Adamante notare

 

3.

Heliopolis, Az Észak–Afrikai Tartományok Hadtest Főparancsnoksága, a Birodalmi időszámítás 1604. éve, augusztus 25. 10.00

 

– Önök, sikerrel teljesítették a kiképzést – kezdett bele a beszédébe a tábornok. – Gratulálok…

Ez a beszéd, dohogott magában az ezredes, ez az avatási beszéd azóta sem változott semmit, hogy ő letette a tiszti esküt, és Konstantin a megmondhatója hányszor hallgatta már végig. Ismerte minden szavát, hangsúlyát, azt hogy hol tartanak benne szünetet. Az évek során megszerette, és megunta, sőt meg is gyűlölte, így ha tehette már végig sem hallgatta. Ám most az avatási ünnepség tiszteknek fenntartott emelvényének egyik főhelyén, nem tehetett mást, mint önfegyelmet tanúsított és lassan számolta vissza magában a szavakat.

Ezerkettőszázhuszonöt, ezerkettőszázhuszonnégy, ezerkettőszázhuszonhárom…

– Mondja meg nekem, Nicos, miért is vagyunk mi itt? – kérdezte a mögötte áll századost.

Nicos, aki feljebbvalójához hasonlóan talpig díszegyenruhát viselt, egyik kezében Hermész pórázát tartotta, a másikban egy napernyőt emelt az ezredes feje fölé.

– Mert Rosette Declane kisasszony nyilvánvalóvá tette, hogy nagyon örülne neki, ha ön jelen lenne a kiképzése végét jelentő ünnepségen, asszonyom. Ezért gondoltam, hogy önnek illendő lenne megjelenni az eseményen, elvégre Declane kisasszony az ön…

– Jól van, jól van – intette csendre. – Csak mert a zászlós az operátorom, és megjegyzem jó operátor, még nem kell itt aszalnom magam miatta. Vagy igen?

– Azt hiszem igen, asszonyom – bólintott komolyan a százados.

Izzadtak hát tovább, ahogy a szokások megkövetelték. A beszéd kereken egy óráig tartott, a végére az ezredes úgy érezte, hogy többszörösen elérte a „tökéletesen megfőtt” állapotot. De csendesen, fegyelmezetten izzadt.

 Tekintete időnként, az alacsony, barnára sült, napszítta hajú Rosette-re tévedt. Semmiben sem hasonlítottak ők ketten. A zászlós egy, a Brit-szigeteken lévő birodalmi exklávéban született, apai felmenői írek voltak, idegenek, másodrangú állampolgárok a Birodalomban. A fiatal tiszt apjának valamiért engedélyezték, hogy nőül vegyen egy birodalmi polgárt, ezzel pedig a lánya előtt is megnyílt a lehetőség, hogy olyan területen szolgáljon, mellyel együtt járt az állampolgárság. Ezért lett katona, ezért gyakorlatozott addig a tűz egyiptomi napon, amíg a halvány, szeplős bőre már sötétre égett, és eredetileg vöröses haja homokszínre sápadt. Mint sok elsőgenerációs polgár ő is tele volt tett- és bizonyítási vággyal, amit értékelt.

Ezzel szemben ő Omeritosként, tizenhat nemzedéknyi nemességgel a háta mögött, mintapéldánya volt a birodalmi arisztokrácia, generációkon át tartó, szinte már-már embernemesítésnek számító törekvéseinek. Rosette-t bátorították arra, hogy belépjen a seregbe, őt inkább lebeszélni igyekeztek róla, mert szívesebben látták volna politikai, vagy diplomáciai szerepben. A zászlós, amennyire tudta, egyke volt, ellentétben az északi tartományokra jellemző nagy családokkal. Ugyanakkor neki, szintén eltérően a birodalmi nemességnek a gyermekvállalás terén tanúsított visszafogottságától, három húga és egy semmirekellő öccse is akadt, akik vele ellentétben beteljesítették a szülei ambícióit. Rosette és ő, egyedül választott hivatásukban, a formamágiában egyeztek igazán.

 Formamágia. Formálismágia, ahogy az akadémián gúnyolódtak rajta, főleg a férfi hallgatók.

 Hiába ért el a Birodalom minden más országnál nagyobb fejlődést a mágikus tudományok terén és ismerték mindenkinél jobban annak rejtett ösvényeit, a férfi és női test alapjaiban más mágikus természetének ellentétét képtelenek voltak feloldani. Ezek, eredjenek akár a természet ősi rendjéből, akár egy istentől, vagy tudatos, és a tények ismeretében nyilvánvalóan hímsoviniszta emberi beavatkozástól, sokkal nagyobb hatalmat adtak a férfiaknak, mint a nőknek.

