***
Juliette számára az átalakulás tényénél, csupán annak rettentő természetessége volt ijesztőbb. Az, hogy milyen könnyedén összesimult benne az ember, és a bőre váltó szörnyeteg. Érzékeit a fenevad uralta, az ő éhsége munkált bensőjében, de tudata mégis képes volt érteni, sőt kiismerni mindazt, amit felszabadított benne. Élesen, mégis másként látta a világot, annak dolgai szagfelhőkként öltöttek formát, kirajzolva számukra azok alakját, ahogy átsuhant közöttük.
Először, fáról fára ugorva szelte át a deltát, Émelie illatát követve, olykor harminc, negyven lábnyi folyam ágakon szökkenve át, majd hol négy lábon, hol kettőn rohant végig a szigeteken.
Tisztán érezte a dögszagot árasztó szolgák sokaságát, mocsárban lapuló hüllőket, és Émeliéket is a házban. Aztán új szagot fogott. Női parfümök lágy fellegét, mely Morton otthonától a temetődomb felé vezetett, s a velük keveredő orrfacsaró bűzt, mely sem emberhez, sem állathoz nem tartozott.
A királynők jól mondták. Ezen az éjjelen, rájuk hármójukra várt a feladat, hogy megszabadítsák a deltát ettől a sötét varázslattól. Nem azért, mert hősök voltak, hanem mert így volt helyes.
A fák között állva várta meg, hogy Émeliék kilépjenek az ajtón. Nem mutatta meg magát, árnyék volt csupán a törzsek között, de tudta, hogy tudják, hogy ott van. Mindegyiküknek más és más szerepet szánt ez az éj, és be kellett vallania kissé még most is szégyellte a külsejét előttük.
Ők ketten fognak szembenézni a varázslóval és a szörnyetegével, míg neki itt kinn kell maradni, hogy útját állja a holtak sokaságának, mikor azok megindulnak. Mert meg fognak.
***
A temetődomb magas volt, és keskeny csatorna választotta el a háztól, oldalán egészen a csúcsági, kopott feliratú, francia és angol nyelvű sírkövek sorakoztak, melyek legtöbbje körül láthatóan megbolygatták a földet.
Sötét méhe felé durva falú, úgy tűnt kézzel kikapart alagút vezetett le, melynek földjét, már simára taposták, de nem annyira, hogy Harry ne tudjon kivenni rajta két frissebb nyomot. Egy kisebb, meztelen, női lábét és egy, majd a két tenyerénél is hosszabb, torz talpét. Feltehetően Mortonét. Ha arra a szörnyetegre is igaz volt, hogy a lábnyom mérete és a lépés távolság igazodik a magassághoz, akkor ez a Mortongátor majd nyolc láb lehetett. Kedvesének nyújtotta az egyik revolverét. A puskagolyók után még maradt annyi ötvözet, hogy fussa erre is.
Odalentről mély hangon ismételgetett, se angol, se francia szavak monoton mantrája hallatszott.
– Huru hama ráh… Ombur… Huru hama ráh… Ombur. Huru hama ráh… OMBUR!
Talán valamelyik loa neve lehetett, ez az Ombur, vagy ha az ikrek jól sejtették, akkor egy afrikai szellemé, akit Morton imádott. Rosszabb esetben ez volt az obai neve.
A temetődomb legmélyét, egy másik járaton át beszűrődő holdfény világította meg, felfedve egy széles oltárt, rajta meztelen nőalakkal, az előtte térdelő Morton szörnyet, és az oltár körül heverő hatalmas krokodilt. A monstrum kissé felemelte a fejét, hogy a férfi baljával megérinthesse az orrát, míg jobbját, a lány, feltehetően Delphine hasára fektette.
Simon hermetikus rajzainak hála Harry látta, miként áramlik át az óriási hüllőből, a mágus által csak vis vigornak mondott erő. Ez volt a nyers hatalom, melyet megfelelő kezekben bármivé lehetett formázni. A másik bejárat felé pillantott. Ellentétben azzal, amint leereszkedtek, az már elég tágas volt ahhoz, hogy egy ekkora állat felmászhasson rajta.
