A khor 4. fejezet 5.rész

 ***

A kapu mögött nem találtak semmit, amivel elbarikádozhatták volna, így tovább rohantak, befelé a lassan sötétbe boruló épületbe. A belső udvar hatalmas volt, de egyetlen zárható ajtó sem nyílt róla. Fenébe vele! Az inkvizítor hirtelen balra fordult és átrohant az árkádok között.

– Fényt láttam! Talán a nővér.

A hátuk mögött torz hangon gyerekek kacagtak. Gyerekek? Morriganra még hogy gyerekek! Pedig valaha azok voltak. Kallómiában szenvedő apróságok, azért viseltek piros csuklyát, fehér szegéllyel. A hagyomány szerint elűzte a rontást, mely a kallómiát hozta. Ha elég bolond lett volna megérinteni az egyiküket, érezte volna milyen forróak, annak ellenére, hogy évszázadok óta eltávozott belőlük az élet melege.

– Várjatok! – hallotta a kapu felől. – Apa, anya! Várjatok!

„Állj meg és vess véget neki” – hallotta újra Carmogor hangját. „Tedd, amihez értesz és hozd el számukra a megnyugvást. Az átok elmúlik róluk, ha a kezed által, az óistenek akaratából pusztulnak el, ezt jól tudod. Hiszen Úr vagy az istenekre!”

– Óhitű – kiáltott rá az inkvizítor – Erre!

Tovább rohant. A folyosó végi terem padlóján holtak hevertek, egyenruhás katonák és inkvizítorok. A nővér mellettük térdelt és imádkozott. Középen három ember magas lázlidérc szobor. Ezért tudnak hát bejutni a szentélybe a kis szörnyetegek, mert a város egykori lakói gondoskodtak róla.

– Bassza meg! – köpött ki keserűen.

Balja ujjai a bőrtokra siklottak.

– Anyu! Apu! – sivalkodtak a vörös csuklyás apró rémségek.

A lelke mélyén várakozó szörnyetegnek felkacagott „Ó igen, a gyerekek. A sok gyerek, akik a te gyávaságod miatt nem születtek meg, mert önző és kicsinyes voltál. Magadra gondoltál akkor, mit sem törődve az asszonyokkal, aki éltek, megöregedtek és egyedül haltak meg. Egyedül, mert te nem akartál gyereket. Akkor? Mit törődsz most velük? Szörnyeteg vagy, és egy szörnyeteg nem védi meg a gyerekeket. Megöli őket, ha kell!”

– Ne hagyjatok itt, apu!

Aranykék tűzgömb szállt a homályba, megvilágítva a feléjük özönlő élőholt gyereksereget. Az inkvizítor időközben talpra rántotta a nővért, és egy ajtó felé tartott vele. Valóban nagyon kemény lehet a feje, ha nem hallja meg ezt az angyalhangú könyörgést.

– Jön, vagy marad? – kiáltott vissza rá az ajtóból.

 Balja elengedte a bőrtokot. Ment.

A helység apró szoba volt, talán papi cella lehetett egykoron, egyetlen kicsi ablakkal. A korhadt ágyat és a szekrényt az ajtó elé tolták, majd az inkvizítor teljes súlyával neki feszült. Lábak százainak hangja hallatszott odakintről, ahogy közelítettek, majd megálltak a túloldalon. A könyörgés elhalkult, de nem maradt abba.

– Mire várnak? – suttogta az inkvizítor.

Megrázta a fejét, hogy legalább egy kicsit kitisztuljon a zsongító gyerekhangoktól.

– Ezeknek nem szokása az erőszak – lépett el az ajtótól és leült a fal mellé.  – Nem fognak betörni.

– Ha így van, mi végzett az embereinkkel? Nem láttam rajtuk sebeket, csak fekete foltokat. Bergamonra, hogy ezek végeztek velük, de ha nem tudnak betörni egy ajtót hogyan jutottak be? A kapu zárva volt, valószínű, hogy az ablakokat is elbarikádozták. Hogyan?

– Valaki biztos kinyitotta az egyik ablakot, talán egy nővér, aztán mire észbe kaptak már százával nyüzsögtek idebent. A nőkre sokkal erősebben hat a hangjuk, mint a férfiakra – dörzsölte meg a tarkóját és pipát húzott elő. A lelkében vonyító szörnyeteg pillanatnyilag elhallgatott, de tudta, hogy most, már egyre gyakrabban ébredt majd fel, ha kedvére való dolgot talált, és nem fog egyhamar újra békét hagyni neki. – Igaz, nővér?

