Az évszázadnyi évtized: London Királya

 

3.

 

Este tíz órára járt már az idő, mikor Sir Weatherborrow kissé feszengve, de erőt véve magán, tósztot mondott a jegyespár egészségére. Beszéd közben, mind jobban visszanyerte magabiztosságát és szavai fokozatosan váltak egyre lendületesebbé és fensőbbségesebbé. Végül egészen kielégítő, bár kissé leereszkedő monológot tartott, melyben éltette családját, főként saját érdemeit és kihangsúlyozta mennyire szerencsés a vőlegény, hogy sikerült minden elvárásnak megfelelnie. Mintha az ő nagylelkűségét bizonyította volna, hogy az elérte, amit szeretett volna.

A házigazda köszöntőjét követően nem törte meg semmi a fesztelen mulatságot, ám London Király idővel észrevette, hogy Sir Weatherborrow mind kevesebbet mutatkozik a vendégek között. Ha látóterébe került, akkor is kimelegedve, egyre inkább vöröslő arccal, amit aligha lehetett a forró londoni nyárral magyarázni. Folyvást ivott, ez kétségtelen, nyilván feszültségoldás gyanánt, ám ahhoz elég jól ismerte, hogy ennyi ital aligha foghatott ki rajta.

Meg is feledkezett volna róla, mert mihelyst visszatért a szokásos programjaihoz, a hozzá hasonló különcökkel folytatott eszmecseréhez, és az új üzleti lehetőségek kipuhatolásához, lényegtelenné váltak a házigazda problémái. Éjfélt ütött az óra, mikor feltűnt számára, hogy Weatherborrow többé egyáltalán nem mutatkozik. Ez akkor is modortalanság volna, ha nem egy ennyire a látszatnak élő alakról lenne szó. Elegendő lett volna néhány kurta mondat, hogy visszavonul, és a lányának engedi át a házigazda feladatait, ám ilyesmire nem került sor. Röviden ezután az egyik inas idegesen pusmogott a komornyikkal, aki ezután Miss Weatherborrow–hoz sietett. Riadalmat látott az arcán.  Tekintetével követte, hogy Valentiene is szót vált vőlegényével, majd eltűnik a komornyikot követve.

Bár kétségtelen volt, hogy Valentiene arra kérte jegyesét, hogy legalább ő maradjon idelent, nehogy a vendégek udvariatlanságnak vegyék távolmaradásukat, ám annyi azonban elvárható lett volna London Királya szerint, hogy e kérés ellenére, az ifjú, idővel utána siet. Erre azonban nem került sor. Sommerset csupán magához vett egy pohár cherry–t és fesztelenül sétálgatott a vendégek között. Talán még leendő apósánál is nagyobb képmutató lenne?

Arrafelé vette az irányt amerre Miss Weatherborrow eltűnt, s miután csendre intett egy akadékoskodó inast, útba igazíttatta magát a szoba felé, ahol a gazdája feküdt. A cselédlépcsőt használta, felesleges lett volna még jobban felhívni a figyelmet a család távolmaradására, majd nehéz léptekkel, végigkopogott az emeleti hálóhoz vezető folyosón. Fúlt hangú hörgés és hányás hangja, és savanyú szag szűrődött ki a szobából. Valentiene az ágy mellett ült, és az apja fejét tartotta, miközben az küszködve igyekezett kiadni magából a gyomra tartalmát. Jelenléte sokáig fel sem tűnt neki, csak mikor botjával koppantott, hogy felhívja magára a mennyasszony figyelmét. A lány arca rémült volt, kissé indulatos mikor rápillantott, de ahogy felismerte, rögvest megenyhült.  Tudta róla, hogy szükségből ugyan, de járatos sokféle kórságban, s bár az apja nem lesz túlzottan boldog, ha éppen ő segít rajta, ám ez most aligha számított.

