaha volt.
***
A Torkvestortól délre magasodó dombszigetről kiváló rálátás nyílt a városra. Valami történt. A távolból gyerekdalt hallott, olyan édeset, mint még soha, és apró fények sokaságát látta táncolni a lassan kitisztuló égen, hogy felszálltak és elvegyültek Morrigan fekete ruhájának, megannyi ezüst csillaga között.
Maeve–re, az átok!
Azért választotta ezt a várost, mert tudta, hogy az ott lappangó gonosz végezni fog, az ostoba módon utánuk merészkedő északiakkal, neki csak annyi volt a dolga, hogy felrázza azt mély álmából és ellenük uszítsa.
Tudta, hogy ára lesz, ha az istennője dolgába ártja magát, de szüksége volt erre, hogy az embereit megtarthassa. A Hanyatló Kor fájdalmas, új hagyománya volt ez is. Régen egy kascha nem kényszerült volna arra, hogy folyvást bizonygassa hatalmát, hogy az őt követő férfiakat újra és újra lenyűgözze vele. Ám a régi világ elmúlt Vertassennel és vele a hatalmuk makulátlan dicsősége is.
Jasha sokkal makacsabb és erősebb volt, mintsem várta. Hiába lüktetett az ágyékában a vágy iránta, az északiakat még forróbban gyűlölte és elunta, hogy a határ átlépése óta egyfolytában kitérnek előlük. Harcolni és ölni akart, és nem érdekelt az ára. Ezért kerítette azt a parasztlányt, és vezette vele távútra az embervadászokat is, hogy vérszomját kielégítse. Az évek során bevett jagadar mérgek melyek erősebb és gyorsabbá tették bármelyik embernél, lassan felemésztették a férfi emberségét, szűnni nem akaró késztetést hagyva maguk után, hogy felsőbbrendűségét bizonyítsa a világnak, de leginkább magának.
Kevesek, a sokak felett, ahogy a régi mondás tartotta, és
éppen ez volt mi kezdetben annyira megtetszett neki a khorban.
Maeve ismét tanította. Hibázott, mikor csak a felhasználható és kihasználható tulajdonságokat látta meg a khorban és nem figyelt fel arra, ami életre hívta őket benne. Arra a végtelen smaragdzöld irigységre, mely folyvást arra sarkalta, hogy az egykor volt dicső khorokhoz hasonlítsa magát, s hogy bizonyítsa valóban érdemes a címre melyet viselt.
Hibázott, mikor Torkvestorba érve nem hagyta, hogy a zsoldos összecsapjon az inkvizítorokkal, akkor is, ha engedte, hogy foglyot ejtsen közülük, a többit, a khornak, a város árváira kellett bíznia.
A fogoly sokáig ellenállt, de Jashának nagy tapasztalata volt abban, hogy gyötörje és törje meg a maga hasznára az embereket, így a szerencsétlen végül vallani kezdett. Beszélt az őket követő kis csoporttól, hogy a Rend egy nagyhatalmú óhitűt is felfogadott, hogy a segítségével elkapják a kaschát és az embereit. Biztos volt benne, hogy rövidesen utánuk jönnek, és eljutnak Torkvestorba. Így nekik továbbra sem volt más dolguk, mint kivárni és az átokkal elvégeztetni a piszkos munkát.
Akkor ébredt benne először kétség az út során. Nem volt már olyan erős, mint egykoron és ha az másik, ki a bergamoniták oldalán lovagol, magasabban áll az isteneik kegyében, akkor akár át is láthat a tervén és keresztül is húzhatja azt. Elégszer látta már, miként söpörte félre a boszorkányanyja a nálánál gyengébb boszorkányok hatalmát, mikor azok helyére törtek. Milyen könnyedén, milyen magától értetődő módon.
Régen sohasem kételkedett abban, hogy amit és ahogy tett azzal az istenek kedvében járt, az ő akaratukat szolgálta. Ám ezek a napok elmúltak. Akaratuk mára új, járatlan utakra vezette, őt pedig gyötörte a bizonytalanság, hogy az, ahogy cselekszik elégedettséggel tölti-e el őket s, hogy elégedetlenségüknek mikor és miként adják majd jelét.