 ***

Theresa a földön ült és maga elé bámult. Egészen addig, míg feljebbvalója talpra nem rángatta ima közben, meg sem hallotta őket, miként a belőlük áradó sóvárgást sem érezte, hogy valaki segítsen rajtuk, hiszen ők csak gyámoltalan gyerekek. Fájdalom hasított belé, ott ahol az önkezével ejtett seb volt. Szerencsétlen gyerekek, akikkel kegyetlenül bántak.

– Azt akarják, tudni, hogy mi a nevük, hogy mondjam meg, hogyan hívják őket! – suttogta kétségbeesetten. –  Mennyien vannak, oh Bergamon! – temette az arcát a kezébe.

– Nos, a válasz ezek szerint, igen – gyújtotta meg a pipáját az óhitű. – Nevet akarnak, ami minden gyereknek megadatott, csak nekik nem és egy szerető szívet, aki értük dobog, se mert ezt megtagadták tőlük az istenek átkot mondtak a városra, mert ezzel őket és törvényeiket sértették meg.

Odakintről lassú és halk énekszó hallatszott.

– Altató dal, amit nekik sohasem énekeltek. Üljön le! – intett az inkvizítornak. – Itt leszünk reggelig.

– Én azt addig nem fogom bírni – nyögte Theresa – Nem akarnak elhallgatni!

– Nővér, vegyen erőt magán! – utasította az inkvizítor, de a nő ezúttal nem tudott engedelmeskedni. Kezét a fülre tapasztva zokogni kezdett.

Nem kárhoztatta érte. Mikor egy átokban Morrigannak is része volt, az mindig elemi erővel hatott az emberek lelkére, kérlelhetetlenül fúrva magát a bőrük alá, egészen addig, míg célt nem ért. 

– Ha van, bármi fogalma arról mit csináljunk velük, akkor hallgatom! – fordult az inkvizítor, felé.

 Látta a szemében az indulatot, hát, ha lassan is, de végül hozzá is eljutott az apróságok dala. A dühös, türelmetlen apát látta benne, akivé lehetett volna, ha születnek gyerekei. Az apát, aki derékszíjjal verte volna el őket, ha engedetlenek, ezért is fogott rajta nehezebben a könyörgő dal.

– Vannak nagyon rossz évek, amikor a kallómia egyenesen halálos tud lenni. Nedves, meleg évek, amikor minden második lázas gyerek belehal. Ez, egy akkora városban száz és száz gyereket jelent és megannyi kétségbeesett anyát és apát. Itt is ez történhetett és nem is egyszer, hanem sok, egymást követő évben. Képzeljenek el a várost, melyből lassan eltűnnek a gyerekek. Milyen csöndes, milyen elveszett.

Mélyet szívott a torokkaparó dohányból. Szüksége volt rá, hogy folytatni tudja.

 – Az óistenek olykor kegyetlenek az emberrel, hiszen nem szeretik, sőt néhány egyenesen utálja a fajtánkat. A sok éven át tomboló kallómia maga is egyfajta átok, olyan, amit bármilyen nehéz is, el kell fogadni. Rossz helyen áll a város, ennyi az egész. El kell temetni a gyermekeket és elhagyni, ilyen egyszerű és egyben kegyetlen is. Itt nem így tettek. Nevezzük akár ostobaságnak, akár dacnak, de nem törődtek bele. Addig faggatták az óistenek papjait, amíg azok ki nem találták, hogy a kallómiát terjesztő lázlidérceket be lehet csapni. Ők az élők melegén élősködnek, ők maguk a láz, hát adjunk nekik valamit, amivel jól belakhatnak.

– A gyerekeket – morogta az inkvizítor.

