Az évszázadnyi évtized: Árnyak a delta felett

 

***

 

Mély volt a hang, nem emberi torokból való, jobban illett egy hatalmas farkashoz, vagy inkább medvéhez.

– Hkávú rakathu eke rílasz, okfuvílasz ipaj dírasz rá… Hkávú rakathu eke rílasz, okfuvílasz ipaj dírasz rá… Hkávú rakathu eke rílasz, okfuvílasz ipaj dírasz rá… Hkávú rakathu eke rílasz, okfuvílasz ipaj dírasz rá…

 Ősi volt, éppen úgy, mint az egyiptomi vizekben kísértő óriás hüllők tekintete, és pontosan úgy hatalommal tele. Mintha rég elporladt sámánok szóltak volna általa, engedelmességre kényszerítve állatot és embert egyaránt. Most hozzá szóltak vele, parancsolva, hogy mozduljon. Hogy fusson.

 Ő pedig futott.

 Botladozva, a fülét égető bűvös szavaktól hajtva rohant felfelé az alagútban, mögötte a hüllőember vezette holtak sokaságával.

 

***

 

 Más volt. Jobb volt. Hasznosabb volt. Féktelen örömét lelte abban, ahogy karmait a halott húsba és csontba vájhatta, hogy szétszaggathatta őket.

Felszabadító, a maga bizarr módján.

A tetemek először csak lassan csoszogtak elő a fák közül, a lápból, majd megiramodtak felé és domb irányába. Szólította őket a kötelék, melytől életre keltek.

 Eléjük vágott és rájuk rontott. A dolgok végtelenül egyszerűvé váltak a számára. Nem tett mást csupán elpusztította az orrát bántó dögletes szagok forrását. Szaggatott, tépett és marcangolt, azok pedig szétmállottak karmai nyomán.

–  Hkávú rakathu eke rílasz, okfuvílasz ipaj dírasz rá… Hkávú rakathu eke rílasz, okfuvílasz ipaj dírasz rá…

Férgek mind!

Új szag volt. Más, sötétebb és bántóbb. Hatalmasabb.

 

***

 

 Látta miként áramlik a mocsár földjébe, vízében, de még az élőkben is lüktető erő az óriás krokodil felé. Sebei véreztek, a testébe ivódott varázs elszivárgott, hát másokét szipolyozta el. A fű elfeketedett, mely kirohadt, az aligátorok bőre teljesen kifakult és sorra fordultak fel.

  Harry tüzelt. Sebek, szétzilálódó, majd torzan, de újra és újra összeálló mágikus háló és egy mind gyorsabban közeledő monstrum.

 Üresen kattant a tár. Öt golyó maradt összesen. A szentségit!

A temetődomb megrogyott mellettük és előbb lassan, majd mind sebesebben, ahogy a föld és a sár utat talált magának összeomlott. Émelie!

Volt egy kisebb terület a ház, és a temetődomb között, ahol magasan vágott fatönkök sorakoztak, kiváló akadályként a mögötte rohamozó szörnyeteg számára, így arra vette az irányt. Felugrott az egyikre, majd szembe fordulva az állattal a koponya felső részét, a szemek közötti három tenyérnyi területet vette célba, majd tüzelt. A golyótól az óriás ismét megrogyott, de úgy tűnt a rönkök sokkal inkább akadályozzák a közelebb jutásban, mint az iménti lövés.

– Ajóanyád… - harapta el a mondatot, Harry, majd futott tovább.

Négy golyó. Négy átokverte golyó!

 

***

 

 Émelie megbotlott, és elhasalt a nedves talajon. Átsuhant rajta a gondolat mennyire mesterkéltnek tartotta kalandregények íróit, aki az ilyen helyzetekben „földre terítik” hősnőiket, de ha az ember elég rémült, s így nem néz a lába elé, akkor nagyon is lehetséges volt. Sajnos.

 Ne nézz hátra, csak mássz tovább, aztán állj fel! Ne nézz hátra!

 Sziszegés, és csoszogó lábak zaja. Négykézlábra állt, majd előre rúgta magát.  Futott.

 

***

 

 Szolgálták, hajlongtak előtte, áldoztak neki. A Fekete Kontinens nemzedékeken át rettegve a hatalmas krokodilt, a folyamok királyát, élők és holtak bíróját.

