***
A fotográfus felszállt a Waterloo-pályaudvaron, a 11 óra 34 perckor induló winchesteri szerelvényre.
Émelie még soha senkit nem követett vonaton, és ez az új körülmény ismét bizonytalansággal és kétségek egész sorával töltötte el. Bár megosztotta gyanúját, a fényképész útcélját illetően, Divine-nal, most semmiképpen sem hagyhatta, hogy a feltételezése, elaltassa az éberségét. Mi van akkor, ha téved, és Perkins máshol száll le? Így minden állomáson figyelnie kellett a fel és leszálló utasokat, nehogy eltűnjön közöttük a férfi.
Míg ő feszült volt és ideges, addig Divine nyugodtan viselkedett. Wokingban, ahol negyedórát állt a szerelvény, a férfi vett egy Dél-Kelet Angliát ábrázoló zsebtérképet, amin megmutatta neki, hogy amennyiben sejtésük igaz, és Perkins Odihambe tart, akkor Hookban kell majd leszállnia a vonatról, onnan visz az út North Warnborough-on át a településre.
Voltak pillanatok, mikor zavarba ejtőnek találta a férfi nyugalmát és bizonyosságát abban, hogy jó nyomon vannak.
Voltak pillanatok, amikor kifejezetten zavarta a férfi viselkedése.
És volt egy pillanat, valamikor Farnborough után, amikor ezt a tudomására is hozta, ám Divine nem sértődött meg miatta.
– Egyetértek önnel abban, hogy Mr. hová igyekszik. Miért? Mert a két levél, bár habitusában eltért egymástól, mint rámutatott, sokban hasonlított. Az is bizonyos, hogy azonos átadási módot neveztek meg mindkettőben olyan helyen, ahol biztonságban érezhetik magukat és kilétük rejtve maradhat. A fotográfus Whitechapelt jelölte meg, ahol nyilván otthonosan mozog, és ahol ismerte az embereket. A második zsaroló feltételezhetően ebben is őt másolta. A kérdés, már csak az, miként jutott hozzá az eredeti levélhez, vagy annak egyik vázlatához? – húzta elő Divine a zsebéből a papírokat, melyeket elszedett Perkinstől. – Ezeket itt! Hol láthatta? A műteremben, Whitechapel mélyén, ahol az ifjú most azért dolgozik, hogy neki magának és a családjának legyen miből élnie, vagy éppen a szegénységbe jutott család, szerény, vidéki otthonában, mondjuk Odihamben. Vajon ki lehet dühödtebb egy fiúnál, akit megfosztottak az örökségétől, és a rá váró jövőtől, mint az anyja, akitől elragadták az életét, az anyagi biztonságát. A sajátját, és alkalmasint a még cseperedő gyermekeiét?
Divine egy pillanatnyi szünetet tartott, majd folytatta.
– Mint mondtam, Mr. Perkins nem bátor ember, de azt kell hinnem, hogy nem is gyáva, és zsaroló mivolta ellenére sem szívtelen. Ráijesztettem és szóbahoztam a másik levelet, valamint Odihamet. E szavak hallatán megrémült, és most e félelme hajtja. Félti magát, de még inkább a családját, és nem törődve az elemi elővigyázatossággal sem, rohan, hogy értesítse őket. Hogy szóljon nekik, a bajról, s ami fontosabb, kiderítse, honnan származik a második levél. Mindemellett, ha mégis tévednék, vagy elvesztenénk, Mr. Perkins nyomát, nem volna más dolgunk, mint visszatérni a whitechapel-béli műtermébe és várni, hogy ott újra felbukkanjon. Amíg önre vártam, volt időm megfigyelni, e sajátos „oroszlánbarlangot”, biztos vagyok benne, hogy a fotográfus nem csupán dolgozik, de ott is él. Vissza fog hát térni.
Kénytelen volt igazat adni a férfinak, bár kissé nehezére esett beismerni. Nem mert szégyellte, hogy e pillanatban nálánál jobban átlátta a helyzetet, hanem mert végtelenül türelmes volt, még egy ilyen helyzetben is. Még vele szemben is. Ez is olyasmi lehetett, mint az az állhatatlan pillantás. Egy vadász ismérve. Egy jó nyomozó ismérve. Ami belőle hiányzott.
Még hiányzott.