– Maradj itt, csak akkor mutatkozz, ha Morton errefelé próbálna szökni. Akkor lődd ki rá az összes golyót. Az mindenképpen feltartóztatja, utána pedig fuss, ahogy csak bírsz, fel a temetődombra, ott észre foglak venni. Ha megjelennek az élőhalottak, maradj távol tőlük. Talán nem látnak, és nem hallanak meg,,. de ha megérintenek…
– Megígérem, hogy vigyázok! -suttogta Émelie, majd felemelkedett hozzá és megcsókolta.
***
Harry lassan, görnyedten megindult a barlangban. A kántálás lépteinek minden zaját elnyomta, a hatalmas állat pedig behunyt szemmel, talán transzba merülve hevert az oltár körül.
– Huru hama ráh… Ombur… Huru hama ráh… Ombur. Huru hama ráh… OMBUR! – mormogta tovább Morton.
Gondosan célzott. Oda, ahol a széles, háromszögletű fej a vaskos nyakhoz csatlakozott, a font méretű, vastag pikkelyek alatt. Nagybátyja arra tanította, hogy a vadászat művészete csupán romantikus képzelgés. A gyakorlat ellenben letisztult, ezerszer ismételt, cseppet sem szép mozdulatok sora.
Eldörrent az első lövés, rövidre rá a második, bele az óriási krokodil, lágy torkába. Morton előrebukott, rá az oltárra, az állat pedig megremegett, és Harry felé fordult. Álmatagon, szinte értetlen tekintettel nézte egy pillanatig, majd pontosan, úgy ahogy várta, a korábban tapasztalt sebességgel meglódult felé.
Nem volt harmadik lövés, csak bevetette magát az alagútba, csúszkálva a sáros talajon, rohanva a felszín felé. Hallotta, hogy a monstrum utána veti magát. Akkora volt, hogy mikor kirontott a holdvilágra elvétette a kijáratot és tömegétől az egész temetődomb megmozdult. A szentségit!
Szembe fordulva az állattal, Harry, a hermetikus jeleknek hála tökéletesen látta miként áramlik át a roppant testen az energia a végtagok és az embernyi fej felé, és habozás nélkül a gócpontokra célzott. Pikkelyes bőr, hús és csont mállt szét a golyók nyomán, és a hajónyi fenevad kibillent az egyensúlyából, majd orral belefúródott a puha talajba. Időt nyert, kilőtte a fejre az utolsó töltényt, majd újratöltött. Hüllősziszegés hangzott a víz felől. Pisztolyt rántott, és a partra mászó aligátorokra lőtt. Közben az óriás összeszedte magát, és talpra állt.
***
Morton feje hangosan csattant az oltárkövön, tarkóján mély lyuk nyílt, de úgy tűnt ennyi még kevés, hogy megállítsa, tekintve, hogy nem sokkal azután, hogy az obai kirontott Harry után, és távozásába az egész domb belerendült, mancsát a sebére tapasztva felegyenesedett. Torokhangon morgott valamit, miközben Émelie hallotta, miként reccsen meg a csont és hasad a hús, ahogy az eltorzult test igyekezett megszabadulni a belé fúródott lövedéktől.
Felemeltre a pisztolyt és tüzelt. A kézfejre, a csuklóra, majd ahogy a hüllőszerű szörnyfej felé fordult, annak alsó, lágyabb részére. A lábnyi ákapcsok kissé szétnyíltak, és elnyújtott sziszegést tört fel belőlük, majd kitárultak és csonttörő erővel összecsattantak. Megmozdult körülöttük a föld és aszott, rothadó kezek törtek elé a falakból, és a barlang padlójából egyaránt. Miként a mögötte nyíló alagútéból is.
Futni… futni… EL KELL FUTNIA!
Mozdulj te láb!
Ám ahogy a zöld hüllőszemek megragadták a tekintetét, képtelen volt rá. Az egyiptomi legendák szerint a krokodilok beleláttak az emberbe, tudták minden titkát és bűnét az ősi világ embere pedig belerendült saját gyarlósága súlyába. Fagyos borzongás futott végig rajta. Ezt érezték vajon a felmenői is? Ezt a rettegést?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése