***
Juliette, bár Londonban nőtt fel, mindig is jobban kedvelte a vidéki Angliát, vagy akárcsak annak illúzióját az életében. Ezért is lépett be annak idején a kutyamenhely nőegyletébe és töltötte a legtöbb szabadidejét a főváros parkjaiban. Igaz volt ugyan, hogy sajátságos, olykor riasztóan hasznos, mégis áldatlan állapotát éppen ennek a kettőnek köszönhette, hiszen míg az első bajai okozója, a másik megmenekülése helyszíne lett, mégsem tudta bánni, hogy ezt az életet választotta.
Fivére, akkoriban Lady Hamisch-nek dolgozott, az arisztokrata biztatta arra, hogy avassa be Émelie-t a vele kapcsolatot aggodalmaiba, félelmeibe. Émelie kérte meg akkor még újdonsült ismerősét Harry-t, hogy legyen a segítségére, mikor gyanakodni kezdett rá, hogy kapcsolat van közte, és a londoni Hyde Parkban történtek között, ahol sokszor megfordultak együtt. Harry terítette őt le, és végül annak barátja, Dr. Long kúrálta ki a kórjából.
Kikúrálta? Vádolhatta volna a doktort, hogy félmunkát végzett, de nélküle ma nem lenne itt. Nem ülne egy fogatban a River Road felé tartva, ahol Anton Tusk élt a családjával. Nélküle, csak úgy, mint Harry és Émelie nélkül, talán a halálnál is rosszabb sorsra jutott volna.
Cölöpök közé vert deszkaösvény vezetett az útról a ház felé, mely körül széles veranda húzódott. Juliette több hintaszéket is látott, kopott gyerekjátékokat, és száradó bőrökkel teli kereteket. Bomló növények, nedves deszkák, a bőrökből áradó konzerváló keverékek szaga. Valamint moszkitók. Őt, sem az otthoni szúnyogok, s úgy tűnt itteni rokonaik sem kedvelték igazán, de Émelie mind többször csapott oda, ahol fedetlenül maradt a nyaka, vagy az arca.
Gyerekricsajt, és két nő hangját hallotta a házból, majd nyílt az ajtó és déliesen barna, finom vonású fiatal nő lépett ki rajta, aki Juliette-t, kissé San Alban grófnőre emlékeztette. Rokona lehetett talán?
– Igazán hálás vagyok, Ms. Orleans – mosolygott a mögötte érkező feketét viselő asszony, feltehetően Bella Tusk. – Mindenért.
– Ugyan! – felelte lágyan, enyhén franciás módon görgetve a szavakat, a nevezett. – Ígérem, rendszeresen fogom keresni önöket, vagy ha én nem, akkor az egylet.
Bizonytalanság és szégyenérzet savanyú szaga keveredett a remény finom, levendula illatával, ahogy Mrs. Tusk próbálta elfogadni azt, amit Ms. Orleans kínált neki. Kemény asszony lehetett, egy prémvadász felesége, aki nehezen tudta elfogadni, még így ebben a helyzetben is immáron, hogy igen, segítségre szorul.
Bár előttük álltak, valamiért igazán csak akkor tudatosult kettőjükben az ő jelenlétük, amikor Émelie ismét lecsapott egy moszkitót a nyakán. Mrs. Tusk felrezzent, ám Ms. Orleans kicsit sem lepődött meg. Aurája nyugodt volt, és érzékeny a környezetére, kívül puha, belül mégis kemény. Találkozott már ilyesmivel. A fiatal nő feltehetően médium volt, vagy ahhoz nagyon hasonló, és így nem volt elképzelhetetlen, hogy számított az érkezésükre. Tapasztalta már, hogy sajátságos mivolta elég nagy hullámokat vet, a csak a Ms. Orleanshoz hasonló emberek által érzékelhető világban.
– Ms. Barbeau, Ms. Hamingsworth! – mosolygott rájuk. – Milyen kedves.
Juliette nem tudta nem meghallani a különös hangsúlyt mellyel az utolsó szavakat ejtette.