***
Solomon Perkins valóban leszállt Hookban. Tekintete feldúlt volt, láthatóan végig tépelődte az utat. Maga a település az amerikai Nyugaton készült fotókon látottakra emlékeztette Émelie-t. A vasút alig pár éve ért el csupán ide, a korábban lecsupaszított töltésen a fák csak most kezdtek igazán megeredni, a sínek mellett fa- és fémárut halmoztak fel, másutt szállításra váró szén állt kisebb dombokban. Perkins bár a sietségtől botladozva, de látható céltudatossággal indult meg a síneken át, majd az épületek között. Ismerte már a járást. Így például azt is, hogy Hook nem éppen az a hely, ahol könnyedén bérkocsit foghat magának az ember. Akadt azonban egy kerékpárműhely, melynek tulajdonosa, mint azt ők is látták, feltehetően bérbe adott kerékpárokat, mivel Perkins rövid alkudozás után az egyikkel távozott.
– Ezt majd én elintézem, Miss. Barbeu – indult meg sietős léptekkel a műhely felé Divine.
– De… - próbált közbe szólni, ám a férfi meg sem állva, hátra fordult és immáron sokadszor rámosolygott.
– Egyáltalán nincs kerékpározáshoz öltözve, kisasszony – jegyezte meg lényegre törően.
Valóban így volt. Miként a whitechapeli forgatagból, innen is kirítt, elegáns, inkább csak sejteni engedő, sem mint nyíltan hivalkodó ruhájával és fátylával. Nehezen sem tudott volna kerékpárra ülni benne. Így amíg a férfi alkudozott az ismeretlen vevővel szemben láthatóan bizalmatlan műhelytulajdonossal, ő inkább szemmel tartotta a mind jobban távolodó Solomon Perkinst. Szerencsére az út melyen haladt, jobbára egyenesen futott. A Divine által mutatott térképet felidézve arra következtetett, hogy ez lehet a North Warnborough-ba vezető út, melyen túl Odiham húzódott.
– Makacs egy gazemberrel volt dolgom – közölte az oroszlánvadász, egyetlen férfi kerékpárt tolva maga mellett. – Bérbe nem hajlandó semmit adni idegeneknek, csupán eladni, és meg kell hagyni, alaposan felverte az árát – közölte némi elégedetlenséggel a hangjában. – Mondja kisasszony, járatos, a dámalovaglásban?
– Valamelyest – bólintott.
– Nos, ez nem éppen egy hátasló, de az elv nagyon hasonló, csupán a vázba kell majd kapaszkodnia és a karomra támaszkodnia.
Elhelyezkedett, ahogy a férfi kérte, aztán pedig keményen taposva a pedálokat Divine, a már messze járó Solomon Perkins után eredt kettejükkel.
Az út ráérősen kanyargott alattuk, kő- és sövénykerítések által szegélyezve, át a Whitewater folyó völgyén. Ahogy egyre távolabb kerültek a vasúttól úgy halkult el mind jobban az angliai táj, az építkezések korom, gyalult fa és fém világát felváltották az évszázados tölgyek és bükkök, a régi kövekből rakott alacsony falakkal körülvett parányi parcellák. Az út fölé boruló fasor árnyékának hála a szeszélyes időjárás sem zavarta őket. Émelie, az egyébként kényelmetlen kerékpárváz ellenére is hagyta, hogy ezekre a pillanatokra megfeledkezzen a gondjairól és csak szemlélje a tájat. Goethe műve; az „Utazás Itáliában” jutott az eszébe, melyben az író és költő az antik Róma, hatalmas romjai között süvítő, „örök szélről” ír, s hogy ezt a szelet hallgatta minden ember, ki csak megfordult ott, annyi évszázada. Ilyen volt ez a fasor is. Akadtak benne fák, melyek talán már a normann hódítás idején is itt állhattak, talán alattuk lovagolt el Hódító Vilmos, III. Edward, vagy VIII. Henrik és árnyékukban csábította titkos légyottokra Erzsébetet,. Robert Dudley.
Talán illetlenség volt ilyesmit gondolnia Anglia egykori királynőjéről, de hát nem volt az is illetlenség, amit e pillanatban tett, saját kora normái szerint? Kerékpáron üldöz egy zsarolót, egy férfi társaságában, akit alig ismer, mégis a tisztességével tartozik neki.
