Az évszázadnyi évtized: London Királya

 

London Királya

 

1892.07.07.

 

1.

 

 Magnus Lucious Basileus büszke férfi volt, és minden oka meg volt rá. Ősi római, bizánci és brit vérvonalak leszármazottja volt, családfái hatalmas tölgyek módjára terebélyesedtek évezredeken át.

Büszke volt arra is, hogy különcnek tartják. Úgy ismerte Londont, mint senki más, tudta merre vezetnek a titkos alagutak, mely jellegtelen ajtók mögött bújnak meg a világ fővárosának legkülönlegesebb bordélyházai, és hol szívhatott az ember tökéletes minőségű ópiumot. Barátként köszöntötték a dokkok mélyén kialakított küzdőtereken, tisztelettel bántak vele a füstös kocsmákban, az illegális fogadó irodákban, és elsőként válogathatott az uzsorások által behajtott, adósság fejében lefoglalt értékek között. Nyilvánosan mutatkozhatott kínai kurtizánokkal, ifjú színésznőket patronált és következmények nélkül okozhatott botrányokat az úri körökben.

Amiatt is büszke lehetett, hogy úriembernek tartják. Adósaival nem bánt kegyetlenül, józan keretek között hajlandó volt nagylelkű lenni velük. Adósságait, ha nagy ritkán voltak, mindig pontosan és időben törlesztette.

Törvényes örököse nem volt, ám akárcsak egy igazi királynak, a szeretőitől neki is született három fia és négy lánya, akiket bőkezűen patronált, taníttatott és könyörtelenül torolt meg minden őket ért arra vonatkozó sértést, miszerint törvénytelenek, mondván, ha őt sohasem zavarta, másnak sincs jussa hozzá.

Büszke volt rá, hogy élt, és mindent túlélt. Adósai, rosszakarói és nagyszámú ellensége kitartó igyekezete ellenére, kik méreggel, orgyilkosokkal, közönséges banditákkal vagy éppen a parlamentben birtokolt hatalmukkal törtek ellene. Kezdők, kisgyermekek voltak csupán a játékban, melyet ő az életnek nevezett.

Mindenek felett pedig büszke volt rá, hogy még tudott járni.

 Arra viszont, hogy erre már csak két, méretre készült, az ő kissé különös ízlését híven tükröző bottal volt képes, már nem annyira volt büszke. Lábai merevek voltak, csontjai görbék, alakja vézna, dereka egy nedvesebb napon annyira sem hajlott, mint egy mestergerenda. A lábaira szíjazott fémkeretről pedig, amire időnként rákényszerült, senkinek sem beszélt. Lényének lényegi része volt, a mindig elegáns, kifogástalan megjelentésű, londoni úr, London Királyának alakja. Egy királynak pedig bár lehetett gyenge az egészsége, ő maga sohasem mutatkozhatott annak.

 

Ám miként hibátlan, tökéletes jellem, úgy fedhetetlen, makulátlan hírnév sem létezett. Miként tisztességes vagyon sem. Csupán a látszat volt az igazi, és az ahhoz való ragaszkodás. Így esett, hogy voltak olyan társaságbéli körök és személyek, kik nem különösebben kedvelték London Királyát, és nem szívesen hívták meg magukhoz.

Sir Jules Weatherborrow is egy ilyen a csoporthoz tartozott mindenkor, ám akkor főként, ha az egyetlen lánya eljegyzési báljáról volt szó.

Sir Weatherborrow bánatára, ő különösen jó, és csak részben nyilvános viszonyt ápolt lányával, Valentiene–nel. Miközben atyja már–már megszállottan ragaszkodott a tisztesség látszatához, ha már ahhoz, magához nem sikerült, Lady Weatherborrow jó értelemben véve nem volt ennyire szemérmes.

