A khor. 3. fejezet 2. rész

Miként a hajó úgy mozdult ő is, a nyugati szél keltette hullámokkal. A kurta karcsapásokból és rúgásokból álló harcmodort sok éve tanulta el egy a Leviatán Liga vizein tett, kényszerűen hosszúra nyúlt látogatása során. A Liga tengerészei által Angeirnek, Ringásnak nevezett mozdulatok lényege, hogy megérezzék, mikor, merre mozdul a talpuk alatt a hajó és mindig a lehető legstabilabban álljanak a fedélzeten, közben folyamatosan kibillentve az ellenfelet az egyensúlyából.

Örömmel vette tudomásul, hogy a nővérek imája használt. Törött csontjai sebesen forrtak, s amikor nem mart többé fájdalom az oldalába, már tudta, hogy meggyógyul.

 Az, ahogy végtagjai maguktól visszataláltak a sokéves gyakorlattal beléjük ivódott mozdulatokhoz, régen tapasztalat elégedettség töltötte el. Így legalább egykori önmaga árnyékát felfedezni vélte mostani énjében. Egykori önmaga, ízlelgette a gondolatot. Most, hogy hazafelé tartott elkerülhetetlenül fel kellett tennie magának a kérdést, hogy valójában melyikük mászott ki abból a lyukból a fényre? Ki tér haza kilenc év után?

A gondolat, saját kétségeket ébresztő mivolta okán sem hagyta nyugodni, de volt mögötte más is. A Shívó óta Morrigan nem szólt hozzá. Ott kísértett ugyan háló társa vonásaiban és ágyékában, de nem látta, mikor aludt, nem súgott a fülébe, s nem vezette a kezét, mint egykoron. A világ, melyet az istenek akaratából látott és hallott, rejtve maradt előtte. Tudta miért. Gyenge volt még, és az istennő megvetette a gyengéket, akik nem képesek szembenézni saját lelkük sötétjével. S mire az ember saját erejéből nem képes, abban az istenek sem segítik.

 Ezért volt gyötrő gondolat, hogy az Út melyre Vertassen után tudatosan lépett járható-e még számára. Számukra.

Elmerengett rajta, vajon mi várja otthon. Már maga a szó, hogy otthon sokkal többet jelentett számára, mint másoknak. Hosszúra nyúlt élete során meg kellett tanulnia másként kötődni a dolgokhoz. Facsemeték nőttek százados óriásokká, mióta a világot járta, királyságok születtek és tűntek el, hogy már csak a hozzá hasonló vénségek emlékeznek rájuk.

„Otthon – hallotta az embervadat lelke sötétjében. – Az vár minket, ha már elfeledted volna makacs barátom. A hely, amiből születtél, melynek földjei a csontod, javai a húsod, vizei a véred…”

–  Elég!

„Neked, elég – folytatta a másik. – De elég volt másoknak is, vagy éppen elég lesz most is? Elég volt neki?”

 Nem tudta elnémítani. Nem tudta, mert nem lehetett, s ha mégis lehetett volna, akkor sem teszi meg. Szólt, mikor szólnia kellett, kimondta a szavakat, amiket ő képtelen volt, és sohasem hazudott. Egyszerűen nem volt szüksége rá. Egy szörnyetegnek soha sincs.

A nővér, Theresa ezúttal is távolról figyelte minden mozdulatát. Az inkvizítor állandó őrnek állította mellé, és a nő figyelme valóban csaknem mindenre kiterjedt. Csaknem.

Biztos volt benne, hogy tud arról, hogy éjszakáit egy gyógyítónővérrel tölti, csak azt nem, hogy nem egyetlennel osztja meg az ágyát, hanem immáron azzal a hárommal, akik meggyógyították. Ez biztos dühítette volna. Kardnővérként örökön tartózkodnia kellett a férfiaktól, mert meddősége okán, Bergamon hite szerint, semmi szüksége sem volt rájuk.

Ködfal einhariarai jutottak az eszébe. A pajzsszüzek egyenesen gyűlölték és megvették a férfi nemet, ám a negyed évenkénti holdünnepeken még ők is megosztották velük az ágyukat, az utódnemzés érdekében. Bergamon katonanővérei ugyanakkor nem gyűlölték a férfiakat. Egyszerűen csak tiltottak voltak a számukra.

Kegyetlenségnek tartotta, főként, hogy nővérségükön az arany-fehér köntösű gyógyítókkal együtt osztoztak.

Nem voltak kétségei a felől, hogy miért hálnak vele a nővérek. Valaha jóképű volt, de miután Bergamon tüze megcsókolta, arca bal fele még egykori asszonyában sem keltett volna vágyat. A börtön elkoptatta modorát éppen úgy, mint gyakorlatát az ágyban. Azért háltak vele, mert senkinek sem beszélt róla.

A nővérek is nők voltak a köntösük alatt, és a lelkük mélyén, ám nekik hiába volt szabad az ilyesmi, sok bergamonita férfi túlságosan tisztelte őket szent hivatásukért, és képtelen volt őket csupán annak látni, amik voltak. Túl sokuknak támadt kényszere arra, hogy kötelességből nőül is vegye őket egy együtt töltött éjszaka után.

A hajósoknak pedig folyton eljárt a szájuk. Szavaikból kihallani vélte, hogy néhányan közülük jártak Baritonában a nagy nyugati királyságban. Souer-cooché ágyasnővér, igen így emlegették őket, éppen úgy, ahogy a baritonok. Nem volt oly szégyenteljes, mint a Leviatán Liga szavajárása a soura putta, az apáca szajha, ám nem kevéssé sértette a gyógyítónővéreket.

Ám ő… nos, ő nem szólt inkább. Nem szólt, mikor a „kemény hús” gyönyörét áhító nővér után eljött hozzá az, akit emlékei nem elcsábítottak, hanem megrémítettek. Bizonyosságot akart arról, hogy az, amit látott bármily borzalmas is, nem a teljes igazság. Halk szavaival, szemérmes vágyával az embert kereste benne, akinek az átéltek után is hinni akarta.  Hallgatott akkor is, mikor a harmadik nővér eljött hozzá. Ő sem tette, csak elvette, amire vágyott.

 

Theresa oly annyira neki szentelte minden figyelmét, hogy azzal sem törődött, hogy a nap folyamán melléjük úszott egy Tver-Ronan zászlaja alatt hajózó másik tengerjáró, és annak egyik tisztje vaskos irat anyagot adott át a kapitányuknak, az pedig az inkvizítornak.

Féloldalasan elmosolyodott. Ehhez, úgy tűnt majd hozzá kell szoknia, arca bal fele még mindig nehezen és alig mozdult.

Ökölbe szorította a balkezét. Valami még hiányzott belőle. Valamint fontos. Gondolatai visszakanyarodtak az elrabolt lányokhoz.

Az egykori határ északi felén rabolták el őket, nyilván azért mert bergamoniták, ezzel ejtve sebet a Királyság büszkeségén. Régi korok hagyománya volt ez, hogy a legyőzött, a nyílt harc helyett az ehhez hasonló eszközökhöz folyamodik. Így tettek az óvadak is, mikor meghátrálni kényszerültek az emberek elől, és így tesznek ők is, most hogy a bergamoniták kényszerítették térdre őket.

A lányok rabszolgának, erőszakkal betört ágyasnak vagy éppen áldozatnak is kiválóak voltak, ám egyetlen részlet nem hagyta nyugodni azóta, hogy az inkvizítor feltárta előtte mindazt, amit megtudtak.

A kaschák Maeve boszorkányúrnői voltak, miként a marzannák Moranának, a Tél Úrnőjének, Maeve anyjának. Vérmes természetű nők egytől egyig, az óhit nagyasszonyai, de az olyan dolgok, mint egy kicsinyes gyerekrablás és a testi gyönyör ilyetén megcsúfolása távol álltak a kaschák fenségétől. Egy marzannához viszont annál közelebb.