A hímmágia ott volt minden férfiban, akár szunnyadva is, testük izzadta magából, mint a tesztoszteront. Ezért lett az ő mágiájuk látványos, elementális és természeténél fogva pazarló. Ezzel szemben a nőknek szinte „csak” apróságok jutottak. Az ő mágiájuk a teremtés, az életadás volt, ahogy tanították, ám ezzel egyben azt is előírták mire használják a testükben születő, kevéske hatalmat. Egy nő viselhetett akármilyen rangot, juthatott bármilyen magasra a társadalomban, a mágia terén örökre elmaradt mögöttük.

 Ifjan, mint oly sokan, lázadt a gondolat ellen, és voltak pillanatok, mikor puszta dacból megtagadta, hogy részt vegyen a kiképzésük szerves részét képző már-már rituális orgiákon.

Zavarta, sőt undorította a gondolat, hogy éppen a valaha volt legnagyobb birodalom főnemesi lányait fosztják meg annak lehetőségétől, ami egy egyszerű falusi boszorkának is megadatott a századok során, aki ha akart varázsolt, azt, amihez kedve volt, ha pedig úgy akarta a kiválasztott férfiakkal hált. Ő, nem válaszhatott, sem ebben, sem abban. Kékvérű nemesként arra tanították, t amire a legalkalmasabbnak vélték és nem másra, és az a szerencsés ifjú vihette az ágyába, akit a vén mágusok kijelöltek neki. Kinek hímerejétől megújulhatott az övé, és aki kordában tudta azt tartani, akár a gyönyör legmámorosabb pillanataiban is. Így egy idő után csak hevert alattuk,  hagyva, hogy tegyék, amire utasították őket, ahogy majd Rosette is teszi egy idő után, mikor a formamágusi képzése a gyakorlati évekhez ér. Meggyűlölte, ahogy majd a zászlós is meggyűlöli, mindaddig, míg az évek meg nem tanítják mindennek a kegyetlen szükségszerűségére. Miként őt is.

Nem tartotta mindezt különlegesnek, miként magát sem egyedinek emiatt. Ezer és ezer női mágus élte át ugyanezt minden évben. Ám talán éppen ez hajtotta előre, feljebb jutni a ranglétrán, hogy dönthessen, hogy válogathasson, hogy újra szemébe akarjon nézni a férfinak, akivel az éjszakáját töltötte, pusztán azért, mert többet vágyik belőle megismerni annál, hogy milyen kitartó az ágyban.

Férfiak.

Férfiak, legfőképpen férfi mágusok nélkül egy hozzájuk hasonló női mágusnak úgy kellett kizsarolnia magából a hatalmat, elsorvasztva a testét, még egy olyan elegánsnak mondható mágia esetén is, mint a formák. Ő pedig nem ezt az utat akarta járni és Rosette-nek sem ezt szánta, ha már neki, vele, a birodalmi nemessel ellentétben, megadatott a szabad választás lehetősége.

 A zászlós lehetett volna „csupáncsak” nagyszerű formaoperátor, vagy finommágus, aki a könnyen alakítható, így túl sok mágiát nem igénylő, anyagok szakértője. Az ő ajánlásával sok felé elhelyezkedhetett volna, ám mégis a formamágia mellett döntött. Tisztelte az elhatározásáért.

 

 

***

Az ünnepély végén Rosette fellépett hozzájuk az emelvényre és tisztelgett neki.

– Nagyon köszönöm, asszonyom, hogy eljött – mondta tiszteletteljes hangon. – Kérem, fogadja el ezt tőlem!

Bézsszínű szalagot nyújtott át neki, amire a légió jelmondatát hímezték: „Balomon a hitnek pajzsával, jobbomon a hatalom kardjával, megérkeztem én asszonyom.” A légiókban hagyomány volt, hogy a mentorként kezelt feljebbvalókat ezzel a szalaggal ajándékozták meg a tanítványaik.

– Hát… köszönöm. – kereste zavartan a szavakat.

A százados tapintatosan előre nyújtott neki egy dobozkát.

– Igen? – pillantott rá értetlenül.

– Asszonyom, az ajándéka! – suttogta a férfi.

– Igen? Akkor rendben.

Átvette a dobozkát és odanyújtotta Rosette-nek.

