A khor 3. fejezet 3. rész

 

 Délkeletnek lovagoltak a Mocsárföldek felé. Theresa felzárkózott feljebbvalója mellé, az óhitű pedig lemaradt mögöttük. A lovaglás továbbra sem ment neki, így hiába kapott megint nyugodt és kezes állatot, lassabban haladtak miatta, mint azt szerették volna.

Theresa olykor hátra pillantott, de a férfi ügyet sem vetett rá. Tekintete elidőzött az őket körülvevő, számára nyilván ismerős, és mégis számos részletében megváltozott tájon, a rengeteg szélmalmon, amit az északiak emeltek és téglából rakott falú házakon, a Vertassen után alapított falvakban.

Hazatért, mégis idegen volt ezen a földön.

Nem szóltak egymáshoz. Theresa úgy hitte egyelőre így a leghelyesebb. Szégyellte magát azért, mert gúnyolódott a férfi halott asszonyán, ám nem tudott szabadulni a khor szavaitól, melyek szerint zavarát, bizonytalanságát vele szemben Morrigan kicsinyes játéka táplálja. Arra kényszeríti, hogy torztükörben lássa önmagát, felnagyítva, kifordítva azt, amit valójában érez.

Ez bizonytalansággal töltötte el, melyet egy alkalmas pillanatban megvallott is az inkvizítornak.

– Helyesen teszed nővér, hogy próbaként gondolsz minderre. Önmagad és Bergamonba vetett hited próbájaként – vélte feljebbvalója. – Az óhit őt támad ránk, ahol a leggyengébbek vagyunk, s mely gyengeségekről mi magunk sem tudtunk addig.

– Miként harcoljak egyszerű nővérként olyan ellenséggel, mely belém lát? Mely ismer, mint én önmagamat? Vagy még jobban is.

– Jobban? – vonta fel a szemét az inkvizítor.

Beszámolt neki a bányában történtekről, egyetlen szégyenletes részeltet sem feledve.

– Volt rá példa? Hogy nem pusztán kiszolgáltad szentségtelen vágyát, de örömmel fogadtad? – emelte rá feddő tekintetét feljebbvalója.

– Nem esküdhetem meg rá, hogy nem volt ilyen – sütötte le a szemét. – Ám arra igen, hogy Bergamon nővéreként sohasem gondoltam így rá!

Az inkvizítor elé állt, alakja fölé tornyosult, csakúgy, mint az erődkatedrálisok Bergamon szobrai, majd két kezét a vállára tette. Szolgálata kezdete óta ritkán érintette meg ilyesformán. Vagy egyáltalán.

– Mind gyengék vagyunk, mert az óistenek nekünk adták önnön hibáikat, bűneiket.  Miként Bergamon is saját erejét hagyta ránk. Azért, amit tettél nővér, egy életen át vezekelsz majd, hogy szolgálatod végén tiszta szívvel remélhesd a Fények Ura bocsánatát. Az ő bűne éppen olyan súlyos, mint a tiéd. Atya nem árt gyermekeinek. Atyánk, a Fények Ura nem árt nekünk, kiket fényével és szeretetével árasztott el. Így kell tennie minden földi másának is. Éppen azért, melyet apád tett, melyre gyermekként kényszerített s mellyel végül ténylegesen bűnbe vitt téged, azért ne érezz sem bánatot, sem pedig bűntudatot. Végképpen ne hagyd Morrigannak, hogy mást hitessen el veled. Erősítsd meg magadat Bergamonban, higgy és bízz szüntelen a Fények Ura erejében és jóindulatában.

– Így lesz, ígérem, atyám – bólintott.

Hitt és bízott hát szüntelen.

Ám eközben, Bergamon látta lelkét, aggódott is. Szintúgy szüntelen.

 

Két napja haladtak az úton, mikor váratlanul az óhitű a feljebbvalójához ugratott.

Theresa lemaradt mögöttük, de jól hallotta őket.

– Arra jutottam, hogy ha eddig semmit sem sikerült kideríteni a kascha kilétéről, akkor ezt szerintem el is felejthetjük. A fajtája vagy nyíltan felfedi magát, hogy mind, kinek oka van tisztelni és félni a nevét tudja, hogy az ő útját készül keresztezni, vagy ugyanezen okokból rejtve marad, hogy mind, kinek oka van rettegni a fajtáját kétszer is meggondolja, hogy a nyomába ered-e. Ennek okán el kell ismernem, hogy ehhez nem kevés kurázsi kell, mert épelméjű, lelkét féltő óhitű erre nem vállalkozna.

Vajon Arcana is tudta ezt, vetődött fel Theresában a kérdés. Vívódott-e miatta? A családja felesküdött a Királyság szolgálatára és neki újra és újra bizonyítania kellett ezt, de vajon milyen áron? Hiába is vetette meg az óhitet, annak embertelen mivolta okán, azt sohasem tagadhatta, hogy az óisteneknek éppen úgy hatalma van híveik lelke felett, ahogy Bergamonnak is az övék felett, és vajon hányan fogják közülük úgy ítélni, hogy Arcana hitük és törvényeik ellen vétett, mikor a kascha nyomába szegődött?

– Az eddig tudottak szerint, ha csak valamelyik új jelentésben nem állt más, jó pár embert kikérdeztek, megvertek vagy kínoztak meg azért, hogy mondjon legalább egy nevet, ám ők csendben maradtak – fejtette tovább a gondolatot az óhitű. – Ha tudták sem adták ki, sem a kascha, sem a vele járó khor nevét.

– Nem – vallotta be kelletlenül felettese.

– Akkor talán mást kellene, keressünk. Azt mondják, hogy nagyobb csapattal utazik. Bármekkora is a hatalma, az akkor is véges, főleg, ha így használja azt, tehát szüksége volt kardforgatókra és más hasznos emberekre.  Délen sok olyat találhatott, aki hajlandó vállalkozni egy ilyen portyára. Akár vallási meggyőződésből, akár bosszúvágyból vagy aranyért, az már édes mindegy.

– Ezzel nem jutottunk előrébb – szögezte le a felettese.

– Ezzel nem – intett egyetértően balkezével az óhitű -, de nő nem vezethet férfiakat Délen. Egyetlen fegyverforgató sem adná a keze alá magát, még egy kaschának sem, háború idején. Már pedig nekik ez most háború, ha másfajta is. Ezért kellett hát neki a khor, a vezér, akinek engedelmeskednek, úgy ahogy ő a boszorkánynak. Feltehetőleg olyasvalakit választott, akit régóta ismer és bízik benne, vagy éppen a befolyása alatt tarthat. Van erre elég módszere egy kaschának.

– Ezért kellett neki a khor - bólintott az inkvizítor. – Talán az embereket is ő gyűjtötte össze, pont úgy, ahogy az előbb mondta. Olyanokat, akikben bízik, vagy kézben tarthat.

– Ti viszont, tiszteletre méltó buzgalommal és hatékonysággal vertétek szét a Vertassen után maradt szabadcsapatokat és zsoldos kompániákat, így azoknak nem ajánlatos együtt mutatkozniuk, ha csak nem egy ilyen cél érdekében – élcelődött az óhitű. -  Ehhez viszont, a khornak is kellett valaki, aki tudja, merre kell, keresse őket, és eléri, hogy összegyűljenek. Ez pedig a „van-e elég idő és pénz” kérdésére egyszerűsít mindent. Én pedig ismerek valakit, aki ilyen, „egyszerű” kérdések megoldásából él, a Mocsárföldek határán, Eshuronban.