A Shívót örök forróság ülte meg az év minden szakában, de otthon már őszbe fordult az idő. Korai, nagyon korai lett volna ez még egy télbanya számára a régi időkben is.

Ám azok a napok véget értek, miután Vertassen elesett.

Balja kiengedett, majd ismét ökölbe szorult. Igen, valami határozottan hiányzott belőle, és ha igaza van, s nem egy kascha, hanem egy marzanna áll mindezek mögött, akkor elkerülhetetlenül szüksége lesz rá. Még inkább pedig arra, amit egykor eldobott magától.

Az embervad elégedetten vigyorgott lelke mélyén.

 

 

 

 

 

***

 

Theresa, a korlátnál állva nézte a férfit. Bergamon kedvelte őt, ezt immáron tisztán látta. Más különben a sebei nem forrtak volna össze. Örvendenie kellett volna ennek és lelke egy része, ezt meg is tette a maga szolid módján. Katona énjét azonban inkább zavarta a tudat.

 Miért?

A férfi óhitű volt, az ikeristennő választottja, hiányzott belőle mindama erény, melyet a Fények Ura híveinek adott, és amit kedvelt az emberben. Bergamoniták vére száradt a kezén és megbánás nélkül ölt, mint ahogy a fajtája szokta. E téren jól ismerte az óhit észjárását. Az erős kevesek uralkodnak a gyenge sokak felett, s a győztes nem szánalomból hagyja meg a vesztes életét, hanem mert nem tiszteli meg a megszabadító halállal. Kiképzése évei alatt elégszer hallotta ezt a szájukból.

Nővérként, nem érthette tisztán Bergamon akaratát, ám szüntelenül vágyhatott rá.

Miért?

Miért nem fordította el kegyelmét a Fények Ura annak ellenére, sem hogy az ő felkent szolgálóival hált éjjelente? Többször látta őket kisurranni a kabinjából, mikor kitartását fejlesztendő ébreden virrasztott a fedélzet egyik sötét zugában. A gyógyítónővérek persze az ágyukba fogadhattak férfiakat, ellentétben a hozzá hasonló katonanővérekkel, mégis úgy érezte a nővérek Bergamon élő szentségét gyalázzák ezzel.

Talán ez is próba volt a Fények Urától a számára. Türelmet, önmérséklete próbája. Új módon, új dolgokat kellett megtanulnia eltűrni.

– Ha ennek szántad ez, én Uram, elfogadom és kiállom a próbát. Nem okozok csalódást a számodra - fogadkozott.

Egyetlen dolgot látott csupán, mellyel az óhitű igazán Bergamon kedvére tehetett. Carmogor harcos volt. Mozdulatait nem vezette lovagi virtus, vagy kemény mesterek keze, ám tisztán látta bennük a mérhetetlen tapasztalatot és az ezzel járó hatékonyságot.

A harci jártasság gyémánt, ahogy egykori kiképzője mondta, és ezt a gyémántot pedig az idő csiszolja fényesre.

 Vajon hány nyarat látott a férfi valójában? Minden tisztelete ellenére is valótlannak tartotta a róla írott jelentések javát, ám volt valami a férfiban, ami nem hagyta nyugodni. Az a pár pillantás, mikor úgy hitte, más is nézi őt az óhitű szemeivel. Valami, ami több és kevesebb volt, mint ember.

 Kiképzője gyémántnak tartotta volna, ő azonban acélnak látta, melyből kiveszett az egykori vas majd minden salakja. A salak, melyből az óhit szerint az istenek egykoron az embert teremtették.

Nyílt a kabin ajtó és feljebbvalója gondterhelt arccal, jobbjában egy széles bőrtokot tartva, kilépett a fedélzetre.