Juliette hallotta őket, százak és ezrek reszkető hangját, az agyagos, sással benőtt partokon, az idegen csillagok alatt.

– Hkávú rakathu eke rílasz, okfuvílasz ipaj dírasz rá… Hkávú rakathu eke rílasz, okfuvílasz ipaj dírasz rá…

 Szolgálták. Mert gyengék voltak. Nem az ő fajtája!

 Elsodort két élőhalottat, karmaival leszaggatva a fejüket, majd négykézláb, hosszú ugrásokkal nekirontott az óriásnak. A hátára szökkent, marta, tépte, de annak vastag pikkelyein elvástak a karmai, s csupán sekély árkokat vájtak bele. Harapott, ám agyarai sem tehettek kárt benne. Az óriás pedig tovább loholt Harry nyomában.

Gyilkos vágyak hajtotta, vörös ködbe burkolt tudatának mélyéről felbukkant egy emlék, mely szerint egy gyermek is képes zárva tartani még egy ilyen hatalmas állat álkapcsait. Előre kapott, de ujjai nem érték körbe a széles, kupa alakú fej csúcsát. Fogak csattantak, kín hasított a csuklójába, ahogy az összeroncsolódott az állat szorításában. Az obai, jobbra, majd balra döntötte testét, részben azért, hogy lerázza magáról, részben, hogy tovább borzalmas módon elfűrészelje mindazt, ami csontjaiból megmaradt. Már nem érezte a kézfejét.

 Harry a ház falához szorult.  Tekintetük egy pillanatra összetalálkozott.  Másik keze karmaival a monstrum szemgödrei felé kapott, és beléjük mélyesztve azokat mindkét karját egyszerre rántva felfelé, arra kényszerítette a dögöt, hogy felemelje a fejét, Harry elé tárva védtelen torkát.

 Karmai mind mélyebbre és mélyebbre csúsztak a szemgödörben, majd át a csonton, az agy felé. Négy lövés dörrent. Az első három szétszaggatta a lágyszöveteket, összeroncsolva a légcsövet, a torkot és a koponya hátsó részét. Érezte az ujjaival, micsoda pusztítást vittek véghez. A negyedik viszont már a szétzúzott testbe robbant bele. Át a pépes szöveten, kéttenyérnyi lyukat ütve a koponyán. Aztán az ő mellkasában.

 

***

 

 Morton csak meggörnyedten tudott kilépni az alagút száján, nyomában pedig ott voltak a holtak. Émelie nézet közvetlenül Mortonra, inkább az utána érkező élőholtakra koncentrált, mikor ismét szembefordult velük. Egyikük, egy különösen előkelő ruházatú, akinek mocskos külseje alatt, az újságokból ismert Buxard vonásaira ismert, a karjában tartotta Delphine sápadt, meztelen testét.

 Már nem hallotta a vadállati torokból származó, lábainak erőt adó kántálást.

  Kis terpeszben, görnyedten, két kézzel szorította a revolvert, ahogy Harry tanította. Nem pazarolt golyót a holtakra, ha a királynők varázslata működött, akkor azok észre sem vették őt, ha pedig mégis, nos, akkor sem lett volna rájuk elég tölténye. Nehéz volt úgy, hogy nem nézhetett igazán az aligátoremberre, de megpróbált a mellkasára célozni. Egy golyó a bal egy a jobb oldalra. Szív, tüdő.

A szörnyeteg a második lövés után megdermedt, de nem az általa okozott sebek miatt. Négy lövés hallatszott gyors egymásutánban. Feje arra fordult, és Émelie követte tekintetét. Az obai hatalmas teste néhány magasan vágott fatuskón hevert. Sziszegő szavak tolultak fel a torz, hüllő torkon.

 Pillanatnyi késlekedés nélkül tüzelt. Most, hogy Morton másra figyelt, felemelhette a tekintetét, egészen a nyakig. A szörnyeteg hangja hörgésbe és vérbe fúlt.

 Volt egy hatodik lövés is, egy mély, szinte ágyúdörrenéshez hasonló hang, melytől az aligátorember koponyája hátul szétszakadt. Morton és vele együtt szolgái is összerogytak és nem is keltek fel többé.