Theresa nem látta jól felettese arcát, ahogy az, az óhitű felé fordult, de látta miként változik meg a tartása, és ismerte ezt a változást. Az inkvizítor eddig csak hallgatta a férfit. Immáron, valóban figyelt.

– Vajákos volt egykor, így van rá némi esély, hogy az évek során tűzre vetettétek - folytatta a khor -, bár már jó húsz éve békésebb elfoglaltságot keresett magának. Mit nem tesz a család, ugye? – élcelődött. – Akkoriban mikor utoljára láttam, már mások megbízásából, arra fogadott fel embereket, hogy a Mocsárföldeken rég elsüllyedt korok kincseit kutassák fel neki.  Így tett szert jó kapcsolatra kellemetlen emberekkel. Idővel már elég nagyszámú zsoldos, szerencsevadász meg kóbor kardcsörtető dolgozott neki ahhoz, hogy nagy emberek is megkeressék, és megfizessék a szolgálatait.

– Azt mondta, a kascha a jelek szerint rejtve akar maradni, így nyilván ez szükséges lépés volt a számára. Ám hogy tartotta titokban a toborzást?

– Idő, pénz, no meg gyakorlat dolga az egész, és emberünknek mindháromból van elég. A kascha nyilván ezért választotta, pénzt nem kímélve. Az már kérdés, honnét tett szert ekkora vagyonra. Vertassen előtt Dél bármelyik nagyura kitárta volna előtte a kincstárát, egyetlen szavára, de nem is lett volna erre szüksége, annyian ugrottak volna egyetlen szavára.

– Selkirk Vangrifft? – vetette fel felettese.

– Nem. A riffek okosak, és megvannak a saját terveik, mióta csak felültek a Hollótrónra. Az, amit a kascha, meg a khorja most tesz, bármi is vezérli őket, a riffek számára immáron nem több, egyszerű ámokfutásnál, így nem is keverednek bele. Ám ha nagyon akarja, egy kascha számára még akad elég arany Délen – morfondírozott el az óhitű, és Theresa kihallotta a hangjából, hogy aggasztotta a gondolat.

– Az embere, hajlandó segíteni nekünk? – sürgette az inkvizítor.

– Nektek bergamonitáknak nem, nekem talán még igen. Pénzért természetesen. Sok pénzért, hiszen az ő szakmájában mindennek ára van, a valaminek éppen úgy, mint a semminek. Az utóbbinak olykor több is. Esetünkben ez annyit tesz majd, hogy látogatásunk után nem küld embereket a kascha és a khor után, hogy figyelmeztettesse őket rólunk. Nyilván tud már a hajtóvadászatról, de talán velem közlékenyebb lesz.

– Ha pedig nem… - kezdett bele a mondatba az inkvizítor.

–… akkor majd kiverem belőle, csak hogy emlékeztessem, hogy miért is volt és van oka tisztelni és félni a fajtámat.

Theresa ismét hallotta azt a hangot, mint akkor ott a bányában. Majdnem olyan volt, mint az óhitűé, de mélyebb és karcosabb, mintha a szavakat egy arra alkalmatlan száj ejtette volna ki. Kezdte azt hinni, hogy nemcsak Morrigan szólt hozzá ott és akkor, miként az óhitű állította, hanem az is, amit újra és újra felsejleni vélt a férfi tekintetében.  Bergamon tudja csak mit kapartak valóban elő Tarverda mélyéről.

 

***

A fogadósnak elsőre nem tetszett ismeretlen vendége. Tagbaszakadt, harcedzettnek látszó ember volt, de ruhája több napos sártól és más mocsoktól bűzlött, ami arról árulkodott, hogy nem sok pénz csöröghet a zsebében. Egy pénzszűkében lévő kardforgató pedig veszélyessé válhat, ki tudja hová süllyedt már, hogy pénzt szerezzen magának. Talán ölt és rabolt is. Ráadásul a képét rongy takarta, fejére csuklyát húzott.

A vendég átvágott az asztalok között és egyenesen hozzá lépett. Két ezüst ludent dobott a pultra.

– Szobát! – mondta karcos, vakkanásszerű hangon.

A fogadós bólintott. A két ezüst reves volt, talán vér száradt rajta, de egész érmék voltak, nem félbetört, vagy körülvágott darabok.  Sok, szinte már túl sok egy olyan fogadóban, mint az övé, ahol az emberek rézzel, meg fél és negyed pénzekkel fizettek. Tán szökik valakik elől, és azért jött egy ilyen, az országúttól távol eső faluba, hogy elrejtőzhessen.

– Egyágyas legyen, szellős, kell egy kád forró víz, és küldessen valakit a helyi füves asszonyért!

– Rendben van – felelte tetetett egykedvűséggel, de közben balja besöpörte az érméket, biztos, ami biztos.

Az idegen ingerülten megragadta a karját.  Barna szeme bevérzett, és ahogy közelebb hajolt hozzá, megcsapta az orrát az alvadt vér rezes, és a rothadó hús édeskés illata.

– Most! – kaffogta türelmetlenül.

Volt benne valami, ami megijesztette a fogadóst. A vendég köpönyege félrecsúszott, ahogy a kezét kinyújtotta. Nagy és nehéz tárgy sziluettje jelent meg a szövet takarásában. Kétvájatú számszeríj volt, olyan, amilyet csak az északiak használtak. A gazda kirántotta a kezét vendége markából.

– Magának nem adok szobát! – köpte le.

– Ha kevés az ezüst…

– Az ezüstjére is köpök. Egy északi nálam nem szállhat meg!

Az asztaloknál többen is a söntés felé pillantottak és a fogadós éppen ebben bízott. Egy magányos északi, még ha fegyveres is, itt náluk? Ki lehet ez a világtalan ostoba?

– Megduplázom az árat – nyúlt az erszénye után a férfi.

– Tőlem idelökheti az összest is, akkor is takarodjon! A magafajtát én nem fogadom a tetőm alá!

A számszeríj nehezen csattan a söntés fáján. Embertelen erő kellett ahhoz, hogy valaki fél kézzel felhúzza, de az idegen balja ráfeszült a húrra és maga felé rántotta. Azt, hogy a vaskos, kurta nyilak mikor kerültek a vájatokba már nem is látta. Vendége jobbjával megint megragadta, ezúttal a gallérjánál fogva.

– Nem kérem többszer, bugris!

Fél kézzel rántotta át a házigazdát a másik oldalra. A mozdulattól az arcát takaró rongy félrecsúszott, feltárva a képét széthasogató sebeket. Az egyiktől, a szája baloldala felszakadt, vadállatias vicsorba torzítva az arcát.  Földre nyomta a tulajdonost, miközben az íjat a többi vendégre szegezte.

 –Nagyon rossz pillanatomban találtál fogadós!

– Elég lesz! – csattant a parancs az ajtóból. – Engedd el, Radomir!

A nevezett talpra rántotta a házigazdát, és az ajtó felé penderítette. Az, a lendülettől nekiesett az egyik asztalnak, majd elterült a padlón. Tápászkodás közben vette csak észre a bejáratban álló alakot. A nő, már ha még nőnek volt nevezhető ez a gyolcsba bugyolált rémalak, amennyire lehetett kiegyenesedve, de erősen bicegve közeledett felé, egyetlen látható vérben úszó szemével lenéző pillantást vetve rá.

– Ahogy már az emberem is mondta, nagyon rossz pillanatot választottál, gazduram – szólalt meg ismét torzan, nehezen formálva a szavakat. – De megbocsátok – guggolt le, hogy belenézzen a fogadós szemébe.

Övéből, megszáradt vértől barna, domború fém lapot húzott elő. Remegő kézzel felemelte, így a férfi is jól látta. A rőt vérrozsda alatt egy címer körvonalai váltak kivehetővé, amiben felismerte a kettéhasított tölgyet és az ezüst rókát. A Tessarossa ház jelképeit.

Aztán a nő elbocsátóan intett, és nem is kellett többet mondania. Egy órán belül már forrt a víz a kádhoz és a fogadós két cselédet is elküldött a falu végén élő vén gyógyító asszonyhoz.

 

 Arcana késnyelet harapott a fogai közé, és úgy látott a megbarnult kötések kibontásának. A varr újra felszakadt és gennyes vér szivárgott elő a sebekből. Hallott valaha egy olyan ostobaságot, hogy az elme legyőzi a test fájdalmát, de aki ezt terjesztette, nyilván sohasem élt meg ilyesmit. Minden mozdulattal az öntudatlanság kerülgette.

Radomir pengét húzott elő, és a lehető legóvatosabban megpróbálta felhasítani a bal combján lévő flastromot. Meggörnyedt a kíntól.

– Aztakurva… - morzsolt el egy káromkodást.

– Mindjárt megleszünk, asszonyom! – próbálta bíztatni a férfi, és tovább vágott.

***

A fenevadak támadása olyan volt Radomir számára, mint egy sötét, agyarakkal és karmokkal teli hullám, ami elborította őket. Egy emberre három, négy rémség is jutott, de a kapitányt egyszerre heten rántották le a lováról. Földre teperték, de nem azonnal kezdték széttépni, előbb a ruháját szaggatták le, és a számszeríjász jól látta, hogy némelyik vad ágaskodó farokkal közelített felé. Miféle téboly vezette őket? Sem akkor, sem most nem akart igazán eltöprengeni rajta, csak tette a dolgát. Kettőt kilőtt, egyet az íj fémívével vágott fejbe, a negyediknek kardot döfött a szemébe, majd talpra rántotta kapitányát. A kardot a kezébe nyomta, mert akkor még mindkét keze kellett az számszeríj felajzásához. A háta mögött mészárlás zajlott. Ember, legyen embervadász akár, nem lehetett felkészülve arra, ami rájuk zúdult abban az erdőben. Valami megmozdult a balján.  Penge villant, a kapitány két döféssel végzett a fenevaddal. Aztán elzuhant, és eltűnt egy bokor alatt. Radomir utána vetette magát.

 Lőtt, ütött, döfött, nem nézve mit is talál el, csak takarodjanak az útjából. Az egyik vadat szó szerint felöklelte, szegecselt kesztyűvel sújtott a képébe, majd megmaradt tőrével levágta a nyakát. Ezzel viszont időt veszített, a kapitány eltűnt a szeme elől.

Kiáltást hallott, futott tovább. Parancsnokát a földön találta, egy apró tisztáson, vadakkal körülvéve. Már nem voltak kéjvágyó kedvükben. Hárman, vagy négyen már rá is haraptak a földön fekvőre, élve kezdték falni. Radomir rájuk rontott. A számszeríj nehéz fejével ütötte őket, amelyik kibillent az egyensúlyából, abba belerúgott, valami lágy ponton, de nem volt esélye ellenük. Pár pillanattal később újra talpon voltak, és feléjük indultak.  Az egyik felé kapott, végigszántva az arcát, feltépve a száját, a másik csonttörő erővel rúgta lábon. Térdre esett, jobbra-balra csapkodott az íjjal, de már nem volt ereje ütni. Az óistenek idővel mindjüket elszólítják, de miért így?

Vonyítás, majd csaholás, ám nem a vadaké. A körülötte csoportosuló meztelen testek mögött, a tisztás szélén két borjú nagyságú, kutyaforma alakot pillantott meg. Egyik szemük vörösen a másik kéken fénylett, bundájukban az Szarvasisten oszlopainak inda mintái kanyarogtak. Szélesre tárt pofájukban ezüst agyarak. Mindezt még, így, innen is jól látta, mert az istenek úgy akarták, hogy lássa, mi jött el értük. Sztergojra, a Vadászkopók, a Szarvasisten ebei!

A Kopók az Erdők Urának vadászai voltak. Velük járta a rengeteget már akkor is, amikor még csak a holdak tündököltek az égen. Kicsi, gyenge kéz nyúlt az övéért.

– Gyere – suttogta Arcana vérbe borult arccal – nem lesz semmi baj.

Képtelen lett volna felállni és elfutni a sérült nővel, így csak tette, amit kért és eldőlt a véráztatta füvön.  A kopók felvonyítottak, árnyék takarta el a holdakat, nem emberei torokból érthetetlen parancs harsant.  Az egykoron ember volt fenevadak a tisztás széle felé indultak. Radomir amennyire erejéből telt átölelte és letakarta kapitányát. Morrigan holdja mintha rájuk kacsintott volna egy pillanatra a felhők mögül. Üvöltés, vonyítás, a füvön elterülő testek, érthetetlen nyelven elkiáltott szavak. Sztergoj legyen irgalmas! Valami fejbe rúgta.

 

Hajnalodott már mire magához tért. Kábán ült fel, a tisztáson körös-körül alvadt vérnyomok, de test egy sem. A kapitánya mellette hevert, mellkasa lassan emelkedett és süllyedt, arca fehér. Élt, de bár ne élt volna. Éhségtől megvadult barlangi oroszlánok zsákmánya is jobban festett nála.

 Összeszedte, ami a csapatukból megmaradt, csíkokat tépett a ruhák kevéssé véres roncsaiból és bekötözte sebeit. A három életben maradt ló közül kettő közé kötözte, és keletnek indult. Pár nappal korábban áthaladtak egy településen, templomot nem látott ugyan, de a falu szélén álló moha lepte tetejű ház kertjében már száradt a boszorkányfű és a rendecs. Csak értse a dolgát a gyógyító!

Az asszony vén volt, nyolcvan nyarat is látott már, talán éppen ezért ítélték veszélytelennek a Fények Ura máskor oly buzgó purgátorai. Mégis könnyedén ereszkedett térde kaoitánya mellett, hogy közelebbről vegye szemügyre a sebeit. Ezt Radomir jó előjelnek vette.

– Nem tudom, kedvelnek, vagy gyűlölnek az istenek, te lány, hogy ezt engedték túlélned – nyomkodta meg a gennyedző sebszéleket.

A nő összeszorított fogakkal nyögött a keze alatt.

– Ha eddig éltél, akkor megmaradsz, ahogy mondani szokás, de nem számíts rá, hogy férfiember valaha is megfordul majd utánad – közölte mindenféle élc nélkül a vénasszony.

– Csak tegye, amit kell! – sziszegte Arcana, miközben a gyógyító a Radomir által felforrósított pengét az egyik seb melletti vörös kelésbe nyomta.

– A te képedet még össze lehet varrni, fiam – folyatatta a vénség, ügyet sem vetve a kapitány fojtott üvöltésére. – Csak újra megvágjuk kicsit a szélét, és összevarrjuk, aztán imádkozunk Polevhez, hogy kíméljen meg.

– A képem miatt még én sem ejtek könnyet, öreganyám, de a kapitánynak élnie kell!

– Élni is fog, fiam – nyomta mélyebbre a pengét a vénség.