 Sir Weatherborrow-n rosszullét, szédülés és gyengeség lett úrrá, majd egyszer csak kiszállt az erő a lábából, és nem sokkal ezelőtt hányni kezdett. Valentiene elszalajtotta már az egyik cselédet az orvosért. London Királya biztosította róla, hogy helyesen járt el. Előbb segített neki megtartani elgyengült apját, hogy az könnyebben adhassa ki magából a gyomra tartalmát, majd kabátja egyik belső zsebéből, fájdalomcsillapító hatású illékony olajat húzott elő. Lassú, körkörös bedörzsölte vele Weatherborrow homlokát. Gyakran élt a szerrel maga is, mikor pillanatnyi időre volt szüksége ahhoz, hogy ki tudja magát menteni az adott helyzetből és elkerülje a gyengeség szégyenét. Nem volt ugyan megoldás a szenvedő kínjaira, de enyhítette őket.

Közel hajolva a nyomorulthoz a verejték és hányás savanyú bűzén keresztül sem tudta nem megérezni a keserű, szúrós szagot, melyet a test árasztott. Nyilvánvaló jele volt ez a mérgezésnek, ám nem klasszikus méreg által. Sir Weatherborrow merénylet áldozata lett, melyben a választott fegyver a mágia volt.

Finoman, de határozottan arra kérte Valentiene–t, hogy hozzon egy nagy kancsó hideg vizet, a borogatáshoz és szalajtson még egy cselédet a patikusért is, hogy apja mihamarabb megkaphassa a legszükségesebb gyógyszereket, ha majd itt lesz az orvos.

Miután egyedül maradt a gyötrelmes kínok között vergődő férfivel, egy pillanatra elgondolkodott. Sokkal több oka volt hagyni, meghalni ezt a semmire kellő, aljas alakot, mint megmenteni, és ha rajta múlik nem is teszi. Ám volt egy ok, egy rajta nagyon is kívülálló ok, mely miatt nem tehette. Valaki a szeme láttára, aljas szándékkal, primitív módon gyalázta az ősi hagyományt, és az ilyen sarlatánok nem érdemeltek bocsánatot, s nem érhettek célt.

Shakespeare jutott az eszébe. Először a Vihar Prosperójának nagy monológja „… elhomályosítom a déli napfényt, szelet lázítok, és a zöld tenger és kék égbolt közé vihart idézek; én gyújtok tüzet a mennydörgés alá és meghasítom Jupiter tölgyét saját fegyverével, hegyeket rázok; kirántok helyéből fenyőt és cédrust: parancsomra sírok nyílnak meg, fölébrednek a halottak és újra járnak” majd a Hamlet „Kizökkent az idő; - ó kárhozat! Hogy én születem helyre tolni azt.”

Igen találó volt e két idézet, a mágia örök ellentmondására. A hatalom kizökkenti helyéről a világot, meggyűri a tér és idő szövetét. Ez volt a dolga attól a pillanattól fogva, hogy az első ember kimondta az első szavakat, melyekkel bilincsbe vert a láthatatlan erőket. Ez volt a dolga, és sokan meg is elégedtek ennyivel. Ettől viszont idővel kiveszett belőle a szépség, az igényesség, s nem utolsó sorban a felelősség. Csupa olyasmi, melyet London Királya oly nagyra tartott a Nagy Művészetben, s melynek gyalázatát nehezen viselte.

 Kitámasztotta magát a bal botjával, a jobbat pedig a vergődő mellkasához nyomta.

– Corpus purgae! – suttogta a hermetikus latin torz szavain.

A bot a bűvigék hatására látszólag a húsba mélyedt, tűként hatolva belé, hogy aztán kiszívja belőle a mételyt, ami végig folyt a vasfán, bele a végébe foglalt metszett ónix kőbe.

Sir Weatherborrow, ez a gyalázatos kurafi életben fog maradni. Nagy kínok árán ugyan, és talán sohasem lesz újra egészséges, de élni fog, és ezzel máris többet kapott tőle, mint amennyit megérdemelt. A mágiát az akarat hajtotta, az verte bilincsbe és kényszerítette a felhasználónak tetsző irányba. Ezért volt igazán nehéz jót tenni vele, valakivel, kit lelke legmélyéig megvet az ember. Ez tanította meg arra, hogy különösen alaposan válassza meg ellenségeit. Sohasem tudhatta mikor lesz szüksége arra rájuk, vagy mint most, kényszerül arra, hogy segítsen rajtuk.

