***
Volt abban valami különösen bizarr, mikor egy félig a mocsárba süllyedt hintó csak úgy megmozdul az ember talpa alatt. Főként, ha egy hatalmas őshüllő készült rárontani. A jármű ismét megingott, mint mikor egy cet lökdösi a halálra rémült emberekkel teli csónakot. Valami, sőt inkább több valami, lassú, hullámzó mozdulatokkal mozgott, vagy inkább úszott körülötte a sárban. Harry most a bizonytalan lesen kuporgó vadász volt, ki alatt emberevők köröztek. A környező ingovány nehéz volt, és lehúzta az embert, támadói mégis úsztak benne, ami talán a hasznára lehetett. Fél szemét a távolban még mindig várakozó óriáson tartva, célba vette az egyiket.
Megvárta, amíg az állt lehető legközelebb kerül a parthoz, ám még ugrás távolságon belül, majd oda ahol a fejnek kellett lennie, gyors egymásutánban két golyót is küldött. A lekerekített végű, kúpforma elefántölő lövedékek pörölyként zúztak szét mindent, ami az útjukba került, földre döntve egy rohamozó orrszarvút is. Most sem hagyták cserben. Rövid életű krátereket vájtak a sárba, majd a hullámzó mozgás abba maradt.
Csobbant a víz mögötte a háta mögött. A monstrum, mozgásba lendült. Annyi szerencséje volt, hogy annak el kellett söpörnie az útjából a hintót, ahhoz, hogy utána eredhessen, de nem bízott benne, hogy sokáig feltartja majd. Kilőtt még egy golyót egytávolabbi sárfodrozódás felé, majd ugrott.
Örökkön kritikus nagybátyja bizonyára szemére vetette volna, hogy felelőtlen, de legalábbis ügyetlen. Nem ért teljesen a célba, ráadásul a sárban heverő, kimúltnak vélt hüllő, melyet „tutajként” kívánt használni, sem volt valójában döglött, és mikor rálépett megindult alatta. Kurta szökellésre jutott csak ideje, aztán belecuppant az ingoványba. Sután, fél kézzel meglendítette a puskát abba az irányba, amerre a halottnak gondolt aligátor mozdult, s a lövés erejébe belesajdult a válla. Egy golyója maradt, már ha egyáltalán rá tudja emelni még a fegyvert bármire is. Taposta a sarat, és amennyire csak bírt kifelé igyekezett az útra, közben lőszert tuszkolt a puska tárába.
Fodrok, hullámzó sár, a hintó fájának nedves reccsenése, a hatalmas hüllő mind erősebb szaga.
Sárkoloncos csizmájával kigázolt a partra, nekiiramodott, majd mikor már fenn volt az úton, rosszabbik kezével, a nem sajgó vállához kapta a fegyvert, és szembefordult az állattal. Egy pillanatra megremegett a keze.
Az óriási, ezüstszürke állat gerince mentén fekete hátpikkelyek futottak végig a farok legvégéig, s maga a fej is fekete volt, méz sárga szemeit leszámítva. Nem aligátor volt, inkább olyasféle, mint az afrikai krokodilok és majd harminc láb hosszú.
A kolosszus kirobbant a vízből, és meg is tett felé pár nehézkes lépést, közben mély reszelős hangon sziszegett, majd megtorpant. A sár hullámot vetett mellette és két, az óriáshoz képest kisebb, de így is jó tizenöt lábnyi állat mászott ki belőle. Ezek szokatlanul fakók voltak, albínók lehettek, ám állkapcsukból fekete fogak meredtek elő, ahogy nekilódultak és Harry orrát hamarosan megütötte az agresszív hüllőszagot is elnyomó, rothadás bűz. Az óriást megkerülő példányon csak akkor vette észre, hogy a koponyája több ponton is szétnyílt, amikor közelebb ért hozzá. Mi az ördög?
Megfontoltan célzott. Az első két lövést a már megtépázott aligátor kapta, a másik hármat a sértetlen. Csontok robbantak szét, hús szakadt, végül a két állat földre bukott. Kiejtette a kezéből a puskát, majd pisztolyt rántott és négyszer egymás után ismét tüzelt.
A monstrum mintha elégedetlenül felsziszegett volna, majd megfordult és magával sodorva a hintó roncsait visszamerült az ingoványba.
Harry fújt néhányat, majd felvette a puskát és kissé remegő ujjakkal újratöltötte.
– Rendben van barátom, ezt a menetet te nyerted.
Vállára dobta a fegyvert és megindult vissza a városba.
***
Thomas, a kis móló végében ücsörgő fiú, többet tudott, mint szeretett volna. Neki, ennek a tizenkét éves gyereknek jutott osztályrészül, hogy segítsen megtalálni az apját, hiszen tudta hol vannak a csapdák, s milyen útvonalakon jártak ki hozzájuk. Ott volt akkor is, mikor ráakadtak. Egyedül ő látta, hogyan és mi történt vele, de nem tudta elmondani az anyjának. Az, így is szenvedett eléggé. Juliette vállán sírt hát, neki zokogta el az igazságot.