Arcana ekkor már hangosan üvöltött fájdalmában.

 

***

Egy akaratlan rándulás álmatlan alvásában és egyik sérült része, valami keménynek koccant. Erre a fájdalomra ébredt. Nem nyitotta ki a szemét azonnal, lassan lélegezve hevert tovább. A testén a kötések kamilla illatot árasztottak, valahonnan madárhangokat hallott, nyilván nyitva volt az ablak, hogy levegős legyen a szobája.

Minden tagján ott érezte a kötéseket és alattuk tompán, de most is lüktettek a sebei. Az arca jobb felét viszont alig érezte. Nem volt alkalma korábban felmérni mi maradt belőle, az ide utat javarészt ájultan töltötte, a fogadó előtt tért magához, majd miközben valósággal letépte magáról a kötéseket vajmi kevés ideje volt erre.

Úgy emlékezett, hogy megvolt mindkét keze és lába, talán az ujjai is. Felnyitotta a szemét. A jobb csukva maradt és nem a kötés miatt. Próbaként megmozgatta a tagjait. Fájdalmas volt minden apró izomfeszítés is, de úgy tűnt tényleg meg van mindene.

Jobbára.

 Az oldalára fordult, majd leküzdve a hányingert lassan kinyomta magát. A balja nehezebben mozdult, mint várta. Bal kar, jobb szem…

Felült az ágyban és végigmérte magát. Hogy mondta a vénasszony? Nagyon kedvelik, vagy nagyon utálják az istenek. Homályos bádogtükör volt a szobája másik felében, abban könnyen megtalálta a választ.

Harcos volt, de szerette, ha alkalmanként szép lehetett, és tudta is magáról, hogy az, de a fémről visszaköszönő kreatúra emberre is alig emlékeztetett, nemhogy az egykori Arcanára.

Megengedett magának néhány percnyi csendes sírást egykor volt szépsége felett.

„– A terhünket nem mi választjuk, Arcana, csak azt, hogy miként viseljük – mondta sok éve neki az apja, amikor katonának adta.”

– Ezt hogyan viseljem, apám? – zokogta.

„– Van, hogy az ember ereje kevés, hogy elviselje terhét – magyarázta neki a kortalan, borostyánszín szemű khor, aki az apja helyett elkísérte a kolostorerődbe, ahová, kiragadva az otthonából küldték, hogy ő személyesen tartsa meg az apja által tett ígéretet –, bármit is mondjon az apád. Ilyenkor az istenek, egy szörnyeteget választanak. Mert a szörnyeteg ki tudja mondani és meg tudja tenni, amit egy ember nem.”

Végigsimított az arcán, letörölve a könnyeit.

„– Hogy megértsd – mutatott rá az erőd vastag falaira –, az ott egy ember terhe. Ez meg itt – paskolta meg a lova nyergére akasztott kétkezes kard tokját– egy szörnyetegé.”

Igen, egy szörnyetegé. Úgy hallotta miután a khor elkísérte új élete „kapujához” keletnek indult, messze a Feketebércbe, hogy visszategye a pengét, oda ahonnan századokkal korábban elvette. Akkor és ott, mindkettejüknek véget ért a Régi Világ.

 Újra megnézte magát a tükörben. Maradhatsz ember és maradhatsz gyenge, összetört testű haszontalan senki, vagy lehetsz az, aminek látszol.

Felállt. Felállt, mert most ez nem neki fáj. A gyenge embernek fáj, akit száműz a tudata mélyére, bezárja egy ketrecbe, és ki sem engedi onnét, míg újra hasznát nem veszi. Összeszorította a fogát, hogy ne sikítson. NEM FÁJ! Odalépett a tükörhöz, a székre dobott övéből a jobb kezével előhúzta a nyúzókést és levágta az arcát takaró kötést. A karomnyomok mély barázdát hagytak maguk után, kettő a jobb szemében állt meg, mely most vak fehéren meredt előre, de a bal ép és zöld maradt, hiú szépségének emlékeztetője egy életre. A gyógyító már így is sokat vágott egykor a hátára omló, hétfonatú hajából, hogy a sebekhez férjen és korábban kékesfekete sörénye mostanra tompára mattult, néhol ki is szürkült. Nem tudta megállni a futó, de annál fájdalmasabb mosolyt. Tényleg, mint egy megelevenedett rémalak. Vett egy nagy levegőt. Úgy tartják, senki sem születek szörnyetegnek, ezt, mi egyszerre áldás és átok, senki sem kapja meg az istenektől, de minden ember lelkében ott fészkel a fenevad. Csupán csak meg kell szépen keresni.

 Legyen hát, ő megkeresi. Felemelte a kést és neki látott.

 

  Radomir megdöbbenten látta, hogy a lassú, de határozott léptekkel leereszkedik a lépcsőn. Az arcát takaró kötésnek már nyoma sem volt, ahogy a haja jelentős részének sem a jobb oldalon. Varratai sötét kacsokként tekeregtek tar fejbőrén. Sztergoj tudja, hogy volt képes egyedül felöltözni, de most ott állt előtte, sápadtan, megmaradt szemében nem sok jót ígérő fénnyel.

– Radomir – mérte végig a férfit Arcana. – Rút vagy – bökött sután balkezével, a másik arca felé. – De azt hiszem, én sem festek jobban. Ló? Van?

– Kapitány? Nem kellene még…

– Lovat! Most!

Radomir nem ellenkezett tovább. Feljebbvalója parancsoláshoz szokott hangja és tartása a régi volt, és ő ahhoz szokott, hogy ilyenkor tántoríthatatlan, felesleges ellenkeznie vele.

Arcana magában elmosolyodott. Jó. De még milyen jó. Végigpillantott a fogadó vendégein. Már nem az összetört nőt látták benne. Többé már nem.

 

A khor. 3. fejezet 2. rész

Miként a hajó úgy mozdult ő is, a nyugati szél keltette hullámokkal. A kurta karcsapásokból és rúgásokból álló harcmodort sok éve tanulta el egy a Leviatán Liga vizein tett, kényszerűen hosszúra nyúlt látogatása során. A Liga tengerészei által Angeirnek, Ringásnak nevezett mozdulatok lényege, hogy megérezzék, mikor, merre mozdul a talpuk alatt a hajó és mindig a lehető legstabilabban álljanak a fedélzeten, közben folyamatosan kibillentve az ellenfelet az egyensúlyából.

Örömmel vette tudomásul, hogy a nővérek imája használt. Törött csontjai sebesen forrtak, s amikor nem mart többé fájdalom az oldalába, már tudta, hogy meggyógyul.

 Az, ahogy végtagjai maguktól visszataláltak a sokéves gyakorlattal beléjük ivódott mozdulatokhoz, régen tapasztalat elégedettség töltötte el. Így legalább egykori önmaga árnyékát felfedezni vélte mostani énjében. Egykori önmaga, ízlelgette a gondolatot. Most, hogy hazafelé tartott elkerülhetetlenül fel kellett tennie magának a kérdést, hogy valójában melyikük mászott ki abból a lyukból a fényre? Ki tér haza kilenc év után?

A gondolat, saját kétségeket ébresztő mivolta okán sem hagyta nyugodni, de volt mögötte más is. A Shívó óta Morrigan nem szólt hozzá. Ott kísértett ugyan háló társa vonásaiban és ágyékában, de nem látta, mikor aludt, nem súgott a fülébe, s nem vezette a kezét, mint egykoron. A világ, melyet az istenek akaratából látott és hallott, rejtve maradt előtte. Tudta miért. Gyenge volt még, és az istennő megvetette a gyengéket, akik nem képesek szembenézni saját lelkük sötétjével. S mire az ember saját erejéből nem képes, abban az istenek sem segítik.