– Zászlós, – bólintott, miközben a fiatal nő elvette tőle – gratulálok.

– Köszönöm, asszonyom! – tisztelgett megint Rosette.

– Most, hogy végzett a kiképzéssel, teljes szolgálati időben számítok magára. Nincs többé kifogás, hogy éppen vizsgázik, vagy gyakorlaton van. Vége a kivételes bánásmódnak!

– Értettem, asszonyom! Még ma jelentkezem teljes szolgálatra a parancsnokságon.

– Azt el is vár… – fogott bele megint az ezredes, de a százados finoman jelezve megállította.

– Igen? – pattant fel mérgesen.

– Asszonyom, önnek még úgy sincs szüksége a zászlósra, így szerintem nyugodtan adhatna neki egy szabad estét – hajolt előre a százados, úgy beszélt halkan.

– Úgy véli? – vonta fel a szemöldökét.

– Igen – mondta komolyan a százados. – Úgy vélem, asszonyom.

– Legyen – egyezett bele nagy sokára az ezredes. – Declane zászlós, ma estére kimenőt kap tőlem. Élvezze a szabadságát – intett, és távozni készült.

– Nagyon köszönöm, asszonyom! – szólt utána a zászlós.

– Asszonyom! – suttogott megint a százados.

– Mi van már megint?! Mit sugdos itt a fülembe ember?

– A fénykép – bökött a fejével a százados a közelben álló fotósra. – Tudja, a szokás.

– Konstantin, segíts! – sóhajtott. – Legyen!

A fotós elé álltak. Pontosabban ő csak megpróbált nem dühös arcot vágni a székében, miközben a zászlós a balján boldogan mosolygott, a százados pedig a karjába kapta Hermészt az utolsó pillanatig komoly arccal vártak, majd pont a kattanás előtt vigyorodtak el. A százados harminckettő, a sárkánydisznó nyolcvannyolc foggal.

 

Adamante notare

 

2.

Heliopolis, Az Észak–Afrikai Tartományok Hadtest Főparancsnoksága, a Birodalmi időszámítás 1604. éve, augusztus 13. 14.00

 

Az egyiptomi forróság ellenére Nicos a teljes egyenruháját viselte, nem a meleg éghajlatra rendszeresítettet. Számtalan mágikus és hagyományos módszer létezett arra, hogy az ember könnyebben viselje a tikkasztó hőmérsékletet, de a századosnak határozott véleménye volt arról, hogy ezek utóvégre elkényelmesítik az embert. Aludni kellemesebb volt ugyan a hűtött levegőjű épületekben, de mikor az ember őrjáraton van a Szaharában, oda maga Konstantin sem cipelhette utána a tartályokat, és légcserélőket.  A rendes egyenruha meleg volt ugyan, de nem annyira, hogy a hőguta kerülgesse és így akadályozva legyen a munkájában. A kötelező tiszti példamutatásról már nem is beszélve, amit mindig is fontosnak tartott.

Az ezredes szénfekete sárkánymalaca mellette sétált, amikor átvágott a kórház udvarán A Birodalom kutatóintézetei jó pénzért bármilyen mágikus kedvencet előállítottak, és a sárkánymalac népszerű jószág volt már évtizedek óta. A szépnek, vagy helyesnek a legkevésbé sem nevezhető teremtmény, alapvetően disznószerű, fekete testén ezüst pikkelyek sorjáztak, megformázva az ezredes családi címerét, ezzel beazonosíthatóvá téve a kimérát. Fülei hegyesen meredeztek, eredetileg kunkori farkában már csak egy csavar volt, a hátán pedig egy pár csökött szárny. Repülni is képes volt velük, de az igazi szárnyaláshoz képest komikusan, csak néhány lábnyi magasságban.

Lepillantott a sárkánymalacra, az pedig fel őrá. Vajon hány kislány álmodott unikornisokról, vidáman nyerítő szárnyas pónikról, tudákos macskákról és más kedvencről és vajon hányan erről a csúnyaságról? Márpedig ahogy tudta Hermész, gyerekkora óta meg volt az ezredesnek. Őrizet az álmát kiskorában, de vele tartott a katonai akadémiára is.

A kórház bejárata előtti őrség megálljt parancsolt nekik.

– Állatoknak tilos! – emelte fel a kezét.

– Mi a gondja katona? – tette csípőre a kezét. – Csak mert úgy néz ki, mint egy rusnya disznó, attól még egyáltalán nem biztos, hogy egy igazi állat! Szobatiszta, szófogadó, és minden nap kétszer is rendesen megmosdik ebben a hőségben – oktatta ki.