– Levél jött Numerakból, a Kendarába tartó futárhajóval küldték utánunk – könyökölt a hajó korlátra. – Az emberrablók szétváltak, a vadászok úgyszintén. A jelentések szerint, az egyik délkeletnek a másik délnyugatnak tartott. Ez utóbbit egy rajtaütésben csapdába csalták – tartott egy pillanatnyi szüntetet. – Egyetlen túlélő maradt csupán. A rendház beszámolója szerint az embervadász megtébolyodott félelmében, még az imák sem tudtak segíteni rajta. Folyton az óistenek vadjairól zagyvált, és a testét harapások borították. A gyógyítók esküsznek rá, hogy emberek műve.

Emberek, gondolat Theresa, majd eszébe jutott az óhitűről tett korábbi megállapítása, és az, hogy kénytelen lesz megtanulni, hogy ez sokkal többet takar, mint korábban hitte.

– A másik csoportról jött hír?

– Nem, csak hogy szétváltak és tovább üldözik a boszorkány embereit délkeletnek, a Mocsárföldek felé. Nekünk pedig még legalább öt nap Numerak hajóval, aztán csak Bergamon tudja nem-e késlekedtünk így is többet, mint kellett volna! – támaszkodott felettes öklével a korlátra feljebbvalója, majd tekintete az óhitűre tévedt.

– Gyorsan gyógyul, túl gyorsan – jegyezte meg. – A nővérek imái beforrasztják a csontot, de nem adják vissza az izmok elvesztett erejét. Azt hiszem most, hogy közeledünk Délhez, és egyre inkább őszre fordul az idő, egyre hosszabbodnak az éjszakák, és velük az óistenek ideje. Úgy vélem, hogy a föld, melyet otthonának mondott csakúgy, mint istenei, sejtik, hogy hazatér, és ennek okán lehet, hogy megpróbál kibújni az alkuból, nővér, ha elég erősnek érzi magát hozzá. Ha így lesz, nem hagyhatjuk futni.

– Uram – bólintott egyetértően Theresa.

– Imádkoztam Bergamonhoz, hogy fedje fel előttem az óhitű természetét, hogy tudjam, mire számíthatunk tőle. A Fények Ura útmutatásában, láncait rángató fenevad képében jelent meg előttem, amiből határtalan erő áradt felém.

– Semmi más?  - vonta fel a szemöldökét Theresa.

– Semmi más – ismételte őt az inkvizítor –, csupán egy gondolat miszerint az, ami az óhitűben tombol, több közönséges emberi indulatnál és vadállati dühnél. Valami, ami maga embertelen módján nemesebb és ezért sokkalta veszélyesebb dolog.

Valami, ami több és kevesebb embernél, idézte fel magában Theresa az óhitű borostyán pillantását.

– Még valami. A csapdába csalt embervadászokat Arcana Vintegra Tessarossa vezette. A numeraki rendház embereket küldött a felkutatására, de azok után, ami az emberével történt, nem táplálnak sok reményt, hogy megtalálják – közölte színtelen hangon a felettese.

– Értem, uram – nyelt egy nagyot a nővér.

Theresa megkeményített az arc vonásait, miközben gondolatait a hitetlenség bűne kísértette meg. Kötelessége lett volna hinni feljebbvalójának, kit Bergamon éleslátása vezet. Még sem volt rá képes. Tiszta szívből, nem.

Arcana Vintegra Tessarossánál soha senkit nem gyűlölt még jobban. Tehetős, nemes házba született, kiváltságosnak, ahogy mondták. A főatyai rendeletek értelmében a családjának elnézték, hogy csendben még mindig az óisteneket imádja, cserébe felesküdtek a királyra és az egysége Nagy Tver-Ronan eszméjére. Ennek értelmében Arcana családja, Vertassen előtt született tagjai megmaradhattak az óhitben, csupán a békekötést követően kellett minden gyermeket a Fények Urának tiszteletére nevelni.

Arcana mint harmadik gyerek, megörökölte a feladatot, hogy a királyságot szolgálja, ám hite és a tény miatt, hogy termékeny volt, nem szentelhették nővérré. Embervadásszá nevelték hát, hogy saját vallása, törvényszegű hívei és más bűnözőkre vadásszon a király nevében.