– Őket. Más valaki gyerekeit természeten. Biztos vagyok benne, hogy Eshuronból, és a környező városokból sok gyerek tűnt el annak idején. A szobrok jelölhetik azokat a házakat, ahová zárták őket, így a lázlidércek rajtuk élősködtek, nem a torkvestoriakon. A baj csak az – szívott nagyot a pipából – hogy a lidércek olyanok, mint a rovarok, melyekhez hasonlítják őket és mikor elmúlik a nyár, a vérszívók elpusztulnak, a lidércek pedig visszatérnek az iszapba aludni. Hosszú és nagyon rossz „nyár” volt ez az ittenieknek, de egyszer csak véget érhetett volna, így viszont a lidérceknek mindig bőséges volt az élelem. Ki tudja meddig tartott, egy vagy két emberöltőig is akár, amilyen gyorsasággal az isteneink cselekszenek.  Az igazi tragédia az volt, hogy ha egy gyerek egyszer elkapta az kallómiát és túlélte, többé nem betegedett meg tőle, így haszontalanná vált az itteniek számára. A képzelőerejükre bízom, hogy mi lett velük. Az évek pedig teltek. Fogadni mernék, hogy valamelyik eltorzult elméjű városatyában végül felmerült az ötlet, hogy az elrabolt gyerekek utódai jó szolgálatot tehetnek nekik. Névnélküli, emberszámba sem vett szerencsétlenek lettek, áldozatok az eltorzult szertartások során, míg az egész elborzasztó ötletből szépen lassan szokás vált, a mindennapok része, s mikor pedig valami eléggé természetes lesz, már fel sem tűnik annak igazi mivolta. Így lett lidércodú a gyermekóvó istenek eme templomából is, hiszen a bába is világra tudja segíteni az újszülöttet, de csak a lázlidérc kímélheti meg a kallómiától. Nem tudom mire figyeltek fel az óistenek. A sok halálukban névtelenül bolyongó lélekre, a bemocskolt templomra, vagy egy szerencsétlen gyermek könyörgésére, mielőtt eljött volna az az éjszaka és mindegy is. Azon az éjjelen, amikor magasan jártak és fényesen ragyogtak a holdak, Maeve és Morrigan együtt jöttek a városba. Szinte hallom, ahogy a föld felsír a lépéseik nyomán, és látom, miként szólítják mindketten a névtelen lelkeket, ahogy a város összes gyermeke egyszerre sír fel és hallgat el egy végtelenül hosszú pillanattal később, mindörökre.  Ezer és ezer gyermek lelke száll az égbe, hogy a testük otthont adjon az elveszetteknek, a névteleneknek, a sohasem szeretetteknek. Torkvestor anyáit és apáit, a saját szülötteik pusztították el egyetlen éjjel alatt, a világ pedig dermedten nézte, ahogy a megteszik. Lemerném fogadni, hogy azon az éjjelen vöröslött mindkét hold.

 Kiverte a hamut a pipából.

– Így történt? – kérdezte elkínzott hangon Theresa, de látta, hogy számára valójában mindegy, így történt–e. Szenvedett a gyermekek hangjától, és a megváltoztathatatlan dolgok esetében, mint most ez, a hogyan és miért lényegtelenné válik.

– Talán – vont vállat. – Azt tudom, hogy az élőholtak nem tudnak beszélni, nincs nekik mivel, csak a kintiekhez hasonló átoktól életre kelt szerencsétlenek képesek rá. Talán nem így történt, de mindazt, amit láttam, a sebek, a lázlidércek, a könyörgésük, és amit a többi átokkal sújtott városról tudok, engem erre enged következtetni.

– Meghallgattam a mesét – lépet az ablakhoz az inkvizítor – de mi sül ki ebből? – vette szemügyre a szűk nyílást. – Ülünk és várunk, amíg elmennek?

– Ez volna a legbékésebb – sóhajtott nagyot. – Az isteni átok élteti őket, hiába is gyújtanánk fel, vagy szabdalnánk szét az összest, még ha képesek is volnánk rá, akkor sem történne semmi. Egy éjszakára eltűnnének, de holnap ilyenkor újra a várost járnák. Ha Bergamon maga sújtana le a városra minden tüzével, az sem szabna gátat nekik, akkor a lelkeik kóborolnának tovább a lápon.

– Kecsegetető – telepedett le a fal mellé az inkvizítor.

***

Theresa aludt és álmában Mantenia vöröslő dombjain sétált. Meleg, ősz eleji szél fújt, bele–belekapva a sötétbarna hajába. Ő sohasem növesztette meg ennyire, de az anyja és minden manteniai férjes asszony így hordta.  Furcsán jóleső érzés volt az ujjai közé fogni és végigsimítani rajta. Furcsa, ismeretlen érzés.

A távolból az aquianai székesegyház hét harangját hallotta. Gyerekként, jóval azelőtt, hogy katonanővér lett, szerette volna, ha a szüleihez hasonlóan ő is ott esküdhetne majd. Hiába nem voltak nemesek, az apja családja nagyon tehetős volt, így engedték nekik, hogy a rangosak templomában, Bergamon vikáriusa előtt mondják el az esküjüket. Az anyja mikor oda vitte misére, minden alkalommal megmutatta neki melyik oltár előtt térdeltek.