Azok ott lenn a városban, hárman voltak mindösszesen, ha igazat mondott a fogoly. Egy inkvizítor, egy katonanővér és a megalkuvó óhitű, aki bizonyára saját kicsinyes jólétéért paktált le velük. Megvetette azért, amit tett, de elismerte és félte a hatalmat, melyet birtokolt. Tudatosan, vagy véletlenül, de képes volt megtörni a gyermekeket sújtó átkot és ezzel bizonyította, hogy erősebb nála. Vajon hányan lettek volna képesek őszinte szülői érzéseket mutatni azok iránt a szerencsétlenek iránt?
Kargyr jutott az eszébe.
– Sohase kutasd, mi van idebent – emelte balját a homlokához – mert eltévedsz, és ami vagy, elvész, de azt se engedd soha, hogy egymagam sétáljak odabent.
– Téged mitől kell megóvni? – simított végig kezével a férfi idegen vonású arcán. Ezt sohasem tudta megszokni rajta, hogy ennyire emberi és valójában még sem az.
– Attól, ami voltam és még most is vagyok, Hanka.
Khor és bogotar. Harcos és Úr a Számos Trón földjén. Hatalmas, kinek sohasem kellett szégyellenie, vagy sajnálnia semmit, s ki felett mégis úrra látta az aggodalom és a félelem. Önmagától, attól ami.
Azt megelőzően, hogy az istenek erre az Útra terelték, nem is értette meg mit jelentenek igazán Kargyr szavai. Hogy mit is veszítettek el akkor és ott Vertassennél. Mert ha egy Úron, egy bogotaron, az istenek kezén ezen a földön, úrrá lehet a kétség, úgy mi remény maradt még számukra?
Maradt-e valami egyáltalán?
A két bergamonita, a megalkuvó óhitűnek hála túlélte a várost, ezt tisztán érezte. Tudnia kell ki az az ember!
Kevés hozzáhasonló maradhatott, aki még a Régi Utakat járják és a maguk erejéből képesek lehettek úgy szólni, hogy az feloldjon egy isteni átkot. Ha meg tudná győzni arról, hogy ismét tisztaszívből, az isteneiket, illetve, az ő céljait szolgálja, akkor egészen biztosan véghezvihetné a tervét.
Ám a bizonytalanság, hogy a másik talán éppen azért járt sikerrel, mert az isteneik lassan elfordulnak tőle, többé nem tágított mellőle.
– Jasha! – intette magához a khort.
A férfi odalépett hozzá és meghajolt, de koránt sem olyan tisztelettel, mint útjuk kezdetén. Elvesztette türelmét vele szemben és immáron inkább kötelességből osztotta meg vele a sátrát, sem igazi vágyból, mint útjuk kezdetén.
Megérintette a homlokát és kisöpört belőle egy tincset. Korábban pusztán ennyitől is felgerjedt benne a jól ismert bírvágy és alig tudta volna megakadályozni, hogy akár itt, mindenki előtt is földre teperje, és a magáévá tegye. Nem mintha valóban akadályozni akarta volna, hiszen Jasha khor volt, buzogott benne az óistenek hímereje, melyet bőségesen és készséggel állított a szolgálatába, akár ölni, akár ölelni kellett. Magyarázhatta volna a férfi elhidegülését tőle, hogy ráuntak egymásra, ám közel sem erről volt szó
Hatalma mindig nagy vámszedő volt, ő pedig készséggel fizetett érte, ám miután a grófleányt foglyul ejtették, sötét vágy és mérhetetlen éhség ébredt benne, valami új, és élettel teli után. Ez lett a három, fiatal lovag veszte. Erejük teljében oltotta ki lelkük és életük fényét, ám csak ez csillapíthatta étvágyát. Ettől fogva tudta, hogy ereje ára, immáron akár emberéletben is mérhető és ez Maeve látta lelkét megrémisztette. Még megrémisztette, és félte a napot, mikor már nem fogja. Ideig-óráig használhatta ugyan még Jasha napról-napra megújuló hímerejét, de rövidesen a férfinak is nyilvánvaló lett a benne végbement változás. Egyre nagyobbakat és hosszabbakat kellett „kortyolnia” belőle, hogy visszanyerje az erejét, ez pedig elárulta Jasha számára, hogy fogytán van az ereje.