Naturalis et Neutralitatis, a természetes semlegesség, minden hermetikus nagy álma és végső célja, mellyel felszabadul a minden korlát alól, mely megköti a kezét.  Álom volt. Vágyálom.

 

A Weatherborrow–knak véget ért ez az éjszaka, ám számára, még koránt sem. A házigazda testén néhány szívdobbanásnyi időre zöld vonalakból álló geometriai ábrák rajzolódtak ki. Egyszerű háromszögek és azokból formált összetett szimbólumok. A merénylő nem volt hát sarlatán. Csupán egy neveletlen tacskó.

Ezúttal már a főlépcsőn ereszkedett alá a bálterembe, lassan lépdelve, nem terhelve túl tiltakozó térdeit. Kezelés ide vagy oda sok év bűnei sohasem tűnnek el nyomtalanul. Az utolsó fok után megpihent kissé, hogy erőt gyűjtsön. Talán szüksége lett volna azokra az átkozott lábmerevítőkre? Nem, Hermészbe vele! Magához vett egy whisky-s poharat és felhajtotta a tartalmát. Jobb híján ez is megteszi egy időre.

Botjaira nehezedve tovább indult.  Halványan fénylő zöld triangulumok vezettek a beteg ágytól, le a lépcsőn át a termen, ki a kertbe.

Távol az ünnep fényeitől, s az emberi tekintetektől, megtalálta az ifjút egy padon ülve. Az ifjú William Sommerset. Mielőtt az ráeszmélt a jelenlétére, letelepedett mellé a kőpad másik végébe. Látta az arcán a csodálkozást és talán a felismerést is, hogy nem véletlenül ült le.

– Finomabb leszek, mintsem szokásom a magad fajtával fiam, de ennyi év után azt hiszem, megengedhetek magamnak némi léhaságot. Beszélj hát, hadd döntsem el miként lesz tovább!

Kétkedés, a hiábavaló igyekezet árnyéka, futott át a fiú arcán hogy ellentmondjon neki, de ahogy tekintete találkozott az övével megértette, hogy értelmetlen tagadnia. William inkább, elébe állt és intett baljával, amin ekkor vált csak láthatóvá háromszög metszésű zöld ékköves gyűrűje. Nem vesződött már az illemmel, csak mozgásra bírta körülöttük a világ erőit.

– Eamque speciem vocis – suttogta.

Bizsergést érzett a bőrén, ahogy az ifjú hatalma háromszögekből formált, tágas gömböt alkotott körülöttük. A kívülállók számára ők még mindig a padon ültek és talán semmiségekről beszélgetnek és bárki, aki a közelükbe tévedt úgy érezte illetlen lenne megzavarnia őket. Ezek az ifjak és a szégyentelen magamutogatásuk! Ez a gömb, akárcsak Sir Weatherborrow egész élete, semmivel sem volt több ostoba hívságnál és erőfitogtatásnál. Olyasmi, amire egy igazi magiszter sohasem szorult volna. Ám ha az ifjú William ezt az utat választotta, hát benne most emberére akadt.

 Ideje volt bemutatkoznia.

Kurta mozdulattal összeillesztette a két botját és vett egy nagy levegőt.

– Magnus Lucious Basileus vagyok, Hermész hetedik septumának mágusa, egyike a Bűnösöknek, a világ megrontóinak. Hallj hát engem világ! Vis Vigor!

Csontjai kiegyenesedtek, tartása uralkodói lett, ízületeit nem kínozta többé gyulladás. Ritkán bánt ilyen közönséges módon a hatalmával, de most szükségét érezte. Látta a félelmet az ifjú arcán, ugyanakkor elszántságot és a hitetlenséget is. Egyszerűen nem hitt neki! Ez a kölyök!

Koppantott a botjával.  Hétszer hét hétszögből álló kupola borult föléjük, hatalmasabb mása Sommersetének. Újabb koppantás.

