Keresés ebben a blogban

2021. április 26., hétfő

Az évszázadnyi évtized: Behemót


Behemót

 

1893. októbere

 

1.

Volt elég ideje megszokni, hogy az emberek furcsa, különös pillantásokat vetnek rá, így már fel sem vette azokat, inkább igyekezett elegánsan, úriemberhez méltón fogadni őket. Így esett, hogy mikor felszökött az eső áztatta londoni utcán az éppen arra haladó omnibuszra, és vett egy jegyet, udvariasan bepréselte magát az utasok közé. Közben, amikor csak lehetett megemelte keménykalapját, ezzel köszönve, hogy utat engedtek neki.

 Sokáig utazott, a jármű lassan ki is ürült mire elérte vele végcélját. Az utasok kezdeti csodálkozásuk után gyorsan meg is feledkeztek jelenlétéről, nyújthatott bármilyen látványt is ázott fekete bundájával, ahhoz illő keménykalapjával, husángra emlékeztető, ám remekbe készült sétabotjával. Ilyenkor, mikor békésen, gondolataiba merülten üldögélt az ülésen, mély hálát érzett az emberi elme eme sajátosságáért. Azért, mely arra hajtotta, hogy pusztán önvédelemből kizárjon magából mindent, ami számára nem tetsző és zavaró. Hiába látták, görnyedt, imbolygó alakját, ahogy karomszerűvé görbült ujjaival botját markolva sétálgat London, e világ fővárosának utcáin, még így is rendkívül kevesekben vetődött, fel, hogy vajon helyén való-e, hogy ő, Behemót, ez a töpörödött és csúf szerzet így mutatkozzon a jóravaló londoniak között.

 Kalapját megemelve leszállt a járműről és a rá jellemző imbolygó járással nekivágott a raktárnegyed szűk sikátorainak. Az itt élők már jól ismerték. Kerülték és tisztelték, hiszen mind tudták, mi mindenre képes, ez a még erősen kiegyenesedve is éppen csak négy láb magas csúfság, és az ő husángja. Akit pedig nem riasztott el kíméletlen és félelmetes híre, azt távol tartotta tőle a többiektől hallott pletyka, miszerint sokan azok közül akik, igazán ártottak neki, soha többé nem kerültek elő. Nem mintha erőszakos figura lett volna. Oh, dehogy! Mélyen lealacsonyítónak tartotta az ilyesmit, de ez a világ nem igazán kedvezett az olyan úriembereknek, amilyen ő volt.

 Ezért is kellett éppen egy ilyen helyen laknia.

Sok éve volt már annak, hogy Belgrávia élettől nyüzsgő, kellemesen szabados negyedét maga mögött hagyva, új otthonra lelt itt, a West Ferry Roadon, a „Kutyák Szigetének” is gúnyolt kerületben.

A hatalmas, vörös téglából rakott raktárt potom pénzért vette, előző tulajdonosától, aki mindenáron túl akart adni rajta, annak felettébb rossz híre miatt.

– A gonosz lakik azok között a falak között – mondogatta többször is.

Nos, ha a valódi, nagybetűs, bibliai gonoszt nem is találta meg odabent, azért akadtak dolgok, melyek érdemesek voltak a figyelmére. Miután, néhány erélyes szóval, no meg óvatosságból felfogadott keménykezű dokkmunkással kilakoltatta az épületben tanyát vert semmirekellőket, talált egy a mélybe vezető lépcsőt, és annak végén egy helységet. Fertályórát töltött csupán a salétromot izzadó ódon falak között, majd sóval és viasszal kevert homokkal hordatta tele a helyet. Ezt követően betonnal öntette ki a töltette fel a lépcsőt. Biztos, ami biztos.

Komótos, imbolygó léptekkel közelített az otthona egyik bejárata felé. A kis, északra néző, fekete ajtó még azelőtt kitárult, hogy odaért volna. Régi skrupulusa volt az a kilincsekkel, ajtógombokkal. Nem szerette sem az érintésüket, sem azt, ahogy mozdultak a keze alatt. Ezért több cselédjének is állandó feladatául szabta, hogy mind éjjel, mind nappal figyeljék a bejárati ajtókat és nyissák ki őket előtte. Odabent természetesen egyetlen egy sem akadt ezekből a bosszantó holmikból. Igen, akadtak abszurd, sőt nem ritkán különc igényei, ám emellett nem bánt rosszul az alkalmazottjaival. Sőt! Meggyőződése volt, hogy az ő cselédségének van Londonban a legjobb dolga.