 Ezért volt gyötrő gondolat, hogy az Út melyre Vertassen után tudatosan lépett járható-e még számára. Számukra.

Elmerengett rajta, vajon mi várja otthon. Már maga a szó, hogy otthon sokkal többet jelentett számára, mint másoknak. Hosszúra nyúlt élete során meg kellett tanulnia másként kötődni a dolgokhoz. Facsemeték nőttek százados óriásokká, mióta a világot járta, királyságok születtek és tűntek el, hogy már csak a hozzá hasonló vénségek emlékeznek rájuk.

„Otthon – hallotta az embervadat lelke sötétjében. – Az vár minket, ha már elfeledted volna makacs barátom. A hely, amiből születtél, melynek földjei a csontod, javai a húsod, vizei a véred…”

–  Elég!

„Neked, elég – folytatta a másik. – De elég volt másoknak is, vagy éppen elég lesz most is? Elég volt neki?”

 Nem tudta elnémítani. Nem tudta, mert nem lehetett, s ha mégis lehetett volna, akkor sem teszi meg. Szólt, mikor szólnia kellett, kimondta a szavakat, amiket ő képtelen volt, és sohasem hazudott. Egyszerűen nem volt szüksége rá. Egy szörnyetegnek soha sincs.

A nővér, Theresa ezúttal is távolról figyelte minden mozdulatát. Az inkvizítor állandó őrnek állította mellé, és a nő figyelme valóban csaknem mindenre kiterjedt. Csaknem.

Biztos volt benne, hogy tud arról, hogy éjszakáit egy gyógyítónővérrel tölti, csak azt nem, hogy nem egyetlennel osztja meg az ágyát, hanem immáron azzal a hárommal, akik meggyógyították. Ez biztos dühítette volna. Kardnővérként örökön tartózkodnia kellett a férfiaktól, mert meddősége okán, Bergamon hite szerint, semmi szüksége sem volt rájuk.

Ködfal einhariarai jutottak az eszébe. A pajzsszüzek egyenesen gyűlölték és megvették a férfi nemet, ám a negyed évenkénti holdünnepeken még ők is megosztották velük az ágyukat, az utódnemzés érdekében. Bergamon katonanővérei ugyanakkor nem gyűlölték a férfiakat. Egyszerűen csak tiltottak voltak a számukra.

Kegyetlenségnek tartotta, főként, hogy nővérségükön az arany-fehér köntösű gyógyítókkal együtt osztoztak.

Nem voltak kétségei a felől, hogy miért hálnak vele a nővérek. Valaha jóképű volt, de miután Bergamon tüze megcsókolta, arca bal fele még egykori asszonyában sem keltett volna vágyat. A börtön elkoptatta modorát éppen úgy, mint gyakorlatát az ágyban. Azért háltak vele, mert senkinek sem beszélt róla.

A nővérek is nők voltak a köntösük alatt, és a lelkük mélyén, ám nekik hiába volt szabad az ilyesmi, sok bergamonita férfi túlságosan tisztelte őket szent hivatásukért, és képtelen volt őket csupán annak látni, amik voltak. Túl sokuknak támadt kényszere arra, hogy kötelességből nőül is vegye őket egy együtt töltött éjszaka után.

A hajósoknak pedig folyton eljárt a szájuk. Szavaikból kihallani vélte, hogy néhányan közülük jártak Baritonában a nagy nyugati királyságban. Souer-cooché ágyasnővér, igen így emlegették őket, éppen úgy, ahogy a baritonok. Nem volt oly szégyenteljes, mint a Leviatán Liga szavajárása a soura putta, az apáca szajha, ám nem kevéssé sértette a gyógyítónővéreket.

Ám ő… nos, ő nem szólt inkább. Nem szólt, mikor a „kemény hús” gyönyörét áhító nővér után eljött hozzá az, akit emlékei nem elcsábítottak, hanem megrémítettek. Bizonyosságot akart arról, hogy az, amit látott bármily borzalmas is, nem a teljes igazság. Halk szavaival, szemérmes vágyával az embert kereste benne, akinek az átéltek után is hinni akarta.  Hallgatott akkor is, mikor a harmadik nővér eljött hozzá. Ő sem tette, csak elvette, amire vágyott.

 

Theresa oly annyira neki szentelte minden figyelmét, hogy azzal sem törődött, hogy a nap folyamán melléjük úszott egy Tver-Ronan zászlaja alatt hajózó másik tengerjáró, és annak egyik tisztje vaskos irat anyagot adott át a kapitányuknak, az pedig az inkvizítornak.

Féloldalasan elmosolyodott. Ehhez, úgy tűnt majd hozzá kell szoknia, arca bal fele még mindig nehezen és alig mozdult.

Ökölbe szorította a balkezét. Valami még hiányzott belőle. Valamint fontos. Gondolatai visszakanyarodtak az elrabolt lányokhoz.

Az egykori határ északi felén rabolták el őket, nyilván azért mert bergamoniták, ezzel ejtve sebet a Királyság büszkeségén. Régi korok hagyománya volt ez, hogy a legyőzött, a nyílt harc helyett az ehhez hasonló eszközökhöz folyamodik. Így tettek az óvadak is, mikor meghátrálni kényszerültek az emberek elől, és így tesznek ők is, most hogy a bergamoniták kényszerítették térdre őket.

A lányok rabszolgának, erőszakkal betört ágyasnak vagy éppen áldozatnak is kiválóak voltak, ám egyetlen részlet nem hagyta nyugodni azóta, hogy az inkvizítor feltárta előtte mindazt, amit megtudtak.

A kaschák Maeve boszorkányúrnői voltak, miként a marzannák Moranának, a Tél Úrnőjének, Maeve anyjának. Vérmes természetű nők egytől egyig, az óhit nagyasszonyai, de az olyan dolgok, mint egy kicsinyes gyerekrablás és a testi gyönyör ilyetén megcsúfolása távol álltak a kaschák fenségétől. Egy marzannához viszont annál közelebb.

A Shívót örök forróság ülte meg az év minden szakában, de otthon már őszbe fordult az idő. Korai, nagyon korai lett volna ez még egy télbanya számára a régi időkben is.

Ám azok a napok véget értek, miután Vertassen elesett.

Balja kiengedett, majd ismét ökölbe szorult. Igen, valami határozottan hiányzott belőle, és ha igaza van, s nem egy kascha, hanem egy marzanna áll mindezek mögött, akkor elkerülhetetlenül szüksége lesz rá. Még inkább pedig arra, amit egykor eldobott magától.

Az embervad elégedetten vigyorgott lelke mélyén.

 

 

 

 

 

***

 

Theresa, a korlátnál állva nézte a férfit. Bergamon kedvelte őt, ezt immáron tisztán látta. Más különben a sebei nem forrtak volna össze. Örvendenie kellett volna ennek és lelke egy része, ezt meg is tette a maga szolid módján. Katona énjét azonban inkább zavarta a tudat.

 Miért?