Bergamon akaratából esett meg, hogy egy azon erődben képezték őket, szinte még gyerekként és utálták meg egymást, a maguk módján.

Theresa elszánt volt és keményfejű, akivel ezerszer is fel lehetett törölni a kövezett udvart, akkor is felállt újra, hogy az ellenfele újra elverhesse, de kétségtelen volt, hogy szikrányi ihletettség és tehetség sincs benne.

 Arcanának viszont született érzéke volt ahhoz, amit csinált. Ebben, mint Theresa később megértette, nem volt semmi meglepő, hiszen ősei harminc nemzedéke, karddal a kezükben szolgálták az óhitet. Harcosok voltak, akik harcosokat nemzettek, szültek és neveltek. Minden próbára hamar ráérzett, nem is vívott, hanem táncolt a pengéivel. Jó volt, túl jó. Veszélyesen jó. Akárhogy is próbálták a mesterek megismertetni vele a kudarcot és az abból születő bölcsességet, Arcana mindig kibújt a vesztes helyzetekből.

Vertassen után hat évvel, nagyjából akkor, mikor Carmogort elfogták és Tarverdébe hurcolták, ő és Arcana együtt lovagoltak keletnek egy orgyilkost kutatva, aki papokkal végzett a Királyság határán, Cormosában. Ő volt a pajzs, míg Arcana és végtelenül makacs, vérebszerűen hűséges testőre, Radomir a penge, feladatuk során. Végül, mikor a számszeríjász, két törött lábbal maradt egy út menti ispotályban, és Theresa azóta is csodálta, hogy a férfi nem használta mankónak a fegyvereit csakhogy utánuk biceghessen, csak ők ketten szorították be egy kiégett apátságba az ikerpengéket forgató kurafit.

Nem emlékezett minden részletre, mert a gyilkos, zöldes patinájú kardjai higanysűrű mérget izzadtak magukból, és miután megvágta velük, az hol az eszméletlenségbe taszította, hol pedig kirángatta belőle, a húsába maró fájdalom révén. Homályos, emlékeiben látta Arcanát vívni az árnyakba vesző emberarcú fenevaddal, ahogy látta térdelni is előtte, és úgy emlékezett, hogy az embervadásznő könyörgött az életéért. De voltak lázálomszerű villanásai a lefejezett férfiről, vagy, ahogy éppen állatok módjára üzekednek a vértől iszamós padlón.

Egy dolog volt csupán biztos. Amikor egyszer magához tért, Arcana a kövezeten hevert, szakadt ruhában és a gyilkos éppen le akarta szúrni. Fektéből vetette rá magát, leteperve a földre és eszelős erővel addig verte a fejét a kemény márványba, csak iszamós vér és salakká lett csont marad belőle.

Aztán újra elájult.

Egy kocsin eszmélt fel ismét. Sebeit bekötözték és a hidegtől védő több réteg takaró alatt ott feküdt mellett Arcana is. Vastagon bekötözve a vállára hajtotta a fejét és zokogott. Az átázott flastromból ítélve, akkor már jó ideje. Nem tehetett mást, hagyta hagy sírja ki magát.

Az ispotályban, ahogy egymás melletti ágyaikon feküdtek, Arcana egyszer csak megfogta a kezét, majd köszönetet mondott neki.

 Időbe tellett, nagyon sok időbe, míg megértette, hogy amit érez Arcana iránt, az nem gyűlölet, hanem irigység. Mindazért, ami volt, és amivé még lehetett, ő pedig nem.  Bergamon tudta csak, de voltak pillanatok, mikor még a férfiakat is irigyelte tőle, kikkel megosztotta az ágyát.

Időbe telt ez is, miként az is, hogy elengedje, mint nővérhez és baráthoz nem illő érzést. Igen, azon a különös módon, amire egy óhitű embervadász és egy bergamonita katonanővér képes lehetett, Arcana és ő barátok volt.