Talán ideje lesz más módon hasznát vennie, amíg még tehette.
– Az a három városban, érdekel engem. Menj, tudd meg kifélék! Van közöttük egy közülünk való is, őt semmiképp ne merd bántani. Tudasd vele, hogy Rózsakertbe tartok, az embereidet pedig küldd tovább Talarenbe. A tévelygővel légy kellően meggyőző, de mint mondtam, ne merj kezet emelni rá!
– Elég, ha a fajtánk béli jut el Theorosába? – emelte fel a fejét Jasha.
Baljával végigsimított a férfi arcán. Jól olvasott az emberek tekintetében, és boszorkányként tudta, hogy az érzés, az indulat sokkal több, mint a kiforrott gondolat, jobban kiismerhető belőle az ember. A bírvágyat a férfi zöld szemeiben, a vérszomj váltotta fel, amit most, engedelmével alkalma adódott csillapítani. Számolnia kell majd vele, ha visszatér hozzá, de bőségesen lesz ideje addig kigondolni, miként fordítsa újra a maga hasznára a khort.
– Teljes mértékben – súgott bele előbb a fülébe, majd finoman megharapta a cimpát. – A többit menj és öld meg!
Látta, ahogy lehelet finom remegés fut végig a férfin. Jó, az istennő hatalma még mindig őt segítette, s most még jobban felszította Jasha fekete lelkének tüzét.
A szolgálattal telt évek során volt ideje alaposan kiismerni a hatalmát, és sokáig úgy vélte az istennőt is, kitől kapta. Ilyenkor átkozta magát, hogy régen, mikor számolatlanul halmozta el őt kegyeivel, nem szánt több időt pártfogója megértésére. Tehetséges volt, és olyan gőgös, hogy magától értetődőnek vette a dolgot. Úrnője is csupán egyetlen egyszer nyilvánította ki felé rosszallását.
Újra éledt rémálmaiban az óta is kísértett az az éj és minden, ami utána történt. Fülében hallotta ma is, a lángok ropogását és a sikolyokat, az orra megtelt az égett hús bűzével, egész teste megremegett a máglya okozta kínoktól. Nyöszörögve, verejtékben fürödve tért magához reggelente, nem egyszer az éjszakára választott férfi, sokszor éppen Jasha oldalán. Ez, akkor is megkeményítette volna a férfi szívét iránta, ha nem szorul rá oly nagyon az ő erejére. Egy kascha, ki a saját álmain sem tud uralkodni. nem lehetett erős szövetségese bosszújában.
Ezért fogja bizonyítani neki, az istennőjének és az egész fénybeborult világnak, hogy igenis méltó a kascha címre, még akkor is, ha ezzel megszűnik annak lenni.
Hinnie kellett abban, hogy Maeve–nek még nincs ellenére mindaz, amit tesz, és ahogyan teszi, különben már régen elapadt volna minden hatalma, ám a módszerei mind kevéssé nyerték el úrnője tetszését, pedig ő is tudta, hogy már nincs más választása. Vertassen és az azt követő évek elvettek tőle mindent, és ami maradt, csak arra volt jó, hogy keserű emlékkel töltse el mindazért, amit elveszített s, hogy arra sarkalja, hogy mindezt a bergamonitákra zúdítsa.
A távozó Jasha után pillantott. Mennyivel más volna a helyzet, ha Kargyroth itt lenne! Ha a Mogorva Mennydörgés vezetné az embereit, nem kellene többé bujkálniuk. Álmodott róla, hogy a férfi az ő segítségével válik ismét régi önmagává. Úrrá, a Régi Utat járó földeken.
Maeve sokszor megmutatta neki azt a jövőt, melyben így tesz. Egy országot látott mely előtt minden bergamoniták lakta föld meghajol, amiben az óistenek hite régi nagyságában tündököl, élén az istenkirállyal. Akkor Maeve–nek és a többi istennőnek nem egy tucat, hanem ezer és ezer kaschája lenne, nálánál is hatalmasabbak és a bergamoniták tüze csak emlék lenne, ahogy ők maguk is.