A férfi óhitű volt, az ikeristennő választottja, hiányzott belőle mindama erény, melyet a Fények Ura híveinek adott, és amit kedvelt az emberben. Bergamoniták vére száradt a kezén és megbánás nélkül ölt, mint ahogy a fajtája szokta. E téren jól ismerte az óhit észjárását. Az erős kevesek uralkodnak a gyenge sokak felett, s a győztes nem szánalomból hagyja meg a vesztes életét, hanem mert nem tiszteli meg a megszabadító halállal. Kiképzése évei alatt elégszer hallotta ezt a szájukból.

Nővérként, nem érthette tisztán Bergamon akaratát, ám szüntelenül vágyhatott rá.

Miért?

Miért nem fordította el kegyelmét a Fények Ura annak ellenére, sem hogy az ő felkent szolgálóival hált éjjelente? Többször látta őket kisurranni a kabinjából, mikor kitartását fejlesztendő ébreden virrasztott a fedélzet egyik sötét zugában. A gyógyítónővérek persze az ágyukba fogadhattak férfiakat, ellentétben a hozzá hasonló katonanővérekkel, mégis úgy érezte a nővérek Bergamon élő szentségét gyalázzák ezzel.

Talán ez is próba volt a Fények Urától a számára. Türelmet, önmérséklete próbája. Új módon, új dolgokat kellett megtanulnia eltűrni.

– Ha ennek szántad ez, én Uram, elfogadom és kiállom a próbát. Nem okozok csalódást a számodra - fogadkozott.

Egyetlen dolgot látott csupán, mellyel az óhitű igazán Bergamon kedvére tehetett. Carmogor harcos volt. Mozdulatait nem vezette lovagi virtus, vagy kemény mesterek keze, ám tisztán látta bennük a mérhetetlen tapasztalatot és az ezzel járó hatékonyságot.

A harci jártasság gyémánt, ahogy egykori kiképzője mondta, és ezt a gyémántot pedig az idő csiszolja fényesre.

 Vajon hány nyarat látott a férfi valójában? Minden tisztelete ellenére is valótlannak tartotta a róla írott jelentések javát, ám volt valami a férfiban, ami nem hagyta nyugodni. Az a pár pillantás, mikor úgy hitte, más is nézi őt az óhitű szemeivel. Valami, ami több és kevesebb volt, mint ember.

 Kiképzője gyémántnak tartotta volna, ő azonban acélnak látta, melyből kiveszett az egykori vas majd minden salakja. A salak, melyből az óhit szerint az istenek egykoron az embert teremtették.

Nyílt a kabin ajtó és feljebbvalója gondterhelt arccal, jobbjában egy széles bőrtokot tartva, kilépett a fedélzetre.

– Levél jött Numerakból, a Kendarába tartó futárhajóval küldték utánunk – könyökölt a hajó korlátra. – Az emberrablók szétváltak, a vadászok úgyszintén. A jelentések szerint, az egyik délkeletnek a másik délnyugatnak tartott. Ez utóbbit egy rajtaütésben csapdába csalták – tartott egy pillanatnyi szüntetet. – Egyetlen túlélő maradt csupán. A rendház beszámolója szerint az embervadász megtébolyodott félelmében, még az imák sem tudtak segíteni rajta. Folyton az óistenek vadjairól zagyvált, és a testét harapások borították. A gyógyítók esküsznek rá, hogy emberek műve.

Emberek, gondolat Theresa, majd eszébe jutott az óhitűről tett korábbi megállapítása, és az, hogy kénytelen lesz megtanulni, hogy ez sokkal többet takar, mint korábban hitte.

– A másik csoportról jött hír?

– Nem, csak hogy szétváltak és tovább üldözik a boszorkány embereit délkeletnek, a Mocsárföldek felé. Nekünk pedig még legalább öt nap Numerak hajóval, aztán csak Bergamon tudja nem-e késlekedtünk így is többet, mint kellett volna! – támaszkodott felettes öklével a korlátra feljebbvalója, majd tekintete az óhitűre tévedt.

– Gyorsan gyógyul, túl gyorsan – jegyezte meg. – A nővérek imái beforrasztják a csontot, de nem adják vissza az izmok elvesztett erejét. Azt hiszem most, hogy közeledünk Délhez, és egyre inkább őszre fordul az idő, egyre hosszabbodnak az éjszakák, és velük az óistenek ideje. Úgy vélem, hogy a föld, melyet otthonának mondott csakúgy, mint istenei, sejtik, hogy hazatér, és ennek okán lehet, hogy megpróbál kibújni az alkuból, nővér, ha elég erősnek érzi magát hozzá. Ha így lesz, nem hagyhatjuk futni.

– Uram – bólintott egyetértően Theresa.

– Imádkoztam Bergamonhoz, hogy fedje fel előttem az óhitű természetét, hogy tudjam, mire számíthatunk tőle. A Fények Ura útmutatásában, láncait rángató fenevad képében jelent meg előttem, amiből határtalan erő áradt felém.

– Semmi más?  - vonta fel a szemöldökét Theresa.

– Semmi más – ismételte őt az inkvizítor –, csupán egy gondolat miszerint az, ami az óhitűben tombol, több közönséges emberi indulatnál és vadállati dühnél. Valami, ami maga embertelen módján nemesebb és ezért sokkalta veszélyesebb dolog.

Valami, ami több és kevesebb embernél, idézte fel magában Theresa az óhitű borostyán pillantását.

– Még valami. A csapdába csalt embervadászokat Arcana Vintegra Tessarossa vezette. A numeraki rendház embereket küldött a felkutatására, de azok után, ami az emberével történt, nem táplálnak sok reményt, hogy megtalálják – közölte színtelen hangon a felettese.

– Értem, uram – nyelt egy nagyot a nővér.

Theresa megkeményített az arc vonásait, miközben gondolatait a hitetlenség bűne kísértette meg. Kötelessége lett volna hinni feljebbvalójának, kit Bergamon éleslátása vezet. Még sem volt rá képes. Tiszta szívből, nem.

Arcana Vintegra Tessarossánál soha senkit nem gyűlölt még jobban. Tehetős, nemes házba született, kiváltságosnak, ahogy mondták. A főatyai rendeletek értelmében a családjának elnézték, hogy csendben még mindig az óisteneket imádja, cserébe felesküdtek a királyra és az egysége Nagy Tver-Ronan eszméjére. Ennek értelmében Arcana családja, Vertassen előtt született tagjai megmaradhattak az óhitben, csupán a békekötést követően kellett minden gyermeket a Fények Urának tiszteletére nevelni.

Arcana mint harmadik gyerek, megörökölte a feladatot, hogy a királyságot szolgálja, ám hite és a tény miatt, hogy termékeny volt, nem szentelhették nővérré. Embervadásszá nevelték hát, hogy saját vallása, törvényszegű hívei és más bűnözőkre vadásszon a király nevében.

Bergamon akaratából esett meg, hogy egy azon erődben képezték őket, szinte még gyerekként és utálták meg egymást, a maguk módján.

Theresa elszánt volt és keményfejű, akivel ezerszer is fel lehetett törölni a kövezett udvart, akkor is felállt újra, hogy az ellenfele újra elverhesse, de kétségtelen volt, hogy szikrányi ihletettség és tehetség sincs benne.

 Arcanának viszont született érzéke volt ahhoz, amit csinált. Ebben, mint Theresa később megértette, nem volt semmi meglepő, hiszen ősei harminc nemzedéke, karddal a kezükben szolgálták az óhitet. Harcosok voltak, akik harcosokat nemzettek, szültek és neveltek. Minden próbára hamar ráérzett, nem is vívott, hanem táncolt a pengéivel. Jó volt, túl jó. Veszélyesen jó. Akárhogy is próbálták a mesterek megismertetni vele a kudarcot és az abból születő bölcsességet, Arcana mindig kibújt a vesztes helyzetekből.