Apró lábak suhogtatták a domboldalt borító vörös füvet. Megfordult és egy kisfiút látott felé futni. Hat lehetett, vagy annyi se és kezeit óvatosan összezárva maga előtt igyekezett hozzá. Mezítláb volt, és Theresát aggodalom töltötte le, hogy felsérti a lábát, az éles fűvel.  Leguggolt és a karját nyújtotta a kicsinek.

– Na, mit találtál? – kérdezte kedvesen.

– Békát! – kurjantotta fiúcska és Theresa szeme elé emelte a kezeit majd szétnyitotta, hogy megnézhesse magának a kis állatot. Vörös, lápi béka volt, hangos, de ártalmatlan jószág, ő is sokszor kergette őket gyerekkorában.

– Megtarthatom? – nézett rá a gyerek, könyörgő szemekkel.

– Mit kezdenél vele? A békák a tóban laknak, te pedig egy házban. Biztos nem érezné túl jól magát távol a többi békától. Neked is hiányoznak a pajtásaid, ha nem látod őket minden nap, ugye?

– Ó! – vágott csalódott arcot a kisfiú. – Én játszanék vele, mindennap, ígérem, hogy ne legyen egyedül! Akkor megtarthatom?

– Megígérem, hogy eljöhetsz hozzá, amikor csak akarsz, de neki a tóban van az otthona. Te is szeretsz minden este haza menni, és a saját ágyadban aludni a móka után. Szerintem ő is így van vele.

Látta az arcán, hogy ne ilyen válaszra számított, de egy béka nem volt éppen tökéletes gyerekjáték. Ha nagyobb lesz, kaphat egy kiskutyát.

– Gyere – fogta kézen és elindult vele a tavacska irányába.

A parton még három gyerek játszadozott, vizet fröcsköltek egymásra, vagy nádbuzogánnyal kergették a másikat. A dajkája, Deana ült mellettük és feléjük intett, amikor meglátta őket. Öregebb volt, mint emlékezett rá.

– Látom az úrfi megmutatta, amit talált – mosolygott.

– Igen – felelte és az ő arcára is kiült a mosoly.

Az egyik gyerek vörös hajú kislány volt, olyan négy éves forma, rá hasonlított ennyi idősen. Virágok voltak a hajában, és vidáman nevetett.

A tóhoz vezette a fiát és mellette maradt, amíg az nagyon óvatosan visszaeresztette a békát a vízbe, majd szomorúan integetett utána, aztán engedte, hogy visszaszaladjon a többiekhez. Letelepedett dajkája mellé. Bergamonra, de szépek ezek négyen!

– Szépek? – hallott egy hangot a háta mögül. – Mi a nevük?

A vörösbe boruló ég előtt, haragos rőt fellegeket kergetett a hirtelen feltámadó szél. A hang irányába fordult. Megviselt, de mégis tökéletes vonalú ezüsttel futtatott fekete páncélos férfi tartott felé, a feltámadó szél bele–belekapott a vértezetre erősített szavakkal telerótt sárga és bíbor szalagokba.

– Megkérdezem ismét – szólalt meg azon a hangon a páncélos, amint az óhitű, ott, akkor bányában. A hangon, ami nem egy emberhez tartozott. – Mi a nevük?

Visszapillantott gyerekek felé. Előtte álltak mind a négyen, arcukat vörös csuklya takarta. A tóból mintha szúnyogzümmögést hallott volna. Bergamon!

– Nem tudod, ugye? – lépett el mellette a páncélos – Nem adtál nevet azoknak, akik nincsenek is…

 ***

Valaki talpra rántotta. Sebes balkéz nyúlt előre mellette és fáklyát tartott a közeledő rémségek felé. Az óhitű! A fáklya fénye egy számára ismeretlen kicsi, gyermekarcokkal gazdagon díszített falú helységet világított meg. Négy, emberarcú istenség szobra fogta körbe a szobát, középen egy alacsony márványkáddal.

– Hol…

– Nagyon… – ütött balra a fáklyájával a férfi –… nagyon… – rúgott bele valamibe –… nagyon rossz helyen. Vissza! – kiáltott rá a közeledő rémekre.

– Hogyan? – kérdezte még mindig kábán Theresa.

Válasz helyett a másik megragadta és a kád felé vonszolta. Arannyal futtatott fehér sálszerűség hevert benne.

– Én is ezt kérdezem. Arra ébredek, hogy nincs ott, az ajtó nyitva, dögök sehol! – kapta fel a sálat és elkezdte a kezükre tekerni.

– Mit művel? – pillantott rá értetlenül.

– Az egyetlen istenekverte dolgot, ami eszembe jut.