Előre tekintett az úton. Kevesen jártak rajta, így Solomon Perkins alakját egy pillanatra sem téveszthették el a távolban. Visszafordult Divine-hoz.
– Mit mondott önnek az árverésen, az az úr, mikor a fülébe súgott? – kérdezte váratlanul.
– Bár korábban ígértem, hogy elárulom, ez a pillanat, nem a legalkalmasabb arra, hogy feleljek erre a kérdésre – tért ki a válasz elől mind jobban gyöngyöző homlokkal, a férfi.
– Nem tud, vagy nem akar felelni? – faggatta tovább.
– Nem. Egyszerűen csak jelen helyzetünkben, nem volna helyes, ha felelnék – ismételte a fiatalember.
– Illetlenül hangozna?
– Sokkal inkább zavarba ejtően. Megfosztaná önt a páratlan táj élvezetétől. Sőt talán a társaságomtól is.
– A társaságától? - vonta fel a szemöldökét Émelie. – Talán attól tart, hogy leszállok, és itt hagyom?
– Még az is lehet – felelte kurtán a férfi és tovább pedálozott.
„…az Afrikában töltött idő lekoptatta róla a körülményes, angol modort. Őszinte, nem körmönfont ember, s mint ilyen könnyen kiismerhető…”
Így mondta Madame Simza. Őszinte, kiismerhető. Ha ez igaz, akkor az, amit mondana valóban olyan hatással volna rá, hogy leszállna, és itt hagyná. Nyugtalanította ez a gondolat.
***
A piszkos fehér kövekből rakott ház volt Odiham szélén, mely előtt Solomon Perkins végül megállt, láthatóan kétszintes volt ugyan, de oly alacsony, hogy az ember azt képzelhette, részben a föld alá süllyedt a számtalan év során. Vén volt és formátlan, mintha még az ősi kelták rótták volna össze falait és roskatag tetejét.
Harry Divine leállította a kerékpárt és lesegítette a kényelmetlen nyeregből Émelie-t, majd odébb tolta járművüket, hogy azt elrejtsék a házzal szemben, az út túloldalán burjánzó bokrok. Jobb leshely híján, ők is ezek mögött húzódtak meg.
Émelie eltöprengett azon, hogy ha Divine jól következtetett, akkor a második zsaroló az özvegy lesz, akinek ha lehet, még inkább van oka gyűlölni Lord Hamisch-t. Úgy gondolta, Solomon Perkins feltehetően megpróbálta eltitkolni a családja elől, valójában mivel keresi a kenyerét, így amikor csak lehetett, inkább ő kereste fel őket, mint sem fordítva, ám a munka bizonyára sokszor, hosszabb időre megakadályozta ebben. Így nyilván, hogy egy-egy gondosan megválasztott időpontban, mikor a lehető legkisebb veszélye sem állt fenn annak, hogy kiderüljön az igazság, az édesanyja keresse fel őt, Whitechapelben. Az asszony így jóeséllyel ismerte valamelyest a járást.
Émelie tekintete visszatévedt az ősi házra. Annak kertjét gondozták, fűszerek és zöldségek nőttek benne, a felhők mögül előbújt nap fényében ruhák száradtak. Gyermekruhák is. Perkins utalt rá, hogy a kizsarolt összeg egyrészét már el is küldte a családjának. Elkélt itt a pénz, s ha másról lett volna szó, talán kellemes érzéssel töltötte volna el, hogy jobbra fordult a roskatag otthonban élők sorsa. Az asszony talán nem is tudta , mit tett a fia, és Solomon is óvni igyekezett családját az igazságtól.
„Vajon ki lehet dühödtebb egy fiúnál, akit megfosztottak az örökségétől, és a rá váró jövőtől, mint az anyja, akitől elragadták az életét, az anyagi biztonságát. A sajátját, és alkalmasint a még cseperedő gyermekeiét?”