Az évszázadnyi évtized: Árnyak a delta felett

 

***

 

Juliette számára az átalakulás tényénél, csupán annak rettentő természetessége volt ijesztőbb. Az, hogy milyen könnyedén összesimult benne az ember, és a bőre váltó szörnyeteg. Érzékeit a fenevad uralta, az ő éhsége munkált bensőjében, de tudata mégis képes volt érteni, sőt kiismerni mindazt, amit felszabadított benne.  Élesen, mégis másként látta a világot, annak dolgai szagfelhőkként öltöttek formát, kirajzolva számukra azok alakját, ahogy átsuhant közöttük.

 Először, fáról fára ugorva szelte át a deltát, Émelie illatát követve, olykor harminc, negyven lábnyi folyam ágakon szökkenve át, majd hol négy lábon, hol kettőn rohant végig a szigeteken.

 Tisztán érezte a dögszagot árasztó szolgák sokaságát, mocsárban lapuló hüllőket, és Émeliéket is a házban. Aztán új szagot fogott. Női parfümök lágy fellegét, mely Morton otthonától a temetődomb felé vezetett, s a velük keveredő orrfacsaró bűzt, mely sem emberhez, sem állathoz nem tartozott.

  A királynők jól mondták. Ezen az éjjelen, rájuk hármójukra várt a feladat, hogy megszabadítsák a deltát ettől a sötét varázslattól. Nem azért, mert hősök voltak, hanem mert így volt helyes.

  A fák között állva várta meg, hogy Émeliék kilépjenek az ajtón. Nem mutatta meg magát, árnyék volt csupán a törzsek között, de tudta, hogy tudják, hogy ott van. Mindegyiküknek más és más szerepet szánt ez az éj, és be kellett vallania kissé még most is szégyellte a külsejét előttük.

 Ők ketten fognak szembenézni a varázslóval és a szörnyetegével, míg neki itt kinn kell maradni, hogy útját állja a holtak sokaságának, mikor azok megindulnak. Mert meg fognak.

 

***

 

 A temetődomb magas volt, és keskeny csatorna választotta el a háztól, oldalán egészen a csúcsági, kopott feliratú, francia és angol nyelvű sírkövek sorakoztak, melyek legtöbbje körül láthatóan megbolygatták a földet.

 Sötét méhe felé durva falú, úgy tűnt kézzel kikapart alagút vezetett le, melynek földjét, már simára taposták, de nem annyira, hogy Harry ne tudjon kivenni rajta két frissebb nyomot. Egy kisebb, meztelen, női lábét és egy, majd a két tenyerénél is hosszabb, torz talpét. Feltehetően Mortonét. Ha arra a szörnyetegre is igaz volt, hogy a lábnyom mérete és a lépés távolság igazodik a magassághoz, akkor ez a Mortongátor majd nyolc láb lehetett.  Kedvesének nyújtotta az egyik revolverét. A puskagolyók után még maradt annyi ötvözet, hogy fussa erre is.

 Odalentről mély hangon ismételgetett, se angol, se francia szavak monoton mantrája hallatszott.

– Huru hama ráh… Ombur… Huru hama ráh… Ombur.  Huru hama ráh… OMBUR!

 Talán valamelyik loa neve lehetett, ez az Ombur, vagy ha az ikrek jól sejtették, akkor egy afrikai szellemé, akit Morton imádott. Rosszabb esetben ez volt az obai neve.

  A temetődomb legmélyét, egy másik járaton át beszűrődő holdfény világította meg, felfedve egy széles oltárt, rajta meztelen nőalakkal, az előtte térdelő Morton szörnyet, és az oltár körül heverő hatalmas krokodilt. A monstrum kissé felemelte a fejét, hogy a férfi baljával megérinthesse az orrát, míg jobbját, a lány, feltehetően Delphine hasára fektette.

Simon hermetikus rajzainak hála Harry látta, miként áramlik át az óriási hüllőből, a mágus által csak vis vigornak mondott erő. Ez volt a nyers hatalom, melyet megfelelő kezekben bármivé lehetett formázni. A másik bejárat felé pillantott. Ellentétben azzal, amint leereszkedtek, az már elég tágas volt ahhoz, hogy egy ekkora állat felmászhasson rajta.