– Elnézést, százados úr, de a parancs szerint a disznó…

– Milyen disznó? Én magamról beszéltem. Egyébként Hermész, még nálam is rendesebben viselkedik. Úgyhogy a disznó bemegy, és mivel egyedül nem talál oda a gazdájához, nekem kell elkísérnem Ha akarja, jelentse!

Felkapta a kajánul vigyorgó sárkánymalacot és benyitott az ajtón. Bentről erős fertőtlenítő szag áradt kifelé, a hűtött levegőt pedig egy zefír famulus mozgatta körbe-körbe az épületben. Zefírt fogni, vagy idézni sokkal körülményesebb volt, mint mechanikus ventilátor-rendszert beépíteni, ám egyben megbízhatóbb is. Olyasmi, amit a Birodalom hű katonái, de legfőképpen tisztjei megérdemeltek. A levegőég ezen lényei egyszerű lelkek voltak, akik pusztán a szélkeltésben lelték örömüket, hát akkor miért ne hajthattak volna hasznot ezzel a Birodalomnak?

A folyosókon az egészségügyi hadtest hozzá hasonló orvoskatonái posztoltak. Sokukkal jól ismerték már egymást, ha másért nem, hát azért mert gyakran látogatta az ezredest, mint visszatérő vendéget a kórházban, a malac társaságában, így az már nem keltett bennük megdöbbenést.

Felettese szobája előtt megállt és tekintete elidőzött egy pillanatig az ajtó mellett posztoló két, kék egyenruhás kollégáján. Sohasem lehet tudni, gondolta magában.

– Maga, mágus fiam? – kérdezte a fiatal tizedest.

– Uram, nem uram! – jött a válasz.

– Addig jó magának – biccentett. – És maga? – pillantott a másikra.

– Uram, még csak képeznek, uram!

– Akkor most azonnal más posztra kéri magát!– vett elő egy cetlit Nicos és felírt rá pár sort. – Jelentkezzen a nyomozati csoportnál, legalább szerez némi gyakorlatot.

– Uram, igen uram! – szalutált a fiatal katona és sarkon fordulva megindult a folyosón.

– Küldjenek valakit maga helyett, aki nem mágus! – szólt utána. – Folyton elfelejtik, hogy az ezredes közelébe nem szabad mágusokat engedni ilyenkor! – morgott magában.

Végre benyitott a kórterembe.

– Bremen Nicos százados szolgálatra jelentkezik, és alázatos bocsánatát kéri, Sarafan Omeritos ezredesnek a tegnap esti incidens miatt!

 

 

 

***

Nicos hangja, akárcsak maga a százados, volt már sok minden a számára. Ébresztő, altató, a két lábon járó józanság vagy éppen düh, és aggodalom. Nem volt éppen a legkönnyebb eset, miként ő maga sem.

– Megbocsátok, de csak akkor, ha most azonnal abbahagyja az ordibálást! – motyogta, fülére szorítva a párnát. – Komolyan mondom, rosszabbul érzem magam a maguk gyógyszereitől, mint a dobbantás után – sóhajtott.

– Nem mondaná ezt asszonyom, ha látta volna magát öt perccel a gyógyszer után – ellenkezett a százados.

Kilesett a párna alól és végigmérte szárnysegédjét. Bremen Nicost azért választotta, mert hozzáértő, megbízható, és nem utolsó sorban leleményes ember volt. Az afrikai származású orvoskatona azon kevés emberek közé tartozott, akikben megbízott, és a maga módján elismert.  Mindig is kedvtelve nézegette a férfi határozott vonásait, pimasz mosolyát és imádta fanyar humorát.

– Elküldte az ajtóm elől a mágusokat? – pillantott rá szúrósan.

– Nem tudtam, hogy ellenére van, asszonyom – adta álszent képpel az ártatlant a százados.

Sóhajtott és visszabújt a párna alá.

 – Nem könnyíti meg az életem! Megtudtak valamit?

– Szetiták voltak, ez kétségtelen, de nem találtuk meg a testeket. Gondolom a vörös szilánk tette a dolgát. – tájékoztatta beosztottja.

– Miért nem lep ez meg engem? A nyomozati osztály mit talált a kapcsolataikról?