 

Túlélte. Ebben egészen biztos volt, mert az embervadásznő fajtája képes volt bármilyen áldozatot meghozni ezért, és ő még most is csodálta azért a képességért, hogy ilyen elszántsággal és senkivel és semmivel sem törődve tudott küzdeni saját magáért.

Biztos volt benne, miként abban is, hogy meg fogja találni azt, aki felelős volt az emberivel történekért. Mert Arcana ilyen volt.

 

***

 

A hatodik napon mikor elérték Numerak kikötőjét, az inkvizítor azonnal a rendházba lovagolt, hogy tájékozódjon a hajtóvadászat fejleményeiről. Csalódottan vette tudomásul, hogy nem sok új hírrel tudtak szolgálni neki.

A kaschát üldöző csapat tovább lovagolt délkeletnek egyenesen a Mocsárföldek felé, de mint eddig is, képtelenek voltak közelebb férkőzni hozzájuk. A tartománynyi ősi lápvidék és a környező területek már mélyen az egykori határ déli oldalán voltak, tele olyasféle hellyel, amit még az óhitűek is inkább elkerültek, ha tehették, és ahová a győzelem után majd tizenhat évvel sem igen értek el a Delet elborító purgálás lángjai. Istentelen föld, így mondták a rendház papjai, míg ő úgy gondolta, nagyon is lakják istenek azt a tájat, csak éppen nem a jó fajtából.

A jobb sorsra érdemes embervadászok egyetlen túlélője az ispotályban hevert, az ágyhoz kötözve, kipeckelt szájjal. Vagy azért, hogy ne tudjon hangosan üvölteni, vagy, hogy ne tudja lenyelni a saját nyelvét. Nappal az őrület, éjjel a rémálmok kínozták a szerencsétlent. Szánt egy fertályórát a nyomorultra.

A gyógyítónővérek hatalma nyomán sem forrtak be teljesen a sebei, így könnyű dolga volt a számolás és a vizsgálat dolgában. Emberek tették állapította meg keserűen. Emberek…

Az óhitből, úgy tudta, századokkal ezelőtt kivesztek az emberevő rítusok, ahogy kényszerből egyre emberarcúbbak lettek vallásaik, de a régi szokások olykor nehezen múltak el. Nem volt lehetetlen, hogy annak a mészárlásnak valójában nem volt köze a kascha ellen folytatott hajtóvadászatnak, elég ocsmányság akadt még ma is Délen, úgy önmagában, de ha volt kapocs a kettő között, akkor kascha hatalma talán annál is nagyobb volt, mint eddig sejtették.

Inkvizítorként tudomása volt róla, hogy ahogy változott az óhit, ahogy mind „emberibb” lett, úgy szakadt szét még jobban, és a régi hagyományokat követők nem igen álltak szóba az újabbakkal. Ha a kascha képes volt valamilyen módon kapcsolatot teremtetni vadállati létben élő hitsorsosaival, akkor új, a korábbinál is nagyobb veszéllyel néztek szembe.

– A Rend keleti és déli komturja is levelet küldött Theorosa nagyhercegének, hogy a segítségét kérje. Szívesen látja magukat, és kíséretet is ad, ha tovább mennek délkeletnek – közölte vele a numeraki rendház vezetője. – Emellett embereket küldött a másik csapat után, hogy segítségükre legyenek. Rendeltem önöknek is kíséretet.

– Szükségtelen – intette le az inkvizítor – Nem több emberre volna szükségem, hanem olyanokra, kik magasan állnak Bergamon kegyében és alig hiszem, hogy belőlük tudna valakit nélkülözni. Írjon a nagyhercegnek is, hogy ne fáradjon vele.

– Szabadjon megjegyeznem, méltóságod, de ha másért nem, akkor az önnel utazó óhitű miatt, hasznos lenne a megnövelt kíséret – próbált ellenkezni a másik pap.

– Az az ember már csak árnyéka egykori önmagának, és még ha segítik is az óistenek, aligha hiszem, hogy egyszerű katonákra lenne szükségem ahhoz, hogy megfékezzem.

