Az évszázadnyi évtized: London Királya

 

2.

 

 Sir Weatherborrow rezidenciája vagyonának hivalkodó szimbóluma volt, széles, kétszintes épület, hatalmas kerttel és két nagy szökőkúttal. Nem egyéb folyamatos, görcsös bizonyítási vágynál arra, hogy kellően fontosnak és tiszteletre méltónak látsszon.

London Királya különös ellenmondást látott abban, hogy az újgazdagok milyen kényszerűen bizonygatják hatalmukat, egészen addig, míg középszerűvé nem vállnak.

Ezzel szemben az övéhez hasonló ősi családok olyannyira megvetették ezt a fajta hivalkodást, hogy végül egyszerűen el is tűnt az életükből, hasonlóan ahhoz, ahogy ők is kifakultak a történelemből.

Mégis, ha volt bármi, amit elirigyelt volna eme újkor, felkapaszkodott plutokratáitól, az a tűz, mely oly hevesen égett bennük. A tűz, mely cselekvésre ösztönözte őket, mely kitűnni vágyásukat fűtötte, és féktelen erővel hajtotta a fajtájukat. A tüzet, mely belőle és a hozzáhasonlókból oly régen kiveszett.

 Úgy tudta, amilyen nehezen állt rá Sir Weatherborrow arra, hogy áldást adja a fiatalokra, oly nagyon ragaszkodott hozzá, hogy nagyszabású estélyt adjon az otthonában, nehogy bárki azt gondolhassa, titkolni szándékozik, netalán szégyelli a frigyet. Kényszeres cselekedetek sora volt ez, a leendő após részéről, fitogtatása a hatalmának, ahelyett, hogy hagyta volna, hogy dolgozzon helyette.

Bárahány alkalommal határozta is el az úton, hogy nem fog folyamatosan magában gúnyolódni a lovagon, gondolatai folyvást visszatévedtek hozzá. Egészen addig, míg be nem jelentették érkeztét, és Valentiene elé nem sietett, kézen fogva vezetve az ifjú William Sommersetet. Tojásfehér bőrű, szeplős, írvörös és smaragdzöld szemű kedvese mellett, jegyese elegáns zsakettjében, erős sasorrával, mélyen ülő kék szemeivel és határozott kiállásával is jelentéktelennek látszott. Mégis szép párnak találta őket. Ugyanakkor nem tudta, nem észrevenni az aggodalom futó árnyát a fiatalember szemében, mikor Valentiene bemutatta neki. No persze, sok év munkájával öregbítette saját hírnevét, így közel sem volt lehetetlen, hogy Sommerset nyilvánvalóan tudta hát kicsoda ő. Most pedig kétség támadt benne afelől mégis milyen viszonyt ápolhat a menyasszonya, egy olyan férfival, mint London Királya.

Magában még mosolygott ezen, ám kívülről úgy tűnt elsiklott eme apró részlet felett, és kedélyesen érdeklődött a pár hogyléte felől. Valentiene sugárzott az örömtől, kedélyesen társalgott minden témában, és nem győzte dicsérni vőlegénye erényeit, mind üzletemberként, mind kedvesként, és kitért apja nagylelkűségére is az estély kapcsán. William csak akkor szólalt meg, mikor helyeselt Miss Weatherborrow valamely kérdésére, illetve, mikor ő az üzletről kérdezte.

Sommerset, mint sok hozzá hasonló ifjú, a maga erejéből, nem kevés szerencse révén szerzett vagyont. Ez előbbire büszke volt, az utóbbival pedig úgy tűnt nagyon is tisztában volt. Helyes, gondolta magában London Királya. Az ember ismerje erényeit és legyen hálás a sorsnak. Sommersetnek bányákban volt részesedése, hajótársaságok részvényeit birtokolta, és tagja volt annak a mozgalomnak, mely egyes kvéker gondolatokat átemelve a munkások jogait illetően, bár a profit érdekében lépéseket tett azok munka– és életkörülményeinek javítására. Haladó, ám nehezen megvalósítható célok voltak ezek, törekvő ifjakhoz méltó, kik élni és halni vágynak a nemes ügyekért. London Királya a maga részéről nem osztotta a fiatalember nézeteit, az ilyesmiben megrögzötten konzervatív volt, ám a törekvést, és az igyekezetet mindig is nagyra becsültet.  Egy pillanatra úriemberhez méltatlan irigység, no meg némi önvád fogta el. Elgondolkodott azon, vajon az ő Elizabeth lányának is hasonló kérője akadt volna, ha annak idején törvényesíti?

Az ifjú beszéde finom volt és udvarias, de komoly igyekezete ellenére, mely nyilván sok órányi gyakorlásban testesült meg, sem tudta leplezni skót származását. Ez olykor gondolataiban is megnyilvánult, mikor szóba került, hogy milyen erőfeszítéseket tesz arra, hogy a birodalom iparilag elmaradottabb részei is részesülhessenek annak áldásaiból. Egy öntudatos, mégis rejtőzködő skót.

William származása, és a körülöttük keselyű módjára köröző Sir Weatherborrow, ismét felidézte London Királyában, miért is gyűlölik ennyire. Többet, sokkal többet tudott másokról, mint azok szerették volna. Ezek közé tartozott, hogy a jövendő após hogyan tört fel, sokszor mások kárára, kizsákmányolva a szerencsétleneket, éppen azokon a vidékeken melyek, ahogy Sommerset is mondta, nem élvezték a birodalom civilizációjának összes áldását.  Skócia és Írország is ezek közé tartozott, és a Smaragd Sziget különösen kellemetlen emlékeket idézett Sir Weathborrow-ban.

Túl azon, hogy aligha akadt olyan fertálya az ír földeknek, ahol emelt és fedetlen fővel mutatkozhatott volna, egyetlen lánya is ír volt. Édesanyja vonásait örökölte, folyvást emlékeztetve atyját arra, hogy tisztessége és úriemberi mivolta talmi máz volt csupán. Sohasem vette feleségül Valentiene egyszerű családból való anyját, sőt örök szégyenbe hozta, hogy annak halálig elismerni sem volt hajlandó a gyermeket.

London Királya olykor bűntudatot érzett emiatt. Akkoriban nem szentelt nagyobb figyelmet ennek a törtetőnek, és nem tudta a maga hasznára fordítani időben a helyzetet, alkalmasint megmentve vele Valentiene édesanyját. Így csupán azzal zsarolhatta meg a lány atyját, azt a szenteskedő képmutatót, hogy felfedi titkait azon körök előtt, kiknek tiszteletét kivívni igyekezett, ha nem vállalja a gyermeket. Talán ezért is karolta fel, és tartotta távol Miss Weatherborrow-tól az igazságot, örökkön bizonytalanságban tartva ezzel az apját, arról, mit is tud valóban róla. Pedig pusztán parányi emberség volt, semmi több. Jótékony homály, mely eltakarta a megesett, kitagadott, kétségbeesésében öngyilkos lány, kötélen himbálódzó árnyékát, melyet az alig egyéves csecsemő szegényes bölcsőjére vetett.

William merő udvariasságból felajánlotta neki, hogy átadja az első tánc jogát, amiről London Királya szelíd mosollyal lemondott. Járni ugyan tudott komolyabb fájdalmak nélkül, de a tánc, akár az első, akár a sokadik szóba sem jöhetett. Finom, száraz pezsgőt vett inkább magához és elköszönt tőlük.

Szemügyre véve az asztalokat könnyű volt észre vennie, hogy a házigazda valóban bőkezű volt. Újonnan vásárolt, metszett poharakba töltöttek pezsgőt a cselédek, családi címerrel ellátott, soha korábban nem használt ezüstnemű sorakozott az asztalokon, a gyarmatokról származó különleges fogásokkal teli. Hallotta hírét, hogy Sir Weatherborrow egész Londont felhajtotta a legjobb honi, indiai és kínai szakácsok után, még a királyi konyháról is elcsábított valakit, erre az estélyre. Fényűzés és magamutogatás, de ezúttal legalább a kulináris élvezetek érdekében.

Önnön hírnevének és a szokásoknak eleget téve körbejárta a báltermet. Szót váltott üzleti partnereivel, a jövőbeli lehetőségekről. Finoman emlékeztette adósait, az esedékes határidőkre, majd további szép estét kívánt nekik. Kötött néhány új ismertséget is, pár finom és néhány kissé érdes modorú úriemberrel. Cseppet sem meglepetten üdvözölte a Boyde Street hírhedt ír bandájának fejét, a nyilvánosság számára briliáns és művelt egyetemi tanárt és antik könyvgyűjtőt, Oswald Rollinst. Hozzá hasonlóan a bandavezér is nagy befolyással bírt a házigazdára, egykori kétes üzelmeik miatt, az óhazában. London Királya és a terebélyes ír professzor jól megértették egymást, lévén azonos körökben mozogtak. Tiszteletben tartották a másik érdekeit és becsülték, annak adott szavát.

Múlt az idő, az ital fogyott és tánc táncot követett, ő pedig, London Királya igazi uralkodóként járt körbe és körbe, finom udvariassággal fogadva „alattvalói” hódolatát.