Divine szavai sötéten csendültek és egy másik történetet meséltek el. Solomon Perkins pénzhez jutott azáltal, hogy megzsarolta Lady Hamisch-t, és abból haza is küldött valamennyit. Többet, mint bármikor korábban, vagy valaha összesen, és ez az anyagi segítség miatt érzett hála mellett, kérdéseket is szült. Kérdéseket, melyekre az özvegy válaszokat akart és nem elégedett meg holmi táviratokkal, ő maga utazott Londonba, ahol valamiképpen bejutott a műterembe a fia távollétében, ott pedig felfedezte a levél egyik vázlatát, melyben a fia még csak kereste a szavakat, melyekkel később megzsarolta Lady Hamisch-t. Megértette mit tett Solomon, azt is, hogy kivel, s ez ahelyett, hogy szégyenérzetet vagy aggodalom keltett volna benne, kihasználható lehetőséggé vált a szemében. Mennyi keserűség és gyűlölet lehetett e döntés mögött, melyet, ha Émelie helyesen ítélet meg, nem csillapította volna a tízezer font, mert az csupán csak eszköz volt az összeg, és az igazi cél, az volt, mely szinte sugárzott az asszony szavaiból? A világ elé tárni azt, amit gondolt róla, miszerint feslett erkölcsű, romlott nő?
Más természetű volt ez az eset, mint amit „megoldott”, ezt már korábban is érezte, de sohasem ennyire tisztán. Akkor egy bűnbandával állt szemben, most egy családdal, kik jó eséllyel vétlenek voltak mindabban, ami velük történt. Az öngyilkosságba menekülő apa hozta meg a döntéseket, melyekkel kockára tette a vagyonukat, és amit végül Lord Hamisch pénzügyi spekulációi elragadtak tőlük. Áldozatok voltak, akik megkérdőjelezhető döntéseket hoztak nyomorúságukban. Egyszerre volt képes elítélni és megérteni őket ezért, ez pedig túlmutatott azon, amit a világát uraló képmutatásról eddig tudott, gondolt, vagy hitt, s mellyel kapcsolatban ugyanígy érzett. Tudta, ha volna igazság, akkor a Perkins-család sohasem került volna ebbe a helyzetbe, és most csakis Lord Hamisch jó hírét ingatná meg a botrány szele, ahelyett, hogy a feleségéét fenyegetné. Ám a lordot senki sem merte volna fenyegetni. Ő volt az, ki ezt tette másokkal.
Megosztotta gondolatait a mellette lapuló Harry Divine-nal, aki némi töprengés után, komoran bólintott.
– Amennyiben mindez így van, ahogy gondolja, akkor alighanem Mr. Perkins alulmarad majd az édesanyjával folytatott vitában. Egyszerűen azért, mert a hölgy megkeseredettebb és elszántabb nála, s asszony lévén sokkal kitartóbb is, aki talán kész elmenni a végsőkig. Egyetlen esetet kivéve.
– Igen, erre jutottam magam is – ismerte be keserűen Émelie. – Ám nincs jogom ezt kérni magától, minként nem hunyhatok szemet afelett sem, hogy ez még mindig pusztán teória. Talán kivárhatnánk még, hogy megbizonyosodjunk az elmélet helyességéről.
Mihelyst kimondta, képzeletben végig is gondolta, vajon mit tesz majd az özvegy Perkins, ha meghallja a fia beszámolóját. Miként ír az előzőnél is élesebb hangú, és fenyegetőbb levelet, tovább emelve az elképesztően magas zsarolási összeget, vagy éppen hogyan szánja el magát arra, hogy végső, mindeddig ki nem mondott fenyegetését, az egész ügy nyilvánosságra hozatalát, beváltsa.
Lehajtotta a fejét. Nem. Nem volt idejük bevárni mindezt. Okul és tanul majd belőle, ám ez véget kell érjen. Most.
Miért? Mert Lady Melody Hamisch nem volt felelős azért, amit a férje tett Perkinsékkel, miként Perkinsék sem érdemelték azt, ami végül rájuk várna. Még azok után sem, amit eddig tettek. Lord Hamisch valódi dühét.
Bólintott. Legyen akkor így.
***
Lady Hamisch letette a teáját. Tekintete, ezt Émelie immáron felismerte, sokban, oly sokban hasonlított Madame Simzáéra. Olyan asszonyé volt, akinek sokat engedett látni valódi mivoltából a világ. Többet is, mint szerette volna.
– Így történt? – kérdezte végül házigazdája.
– Többé-kevésbé, ladységed – felelte Émelie. – Többé-kevésbé.