Aztán a vajákos Iakov, azzal a hírrel jött meg, hogy a sivatagi kőbánya elnyelte a kiválasztott férfit és ő nem látta többé az álmot.
De mert kascha volt, nem adhatta fel. Többé már nem.
***
Az inkvizítor lassan lépdelt a folyosókon. A szentélyre sötétség és csend ereszkedett. Látta az aranyfényt és hallotta a gyermekdalt, de amit érzet, az volt igazán fontos. Egyetlen pillanatra, tiszta és tökéletes, isteni hatalom borult a városra Érezte, ahogy minden izma remegni kezdett és a lelke megnyílt ezelőtt az erő előtt. Hiába ajánlotta magát évtizedekkel ezelőtt Bergamon kegyelmébe, hiába volt felszentelt inkvizítora, az óhitek ostora, halandó ember is volt egyben, aki meghajtja magát egy ilyen hatalom előtt.
Látta azt is, miként váltja fel az aranyló ragyogást, egy sötétebb, de éppen olyan, tiszta borostyán színű, miről eszébe jutott egy régen olvasott, akkor sértőnek és ostobaságnak tartott bariton fóliáns, mely az óhitűek igaz mivoltát fejtegette és felsorolta az öt fő „erényt” és azok színeit. A borostyán, a haragot jelképezte.
„… egy gondolat miszerint az, mi az óhitűben tombol, több közönséges emberi indulatnál és vadállati dühnél. Valami, a maga embertelen módján nemesebb és ezért sokkalta veszélyesebb dolog”.
Igen, ezeket a szavakat használta az óhitűre a hajón. Harag, ez volt benne, az erő, mely az óhit szerint egyszerre pusztította el és teremtette újra a világot.
Aztán a fény és az erő, a dallal együtt távozott a szentélyből, s csend lett megint.
A belső szentélyben talált rá az óhitűre és a nővérre miközben a fal mellett ültek. A nővér feje Carmogor vállán pihent, az pedig egy arany hímzéses, fehér kendőt tekert le éppen a kezükről. Az apró rémeknek sehol sem látta nyomát.
– Elmentek – bólintott elismerően – Nem tudom, hogy érte el, de Bergamonnak tetsző dolog volt, az biztos.
– A nővért biztosan segítette az uratok – hajtott össze a kötést az óhitű. – Engem legfeljebb nem hátráltatott, de én is úgy hiszem, hogy sikerrel jártunk – sóhajtott fel.
– Hogyan? – járta körül a szentélyt. – A hely, vagy a kötés miatt? Névadópólya, ha jól látom.
– Még a halvaszületetteknek is jár név, mifelénk. Hogy békében nyugodhassanak, és ha megkérdik tőlük kik voltak földi életükben felelhessenek az isteneknek. Azt hiszem ez volt a legnagyobb bűne az ittenieknek az istenek szemében.
A férfi talpra segítette a nővért és játékosan kisöpört egy nem létező tincset a homlokából.
– Megyek, előkerítem a lovainkat – helyezte vissza a pólyát az oltárra, majd indult el a kijárat felé.
– Kargyroth! – szólt utána a nővér, fölemelve és felé nyújtva a földön felejtett a vörös bőrtokot. – Köszönöm!
Az inkvizítor látta, hogy az óhitű egy hosszú pillanatig habozott elvenni azt a nővér kezéből, majd bizonytalanul rámarkolt a jobbjával. Nem is emlékezett rá, mikor került a férfihez, ahogy arra sem, mi volt benne. Miért nem?
– Nem. Én köszönöm – biccentett a férfi. – Neked hála még önmagam maradhattam.
Kifordult a szentélyből, majd ahogy eltűnt a folyosón.
Az inkvizítor látta, hogy, a nővér a nála oly gyakori mozdulattal a hasára csúsztatta a kezét, de a szokásos szégyenkező kifejezés helyett, most szelíd mosoly terült szét az arcán.
– Istenkáromló gondolatom támad, atyám – mondta halkan.
– Miatta? – intett az inkvizítor a fejével az óhitű után.
– Igen. Nem tudom miért égették meg az asszonyát, de azt kell, higgyem, hogy azzal, hogy csak egyszer ölte meg az inkvizítort, aki tette, nem büntette meg eléggé. Sem ő, sem Bergamon.