 Gazdag volt és nem garasoskodott, mikor a bérükről volt szó. Sokat volt távol otthonról és mikor ott volt sem követelt tőlük folyamatos szolgálatot, így hát idejük javát voltaképpen magukra fordíthatták. Az ajtófigyelők is felváltva dolgoztak, összesen nyolcan, és mivel elég kiismerhető volt a napi rendje, ez sem jelentett túl sok munkát. ez sem jelentett túl sok munkát.

Elvárta viszont a feltétlen engedelmességet, hűséget, diszkréciót. Ezt keményebben megkövetelte más munkáltatóknál. Miként a folyamatos önfejlesztést is. Lehetővé tette alkalmazottjainak, hogy előre lépjenek, ha teljesítették elvárásait, és biztos forrásokból tudta, hogy kevés olyan londoni rezidencia van, ahol a szobalányok legalább három nyelvet beszélnek, járatosak a francia divatban, a lakájok a nyelvismereten túl kiváló sportolók és zenészek, komornyikjának nem akadt párja a sommelierek között.

  A maga módján kedvelte az alkalmazottjait. Tudta mindegyikük nevét, ismerte az élettörténetüket, tisztában volt kisebb-nagyobb bűneikkel és erényeikkel.

A maga módján kedvelte az alkalmazottjait. Két kivétel volt csupán. Ők szolgáltak neki mind közül a legrégebben és a legnagyobb hűséggel, amiért gyenge pillanataiban hálás is volt ám kedvelni, nos, egyiküket sem kedvelte. A famulus, a szükséges rossz volt a hozzá hasonlók számára, hatalmuk és lényük egyfajta kivetülése, akaratuk szolgálója és sajnos jellemvonásaik élő, és torz tükre. Mindennek tetejére neki kettő is volt.

  A hermetika nagy talánya, hogy a famulus választja a magisztert, vagy a magiszter a famulust. A maga részéről, ő az előbbire tett volna, mert neki biztosan nem volt szüksége egyikükre sem.

Legalábbis az elején semmiképpen.

 Így mégis csak lehetett némi igazság az előbbi gondolat másik felében, ismerte be kelletlenül.

 Utcai ruháját levetve, kényelmes papucsba és házikabátba bújt, majd szivarra gyújtott és portóit kortyolt hozzá. E kettőt, napszaktól függetlenül nagyon tudta élvezni. Szerette, ahogy a dohány füst a torkát kaparta, a párlat pedig a nyelvén bizsergett. Sajátságos vonása volt, hogy egyes ízeket egyáltalán nem érzett, másokat viszont annál inkább, sőt úgy gondolta, hogy azokat igazi teljességükben volt módja élvezni. Így ismét, a hermetika szent szabályai szerint, egyfajta elfogadható egyensúlyban voltak a dolgok.

Két inasa mindennap körútra indult Londonban, felvásárolva számára a friss újságokat, a Timestól, az itt a „Kutyák Szigetén" terjesztett ázsiai szennylapokig. Ez utóbbiakat valamiért különösen kedvelte. Alkalmazottjai előbb átolvasták, majd egy meghatározott rendszer szerint szortírozták is őket, így helyezve el őket kedvenc fotelje körül.

Élvezte és megkövetelte ezt a fajta gördülékenységet, így egyes alkalmazottjait ő maga tanította be a posztjukra. Az újságos inasok ezek közé tartoztak. Élvezte a tudás és gyakorlat nyújtotta gördülékenységet, miként az ahhoz vezető kemény munkát is, így természetszerűleg gyűlölt mindent, ami ennek az útjában állt. Ez időtájt a kantoni nyelv volt gyűlölete tárgya. Egészen pontosan az elsajátításának nehézségei. Ő, ösztönös nyelvérzékkel, könnyedén boldogult vele, ám alkalmazottjai alig győzték az írásjelek sokaságát és a lingvisztika útvesztőit. Nem egy közülük még a szolgálatából is kilépett, emiatt. No persze könnyedén segíthetett volna a helyzeten, ám tősgyökeres angol úriemberként berzenkedett attól, hogy bizalmi pozícióba helyezzen egy a kantonit anyanyelveként használó kínait. Oh, ettől természetesen üzletelt velük, sőt még a szavukban is megbízott, olykor-olykor, de az otthonába egyet sem eresztett volna be.