– Nem kétlem, méltóságod, de itt Délen a neve még mindig jelent valamit. Mesék és népdalok szólnak róla és a hozzá hasonlókról, és biztosíthatom legalább egy részük igaz is és nem a kellemesebbik része. De túl a meséken, méltóságod, a khorok fajtája egyfajta eszményképe a déli ifjaknak, mint északon a lovagok és Bergamon bajnokai. Nem biztos, hogy jó szemmel nézik majd, hogy bálványuk a Rend elöljárója oldalán lovagol. Félreérthetik.

Az inkvizítor, aki egész életében megvetette a köznép száján forgó pletykákat, azt, ahogy eltorzítják az igazságot félelmetes vagy csodás alakká nagyítva egy embert, a Shívón tapasztaltak után szigorúan magában, de igazat adott a rendházi előjárónak. Ugyanakkor, nem éppen ezért esett a Rend választása Carmogorra? Kétes, az óistenek kegyében álló személyének hírneve és remélhetően hasznos tudása miatt?

– Ismerem a veszélyt, de nem tartok tőle, hogy ne tudnám kézben tartani a dolgot. Még napszállta előtt indulunk.

– Megértettem uram, nem is kételkedtem. Ám szabadjon még felhívnom a figyelmét egy dologra.  Nem híresztelik, de Carmogor a Vangrifft-ház szívesen látott vendége volt annak idején. Egyesek szerint a riff azóta elhunyt unokahúgának gyermeke is az övé volt. Az Ősi Juss szerint. Előfordulhat, hogy a riff, megpróbálja kiszabadítani őt, puszta dacból, és akkora kíséretet valóban nem adhatok, ami ezt megakadályozná.

Az inkvizítor elkomorult. Még ez is. Selkirk Vangrifft Dél utolsó óhitű nagyura volt, aki túl hatalmas és befolyásos maradt még Vertassen után is, hogy a királyság csendben eltávolíthassa. Politikai paktumokkal és szerződésekkel megkötötték ugyan a kezét, de Dél ura maradt így is, és ezért Theorosa nagyhercege, akit a trón tett meg erre a címre, csak hatalma töredékével bírhatott miatta.

– Ennek megfelelően bánok majd vele. Bergamon áldja – fordult ki az elöljáró lakrészéből.

 

***

 

A kikötőben Theresa a szolgák munkáját ellenőrizte. A rendháztól lovakat kaptak és felszerelést az útra. Fegyverhordozókat is, de azokat a nővér visszaküldte. A saját páncélját maga is fel tudta ölteni, az inkvizítorét pedig szolgálata kezdete ő segítette fel.

Rosszallóan látta, hogy az óhitű könnyű csókot lehelt Abigail nővér kezére, mikor elköszönt tőle, a nővér viszont tovább vezette a férfi kezét, végig le a csípőjén, arany-fehér köntöse alatt gömbölyödő fenekére. Ő volt az, aki először és a legtöbb alkalommal felkereste a számára kirendelt kabinjában. Partot értésüket követően szóvá tette ezt a gyógyítónővér rangidősének. Az előtt nem volt ismeretlen Abigail „keményebb hús” iránti vágya.

 Ez őszintén meglepte Theresát. Az éppen úgy, hogy a másik nővér ilyen tárgyú vonzalmáról tudnak felettesei, s nem tesznek ellene, miként az is, van közhasználatú kifejezésük minderre. A rangidős nővér finom mosollyal az arcán, jót derült tudatlanságán.

Akaratán kívül ezzel zavarba hozta Theresát. Zavara pedig ismét indulatba fordult a férfival szemben, mikor meglátta az óhitű és a nővér párosát. Megvárta, míg Abigail távozik és a férfihoz vágta a nyeregtáskát. A nyereggel együtt.

– Ez a magáé! – vetette oda.

– Bár csak tudnám, mi dühíti ennyire – kacsintott rá az óhitű, ártatlan félmosollyal torz képén.