– Bergamon? – vonta fel a szemöldökét a hallottaktól
– Úgy hiszem az asszony végül meglágyította volna szívét. Elfordult volna a haláltól, és az életet választja. Asszonyával együtt benne is meghalt valami. Valami emberi. Ami pedig megmaradt, az kevés ahhoz, hogy tovább éljen, de ahhoz nagyon is elég, hogy veszélyt jelentsen ránk, emberekre, és mindarra, mit Bergamon ennek a világnak adott.
Az inkvizítor kénytelen volt egyetérteni vele, ám a nővér szavánál immáron sokkal kevésbé hagyta nyugodni, a gondolat, hogy miként nem vette eddig észre a vörös bőrtokot?
Hovatovább alárendeltje először nevezte Kargyroth-nak a férfit, mióta úton voltak, és ahogy az imént kiejtette a szavakat, olyan volt, mintha nem tartaná embernek az óhitűt. Mit látott meg benne, mit ő nem? Ki fogja erről kérdezni később, alkalmas helyen és időben.
***
Jó időbe tellett, hogy összegyűjtsék az elesett papokat és embervadászokat és a városon kívül máglyát rakjanak a számukra.
Theresa már meg sem lepődött azon, hogy az óhitű egyetlen szó nélkül segített nekik fát gyűjteni hozzá, majd tisztes távolból figyelte, ahogy imát mondanak elesett társaikért.
Sokan hiszik, hogy a tűzbe temetés gyors dolog, pedig nem az. Órákba telik, míg a holtak hamuvá lesznek, s ezt az időt, a szokások szerint, csendes imával töltötték, az elhunytak lelkéért.
Ő azért fohászkodott, hogy mikor majd Bergamon elé állnak, a Fények Ura irgalommal ítéljen felettük, hogy ne végzetüket nézze, hanem egész, az ő szolgálatában töltött életüket, s hogy elesett társaik kérjék istenüket, emelje rájuk, hátramaradottakra fényes tekintetét, és vezesse őket tovább a győzelemig. Imát mondott azért is, hogy Bergamon mutasson irányt és adjon reményt az óhitűnek is, hogy maga módján tovább haladhasson saját embersége ösvényein és maga mögött hagyhassa a sötétséget, melyben, a lelkében szunnyadó fenevad rejtőzött, mert immáron biztos volt benne, hogy az, mit meg–megvillanni látott a szemében, az az ősi és éhes tekintet, egy szörnyeteg volt, egy embervad.
A temetés után az inkvizítor vissza, Eshuron felé fordította a lovát és az óhitű nem kérdezte miért. Embereik elvesztése és a tény, hogy a kaschának hűlt helyét találták nyilván arra késztette a bergamonitát, hogy új parancsokat kérjen a Rendtől.
A visszaút a városba meglehetős nyugalomban telt, leszámítva, hogy a vezetőik láthatóan babonás félelemmel fordultak feléjük. Meg tudta érteni őket. Az évek során nem sok ember tért vissza a városból és amennyire Iakovtól megtudta egyikük sem maradt igazán épelméjű.
Lovaglás közben nem tudta nem észrevenni, hogy az inkvizítor mind gyakrabban pillant a nyeregre akasztott bőrtok felé. Nem tudta mi az, ahogy a nővér sem, és ezért hálás volt az isteneinek, mert megmagyarázni nekik, hogy ez, egyszerre az, aminek látszik és még sem az, elég körülményes lett volna.
Az elkerülhetetlen kérdésre a város előtt került sor, mikor az inkvizítor előreküldte vezetőiket, majd keresztbefordított a lovát előtte az úton. Megváltozott a testtartása, ahogy a tekintete is, és most inkább hasonlított arra a papra, aki évekkel korábban máglyára küldte az asszonyát.
A nővér úgy tűnt szavak nélkül is megértette feljebbvalója szándékát és hasonlóképpen állta el az utat, mögötte.
Legyen hát.
***
– A vörös bőrtok – intette a fejével az inkvizítor az óhitű nyerge felé. – Honnan van?