Valentiene, két éve ismerkedett meg London Királyának egyik lányával, Elizabeth–tel, kivel hasonló helyzetűek lévén könnyen barátságba kerültek, és rendszeresen leveleztek egymással. Elizabeth-től tudta meg hogy Valentiene kissé eltérően gondolkodik, mint a rangja béli hölgyek, először óvatosan, majd mind határozottabban javasolta a lánynak, hogy forduljon hozzá bizalommal.

 Így esett, hogy bizonyos alkalmakkor elkísérte Miss Weatherborrow–t a kis kalandjaira az úri hölgyeknek nem való negyedekben, és kalauzolta titkos élvezetek felé. Tette mindezt diszkréten, atyai felelősséggel, de sohasem túl bizalmaskodva. Más világ tartoztak ők ketten, s a lelkes ifjú hölgy csupán látogatóban járt csupán az övében.

Ennek okán esett meg, hogy Valentiene személyesen hívta meg az eljegyzési báljára. Hallott már a fiatalemberről, aki elnyerte a hajadon szívét, s ki valójában nem is tudta milyen szerencsés, hiszen London rejtőző világában tett körútjainak hála, menyasszonya rendkívül szerteágazó ismeretekre tett szert az élet dolgaiban.

 A boldog férjjelöltet William Sommersetnek hívták, aki törekvő, de nem törtető aranyifjú volt, és saját erejéből gazdagodott meg.  Alacsony származása miatt azonban nem nyerte el Sir Weatherborrow tetszését. Még akkor sem, ha egykoron, szűk negyven éve, maga a jó lovag is hasonlóan szerény körülmények közül indult, és felemelkedése során számtalanszor feszegette, sőt át is lépte az úriemberség íratlan szabályait. Mindennek emléke még most is kísértette Sir Weatherborrow képmutató lelkét. Biztosan így volt, mert ő London Királya maga gondoskodott róla.

Ez volt az egyik oka egyébiránt annak, hogy a leendő após sohasem kedvelte meg, sőt jelenlétét elviselni is csak nehezen volt képes. Mert ha az ifjú Sommersetben egykori, vadul opportunista önmagát látta, benne azt a nagyságot és hatalmat, melyet oly sikertelenül vágyott elérni. Ezen túl London Király sokat, már-már illetlenül sokat tudott a leendő após, a tisztelt házigazda múltjáról. Ott volt minden, a lánya származására vonatkozó apró részlet, a kétes, ám szerencsére bizonyíthatatlan üzleti ügyek, kétes alkuk és nyerészkedések.  Minden, ami ahhoz kellett, hogy Valentiene apja fenntartsa a látszatot.

 

 Egy olyan fényűző mulattságra, mint az esti eljegyzési bál, minden vendég sokáig és alaposan készülődött, s ez London Királyára különösen igaz volt.

 Két forró fürdőt is vett a délelőtt folyamán, zsírsűrű izomlazító krémekkel dörgölve végig az egész testét, majd déltájban két, kiöregedett, porosz erőember vaskos mancsai alá feküdt, akik miután elköszöntek a cirkusztól, kitanulták a csontkovácsok erőt és nem kevés bátorságot igénylő mesterségét. Az ő szolgálatában az lett a tisztjük, hogy annak fogásait rajta gyakorolják. Ízületek, porcok roppantak, izmok tolakodtak vissza oda, ahol az anatómia szent törvényei szerint lenniük kellett volna, közben testébe újra és újra ördögi kín nyílalt.

Készülődése utolsó fontos állomása, tekintve, hogy a megfelelő öltözék kiválasztása a legkisebb gondot sem jelentette ennyi év tökélyre csiszolt gyakorlata után, a kínai akupunktúra volt. Tűk százai az ősi tudás által meghatározott helyeken, hogy bevégezzék a korábban megkezdett tortúrát és enyhítsék a fájdalmát, legalább erre az éjszakára. Végezetül jött a borotválás, a szakáll igazítás, a fekete öltöny és a francia kölni.

Valamint a két átokverte vasfából készült bot, örök társai és végső támaszai minden alkalommal, mikor csak kimozdult az otthonából.

London Királya készen állt az estére.