Szándékosan hagyta erejét lassan felhorgadni, hadd érezze meg az ellenfele, ahogy összegyűlik a talpa alatt. Hadd legyen ideje felkészülni és talán végre igazán megrémülni. Rég tapasztalt érzés támad fel benne, az ellen eltiprásának, bűnös, ámde oly kellemes élvezete. Mert nem csak legyőzni akarta a fiatalembert. Bele akarta taposni a földbe.

Pusztán nevelő szándékkal természetesen.

Húszoldalú, smaragdzöld háromszögekből emelt védőmező izzott fel az ifjú körül. Magában bólintott. A hermetika azon szintjén, ahol az ifjú állt, ez volt a legbonyolultabb oltalmazómágia, ami rendelkezésére állt.

Enyhén ránehezedett a botjára, belenyomva azt a kert kavicsos földjébe, hogy a London mélyén rejtőző évszázados, évezredes romlott és ártó erők kiszökhessenek ezen a szelepen, betöltve az őket körülvevő rejtő bűbájt. Sűrű, fojtogató füstként gomolygott körülöttük az 1666-os tűzvész borzalma, melyben ott sikoltottak a britek által feldúlt Londinium felkoncolt lakóinak szellemei. Talpuk alatt feljajdultak a jeltelen sírokba temetett százezrek, és az igazságtalanul kivégzettek nyughatatlan lelkei.

Régi ismerősként köszöntötte mindegyiket. Társai voltak hosszúra nyúlt útja során, velejárói egy hatalmasság életének. Mindaz, mit koránál fogva, ellenfele még sohasem élt meg. Irigyelte érte. Nem tudta milyen szerencsés. Szánta érte. A korból eredő bölcsesség nélkül nem tudta mikor kell feladni, visszavonulni, és új tervet készíteni. 

Ez a féktelen küzdeni vágyás, mely maradásra bírta Sommersetet, egy hozzá hasonló ellenféle szemben is, a naiv ifjak sajátja.

Egyetlen hullám volt az egész, mely az ősöreg London minden borzalmával zúdult rá a vőlegény védelmére. A tűzbe veszettek sikolyai forró ólomként égették a fülét, elöntve az elméjét kínjaikkal. Összeroskadó védművei mögött tudata megtelt iszonyú képekkel, a bőrét mardosó lángokról, a húsába vájó brit acélról.

Őrjítő rémlátomások sokasága volt ez, melyeket egy fegyelmezett, hermetikus elme is nehezen viselt volna el. Ám William Sommersetét nem volt igazi hermetikus. Ezt megérezte, mihelyst varázslata lesújtott rá. Valamivel több volt, és valamivel kevesebb.

Átszelve a kettejük közötti távolságot, botjával földre döntötte a fiatalembert.

– Régen volt, mikor nevelnem kellett a magadfajta kölyköket, és mint látod fiam – forgatta meg az ónix fejet Sommerset mellkasában –, kissé elszoktam a finom, és általam mindig is felettébb haszontalannak tartott módszerektől – sóhajtott fel. – Mindemellett gyűlölöm magam ismételni. Beszélsz hát, vagy tiporjalak el és a betört koponyádból préseljem ki a válaszokat?

Szavai nyomatékául ránehezedett a botra, csavart rajta még egyet, majd annál fogva felemelte az ifjút.

– Halljam hát!  – dörögte.

Kétséget látott az ifjú arcán. Kétséget és fájdalmat.

Az évszázadnyi évtized: London Királya

 

2.

 

 Sir Weatherborrow rezidenciája vagyonának hivalkodó szimbóluma volt, széles, kétszintes épület, hatalmas kerttel és két nagy szökőkúttal. Nem egyéb folyamatos, görcsös bizonyítási vágynál arra, hogy kellően fontosnak és tiszteletre méltónak látsszon.

London Királya különös ellenmondást látott abban, hogy az újgazdagok milyen kényszerűen bizonygatják hatalmukat, egészen addig, míg középszerűvé nem vállnak.

Ezzel szemben az övéhez hasonló ősi családok olyannyira megvetették ezt a fajta hivalkodást, hogy végül egyszerűen el is tűnt az életükből, hasonlóan ahhoz, ahogy ők is kifakultak a történelemből.