Tudta, hogy az óhitű vonakodni fog a válasszal, pont úgy, ahogy átvenni is nehezére esett a nővértől, ott a városban. Azt hihette volna, hogy szándékosan felejtette a szentély padlóján, és lehet, hogy nem is járt messze az igazságtól. Látta elégszer, hogy még az óhitűek is óvatosan bánnak a saját isteneik ajándékaival, hiszen legtöbbjüket soha sem is szánták nekik igazából, csak a kényszer vitte rá őket.
– Csupán egy emlék, vagy inkább emlékeztető egy másik életből, melyet magam mögött hagytam, ez pedig – simított végig finoman a jobbjával a tokon – emlékeztet rá, hogy miért döntöttem így. Ahogy arra is, mert, hogy az isteneim különös élvezetet lelnek abban, hogy újra és újra az eszembe idézzék mire váltam méltatlanná. Felétek ezt hívják vezeklésnek, nem?
– Akkor – léptett mellé – akkor emlékeztetni fogja rá úgy is, hogy nálam van – közölte vele, és ezúttal nem tűrt ellentmondást.
Jobb kézzel, ismét csak jobb kézzel nyúlt érte az óhitű, és átnyújtotta neki. Volt a tekintetében valami, ami az aggodalom és felszabadultság különös keverékének tűnt számára. A hozzávetőlegesen ötlábnyi tokban szabálytalan formájú, kemény tárgyat tapintott ki az ujjaival. Talán valóban az volt, aminek mondta, talán nem, de mert készséggel átadta egyelőre úgy döntött megelégszik ennyivel, majd később tovább faggatja, miután istenük útmutatását kérte. Intette a fejével a nővérnek, hogy most már indulhatnak.
***
Esett, mikor belovagoltak a kapun, maga a város pedig a szokásosnál is komorabb arcát mutatta. Az óhitű remélte, hogy a Rend nem fogja elkapkodni a válaszadást. Egy estét szeretett volna eltölteni a város egyetlen, Gyóntatószékhez címzett fogadó kissé poros, de száraz és számára egészen otthonos szobájában álmatlan alvásban heverve a padlón, mert az ágyak túl puhák voltak a számára, és ha hajón nem akadt volna minden este hálótársa aligha tudott volna elaludni a hullámveréssel együtt ringó hajóágyon.
A fogadó gazdája a vezetőikhez hasonlóan hitetlenkedve fogadta visszatértüket, de az inkvizítor ezüstjei meggyőzték arról, hogy halassza el későbbre, vagy inkább örökre a kérdezősködést és adja vissza nekik a szobáikat.
Felsétált az emeltre, helyére tolta az ajtó viseltes fareteszét vizes ruháit levetve elnyújtózott a padlón és hamarosan elaludt.
***
Álma visszavitte oda, mikor először találkoztak, az asszonyával. Három hónap telt el azóta, hogy visszavitte a földre hullt villámot Perun papjainak, majd fejet hajtott Mindenek Atyjának örökkön viharok tépázta hegycsúcson álló trónusa előtt, és kimondta szavakat, mellyel Carmogor, a Mogorva Mennydörgés, Minden Viharok Haragjának útja, öt évszázad után véget ért és Kargyroth Mogoron Mahalnaké újra elkezdődött.
Lelke nyugalomra, teste pihenésre vágyott, hát Tha–Dohorba ment, minél messzebb az északiak dél felé nyomuló seregeitől, egy csendes vidéket keresve, ahol, ha az isteneik is engedik végre, megöregedhet, és ha feledni nem is fogja, de eltemetheti magában az elmúlt ezer istenek verte évet.
Tavasz volt, a mezőt vadvirágok borították, a lány közöttük feküdt, vékonyra kopott, szinte áttetsző ruhában, arcán őszinte, ártatlan mosollyal.
Lováról leszállva, tőle kért útbaigazítást a falu felé, ő pedig felpattant és kézen fogva elvezette oda. Érintése olyan meleg volt, a nevetése pedig annyira tiszta és tele örömmel.
Habókos, mondták a faluban. Az anyja, akárcsak a nővére, boszorkány volt, ő pedig kuszaeszű. Virágokhoz és fákhoz beszélt, táncot járt a két hold alatt, ha kedve úgy tartotta, de ártatlan és őszinte lélek.