– Mrs. Bella Tusk – mutatta be illendően a háziasszonyt -, én pedig Dakota Orleans vagyok, a városi nőegylettől. Mint hallom, a grófnő önökre bízta ezt a sok kényes és tragikus ügyet.
Lágyan beszélt, közvetlen volt, szinte fecsegett, és kissé kérkedett a tudásával, hiszen még aligha kaphatott igazán szárnyra az itt létük híre.
– Figyelmes, hozzáértő emberek, kedves Mrs. Tusk, még ha kicsit különösek is a maguk módján. Ígérem, hogy a segítségére lesznek.
Látta, hogy Émelie szemöldöke a magasba szökik a hallottak alapján, de egy finom bólintással leintette, elvégre a nő minden szava igaz volt, és nem ő volt az első a fajtájából, akivel dolguk akadt. Az ösztönös, öntudatlan tisztánlátók mind ugyanilyenek voltak. Azt, hogy mit is fogtak fel a világból nem egészen értették, ám természetes könnyedséggel, minden rosszindulat nélkül beszéltek róla.
– Ígérem, nem tartjuk fel sokáig, asszonyom – mondta Émelie. – Csupán pár kérdésem lenne, s ha szeretné, Ms. Orleans is jelen lehet.
Barátnője valóban tudott nagyon célirányosan, mégis tapintatosan kérdezni, ha arról volt szó, s egyszerűbb volt, ha most ezt nélküle tette. Ő inkább kint maradt a verandán, és lassan körbesétálta a házat.
Rövid móló nyúlt a víz felé, a végében lapos fenekű ladikkal. Amennyire lehetett lesikálták deszkáiról a vért, de ez volt az, amiben megtalálták Anton Tuskot. Juliette most is jól érezte a szagot, amit ott és akkor a hullaházban. Érzékei folyamatosan élesedtek, ahogy mind nagyobb szüksége volt rájuk, ám ezzel együtt gyengült a gyógyszere hatása is, és a kényes egyensúly mely lénye két állapota között fennállt, mind ingatagabb lábakon állt. Hamarosan szüksége lesz rá, hogy bevegye, ezzel ismét énje józanabb, emberi fele javára billentve az egyensúlyt, még akkor is, ha ezzel el is veszti képességei javát. Gyógyszernek hívta, pedig valójában csupán ópium volt, egy magafajta számára mellyel elbódíthatta lénye monsturmát. Carnaki, Harry barátja, kitől a fegyvert kapta, mellyel leterítette Juliette-t ő nevezte először így. Paulo Giolót és a Codex Theodosianust idézte. „Monstro O Prodigio.” Szörny, vagy Csodagyermek. Azt, hogy ebben mi bármi csodás lehet, sohasem értette. Dr. Long, új szérumot ígért neki, mikor visszatérnek Londonba, és erre mind nagyobb szüksége volt.
Tíz év körüli fiúcska ült a móló végében, horgászbottal a kezében. Kantáros nadrágot és szalmakalapot viselt, mint Huck Finn, arcát és szabadon maradt alkarjait pedig erősszagú mézgaszerű anyag borította. A mellette lévő cölöphöz ide-oda mozgó haltartó zsákot kötöztek, tehát volt kapás. Lépteire a fiú hátralesett a válla felett, és csendre intette. Most érezte csak meg, mennyi bizonytalanság árad belőle. Ott ült a víz közelében, hogy halat fogjon mégis megpróbált a lehető legtávolabb maradni a csónaktól, melyben az apja a halálát lelte.
Megigazgatta a szoknyáját és letelepedett mellé. Sajátos állapota kevés előnye közé tartozott, hogy olyan illata volt, amit csak a gyerekek éreztek, s az olyan volt számukra, mint egy nagy, ölelni való kutyusnak. Pár perc múltán a fiúcska óvatosan közelebb is húzódott hozzá, míg végül a vállához nem ért a feje. Nem zavarta, hogy maszatos kis arca majd foltot hagy a ruháján, ahogy az sem, hogy nem sokkal később a fiúcska sírva fakadt. Ez a gyerek elvesztette az apját és most odabújt a pajtásához, hogy vigasztalást találjon. Mindehhez képest egy ruha mit sem számított.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése