Az évszázadnyi évtized: Árnyak a delta felett

 

4.

 

 Ernest Longbottom munkahelye, a Bank of Louisiana helyi fiókja, méltóságteljes, fehér téglából rakott épület volt, egy kisebbfajta parknak is beillő kertben. A napfény visszatükröződött a nyilván nagy gonddal tisztán tartott vastag falakon, így odabent egy templomhoz hasonlóan hűvös volt. Persze voltaképpen ez is templom volt, a pénz, a hatalom, no meg a kapitalizmus szentélye, éppen úgy, mint a városi kórbonctan a halálé, és a halottaké, s amennyire hasonló, éppen annyira más.

 Hiába az itt történt rejtélyes haláleset és a babonás helyiek, a bank nyüzsgött az emberektől. A város terjeszkedett, új dokkok épültek, ahol lehetett lecsapolták a mocsarakat, vasúti sínek kígyóztak a kontinens belseje felé. Mindehhez pedig pénz kellett, így a bank alkalmazottjai láthatóan nem is örültek neki hogy jelenlétükkel emlékeztetik az embereket a történtekre. Az emeleti irodákhoz vezető lépcső maga is, egy fölszinti irodából nyílt, az abban ülő hat gépírónőnek egyszerre diktáló hivatalnok első zavarából felocsúdva, hevesen tiltakozva próbálta kitessékelni őket.

– Nézze! – nyomta Émelie, elnémítólag bőrkesztyűs jobbjának mutató ujját finoman a másik ajkához. Úgy tapasztalata az ilyesfajta közvetlenség egy nőtől, mindig képes volt zavarba hozni a férfiakat. – San Alban grófnőjét képviseljük – nyújtotta át a megbízó levelet. – Gondolom, nem kívánja megmagyarázni a feletteseinek, hogy esetleg miért romlott meg a kapcsolatuk a megbízónkkal, főként nem akkor, ha ennek ön, vagy még inkább az akadékoskodása volt az oka, mellyel gátolt minket. Ha nem akadályoz, ígérem önnek, egy perccel sem maradunk tovább, s nem is leszünk jobban szem előtt, mint az feltétlenül szükséges.

Lassan beszélt, szándékosan visszafogva a hangját, ezzel pedig csak fokozta a tisztviselő zavarát. El kellett volna küldenie, ám miközben szavai aggodalmat keltettek benne, mégis valamicske reménnyel kecsegtették. Harrytől tanulta ezt a módszert, kedvese az „Örülj, hogy elmegy a gazember!” fogásnak hívta.

Juliette küldött a férfi felé egy édes kis mosolyt, ebben ő volt az igazi mester hármójuk közül, és játékosan körbeforgatta, a még most is a feje felett tartott napernyőt.

– Legyen! – nyelt nagyot a bank embere átolvasva az iratot Hivatalnok volt munkája legalább annyira függött a hűségétől, mint feljebbvalói jóindulatától. Nyilvánvalóan számot vetett azzal mi történne, ha Émelie valóban beváltja a fenyegetését és megemlíti őt a grófnőnek – De csak tíz percet adhatok! – igyekezett visszanyerni lélekjelenlétét, és jelezni a körülöttük mély csendben ülő gépírónőknek, hogy igen is ura a helyzetnek, majd hogy ezt nyomatékosítsa, kissé kapkodva elrángatta mellénye zsebéből az óráját, amit Émelie egy lesújtó pillantással fogadott. A férfi intett, hogy kövessék.

 

***

 

 Buxard kocsija a River Road egy a várostól távol fekvő kanyarulatának közelében, részben a mocsárba süllyedve hevert. Harry nem lovon ment, megszokta már a hosszabb gyaloglást, akár az ilyen fülledt, párás melegben is, és ki akarta ismerni valamelyest a tájat.

 A zárt hintó félig az oldalára dőlt a hínáros, saras talajon, majd harminclábnyira az úttól. Ebben az ingoványban, a lovaknak hatalmas lendülettel kellett maguk után vonszolniuk a kocsit, hogy ilyen messzire juthassanak vele, s mikor az megakadt, ők még mindig tovább húzták, míg el nem szakadtak a lószerszámok, és az állatok bele nem merültek végleg a mocsárba. Tetemükből alig látszott valami, abból is már belaktak a dögevők.

 A sár, gyorsan mélyült, és súlyosan húzta le az embert, de Harry rászánva az időt, késével kivágott némi nádat, és maga elé szórva, óvatos lépésekkel megközelítette a kocsit, majd felkapott rá, próbálgatva annak egyensúlyát. Stabilnak találta, hát a bakba kapaszkodva beleesett a feltépett ajtajú utastérbe. A sarokpántok hajlásából arra jutott, hogy a hintó már így hevert, mikor erre sor került, vagyis Buxard támadói átgázoltak az út és a hintó közötti sártengeren, úgy, hogy az utas kiabálására, a rendőri jelentés szerint, hamar jött a segítség. Mégsem látott senki, semmit. Már pedig az úton nem menekülhettek… csak vissza a mocsárba. A vadász számára szokatlan terepen is jól boldoguló préda kétszer olyan veszélyes volt. Ezért is ódzkodott a nagybátyja mindig is csónakból krokodilra, vagy vízilóra vadászni. Az ember sohasem tudhatta mit rejt felszín.

 A támadók, voltak akárhányan is, vagy megriasztották és a mocsárba kergették a lovakat, vagy csak az után jelentek meg a színen, hogy a kocsi már felborult. Ez nem volt ugyan lényegtelen kérdés, de az, hogy ezek után miként oldottak kereket jobban foglalkoztatta.

 Átmászott a bakra, és szemügyre vette a lovak maradványait. A rothadó, megdézsmált dögök nem árultak el különösebben sokat, de a körülöttük tágas körben tetemek hevertek az iszapban. Madarak és kisebb hüllők. Vajon miért? Volt pár nagyobb harapásnyom is az állatokon, nyilván aligátorok hagyták őket, ám egyetlen egyet sem látott a lovak környékén. Azt tudta még Afrikából, hogy egyes állatok, így a krokodilok is, a több hetes dögöt is képesek felfalni, ha kell, olyat, amiből semmilyen más állat nem enne már, de ezek a lovak legfeljebb egy hetesek voltak. A kocsit is csak azért hagyták itt, mert a soron következő támadások lekötötték a hatóságokat, és kevés bolond akadt, aki egy ennyire megroggyant darabért bemászott volna ebbe a mocsárba.

  Nagy, sárga szemek a vízben, úgy százlábnyira tőle. Nagyon, nagy sárga szemek. A hozzájuk tartozó test java a mélyben maradt, de ennyiből is nyilvánvaló volt, hatalmas állatról volt szó. Ezért sem vadászott szívesen a nagybátyja csónakból krokodilra. Vállához emelte a puskát. Ha a monstrum ráront, akkor mindenképpen rá kell lőnie, aztán amennyire csak lehet a hintót fedezékül használva kijutnia az útra. Na, most jól jött volna az a ló! Az óriás nem mozdult. Nem úgy a kocsi, alatta.

 

***

 

Émelie gyakorlottan mérte fel a halott irodáját. Szék, fiókos asztal, írógép, iratszekrény. Az asztal kívül-belül üres volt, és a szekrényt zárva találta. Juliette szándékosan elfordult, mikor úrilányhoz méltatlan módon a magánál hordott kis pipere készlet néhány darabjával sorra kinyitotta annak rekeszeit. A két legalsó különösen nehezen adta magát. Rengeteg volt az irat, fent takarosan rendezve, év, hónap szerint, míg a lentiek zavaros, összevisszaságban és mindkettőbe túlságosan sok aktát igyekeztek belegyömöszölni. Némelyikhez leltár is volt, ezeket átfutotta.  A fiók tartalma láthatóan felölelte Ernest Longbottom egész munkásságát, több, mint három évtizedre visszamenőleg.

 Mivel csak kevés idejük volt kutakodni, nem merült el a részletekben, inkább az általános, gyakorta ismétlődő elemekre koncentrált. Nevek, dátumok, összegek. Úgy tűnt Longbottom valójában sokkal fontosabb ember volt, mint az elsőre tűnt, rengeteg ember hiteleit ő kezelte, sokuk neve, és összegei mellé apróbb megjegyzéseket írt. Dk, ktk, sk, amik nyilván egyfajta saját magának szóló emlékeztetők, jelzések voltak. A hivatalnok arra gondosan ügyelt, hogy ezek azonosak legyenek, egyiket sem emelte ki, húzta alá semmilyen módon. Több olyan név is volt, amik mellett mindig csak a ktk rövidítések álltak, s egyre nagyobb összegekről szóltak, majd többnek változó időpontban egyszerűen vége szakadt és egyetlen leltárban sem bukkant fel ismét. Mintha azok az emberek egyszerűen eltűntek volna, olykor jelentős kölcsönükkel együtt.

 Gyorsan átlapozta a zavarosabb fiókok aktáit. Némelyik név újra felbukkant bennük, olyan dátumokkal, amik hiányoztak a jegyzékekből, s bár a pénzfelvétel sokkal rendszertelenebb lett, de az összegek mit sem csökkentek. Ceruzát és jegyzetfüzetet kapott elő és gyors egymásutánban felfirkantotta az összes nevet, amit csak talált.

 A hivatalnok idegesen kopogott az iroda ajtaján.  Visszatolta az összes fiókot és eltette a füzetet. Ideje volt menniük.