Ugyan már elhatározták, hogy mit és miként fognak tenni, nem siették el a dolgot. Kora este volt már, mikor Solomon Perkins kilépett a ház ajtaján, és elindult visszafelé a Hookba vezető üres úton. Harry Divine itt, az egyik kanyarban állta útját. A fotográfus oly hirtelen fékezett le kerékpárjával, hogy a jármű jószerivel kifordult alóla, ő pedig jobb híján a földre zuhant, onnan tekintett fel a fölé magasodó oroszlánvadászra. Az ráérősen rágyújtott, majd leguggolt a fényképésszel szemben.
– Nem megmondtam önnek, Mr. Perkins, hogy ne hazudjon nekem? – cigarettájával felé intve. – Mégis megtette. Tudta, hogy kit takar a második, odihami zsaroló, mégsem árulta el. Ez becsületére válna, ha nem éppen ezzel a makacs tagadással tetézte volna az amúgy is súlyos gondokat – emelkedett fel. – Most mihez kezdjek magával, és a kedves családjával?
Perkins nem próbált ellenkezni, ahhoz túlságosan megrémítette a felismerés, hogy Divine egészen idáig követte.
– Őket kérem, kérve kérem, ne bántsa – könyörgött.
– Ó, nem én fogom bántani őket – közölte a férfi ridegen. – Hanem a szigorú, angol törvények, vagy ami még valószínűbb, a megbízóm, Lord Hamisch.
A fotográfus arcából kiszaladt a vér. Túlságosan rémültnek látszott ahhoz, hogy átlásson a színjátékon s annak logikai hibáin, hiszen Divine ott a műteremben, még a legkevésbé sem úgy lépett fel vele szemben, mint az imént. Túl sokat kérdezett, és túl sok mindenen lepődött meg.
– Lord Hamisch? – suttogta, továbbra is a földön fekve Perkins.
– Úgy van. Őlordságának feltűnt annak a jelentékeny összegnek a hiánya, mely már kizsarolt a feleségétől. Pontosabban az ékszereké. melyek fedezetül szolgáltak ehhez. Képzelheti milyen haragra gyúlt mikor rájött, ahogy azt is, mikor világossá vált előtte, miért történt mindez. Hogy mennyit árthat ez neki. Nem a feleségének. Neki. Mondja csak Mr. Perkins, komolyan úgy gondolta, hogy mindennek nem lesz semmiféle következménye? Hogy megzsarolhatja a Felső Ház egy tagjának feleségét, azzal, hogy felfedi a világ előtt annak kurtizán múltját, és ezzel nem vonja majd magára e rettenetes embernek a haragját?
***
Émelie szünetet tartott elbeszélésében, hiszen amit Harry Divine mondott igaz volt ugyan és hatásos, ám egyben bántó is Lady Hamisch-re nézve. Ráadásul ő javasolta a férfinak, hogy fogalmazzon olyan keményen amennyire csak lehet, hiszen a jól megválasztott szavak legalább olyan hatásosak voltak, mint egy ökölcsapás. Ugyanúgy földre teríthették, és megadásra kényszeríthették az embert.
Ám Lady Hamisch csak mosolygott.
***
– Most mihez kezdjek magával, és a kedves családjával? – ismételte meg a kérdést Divine. – Arról számoljak be, Lord Hamisch-nek, hogy ön makacs volt, a családja, pedig hajtatatlan, s továbbra is veszélyt jelentenek, az ő jó hírére nézve, vagy elmondhatom, hogy nem kell további kellemetlenséggel számolnia? Hogy ön Mr. Perkins együttműködött velem és igyekezett képességeihez mérten jóvátenni ezt a baklövést. S így – oltotta el cigarettáját a férfi –, talán megbízóm nem kapja vissza az ötezer fontot, ám így is jóval nagyobb kárpótlásban lesz része, hiszen nem kell többé azzal a kellemetlenséggel foglalkoznia, amit önök jelentenek. Megnyugtatja majd a tudat, hogy ez csupán egyszeri botlás volt és nem követik majd újabbak. Mindezt csupán azért mondom önnek, Mr. Perkins, mert az az érzésem, Lord Hamisch olyan ember, ki velünk, közemberekkel ellentétben másként is képes meglelni azt, mire mind vágyunk. A lélek és az elme nyugalmát. Akkor is, ha ez beláthatatlan következményekkel járna az önök számára.