Émelie tíz dollárt fizetett Bella Tusknak, ha egy napra kölcsönadja nekik a férje csónakját, majd a Thomas által javasolt útvonalon beevezetek a mocsárba. Fel akarta vetni barátnőjének, hogy egy aligátortámadásban odaveszett ember ladikjával kutatóútra indulni a támadás helyszínére biztos nem a legjobb ötlet, már csak babonás okokból sem, de Émelie túlságosan akaratos volt ebben a témában, és imádott kockázatot vállalni. Néha többet is, mint ildomos lett volna.
Nem kellett sokáig evezniük. A keskeny csatorna egy ideig a fák takarásban, a Baton Rouge-ba tartó út mellett kanyargott, majd délnek fordult és néhány kanyar után egy hatalmas, spanyol moha lepte fa által uralt szigethez futott ki. Itt voltak a prémvadász csapdái.
– Megtennéd, hogy… – intett a fejével a part felé Émelie, miközben újra kente az arcán a fehér mézgaszerű anyagot, melyet szintén Thomastól kaptak.
Annak szaga sok mindent elnyomott, ám ahogy mindjobban felhígult Juliette vérében a szérum úgy lettek érzékei egyre élesebbek és a világ egyre „nyersebb” és tolakodóbb. Az emberi vérnek, minél régebbi volt, annál durvább, annál rozsdásabb szaga volt.
Ilyen esetekben igyekezett nem belegondolni, hogy külső mennyire emlékeztethet egy szaglászó kutyára.
Kis idő múltán egy határozott irányba intett a fejével.
Émelie evezett, ő irányt mutatott. Megkerültek egy szigetcsoportot, aztán jött egy növényekkel benőtt, egyre sekélyebb vízfelület, s végül a csupasz sár.
Nagy volt a hüllő, Juliette úgy saccolta majd tizenöt láb. Mozdulatlanul hevert a sekély sárban. Harry-től hallott róla, hogy ezekre az állatokra jellemző volt, hogy azon túl, hogy kiválóan rejtőzködtek, képesek voltak mozdulatlanná dermedni, és csak heverni, mint egy nagy uszadékfa, így altatva el a közelben lévő zsákmány éberséget. Juliette olykor megpróbálta elképzelni a jelentet, hogy egy akkora állat sikeresen farönknek álcázza magát, ám sohasem járt sikerrel.
Ez a hüllő, azonban tényleg kimúlt és fogai között még most is ott lógott egy leharapott kéz.
Puskalövés hallatszott, egymás után több, majd rövid szünetet követően újabbak. Émelie kihúzta a zsebéből a Harry puskái mellett Juliette által sokáig játékszernek tartott tömzsi dupla csövű Derringert. Akár csak a férfi fegyvereit, ezt is valamelyest átalakították, így jóval nagyobb töltény fért bele, mint egy szokványos változatba. Nem rájuk tüzeltek, de a lövések forrása nem esett messze tőlük. Kisvártatva, a töltésen futó úton Harry alakja tűnt fel, piszkosan, komótosan ballagva a város felé. Émelie nem vesződött a kiabálással, hanem a levegőbe lőtt, majd mikor a férfi feléjük fordult, arcán széles mosollyal integetett neki. Kedvese leereszkedett a töltésen, majd lassan átgázolt a sáron, láthatóan már nem zavartatva magát amiatt, hogy koszos lesz, hiszen nadrágját térdig így is lassan rászáradó piszok borította.
– Drága Juliette! Kedvesem! – állt meg a ladik mellett – Ismét csak ti vagytok az egyetlen dolog, aminek a mai napon örülni tudok! Ez meg hogy kerül ide? – vonta fel a szemöldökét, mikor megpillantotta a sárban heverő hüllőt és gyors egymásutánban kétszer is rálőtt az állatra.
– Miért?! – fájlalta Émelie a fülét.
Bármit is élt át, az semmi volt ahhoz képest, ahogy a nehéz, elefántölő lövedékek zaja belehasított az övébe. Forróságot érzett, mintha megeredt volna belőlük a vér.
– Hidd el, szükség volt rá – magyarázta kurtán, Juliette fülcsengésén át alig hallhatóan a férfi. – A korábbiak, amikkel összefutottam sem múltak ki, csak úgy.
Harry a puskájával előbb megbökte a tetemet, majd röviden szemügyre vette a szájából kilógó kart.
– A prémvadásznak, nem volt meg az egyik keze, ha jól emlékszem.
Kinyitotta az állat száját és kivette a letépett kart, majd felvonva a szemöldökét belenézett a tátongó torokba.
– Kedvesem, lennél szíves? – nyújtotta Émelie felé a kart, úgy hogy az a legkevésbé émelyítő részénél foghassa meg, majd amennyire csak bírta szétfeszítette az állkapcsokat és benyúlt a dögbe.
– Szerencsétlen ördög! - morogta és erőlködve kihúzott valamit. – Lehet, hogy megúszta volna.
Nyálkás, aligátor alakú figurát tartott a kezében, mi jól láthatóan majdnem kettétört a belefúródott golyó.
– Fogadnék rá, hogy ez is valamilyen talizmán – törölte meg és zsebre tette. – Ha nincs ellenvetésetek, szerintem mennünk kellene.