Vertassen után hat évvel, nagyjából akkor, mikor Carmogort elfogták és Tarverdébe hurcolták, ő és Arcana együtt lovagoltak keletnek egy orgyilkost kutatva, aki papokkal végzett a Királyság határán, Cormosában. Ő volt a pajzs, míg Arcana és végtelenül makacs, vérebszerűen hűséges testőre, Radomir a penge, feladatuk során. Végül, mikor a számszeríjász, két törött lábbal maradt egy út menti ispotályban, és Theresa azóta is csodálta, hogy a férfi nem használta mankónak a fegyvereit csakhogy utánuk biceghessen, csak ők ketten szorították be egy kiégett apátságba az ikerpengéket forgató kurafit.

Nem emlékezett minden részletre, mert a gyilkos, zöldes patinájú kardjai higanysűrű mérget izzadtak magukból, és miután megvágta velük, az hol az eszméletlenségbe taszította, hol pedig kirángatta belőle, a húsába maró fájdalom révén. Homályos, emlékeiben látta Arcanát vívni az árnyakba vesző emberarcú fenevaddal, ahogy látta térdelni is előtte, és úgy emlékezett, hogy az embervadásznő könyörgött az életéért. De voltak lázálomszerű villanásai a lefejezett férfiről, vagy, ahogy éppen állatok módjára üzekednek a vértől iszamós padlón.

Egy dolog volt csupán biztos. Amikor egyszer magához tért, Arcana a kövezeten hevert, szakadt ruhában és a gyilkos éppen le akarta szúrni. Fektéből vetette rá magát, leteperve a földre és eszelős erővel addig verte a fejét a kemény márványba, csak iszamós vér és salakká lett csont marad belőle.

Aztán újra elájult.

Egy kocsin eszmélt fel ismét. Sebeit bekötözték és a hidegtől védő több réteg takaró alatt ott feküdt mellett Arcana is. Vastagon bekötözve a vállára hajtotta a fejét és zokogott. Az átázott flastromból ítélve, akkor már jó ideje. Nem tehetett mást, hagyta hagy sírja ki magát.

Az ispotályban, ahogy egymás melletti ágyaikon feküdtek, Arcana egyszer csak megfogta a kezét, majd köszönetet mondott neki.

 Időbe tellett, nagyon sok időbe, míg megértette, hogy amit érez Arcana iránt, az nem gyűlölet, hanem irigység. Mindazért, ami volt, és amivé még lehetett, ő pedig nem.  Bergamon tudta csak, de voltak pillanatok, mikor még a férfiakat is irigyelte tőle, kikkel megosztotta az ágyát.

Időbe telt ez is, miként az is, hogy elengedje, mint nővérhez és baráthoz nem illő érzést. Igen, azon a különös módon, amire egy óhitű embervadász és egy bergamonita katonanővér képes lehetett, Arcana és ő barátok volt.

 

Túlélte. Ebben egészen biztos volt, mert az embervadásznő fajtája képes volt bármilyen áldozatot meghozni ezért, és ő még most is csodálta azért a képességért, hogy ilyen elszántsággal és senkivel és semmivel sem törődve tudott küzdeni saját magáért.

Biztos volt benne, miként abban is, hogy meg fogja találni azt, aki felelős volt az emberivel történekért. Mert Arcana ilyen volt.

 

***

 

A hatodik napon mikor elérték Numerak kikötőjét, az inkvizítor azonnal a rendházba lovagolt, hogy tájékozódjon a hajtóvadászat fejleményeiről. Csalódottan vette tudomásul, hogy nem sok új hírrel tudtak szolgálni neki.

A kaschát üldöző csapat tovább lovagolt délkeletnek egyenesen a Mocsárföldek felé, de mint eddig is, képtelenek voltak közelebb férkőzni hozzájuk. A tartománynyi ősi lápvidék és a környező területek már mélyen az egykori határ déli oldalán voltak, tele olyasféle hellyel, amit még az óhitűek is inkább elkerültek, ha tehették, és ahová a győzelem után majd tizenhat évvel sem igen értek el a Delet elborító purgálás lángjai. Istentelen föld, így mondták a rendház papjai, míg ő úgy gondolta, nagyon is lakják istenek azt a tájat, csak éppen nem a jó fajtából.

A jobb sorsra érdemes embervadászok egyetlen túlélője az ispotályban hevert, az ágyhoz kötözve, kipeckelt szájjal. Vagy azért, hogy ne tudjon hangosan üvölteni, vagy, hogy ne tudja lenyelni a saját nyelvét. Nappal az őrület, éjjel a rémálmok kínozták a szerencsétlent. Szánt egy fertályórát a nyomorultra.

A gyógyítónővérek hatalma nyomán sem forrtak be teljesen a sebei, így könnyű dolga volt a számolás és a vizsgálat dolgában. Emberek tették állapította meg keserűen. Emberek…

Az óhitből, úgy tudta, századokkal ezelőtt kivesztek az emberevő rítusok, ahogy kényszerből egyre emberarcúbbak lettek vallásaik, de a régi szokások olykor nehezen múltak el. Nem volt lehetetlen, hogy annak a mészárlásnak valójában nem volt köze a kascha ellen folytatott hajtóvadászatnak, elég ocsmányság akadt még ma is Délen, úgy önmagában, de ha volt kapocs a kettő között, akkor kascha hatalma talán annál is nagyobb volt, mint eddig sejtették.

Inkvizítorként tudomása volt róla, hogy ahogy változott az óhit, ahogy mind „emberibb” lett, úgy szakadt szét még jobban, és a régi hagyományokat követők nem igen álltak szóba az újabbakkal. Ha a kascha képes volt valamilyen módon kapcsolatot teremtetni vadállati létben élő hitsorsosaival, akkor új, a korábbinál is nagyobb veszéllyel néztek szembe.

– A Rend keleti és déli komturja is levelet küldött Theorosa nagyhercegének, hogy a segítségét kérje. Szívesen látja magukat, és kíséretet is ad, ha tovább mennek délkeletnek – közölte vele a numeraki rendház vezetője. – Emellett embereket küldött a másik csapat után, hogy segítségükre legyenek. Rendeltem önöknek is kíséretet.

– Szükségtelen – intette le az inkvizítor – Nem több emberre volna szükségem, hanem olyanokra, kik magasan állnak Bergamon kegyében és alig hiszem, hogy belőlük tudna valakit nélkülözni. Írjon a nagyhercegnek is, hogy ne fáradjon vele.

– Szabadjon megjegyeznem, méltóságod, de ha másért nem, akkor az önnel utazó óhitű miatt, hasznos lenne a megnövelt kíséret – próbált ellenkezni a másik pap.

– Az az ember már csak árnyéka egykori önmagának, és még ha segítik is az óistenek, aligha hiszem, hogy egyszerű katonákra lenne szükségem ahhoz, hogy megfékezzem.

– Nem kétlem, méltóságod, de itt Délen a neve még mindig jelent valamit. Mesék és népdalok szólnak róla és a hozzá hasonlókról, és biztosíthatom legalább egy részük igaz is és nem a kellemesebbik része. De túl a meséken, méltóságod, a khorok fajtája egyfajta eszményképe a déli ifjaknak, mint északon a lovagok és Bergamon bajnokai. Nem biztos, hogy jó szemmel nézik majd, hogy bálványuk a Rend elöljárója oldalán lovagol. Félreérthetik.

Az inkvizítor, aki egész életében megvetette a köznép száján forgó pletykákat, azt, ahogy eltorzítják az igazságot félelmetes vagy csodás alakká nagyítva egy embert, a Shívón tapasztaltak után szigorúan magában, de igazat adott a rendházi előjárónak. Ugyanakkor, nem éppen ezért esett a Rend választása Carmogorra? Kétes, az óistenek kegyében álló személyének hírneve és remélhetően hasznos tudása miatt?

– Ismerem a veszélyt, de nem tartok tőle, hogy ne tudnám kézben tartani a dolgot. Még napszállta előtt indulunk.

– Megértettem uram, nem is kételkedtem. Ám szabadjon még felhívnom a figyelmét egy dologra.  Nem híresztelik, de Carmogor a Vangrifft-ház szívesen látott vendége volt annak idején. Egyesek szerint a riff azóta elhunyt unokahúgának gyermeke is az övé volt. Az Ősi Juss szerint. Előfordulhat, hogy a riff, megpróbálja kiszabadítani őt, puszta dacból, és akkora kíséretet valóban nem adhatok, ami ezt megakadályozná.

Az inkvizítor elkomorult. Még ez is. Selkirk Vangrifft Dél utolsó óhitű nagyura volt, aki túl hatalmas és befolyásos maradt még Vertassen után is, hogy a királyság csendben eltávolíthassa. Politikai paktumokkal és szerződésekkel megkötötték ugyan a kezét, de Dél ura maradt így is, és ezért Theorosa nagyhercege, akit a trón tett meg erre a címre, csak hatalma töredékével bírhatott miatta.

– Ennek megfelelően bánok majd vele. Bergamon áldja – fordult ki az elöljáró lakrészéből.

 

***

 

A kikötőben Theresa a szolgák munkáját ellenőrizte. A rendháztól lovakat kaptak és felszerelést az útra. Fegyverhordozókat is, de azokat a nővér visszaküldte. A saját páncélját maga is fel tudta ölteni, az inkvizítorét pedig szolgálata kezdete ő segítette fel.

Rosszallóan látta, hogy az óhitű könnyű csókot lehelt Abigail nővér kezére, mikor elköszönt tőle, a nővér viszont tovább vezette a férfi kezét, végig le a csípőjén, arany-fehér köntöse alatt gömbölyödő fenekére. Ő volt az, aki először és a legtöbb alkalommal felkereste a számára kirendelt kabinjában. Partot értésüket követően szóvá tette ezt a gyógyítónővér rangidősének. Az előtt nem volt ismeretlen Abigail „keményebb hús” iránti vágya.

 Ez őszintén meglepte Theresát. Az éppen úgy, hogy a másik nővér ilyen tárgyú vonzalmáról tudnak felettesei, s nem tesznek ellene, miként az is, van közhasználatú kifejezésük minderre. A rangidős nővér finom mosollyal az arcán, jót derült tudatlanságán.

Akaratán kívül ezzel zavarba hozta Theresát. Zavara pedig ismét indulatba fordult a férfival szemben, mikor meglátta az óhitű és a nővér párosát. Megvárta, míg Abigail távozik és a férfihoz vágta a nyeregtáskát. A nyereggel együtt.

– Ez a magáé! – vetette oda.

– Bár csak tudnám, mi dühíti ennyire – kacsintott rá az óhitű, ártatlan félmosollyal torz képén.

– Az hogy nem tiszteli a nővérek esküjét, amit Bergamonnak tettek, és amint egy gyenge pillanatukban meginogtak benne, maga egyből ki is használta ezt. Ennyit ér, az óhitűek híres nő tisztelete – közölte ridegen.

– Utasítottam volna el őket? Hogy megszégyenülten térjenek vissza a kabinjukba, az Uratokhoz imádkozni bocsánatért, valami miatt, amit el sem követtek. Bocsánatért könyörögni bűneink miatt csak akkor kell, ha már elkövettük őket, és kiélveztük előnyeiket. Már ha kell egyáltalán – dobta fel nyerget a lovára. – Nem tiszteletlenség megadni egy nőnek, amire vágyik, elvégre csak tudja, mit akar igazából – csatoltba be a szíjakat, majd visszafordult Theresához.

– Te például nagyon vágysz rá, hogy szétverd a képemet, ám mert tilos, nem bírod megtenni. Ez viszont dühít téged. Miként még egy tucat dolog velem kapcsolatban. Tudom én jól – nézett a szemébe. – Ám mi igazán bánt téged, az a zavar, melyet velem kapcsolatban érzel még mindig. Melyet minden határozottságod és akaraterőd ellenére sem tudsz leküzdeni. Bár mondhatnám, hogy később jobb lesz, hogy napról napra tompábban fogod érezni és visszakapod régi magadat. Morrigan szólt hozzád abban a bányában. Megérintett és még nem végzett veled.  Jó volna azt mondani, hogy idővel rád un majd, ám így öt vérrel, halállal és sötét kacajjal teli évszázad múltán, sajnos tudom milyen kitartó egy némber.

Theresa szeme összeszűkült, jobbja ökölbe szorult az indulatból, annyira, hogy körmei a bőrébe vájtak. Ezúttal nem látta a férfi tekintetében azt az idegen pillantást, csupán a szomorú igazságot. Igen, eddig minden igyekezet ellenére folyvást alulmaradt az óhitűvel szemben. Miként néhány pillanattal ezelőtt is. Tartott a gondolattól, hogy akárcsak Bergamon, az óistennő Morrigan is éppen úgy szólhatott és cselekedhetett hívein keresztül, folyvást befolyásolva őt, mindaddig, vagy még tovább, míg a férfi a közelében.

 „Eltűrni az eltűrhetetlent és alkalmazkodni a körülményekhez.” Így állt a Tanítások katonanővérekről szóló könyvében.

Így hát eltűri majd és alkalmazkodik. Képes lesz rá, mindaddig, amíg csak szükséges.

– Ó, ez a tekintet. Az asszonyom jut rólad eszembe, amikor holt fáradtan és nem kevéssé részegen értem haza, hajnalodta – folytatta az óhitű.

– Gondolom, hogy imádta érte – morogta Theresa, elfordítva róla a tekintetét.

– Gúnyolni, azt imádott, miközben a földön fekve is szédültem a sok rozspálinkától – húzta meg a szíjakat a férfi – Szememre vetette, hogy milyen ostoba is vagyok, ha ivással töltöm az estét, hiszen ő is ki tudott volna így fárasztani, az ágyban fekve. Nagyon vágyott gyerekekre.

– Maga meg túl ostoba volt ahhoz, hogy ezt megértse.

– Jól tudtam, hogy szeretné, túlságosan is jól – állt meg egy pillanatra a khor – Én azonban nem. Nem akartam úgy gyereket, hogy elveszítsem miatta az anyját, majd őt magát is lássam felnőni és meghalni. Morrigan egy évezrede nem enged távoznom erről a világról, így hát csak ez lehetett volna a vége. Újra és újra megannyi éven át. Sohasem voltam elég bátor ezt megmondani neki, amíg el ne ment.

– Elhagyta, ha volt egy kis esze.

– Nem – szállt lóra a férfi, majd jobbjával megveregette sérült bal kezét – szemernyi józan esze sem volt világ életében. Nem hagyott el. Megégettétek. Nekem pedig végig kellett néznem.