Nem kérdezték tőle honnan jött, vagy miféle ember volt, és akadt bennük annyi tartás, miután elárulta kicsoda volt egykor, hogy a falubíró és a kocsmáros, a lány gyámatyái, vérszerinti apja kényszerű távollétében, hogy kereken közöljék vele, ha bántani meri, vagy visszaél az állapotával se ó–, se az újisten nem menti meg a vasvilláiktól és a kaszáiktól. Komolyan vette őket, mert az és akkor az ő földjük volt, ő pedig csupán vendég, kinek tisztelnie kellett az urak törvényét.
Másfél évre rá, kézen fogva állt Annusiával, annak egész családja előtt, mert az esküvőre a két lány apját is hazahívták, hogy az áldásukat kérje, magában pedig azért imádkozott, Morrigan is lássa meg, mennyire szereti a lányt és végre engedje őt el. Már nem meghalni, hanem élni vágyott. Mellette, érte. Évek peregtek el így.
Ám isteneik újra és újra emlékeztették rá, hogy nem bújhat el sem a múltja, sem az ő tekintetük, de legfőként saját maga elől. Hiába feledte el Dél lassan a nevét, melyre méltatlanná vált, s mi így kikopott az emlékezetükből, Észak nem felejtett ilyen hamar. Nem volt többé Carmogor, egy, a kimondhatatlan nevűek közül, csak egy khor, ki a bergamoniták szemében az óistenek kegyeltje volt és kiről sok, ma már úgy gondolta, túl sok ének szólt, és a Fények Urának kopói, ha egyszer a nyomába szegődnek valakinek nem is adják fel, míg fel nem hajtják, és le nem terítik.
A purgálásnak, a városok porig égetésének, főatyai bulla vetett véget, mely szerint akárcsak a nemesek és a közemberek, az óistenek szolgái is kegyelmet kaphattak, ha felesküdtek a Királyság szolgálatára és bűnös útjaikról letérve életben maradhattak. Ám ha ezt megtagadták, hát pusztuljanak továbbra is.
Kegyes tett volt, ám kegyetlen, vasba öltözött, láng marta lelkű papokra és inkvizítorokra várt, hogy végrehajtsák. Azokra, kinek eggyel több szerencsétlenné tett élet semmit sem számított.
Eljöttek a faluba, s mert sem őt sem asszonya nővérét és anyját nem találták, hát megégették az asszonyát, mert Annusia egyszerű lelkével képtelen volt megérteni, hogy is várhatnák el tőle, hogy tagadja meg mindazt az ajándékot, melyet az isteneiktől kapott.
Látta a tüzet, hallotta a felesége sikolyát és nem volt elég ereje megmenteni, hát Morrigan arra ítélte, hogy nézze végig, és emlékezzen rá, milyen mélyre süllyedt a szemében, majd egy egyszerű, de ettől nem kevéssé kegyetlen módon megbüntette azért, mert hagyta odaveszni az asszonyát, hogy hagyta, hogy a világ, melynek megőrzésére egykoron felesküdött, szegényebb legyen nélküle. Úgy döntött, hogy éljen.
Éljen, együtt a szégyenével, a haraggal melyet önmaga iránt érzett.
Ám Morrigan még ekkor, mindezek után sem mondott le róla. Ezért vezette Torkvestor elátkozott fala közé, ezért rázta fel kényszerű álmából a lelkében szunnyadó vén szörnyeteget, mert tudta, hogy szüksége lesz rá, és ezért hallotta meg bűnbánó szavait.
Igen, vissza akarta kapni a fegyvert, akit alkotott, de többre is vágyott ennél, mert egykoron nem a fegyvert, nem a szörnyeteget választotta balkezének ezen a földön, abban a fekete ligetben, a messzi észak tiszta, hideg éjszakájában, hanem az embert, egy elveszett gyermeket.
Az évek során számtalanszor élte át újra meg újra, és nézte végig, ahogy Annusia halálra ég, de ma, Morrigan kegyéből az asszonya mellett feküdt a réten a holdak alatt, ő a kezét fogta, a lány pedig a jövőről mesélt. Fiakról és lányokról, a nagy diófáról a kertben, a nyaranta nyugodni sohasem akaró Napról, és a kuligokról telente.