– Az hogy nem tiszteli a nővérek esküjét, amit Bergamonnak tettek, és amint egy gyenge pillanatukban meginogtak benne, maga egyből ki is használta ezt. Ennyit ér, az óhitűek híres nő tisztelete – közölte ridegen.

– Utasítottam volna el őket? Hogy megszégyenülten térjenek vissza a kabinjukba, az Uratokhoz imádkozni bocsánatért, valami miatt, amit el sem követtek. Bocsánatért könyörögni bűneink miatt csak akkor kell, ha már elkövettük őket, és kiélveztük előnyeiket. Már ha kell egyáltalán – dobta fel nyerget a lovára. – Nem tiszteletlenség megadni egy nőnek, amire vágyik, elvégre csak tudja, mit akar igazából – csatoltba be a szíjakat, majd visszafordult Theresához.

– Te például nagyon vágysz rá, hogy szétverd a képemet, ám mert tilos, nem bírod megtenni. Ez viszont dühít téged. Miként még egy tucat dolog velem kapcsolatban. Tudom én jól – nézett a szemébe. – Ám mi igazán bánt téged, az a zavar, melyet velem kapcsolatban érzel még mindig. Melyet minden határozottságod és akaraterőd ellenére sem tudsz leküzdeni. Bár mondhatnám, hogy később jobb lesz, hogy napról napra tompábban fogod érezni és visszakapod régi magadat. Morrigan szólt hozzád abban a bányában. Megérintett és még nem végzett veled.  Jó volna azt mondani, hogy idővel rád un majd, ám így öt vérrel, halállal és sötét kacajjal teli évszázad múltán, sajnos tudom milyen kitartó egy némber.

Theresa szeme összeszűkült, jobbja ökölbe szorult az indulatból, annyira, hogy körmei a bőrébe vájtak. Ezúttal nem látta a férfi tekintetében azt az idegen pillantást, csupán a szomorú igazságot. Igen, eddig minden igyekezet ellenére folyvást alulmaradt az óhitűvel szemben. Miként néhány pillanattal ezelőtt is. Tartott a gondolattól, hogy akárcsak Bergamon, az óistennő Morrigan is éppen úgy szólhatott és cselekedhetett hívein keresztül, folyvást befolyásolva őt, mindaddig, vagy még tovább, míg a férfi a közelében.

 „Eltűrni az eltűrhetetlent és alkalmazkodni a körülményekhez.” Így állt a Tanítások katonanővérekről szóló könyvében.

Így hát eltűri majd és alkalmazkodik. Képes lesz rá, mindaddig, amíg csak szükséges.

– Ó, ez a tekintet. Az asszonyom jut rólad eszembe, amikor holt fáradtan és nem kevéssé részegen értem haza, hajnalodta – folytatta az óhitű.

– Gondolom, hogy imádta érte – morogta Theresa, elfordítva róla a tekintetét.

– Gúnyolni, azt imádott, miközben a földön fekve is szédültem a sok rozspálinkától – húzta meg a szíjakat a férfi – Szememre vetette, hogy milyen ostoba is vagyok, ha ivással töltöm az estét, hiszen ő is ki tudott volna így fárasztani, az ágyban fekve. Nagyon vágyott gyerekekre.

– Maga meg túl ostoba volt ahhoz, hogy ezt megértse.

– Jól tudtam, hogy szeretné, túlságosan is jól – állt meg egy pillanatra a khor – Én azonban nem. Nem akartam úgy gyereket, hogy elveszítsem miatta az anyját, majd őt magát is lássam felnőni és meghalni. Morrigan egy évezrede nem enged távoznom erről a világról, így hát csak ez lehetett volna a vége. Újra és újra megannyi éven át. Sohasem voltam elég bátor ezt megmondani neki, amíg el ne ment.

– Elhagyta, ha volt egy kis esze.

– Nem – szállt lóra a férfi, majd jobbjával megveregette sérült bal kezét – szemernyi józan esze sem volt világ életében. Nem hagyott el. Megégettétek. Nekem pedig végig kellett néznem.