Mégis, ha volt bármi, amit elirigyelt volna eme újkor, felkapaszkodott plutokratáitól, az a tűz, mely oly hevesen égett bennük. A tűz, mely cselekvésre ösztönözte őket, mely kitűnni vágyásukat fűtötte, és féktelen erővel hajtotta a fajtájukat. A tüzet, mely belőle és a hozzáhasonlókból oly régen kiveszett.

 Úgy tudta, amilyen nehezen állt rá Sir Weatherborrow arra, hogy áldást adja a fiatalokra, oly nagyon ragaszkodott hozzá, hogy nagyszabású estélyt adjon az otthonában, nehogy bárki azt gondolhassa, titkolni szándékozik, netalán szégyelli a frigyet. Kényszeres cselekedetek sora volt ez, a leendő após részéről, fitogtatása a hatalmának, ahelyett, hogy hagyta volna, hogy dolgozzon helyette.

Bárahány alkalommal határozta is el az úton, hogy nem fog folyamatosan magában gúnyolódni a lovagon, gondolatai folyvást visszatévedtek hozzá. Egészen addig, míg be nem jelentették érkeztét, és Valentiene elé nem sietett, kézen fogva vezetve az ifjú William Sommersetet. Tojásfehér bőrű, szeplős, írvörös és smaragdzöld szemű kedvese mellett, jegyese elegáns zsakettjében, erős sasorrával, mélyen ülő kék szemeivel és határozott kiállásával is jelentéktelennek látszott. Mégis szép párnak találta őket. Ugyanakkor nem tudta, nem észrevenni az aggodalom futó árnyát a fiatalember szemében, mikor Valentiene bemutatta neki. No persze, sok év munkájával öregbítette saját hírnevét, így közel sem volt lehetetlen, hogy Sommerset nyilvánvalóan tudta hát kicsoda ő. Most pedig kétség támadt benne afelől mégis milyen viszonyt ápolhat a menyasszonya, egy olyan férfival, mint London Királya.

Magában még mosolygott ezen, ám kívülről úgy tűnt elsiklott eme apró részlet felett, és kedélyesen érdeklődött a pár hogyléte felől. Valentiene sugárzott az örömtől, kedélyesen társalgott minden témában, és nem győzte dicsérni vőlegénye erényeit, mind üzletemberként, mind kedvesként, és kitért apja nagylelkűségére is az estély kapcsán. William csak akkor szólalt meg, mikor helyeselt Miss Weatherborrow valamely kérdésére, illetve, mikor ő az üzletről kérdezte.

Sommerset, mint sok hozzá hasonló ifjú, a maga erejéből, nem kevés szerencse révén szerzett vagyont. Ez előbbire büszke volt, az utóbbival pedig úgy tűnt nagyon is tisztában volt. Helyes, gondolta magában London Királya. Az ember ismerje erényeit és legyen hálás a sorsnak. Sommersetnek bányákban volt részesedése, hajótársaságok részvényeit birtokolta, és tagja volt annak a mozgalomnak, mely egyes kvéker gondolatokat átemelve a munkások jogait illetően, bár a profit érdekében lépéseket tett azok munka– és életkörülményeinek javítására. Haladó, ám nehezen megvalósítható célok voltak ezek, törekvő ifjakhoz méltó, kik élni és halni vágynak a nemes ügyekért. London Királya a maga részéről nem osztotta a fiatalember nézeteit, az ilyesmiben megrögzötten konzervatív volt, ám a törekvést, és az igyekezetet mindig is nagyra becsültet.  Egy pillanatra úriemberhez méltatlan irigység, no meg némi önvád fogta el. Elgondolkodott azon, vajon az ő Elizabeth lányának is hasonló kérője akadt volna, ha annak idején törvényesíti?

Az ifjú beszéde finom volt és udvarias, de komoly igyekezete ellenére, mely nyilván sok órányi gyakorlásban testesült meg, sem tudta leplezni skót származását. Ez olykor gondolataiban is megnyilvánult, mikor szóba került, hogy milyen erőfeszítéseket tesz arra, hogy a birodalom iparilag elmaradottabb részei is részesülhessenek annak áldásaiból. Egy öntudatos, mégis rejtőzködő skót.