– Semmit. A nyomok melyeken keresztül eljutottunk hozzájuk, mint kiderült részben félrevezetőek, részben hamisak voltak, ezért is érhette önt meglepetésként a velük való találkozás. A nyilvántartás szerint mindamellett százhuszonhárom szervezet használja ezt a nevet vagy köthető valamilyen módon Szet vallásához. A jelentések szerint a legtöbbjük nem több önjelölt szemfényvesztők kultuszainál, így úgyszólván ártalmatlanok, majd a polgári szervek foglalkoznak velük.

Félrevezető és hamis nyomok. A Birodalom kiterjedt bürokráciájában összemosódtak a polgári és katonai hatáskörök és eljárásrendek. Főleg amikor arról volt szó, hogy bel-, vagy külföldi terrorista csoportokat kellett felszámolni. A jelentések szerint francia szélsőségesek támogatnak több ponton anarchistákat a Birodalom afrikai területein. Fegyveresekre számított, néhány renegáttá vált helyi mágusra, meg talán egy-két külhonira, akikkel bizonyítani lehetett volna a francia kapcsolatot.  Ennek fényében, ha úgy veszi, igen, meglepetésként érte őt a nagyon is helyinek számító szetita szekta és annak hatalma.

– Vagyis Konstantin akaratából sikeresen beletenyereltünk egy valódi, vallási szektába. A tartományi vezérkar gondolom, repes az örömtől. A kő?

– Most is ásnak az osztagok, de még semmi. Bevallom, nem bízok benne, hogy megleljük. Bizonyára tudja asszonyom, hogy meg van ez a bosszantó szokásuk.

Ezzel sajnos egyet kellett értenie. A vörös szilánkok, Szet fáraó hagyatéka, a misztikus módon megkövült testéből származó darabok, az őt követő szekták legnagyobb kincsei voltak. Úgy hírlett több ezer akadt belőlük, szerte Észak Afrika homokjában. Mégis az elmúlt évezredekben, hiába működött a legtöbb szekta a Birodalom területén, alig–alig került akár egy is a Birodalom látóterébe. És Szet? No, igen, Szet... A legendák szerint, mert az igazságot talán még maguk a követői sem ismerték, fáraó volt az Óbirodalomban. Fáraó és mágus egyszemélyben, egy valódi halandó kisisten, ahogy a birodalmi nomenklatúra nevezte a hozzá hasonlókat. Piramispalotája magába szívta a mágiát, a környező vidékét éppen úgy, mint az élőkét, akiket hívei áldoztak fel neki, így bár otthonát mind szélesebb sivatag ölelte körbe, ő egyre közelebb került az áhított, „valódi” isteni léthez. Jelentsen az bármit is. A fennmaradt kartusok alapján az bizonyos volt, hogy hosszú ideig volt uralkodó, majdnem addig, mind a Birodalom legendás császára Örök Konstantin. Amikor végre ismeretlen okokból meghalt, palotája mélyén rejtették el a testét, mely körül azonban évről évre tovább terjeszkedett a halott sivatag.

 Sok fáraó lett mitikus alak az egyiptomi mitológiában, valóságos istenként imádták őket. Szet azonban közülük is kitűnt. Az egyiptomiak egyik leghíresebb, és legerősebb istene lett halálával, kultusza évezredekig töretlenül virágzott. Mikor Nagy Sándor meghódította a Közel-Keletet, majd Egyiptomot, a hellén tudósok és filozófusok rájuk nem jellemző vehemenciával kezdték irtani a régi világ babonáit, köztük az ő vallását is. Ekkor persze még nem tudták, hogy Ptolemaiosz, Nagy Sándor későbbi utódja Egyiptomban, maga is kacérkodott az élő istenné válás gondolatával. Szet hívei, hogy megelőzzék a barbár hódítókat, maguk zarándokoltak el a történetek szerint a Nyugat Sivatagában álló piramispalotához és törték fel uruk sírboltját. Test helyett azonban csak egy vérvörös, ember nagyságú és formájú kristályt találtak benne, mely azonnal darabokra tört, miután emberi kéz illette. Ezt követően terjedni kezdett a legenda, hogy a Szetet követő minden szekta birtokol egy szilánkot, mellyel továbbra is gyűjtik az áldozatok életerejét, így táplálva istenüket még ma is.

 Mi volt ebből egyáltalán igaz? Sarafan nem tudta és nagyon nem is akarta tudni. Mindeddig. A birodalom mágusa volt, thaumaturg és materialista, aki ismerte a másoknak természetfelettinek tűnő eseménynek a pontos, szabályokhoz kötött működési elvét. Az élők, legyenek bármilyen hatalmasok, éljenek bármeddig, végül meghalnak és bár örökségük tovább él, a halálból nincs visszatérés. Rosszabb, sokkal rosszabb lenne ez a világ, ha nem így volna.

