Az évszázadnyi évtized: Behetmót

3.

 

Azonban azon a reggelen minek előestélyén Bristolba küldte famulusát morózusan, törődötten kelt ki ágyából. A West Ferry Roadot köd ülte meg, melyen újra és újra áthatolt a folyón haladó uszályok kürtje. A köd nyirkossága valamiként áthatolt otthona falain, megülve az ízületeit és a hangulatát. Hosszú, forró fürdőt vett, majd vastag háziköntösébe burkolódzva, teával a kezében leült az egyik hatalmas ablak elé.

Esti nyomasztó álma, most is kísértette. Madártávlatból figyelte, hogy a londoni köd lassan kinyújtózik Bristol felé, mintha csak Boumont cipelte volna magával, húzta volna maga után, át Nyugat-Anglián, egészen kikötő városig. Látta maga előtt, ahogy famulus köpenyes alakja végig surran az ódon háztetőkön, át a köd lepte sikátorokon, míg rá nem akadt a kúriára. Olyan volt, mint a gótikus katedrálisok torz vízköpői, melyek a magas párkányokon gubbasztanak, árnyas, csipkés kőerdeikben. Sokáig kucorgott az esőmarta, mohás kőoszlopon, ízről ízre vizsgálva meg a roskatag lakot és a pusztuló birtokot. Sokáig várt, majd mozgásba lendült. Fekete, olajos folt volt csupán, mely átsuhant a ködlő bristoli éjszakában. Ködfodor volt mindössze, mely mozdulni látszott az akaratlan szemtanúk látómezejének szélén. Árnyék, mely kivált, majd visszaolvadt az őt körülvevő sötétségből. Semmi és valami, csupán egy zavaros foszlány, melyet az emberek rögvest kizártak az elméjükből.

Olykor, főként ily lidérces álmai utáni reggeleken sokáig kísértette a gondolat, hogy valójában ő sem sokkal több mások szemében, mint holmi rút, oda nem illő jelenés.

Látomásálma csupán addig tartott, hogy famulusát elnyeli az ódon kúria. Tudta, hogy Boumontnak nem állja majd útját, se fal, se zár, sem ajtó. Léptei hangtalanok lesznek a repedezett, korhatag parkettán, és settenkedő alakját nem árulja el a rothadó függönyökkel rosszul eltakart ablakokon át beszűrődő átkos holdfény sem. Nem, hiszen sűrű köd ülte meg azon az éjjelen Bristolt. Köd, melyet ő hozott magával.

Tudta, hogy így lesz, ezen a reggelen mégis törődötten, kialvatlanul ébredt, mely a kellemetlenségek, sőt a komoly nehézségek előjele volt legtöbbször.

Megtiltotta a cselédségnek, hogy behozzák neki a reggeli újságokat, meghagyta, hogy gyűjtésék össze őket, és csak a déliekkel együtt tegyék az asztalára.

A hermetikai szimbolika kedvelte a látszólag egyszerű, valójában mégis összetett példázat képeket. A jól működő dolgokat gyakorta hasonlította gondozott kertekhez, rendben tartott könyvtárakhoz. Olyasmikhez, melyek stagnálnak, vagy szemmel látható módon alig változnak. A problémákat viszont mindig valamilyen dinamikus dologgal írta le. Ilyen volt a csendes tó vízébe hajított kő, és az általa keltett hullámok esete, melyek felzavarták a felszínt.

Lelke megnyugtatása érdekében végig gondolta ennek a bizonyos kőnek és az általa keltett hullámoknak a dinamikáját. A kő maga éppen úgy lehetett, Boumont személye, mint a betörés, melyet végrehajtott. Famulusának sok rossz tulajdonsága mellett kevés igazi gyengéje akadt. A holdfény, az az átkos holdfény, mely befolyással volt félig emberi, félig állati énjére ezek közé tartozott. Boumontot valósággal megbabonázta eme égi vándor sápatag arca és fénye. Főként, ha az ablakon át látta. Ezzel a sajnálatos hiányossággal sokszor volt már alkalma szembesülni, ám egy 1872-es prágai eset során csaknem végzetes gyengeségnek bizonyult.

Ám álmában tegnap sűrű köd ülte meg Bristolt, elrejtve a Hold arcát és sugarait famulusa elől. Nem, ez ezúttal nem lehet akadálya terveinek.