William származása, és a körülöttük keselyű módjára köröző Sir Weatherborrow, ismét felidézte London Királyában, miért is gyűlölik ennyire. Többet, sokkal többet tudott másokról, mint azok szerették volna. Ezek közé tartozott, hogy a jövendő após hogyan tört fel, sokszor mások kárára, kizsákmányolva a szerencsétleneket, éppen azokon a vidékeken melyek, ahogy Sommerset is mondta, nem élvezték a birodalom civilizációjának összes áldását.  Skócia és Írország is ezek közé tartozott, és a Smaragd Sziget különösen kellemetlen emlékeket idézett Sir Weathborrow-ban.

Túl azon, hogy aligha akadt olyan fertálya az ír földeknek, ahol emelt és fedetlen fővel mutatkozhatott volna, egyetlen lánya is ír volt. Édesanyja vonásait örökölte, folyvást emlékeztetve atyját arra, hogy tisztessége és úriemberi mivolta talmi máz volt csupán. Sohasem vette feleségül Valentiene egyszerű családból való anyját, sőt örök szégyenbe hozta, hogy annak halálig elismerni sem volt hajlandó a gyermeket.

London Királya olykor bűntudatot érzett emiatt. Akkoriban nem szentelt nagyobb figyelmet ennek a törtetőnek, és nem tudta a maga hasznára fordítani időben a helyzetet, alkalmasint megmentve vele Valentiene édesanyját. Így csupán azzal zsarolhatta meg a lány atyját, azt a szenteskedő képmutatót, hogy felfedi titkait azon körök előtt, kiknek tiszteletét kivívni igyekezett, ha nem vállalja a gyermeket. Talán ezért is karolta fel, és tartotta távol Miss Weatherborrow-tól az igazságot, örökkön bizonytalanságban tartva ezzel az apját, arról, mit is tud valóban róla. Pedig pusztán parányi emberség volt, semmi több. Jótékony homály, mely eltakarta a megesett, kitagadott, kétségbeesésében öngyilkos lány, kötélen himbálódzó árnyékát, melyet az alig egyéves csecsemő szegényes bölcsőjére vetett.

William merő udvariasságból felajánlotta neki, hogy átadja az első tánc jogát, amiről London Királya szelíd mosollyal lemondott. Járni ugyan tudott komolyabb fájdalmak nélkül, de a tánc, akár az első, akár a sokadik szóba sem jöhetett. Finom, száraz pezsgőt vett inkább magához és elköszönt tőlük.

Szemügyre véve az asztalokat könnyű volt észre vennie, hogy a házigazda valóban bőkezű volt. Újonnan vásárolt, metszett poharakba töltöttek pezsgőt a cselédek, családi címerrel ellátott, soha korábban nem használt ezüstnemű sorakozott az asztalokon, a gyarmatokról származó különleges fogásokkal teli. Hallotta hírét, hogy Sir Weatherborrow egész Londont felhajtotta a legjobb honi, indiai és kínai szakácsok után, még a királyi konyháról is elcsábított valakit, erre az estélyre. Fényűzés és magamutogatás, de ezúttal legalább a kulináris élvezetek érdekében.

Önnön hírnevének és a szokásoknak eleget téve körbejárta a báltermet. Szót váltott üzleti partnereivel, a jövőbeli lehetőségekről. Finoman emlékeztette adósait, az esedékes határidőkre, majd további szép estét kívánt nekik. Kötött néhány új ismertséget is, pár finom és néhány kissé érdes modorú úriemberrel. Cseppet sem meglepetten üdvözölte a Boyde Street hírhedt ír bandájának fejét, a nyilvánosság számára briliáns és művelt egyetemi tanárt és antik könyvgyűjtőt, Oswald Rollinst. Hozzá hasonlóan a bandavezér is nagy befolyással bírt a házigazdára, egykori kétes üzelmeik miatt, az óhazában. London Királya és a terebélyes ír professzor jól megértették egymást, lévén azonos körökben mozogtak. Tiszteletben tartották a másik érdekeit és becsülték, annak adott szavát.