Miután letelepedett kedvenc foteljébe kora estig olvasott, olykor feljegyzett a karosszéke mellé helyezett füzetbe néhány tényt, dátumot és nevet. Olykor, mikor igazán ihletett pillanatait élte, négy-öt újságot is olvasott egyszerre, különös karmesterként vezényelve azokat. Zenészei a hírek voltak, partitúrái pedig a hírlapok zizegő papírjai.  Ilyen alkalmakkor mindig valami egyedi, mások által aligha felfogható zenemű kerekedett az egészből, melyet ő, ha úgy érezte megérdemli, mert igazi remekművel áldozott Eutrepének, a zene múzsájának, örömmel tárt a világ elé.

„Zenei műve” elsőre szinte rejtező, majd mind jobban és jobban felerősödő, sőt fel-felharsanó témái botrányokat okoztak, financiális zűrzavart, vagy éppen ellenkezőleg egymással torzsalkodó hatalmasokat békítettek meg, nyugalmat és prosperitást hozva ezzel.

Ifjabb éveiben gyakrabban szállta meg az ez a fajta alkotói ihlet, mint manapság, melyet őszintén sajnált. Általában áldásosnak tartotta az öregedést és többre becsülte a vele együtt járó tudást és tapasztalatot az ifjonti energiáknál és hévnél, ám nem minden esetben.

 Mikor végzett, vacsorát csengetett magának. Ilyenkor ősszel különösen zamatosnak találta a norvég és dán vizekben fogott, ott füstölt halakat és a kanadai vadat, no meg az erős gint. Mindig lassan, töprengve evett. Az alkotói hév elmúltával ilyenkor jutottak eszébe a legkülönfélébb gondolatok és kiváló ötletek. Habár ezúttal a világért sem tagadta volna, hogy ezúttal ifjú és megvénült önmaga legjavát sikerült nyújtania.

A hírlapok „partitúráiból” csiholt zene tárta fel előtte ezt a különös, rég rejtőző titkot, ám megfontolt, csavaros elméje súgta meg, hogy ezúttal tartsa meg, sőt szerezze meg, saját magának.

Az újságok zenéje, egy vén, bristoli úriemberhez és annak páratlan kincséről suttogott neki. No persze a kincs nem volt igazán az övé, ám jogos tulajdonosai azt sem tudták, hogy egyáltalán még létezik. Így aligha követelhették vissza.

Adott volt tehát ez a kis hézag a jogi környezetben és az ő különleges hozzáállása az ilyen lehetőségekhez. Ráadásul, dőlt hátra elgondolkodva a foteljében, miközben hosszút kortyolt a ginből, bizonyos értelemben neki több köze volt ahhoz az értékes csecsebecséhez, mint bármilyen más embernek. Hiszen ott volt, mi több részese volt készítésének, és jó ideig nap, mint nap a közelében forgolódott. Fejébe vette hát, hogy megszerzi.

 

2021. április 25., vasárnap

Az évszázadnyi évtized


 

Az évszázadnyi évtized

 

 Nem csupán egy kornak, de minden évszázadnak akad pillanata, mely végtelennek tetszik, mikor a nap sohasem akar lenyugodni, vagy éppen felkelni, mikor apró helyek vállnak végtelenné és kontinensek zsugorodnak tenyérnyivé egy térképen.

  Gőzgépek füstje tölti meg a levegőt, melyen sápadtan pislákolnak át a gázlámpák fényei. London arisztokratáit és elesettjeit Sherlock Holmes segíti ki gondjaikból, míg a sikátorok mélyét Hasfelmetsző Jack járja újabb áldozata után, padlás szobája mélyén Dorian Gray néz farkasszemet reszkető kézzel, önnön arcmásával. Tsavo síkját emberevők kísértik, s kalandvágyó európaiak kutatják a Fekete Kontinens elveszett kincseit a dzsungelben. Hatalmas, albínó aligátorok rántják a mélybe az óvatlanokat, New Orleans mocsarában, miközben voodoo királynők szólítanak meg hatalmas loa szellemeket, élőholt szolgákkal teli templomaik mélyén.

 Újjáéled a varázslás iránti vágy, teret hódítanak a furcsa tudományok, Bell, Tesla, Darwin és Crowley kora ez éppen úgy, mint a dartmoori fenevadé, és Drakuláé.

 

Venit tenebris!

„Jöjj sötétség”