Tovább terelte hát gondolatait, a betörés felé. A vén bristoli tulajdonában lévő kincs páratlanul értékes volt, egyediség megért volna minden botrányt és felhajtást. HA, és ez egy nagyon fontos HA volt ebben a történetben, az övé lett volna. Ám így semmi értelme sem lenne híresztelnie az otthonát ért kárt. Emellett Bazil beszámolt neki arról, hogy nem ez az egyetlen csecsebecse melyet feltehetően kétes körülmények között szerzett a család az előző nemzedékek során. Volt hát még mit féltenie a nyilvánosságtól. Nem. Aztán meg, famulusa szavai alapján, a vénség, és ő eléggé hasonlítottak. Olyasfélék voltak, kik jobb szerették maguk intézni az ügyeiket. Ő sem terjesztette volna, ha eltűnik tőle valami. Oh, dehogy. A tolvajok után küldte volna Boumont, hogy tegye, amihez a legjobban jól ért, miközben ő maga csendesen szivarra gyújt és portóit tölt magának.

Az aggastyánnak viszont nem volt Boumontja.

Nem volt hát kő, mely hullámokat vetett volna. Nem voltak hát szomszédok, bámész járókelők, utcakölyök, vagy bárki, aki megláthatta volna famulusát.

Álma mégis nyugtalan volt, s rég megtanulta már, hogy hiba lenne alábecsülnie az efféle előjeleket.

Késő délután volt, mikor Boumont visszatért. Nem járult elé, és nem is szólt hozzá, csupán letette a mögötte lévő asztalra a zsákmányt rejtő bőrtáskát. Mint mikor egy véreb cipeli a vadászhoz az elejtett állat véres tetemét.

 Egyetlen kurta intéssel elbocsátotta. Sikerrel járt, de nem dicsérte meg érte. Nem volt rá képes, mert azzal nem az alkotó, kifinomult terveket szövő elmét ismerte volna el, hanem a ravasz és kíméletlen állatot. Lénye azon részét, amit logikátlan módon, de már-már gyűlölt magában.

Több szivart is elszívott még, mire hajlandó volt valóban tudomást venni a zsákról. Felvette és óvatosan méregette a súlyát. Nem volt olyan nehéz, mint az a másik, amit Towerben őriztek, no de miért is lett volna? Századokkal ezelőtt abbahagyták cicomázását, hogy újabb és újabb korok igényeihez igazítsák. Kiemelte és megforgatta tömpe ujjai között. Kiváló aranyötvözetből készült, kissé talán egyszerű vonalvezetésű fejék volt, hat mesterien metszett ékkővel. Hatalmat sugárzott, megalkuvás nélküli nyers erőt, a brit trón igaz nagyságát. Párja nincs darab volt, majdnem vele egyidős. Ahogy az ujjai között forgatta felrémlettek benne a régi emlékek. Henriknek, a nagy vallásreformernek hosszú uralkodása, az azt követő szűnni nem akaró zűrzavar, a Csatorna vízén lángoló Armada és a Globe, ahol mestere olyan sokat játszott, saját maga és az ő szórakoztatására, hogy aztán újra rangjához és neméhez illő ruhát öltsön, mint Erzsébet udvarhölgye. Az ő társa volt egy hosszú életen át, majd az ő tiszteletére lett  magiszterré, még ha a maga sajátos módján is.

Nem tette a fejére, s nem csupán tiszteletből. Nem is illett volna rá. A széles, golyó fejére, a háromszögletű füleivel és dús fekete bundájával azok között. Nem volt tükör az otthonában, Boumont volt az élő képmása, nem volt szüksége rá. Ötlábnyi bundás test, majd olyan hosszú, minden lépésnél himbálódzó dús szőrzetű farok, háromszögletű száj és orr, felettük sárga szemek. Egy Tudor korabeli magisztra, a babonák boszorkányának famulusa, a termetes fekete macska, akit mestere és pártfogója Behemótnak nevezett el, s aki két évszázaddal később maga is Hermész ötödik septumának magiszterévé lett.

Egy macska, kezében a királyi koronával. Még jó, hogy egyetlen tükör sem volt az otthonában! Micsoda bizarr látványt nyújthat most! Kurta, ragadozó mosoly szaladt át az arcán, majd, mint egy régi rossz szokásként megnyalta az orrát a nyelvével.

 

„Bulgakov macskájának, aki felszállt a moszkvai villamosra”