Múlt az idő, az ital fogyott és tánc táncot követett, ő pedig, London Királya igazi uralkodóként járt körbe és körbe, finom udvariassággal fogadva „alattvalói” hódolatát.

Az évszázadnyi évtized: London Királya

 

London Királya

 

1892.07.07.

 

1.

 

 Magnus Lucious Basileus büszke férfi volt, és minden oka meg volt rá. Ősi római, bizánci és brit vérvonalak leszármazottja volt, családfái hatalmas tölgyek módjára terebélyesedtek évezredeken át.

Büszke volt arra is, hogy különcnek tartják. Úgy ismerte Londont, mint senki más, tudta merre vezetnek a titkos alagutak, mely jellegtelen ajtók mögött bújnak meg a világ fővárosának legkülönlegesebb bordélyházai, és hol szívhatott az ember tökéletes minőségű ópiumot. Barátként köszöntötték a dokkok mélyén kialakított küzdőtereken, tisztelettel bántak vele a füstös kocsmákban, az illegális fogadó irodákban, és elsőként válogathatott az uzsorások által behajtott, adósság fejében lefoglalt értékek között. Nyilvánosan mutatkozhatott kínai kurtizánokkal, ifjú színésznőket patronált és következmények nélkül okozhatott botrányokat az úri körökben.

Amiatt is büszke lehetett, hogy úriembernek tartják. Adósaival nem bánt kegyetlenül, józan keretek között hajlandó volt nagylelkű lenni velük. Adósságait, ha nagy ritkán voltak, mindig pontosan és időben törlesztette.

Törvényes örököse nem volt, ám akárcsak egy igazi királynak, a szeretőitől neki is született három fia és négy lánya, akiket bőkezűen patronált, taníttatott és könyörtelenül torolt meg minden őket ért arra vonatkozó sértést, miszerint törvénytelenek, mondván, ha őt sohasem zavarta, másnak sincs jussa hozzá.

Büszke volt rá, hogy élt, és mindent túlélt. Adósai, rosszakarói és nagyszámú ellensége kitartó igyekezete ellenére, kik méreggel, orgyilkosokkal, közönséges banditákkal vagy éppen a parlamentben birtokolt hatalmukkal törtek ellene. Kezdők, kisgyermekek voltak csupán a játékban, melyet ő az életnek nevezett.

Mindenek felett pedig büszke volt rá, hogy még tudott járni.

 Arra viszont, hogy erre már csak két, méretre készült, az ő kissé különös ízlését híven tükröző bottal volt képes, már nem annyira volt büszke. Lábai merevek voltak, csontjai görbék, alakja vézna, dereka egy nedvesebb napon annyira sem hajlott, mint egy mestergerenda. A lábaira szíjazott fémkeretről pedig, amire időnként rákényszerült, senkinek sem beszélt. Lényének lényegi része volt, a mindig elegáns, kifogástalan megjelentésű, londoni úr, London Királyának alakja. Egy királynak pedig bár lehetett gyenge az egészsége, ő maga sohasem mutatkozhatott annak.

 

Ám miként hibátlan, tökéletes jellem, úgy fedhetetlen, makulátlan hírnév sem létezett. Miként tisztességes vagyon sem. Csupán a látszat volt az igazi, és az ahhoz való ragaszkodás. Így esett, hogy voltak olyan társaságbéli körök és személyek, kik nem különösebben kedvelték London Királyát, és nem szívesen hívták meg magukhoz.

Sir Jules Weatherborrow is egy ilyen a csoporthoz tartozott mindenkor, ám akkor főként, ha az egyetlen lánya eljegyzési báljáról volt szó.

Sir Weatherborrow bánatára, ő különösen jó, és csak részben nyilvános viszonyt ápolt lányával, Valentiene–nel. Miközben atyja már–már megszállottan ragaszkodott a tisztesség látszatához, ha már ahhoz, magához nem sikerült, Lady Weatherborrow jó értelemben véve nem volt ennyire szemérmes.

Valentiene, két éve ismerkedett meg London Királyának egyik lányával, Elizabeth–tel, kivel hasonló helyzetűek lévén könnyen barátságba kerültek, és rendszeresen leveleztek egymással. Elizabeth-től tudta meg hogy Valentiene kissé eltérően gondolkodik, mint a rangja béli hölgyek, először óvatosan, majd mind határozottabban javasolta a lánynak, hogy forduljon hozzá bizalommal.

 Így esett, hogy bizonyos alkalmakkor elkísérte Miss Weatherborrow–t a kis kalandjaira az úri hölgyeknek nem való negyedekben, és kalauzolta titkos élvezetek felé. Tette mindezt diszkréten, atyai felelősséggel, de sohasem túl bizalmaskodva. Más világ tartoztak ők ketten, s a lelkes ifjú hölgy csupán látogatóban járt csupán az övében.

Ennek okán esett meg, hogy Valentiene személyesen hívta meg az eljegyzési báljára. Hallott már a fiatalemberről, aki elnyerte a hajadon szívét, s ki valójában nem is tudta milyen szerencsés, hiszen London rejtőző világában tett körútjainak hála, menyasszonya rendkívül szerteágazó ismeretekre tett szert az élet dolgaiban.

 A boldog férjjelöltet William Sommersetnek hívták, aki törekvő, de nem törtető aranyifjú volt, és saját erejéből gazdagodott meg.  Alacsony származása miatt azonban nem nyerte el Sir Weatherborrow tetszését. Még akkor sem, ha egykoron, szűk negyven éve, maga a jó lovag is hasonlóan szerény körülmények közül indult, és felemelkedése során számtalanszor feszegette, sőt át is lépte az úriemberség íratlan szabályait. Mindennek emléke még most is kísértette Sir Weatherborrow képmutató lelkét. Biztosan így volt, mert ő London Királya maga gondoskodott róla.

Ez volt az egyik oka egyébiránt annak, hogy a leendő após sohasem kedvelte meg, sőt jelenlétét elviselni is csak nehezen volt képes. Mert ha az ifjú Sommersetben egykori, vadul opportunista önmagát látta, benne azt a nagyságot és hatalmat, melyet oly sikertelenül vágyott elérni. Ezen túl London Király sokat, már-már illetlenül sokat tudott a leendő após, a tisztelt házigazda múltjáról. Ott volt minden, a lánya származására vonatkozó apró részlet, a kétes, ám szerencsére bizonyíthatatlan üzleti ügyek, kétes alkuk és nyerészkedések.  Minden, ami ahhoz kellett, hogy Valentiene apja fenntartsa a látszatot.

 

 Egy olyan fényűző mulattságra, mint az esti eljegyzési bál, minden vendég sokáig és alaposan készülődött, s ez London Királyára különösen igaz volt.

 Két forró fürdőt is vett a délelőtt folyamán, zsírsűrű izomlazító krémekkel dörgölve végig az egész testét, majd déltájban két, kiöregedett, porosz erőember vaskos mancsai alá feküdt, akik miután elköszöntek a cirkusztól, kitanulták a csontkovácsok erőt és nem kevés bátorságot igénylő mesterségét. Az ő szolgálatában az lett a tisztjük, hogy annak fogásait rajta gyakorolják. Ízületek, porcok roppantak, izmok tolakodtak vissza oda, ahol az anatómia szent törvényei szerint lenniük kellett volna, közben testébe újra és újra ördögi kín nyílalt.

Készülődése utolsó fontos állomása, tekintve, hogy a megfelelő öltözék kiválasztása a legkisebb gondot sem jelentette ennyi év tökélyre csiszolt gyakorlata után, a kínai akupunktúra volt. Tűk százai az ősi tudás által meghatározott helyeken, hogy bevégezzék a korábban megkezdett tortúrát és enyhítsék a fájdalmát, legalább erre az éjszakára. Végezetül jött a borotválás, a szakáll igazítás, a fekete öltöny és a francia kölni.

Valamint a két átokverte vasfából készült bot, örök társai és végső támaszai minden alkalommal, mikor csak kimozdult az otthonából.

London Királya készen állt az estére.