Harry Divine lassan, minden szót megfontolva beszélt, éppen olyan hangsúllyal, ahogy egy oroszlán tenné, a zsákmánya körül kellemetlenkedő sakállal, már ha ez a képtelen párbeszéd valaha is létrejönne. Egyetlen hirtelen mozdulat, vagy hangos szó nélkül. Hiába volt az egész beszélgetés szellemi szülője Émelie, őt magát is lenyűgözte, és mint már annyiszor megijesztette a férfi fellépése. Azért… mert kicsivel több volt, mint a többi ember, akiket eddig megismert. Kicsivel több, és kicsivel kevesebb is.
***
– Kicsivel több és kicsivel kevesebb – ismételte utána Lady Hamisch.
Hangosan kimondani e gondolatot, s most mástól hallani, csak még zavarba ejtőbb volt a számára. Azért, mert egyszerre szülte a csodálat, a félelem, és igen, az irigység. Mindaz, amit a férfi iránt érzett, rövid ismeretségük ellenére is.
„Őszinte, nem körmönfont ember, s mint ilyen könnyen kiismerhető…”
Ezt jelentette volna? Azt, hogy kiismerte?
– Elhiszi nekem, s ezt, hangozzon bármilyen különösen, most nem a megnyugtatása, vagy Isten mentsen, az elborzasztása miatt mondom, hogy ön, Ms. Barbeu, olyasmit látott meg ebben az oroszlánvadászban, amit én láttam meg, annak idején Lord Hamisch-ben? Azt az erőt, mely egykoron Prométheuszt, Herkulest, és Odüsszeuszt, vagy éppen Dumas Monte Christo-ját hajtotta. Az erőt, mely arra született, hogy megmozgassa a világot. A férjemről sok jót és sok rosszat el lehet mondani, ezt kár volna tagadnom. Azzal sem hízelgek magamnak, hogy nekem is igazán részem volt az előbbiekben, vagy, hogy képes voltam gátat vetni az utóbbiaknak, ám ez nem feltétlenül kell igaz legyen önre is. Önnek nem kell kudarcot vallania.
Kudarcot vallani? Nem kudarc volt az ez egész történet, valamilyen formában a számára? A férfi nélkül ő be sem jutott volna a műterembe, és nélküle sohasem sikerült volna bizonyítékot szolgáltatnia Solomon Perkins bűnösségére, s végképpen nem elérni, azt, amit végül sikerült.
Ott feküdtek az asztalon, két gondosan lezárt borítékban. Az egyikben a fotográfiák, a negatívok, és a levélpiszkozatok, melyekben a fényképész próbálgatta a szavakat, amikkel később megzsarolta Lady Hamisch-t. A másikban az a példány, melyet az előbbiek közül kilopva az özvegy, megírhatta a sajátját. Benne volt a fotográfia számos másolatának egyike is, melyet szintén magához vett.
Az sem töltötte el igazi elégedettséggel, hogy igaza lett. Perkins alábecsülte édesanyja megfigyelő-, és emlékezőképességét, mikor az otthonául szolgáló műtermében fogadta. Nem hitte, hogy emlékszik a rejtekhelyre az ajtó melletti meglazult tégla mögött, ahol a kulcsot tartotta és ahonnan, elmondása szerint csupán egyetlen egyszer vette elő azt úgy, hogy az édesanyja is láthatta. Ennek segítségével jutott be a tudta nélkül a műterembe, és pontosan azért, amiért ő hitte. Mert a fotográfus hazaküldte neki a Lady Hamisch-től kizsarolt pénz, jelentős részét. Tudni akarta, hogyan tett rá szert, az ő szerény körülmények között élő fia.
Abban pedig Harry Divine-nak lett igaza, hogy Solomon Perkins kudarcot vallott, az édesanyjával folytatott vitában. Először. Másodjára azonban, mikor Divine visszakísérte a család odihami házához és az ajtóban várt mindaddig, amíg az ifjú fényképész elő nem bukkant kezében a kompromittáló fotográfiával és a levéllel, már nem. Sápadt volt, az arca színtelen, de megkönnyebbültnek látszott, mert a nagyobb vészt elhárította a családja feje felől. Hitt Divine-nak, hogy ha nem így tesz, akkor akár maga az oroszlánvadász, akár más, akit Lord Hamisch, a végtelen vagyonával, melynek kimeríthetetlenségével csak az irányukban érzett dühe vetekszik, felbérelt, visszajött volna, hogy immáron puszta szavak helyett, tettekkel vegyen elégtételt rajtuk. Rajta, de leginkább a családján. Elhitte, mert bolond lett volna nem hinni neki. Émelie is elhitte, pedig ő volt az értelmi szerzője a szavaknak, melyeknek hála a férfi sikerrel járt.
– Összeírtam, Mr. Divine költségeit – talált végre újra a hangjára. – Azokat, melyek azért terhelték, mert a segítségemre volt. Kérem, ezeket mindenképpen térítse meg. Itt a cím, ahová elküldheti – csúsztatott oda, egy összehajtott papírcetlit. Ha, így könnyebb, én magam lemondok a saját tiszteletdíjamról…
– Miért? – szólt közben Lady Hamisch. – Ha igaznak fogadom el mindazt, amit elmondott, ön nagyon is kivette a részét az ügyem felgöngyölítéséből és megóvott egy botránytól, mely annak ellenére, hogy a hatalom melyet a férjemnek tulajdonít, nagyon is valós, elsöpört volna engem. Engem és a gyermekeimet. A puta sagrada gyermekeit.
E szavak őszintén megdöbbentették Émelie-t. Szabadelvű apjától hallotta őket először emlegetni, egy indiai útja kapcsán, és biztos volt benne, hogy nem említette Lady Hamisch-nek, hogy többek között ezeket is használta ott a műteremben. Honnan? Mégis honnan tudta?
„…ön, Ms. Barbeu, olyasmit látott meg ebben az oroszlánvadászban, amit én láttam meg, annak idején Lord Hamisch-ben…”
Meglátta, mert hasonlított rá. Ahogy a lord is az oroszlánvadászra.
„Önnek nem kell kudarcot vallania.”
***
„Önnek nem kell kudarcot vallania.”
Nem kell kudarcot vallania.
Már megtette.
Megtette, mert a bizonytalanság, melyet magában érzett erősebb volt a bizonyosságnál, és a bizalomnál, melyre a férfi okot adott s melyre rászolgált.
Megtette, mert mindez aggodalmat és félelmet szült benne, s mikor kellett, szem előtt tévesztette Madame Simza intelmét, s hagyta, hogy végül éppen az győzze le, melyet úgy ismerni vélt, és melyet úgy megvetett. Az, hogy ez a férfi más volt, mint amilyennek a többit ismerte. Mint amilyennek lennie kellett volna.
Ezért is szökött meg mellőle. Mert annak látta, aminek akarta látni, nem pedig annak, ami valóban volt.
Elszökött mellőle, miután megkérdezte, hol érhetné el, ha esetleg újabb lovagias szolgálatra volna szüksége, ám a saját címét titokban tartotta, ezzel lényegében már ott és akkor elárulva a férfi bizalmát.
Elszökött mellőle, a férfi pedig nem követte. Nem jött utána, talán mert éppen úgy megismerte, ahogy ő a férfit, és tudta bár egy része erre vágyna, volt egy másik, mely eltávolítaná tőle, s ő, most éppen erre hallgatott azzal, hogy hátrahagyta.
– Ez nem sokkal az után érkezett, hogy megsürgönyözte, hogy felkeres – tett le az asztalra egy zárt borítékot Lady Hamisch. – Önnek címezték. Azt hiszem, kimondhatjuk, hogy a feladónak kitűnő érzéke van a hatásos megoldásokhoz.
Reszkető ujjakkal bontotta fel. Kézírás volt, nagy, szögletes betűkkel és egyszerű szavakkal, címzés és aláírás nélkül. Nem számított, tudta, hogy ő írta. Ez volt a válasz a kérdésre, melyet rövid ismeretségük alatt többször is feltett a férfinek. Mely elől többször is kitért, s melytől úgy tűnt, óvni igyekszik őt. Az, hogy mit súgott neki, a másik férfi, ott az árverésen, mielőtt visszalépett volna, Harry javára.
„El ne eressze őt, fiatal barátom. El ne eressze! Akkor se, ha iszamós lesz a keze a vértől, melyet majd érte ont!”
El ne eressze…
Sokáig ült Lady Hamisch szalonjában, kezében a levéllel. Csak ült, mert sírni nem tudott. Mennyivel egyszerűbb, mennyivel jobb lett volna. Mennyivel…
„Basil Hallward az, aminek én hiszem magam, Lord Henry az, aminek a világ hisz engem, Dorian az, ami én szeretnék lenni – egy másik korban”.
Oscar Wilde