– Maradj itt, csak akkor mutatkozz, ha Morton errefelé próbálna szökni. Akkor lődd ki rá az összes golyót. Az mindenképpen feltartóztatja, utána pedig fuss, ahogy csak bírsz, fel a temetődombra, ott észre foglak venni. Ha megjelennek az élőhalottak, maradj távol tőlük. Talán nem látnak, és nem hallanak meg,,. de ha megérintenek…

– Megígérem, hogy vigyázok!  -suttogta Émelie, majd felemelkedett hozzá és megcsókolta.

 

***

 

 Harry lassan, görnyedten megindult a barlangban. A kántálás lépteinek minden zaját elnyomta, a hatalmas állat pedig behunyt szemmel, talán transzba merülve hevert az oltár körül.

–  Huru hama ráh… Ombur… Huru hama ráh… Ombur.  Huru hama ráh… OMBUR! – mormogta tovább Morton.

 Gondosan célzott. Oda, ahol a széles, háromszögletű fej a vaskos nyakhoz csatlakozott, a font méretű, vastag pikkelyek alatt. Nagybátyja arra tanította, hogy a vadászat művészete csupán romantikus képzelgés. A gyakorlat ellenben letisztult, ezerszer ismételt, cseppet sem szép mozdulatok sora.

 Eldörrent az első lövés, rövidre rá a második, bele az óriási krokodil, lágy torkába. Morton előrebukott, rá az oltárra, az állat pedig megremegett, és Harry felé fordult. Álmatagon, szinte értetlen tekintettel nézte egy pillanatig, majd pontosan, úgy ahogy várta, a korábban tapasztalt sebességgel meglódult felé.

 Nem volt harmadik lövés, csak bevetette magát az alagútba, csúszkálva a sáros talajon, rohanva a felszín felé. Hallotta, hogy a monstrum utána veti magát. Akkora volt, hogy mikor kirontott a holdvilágra elvétette a kijáratot és tömegétől az egész temetődomb megmozdult. A szentségit!

Szembe fordulva az állattal, Harry, a hermetikus jeleknek hála tökéletesen látta miként áramlik át a roppant testen az energia a végtagok és az embernyi fej felé, és habozás nélkül a gócpontokra célzott. Pikkelyes bőr, hús és csont mállt szét a golyók nyomán, és a hajónyi fenevad kibillent az egyensúlyából, majd orral belefúródott a puha talajba. Időt nyert, kilőtte a fejre az utolsó töltényt, majd újratöltött. Hüllősziszegés hangzott a víz felől. Pisztolyt rántott, és a partra mászó aligátorokra lőtt. Közben az óriás összeszedte magát, és talpra állt.

 

***

 

 Morton feje hangosan csattant az oltárkövön, tarkóján mély lyuk nyílt, de úgy tűnt ennyi még kevés, hogy megállítsa, tekintve, hogy nem sokkal azután, hogy az obai kirontott Harry után, és távozásába az egész domb belerendült, mancsát a sebére tapasztva felegyenesedett. Torokhangon morgott valamit, miközben Émelie hallotta, miként reccsen meg a csont és hasad a hús, ahogy az eltorzult test igyekezett megszabadulni a belé fúródott lövedéktől.

 Felemeltre a pisztolyt és tüzelt. A kézfejre, a csuklóra, majd ahogy a hüllőszerű szörnyfej felé fordult, annak alsó, lágyabb részére. A lábnyi ákapcsok kissé szétnyíltak, és elnyújtott sziszegést tört fel belőlük, majd kitárultak és csonttörő erővel összecsattantak. Megmozdult körülöttük a föld és aszott, rothadó kezek törtek elé a falakból, és a barlang padlójából egyaránt. Miként a mögötte nyíló alagútéból is.

 Futni… futni… EL KELL FUTNIA!

 Mozdulj te láb!

 Ám ahogy a zöld hüllőszemek megragadták a tekintetét, képtelen volt rá. Az egyiptomi legendák szerint a krokodilok beleláttak az emberbe, tudták minden titkát és bűnét az ősi világ embere pedig belerendült saját gyarlósága súlyába. Fagyos borzongás futott végig rajta. Ezt érezték vajon a felmenői is? Ezt a rettegést?