Úgy mondták Konstantin, a Birodalom Alapító, minden valaha élt mágusok közül talán a legnagyobb, maga is többször átpillantott a határon, mely az élők és holtak világát elválasztotta, tudást és hosszú élete során elveszett társak lelkét kutatva. Minden alkalommal vénebben és egy álommal szegényebben tért vissza az élők közé, megiszonyodva attól, amit ott talált. Ezért is büntette keményen a Birodalom törvénye az ilyesminek még a kísérletét is.

– Jelenleg, a parancsnokság jobbnak látta, ha önt egy időre, szabadságra küldik, asszonyom – folytatta Nicos.

– Sejtem, miféle okból – bújt ki párnái mögül – Mondja, miért élvezi maga annyira, hogy engem folyton kényszer szabadságoltat?

– Nem lelem benne semmiféle örömömet, asszonyom. Én, az ön egészségéért felelek. A dobbantás súlyosan megviselte a szervezetét. Kétszer leállt a szíve, mire behoztuk. A státuszelemző szerint összetehetjük a két kezünket, hogy a tudata egyben maradt.  Egy hónapig a formák közelébe sem mehet. Legfeljebb egy kis élvezeti kiruccanást engedélyezek.

– Milyen engedékeny – mászott ki az ágyából. – Biztos, hogy elküldte a mágusokat, az ajtóm elől?

– Asszonyom, igen asszonyom! – feszültek meg a százados arcvonásai.

– Tényleg? – lépett egészen közel hozzá.

Egy fejjel volt alacsonyabb a magasra nőtt férfinél, aki most könnyedén beláthatott a kórházi köntöse kivágásába. Nicos ezerszer látta már meztelenül orvosként, de akkor mindig páciensként, a feletteseként tekintett rá, és nem nőként, aki most felnézett rá. Sok mindent szeretett a századosban, és az egyik kedvence az arca volt. Az, ahogy képes volt, egyszerre tisztelet tudó, ugyanakkor kőmerev lenni. Rá nézett, bele a két szemébe, és tekintete egy pillanatra sem ereszkedett leljebb. Egyetlen, kósza, kutatkodó pillantás erejéig sem.

 Élt a hatalmával és a helyzetével, mert megtehette, hiszen a felettese volt, a Birodalom főnemese, tizenhat nemzedék óta.

– Biztos ebben? – kalandoztak el jobb keze ujjai előbb a férfi mellkasán, majd az arcán.

– Egészen biztos, asszonyom! – sziszegte a férfi.

– Akkor magával kell beérnem – siklottak le az ujjai a százados öve alá. – Engedje le Hermészt, és fel az ágyra! – parancsolta.

Nicos igyekezett a letenni és nem leejteni a sztoikus nyugalomba burkolódzó sárkánymalacot, amire az bekocogott az egyik szekrény alá, és ott kényelmesen elhelyezkedett. Kiváló kiképzést kapott. Akárcsak a százados.

Ősi, megváltoztathatatlan igazságtalanság volt, hogy a legegyszerűbb, mágiára érzéketlen férfiban is több hatalom rejlett, mint a legtehetségesebb és legképzettebb női mágusban. Ám ezt a hatalmat szerencsére át is lehetett adni, sőt el is lehetett venni. Az óvilág papnői és boszorkányai, gyülekezetük arra érdemesített férfitagjaival háltak, a golgotai egyház elől, nemes hölgyek képében rejtőző varázslónők, hallgatást fogadó lovagjaikat fogadták az ágyukba. Ám mindennél többet ért, egy másik mágus ölelése. Mindennel többet ért, és ez volt a legveszélyesebb mindközül. Sokan részegedetek már meg tőle, és tettek kárt szeretőjükben egy-egy ilyen alkalommal. Főleg mikor gyengék voltak és elesettek. Mint ő most. Ám ezért volt itt Nicos. Ezért is. Vele kényelmes biztonságban volt, vele…

– Ne erőltesse meg magát, asszonyom! Jelenleg még nincs abban az állapotban! – próbált szakmailag védekezni a férfi.

…vele zsibbadásig kefélhet, ha ahhoz volt kedve. Most pedig nagyon is volt.

– Ugyan már fiam, maga csak egy kis előétel. – vetette át az egyik lábát a férfi dereka felett, két kezével a nadrágját gombolta, fogaival finoman a nyakát harapta. – Viselkedjen is eszerint.