 Hallotta a hangján mennyire rémült. Bergamonra, mit tett? Az óhitű elhajította a fáklyát és letérdelt s mivel össze voltak kötve, kénytelen volt vele térdelni. Az apró szörnyetegek lassan köréjük gyűltek, majd megálltak. A férfi előrenyújtotta mindkettőjük összekötött kezét, szemét lehunyva vette egy nagy levegőt és belefogott.

– Én… Kargyroth Mogoron Mahalnak, Morrigan keze ezen a világon… a bocsánatotokat kérem! – mondta ki nehezen. – Anderi, Myca, Ynka, Zara, Maravid, mert nem szerettelek, nem öleltelek, hogy nem védtelek meg. Nem voltam büszke apa. Megannyi gyávaságáért kérem a megbocsátásotokat! Dis, Hala, Floris, Gunhir! Fiaim és lányaim, ki sohasem születettek meg. Senki se viseli a nevemet, nem hozzá rá többé se jót se rosszat. Legyetek hát gyermekeim és fogadjatok el apátokként!

 Theresa érezte, ahogy a kezükre tekert fehér anyag átmelegedik. Már tudta mi ez, mert ők bergamoniták is ismertek ehhez hasonlót, ebbe tekerték a papok először az újszülöttet, ebben adtak nevet neki. A gyermekóvó istenek szentséget megóvta az anyagot ennyi éven át, talán pont ezért a percért. Azért, hogy jöjjön valaki, aki magához öleli ezeket az elveszetteket. Én lennék az, uram? Én, a gyerekgyilkos?

 A vörös csuklyás apróságok kikerekedett szemekkel figyelték őket. Látta rajtuk, mire várnak. A férfi, aki sohasem volt apa meg tette, amit kellett, most hát rajta volt a sor.

– Mondd, amit érzel – pillantott rá. Nem sürgette, nem is kérte, csupán bátorította.

Bergamon, segíts, könyörgött.

– Nem adtam neked nevet – suttogta. – Nem akartam, hogy a világra gyere, azok után, ahogy fogantál, nem mertem akarni. Te nem tehettél semmiről, se az apád bűneiről, se az én gyengeségemről. Nem tudom, lány, vagy fiú lettél volna, de remélem, ha egy napon Bergamon elé kell állnom, ott leszel a jobbján és a bocsánatodat kérhetem. Legyen a neved Rhú, ha a lányom lettél volna, és Ocra, ha a fiam. Kérem, a Fények Urát engedje, hogy ha csak egyszer is, de magamhoz öleljelek és elmondhassam neked, hogy több szeretett érdemeltél volna, mint amit kaptál, hogy jogod lett volna élni, mert ártatlannak születtél volna, mint minden gyerek.

A körülöttük álló gyerekrémekre emelte a tekintetét.

– Viseljétek gyermekem nevét, és ha a sors engedi, a szóljatok értem pár jó szót előtte, én pedig úgy magamhoz ölellek benneteket, ahogy őt kellett volna. Bocsássatok meg azért, mert eddig nem tettem.

Kocka fordultával 5. fejezet

 

1986. november 01. Szombat

 

Betthany némán ült Nathan ágyával szemben. A sérült, öntudatlan fiút kötések borították, és ugyanolyan sárgás infúzió csöpögött a karjában, mint neki.  Körülötte orvosi műszerek sokasága.

Itt ült egész este, és végig a nap folyamán, küzdve a hullámokban rátörő rosszulléttel, a szaggató fejfájással és a bűntudattal, őrizve az álmát, amíg fel nem ébred. Az egyik nővér időnként bejött hozzájuk, és lecserélte a kiürült infúziós tasakokat. Éppen úgy, ahogy a két másik fiúnak egy kórteremmel odább, és Matthew-nak is.

A férfi valamikor a délelőtt bejött hozzá. Betthany úgy hitte azért, hogy a bocsánatát kérje, a történtek miatt, ám az ágyban fekvő Nathan látványa elnémította Matthew-t.  Nem kárhoztatta érte. Maga sem volt képes magyarázatot adni arra, mi történt pontosan velük a Harker-házban, és miért támadtak rá a srácokra ahelyett, hogy megmentették volna őket.

 Matthew így csupán szótlanul megállt a fiú ágya mellett. Talán éppen úgy, ahogy Howard Slocombe és Robert Duncan is tette ezt a saját fiáénál.

Betthany elnézte őket.

„Vajon Nathan is így tudja?”

„A legjobb hazugságok azok, amiket magunknak mondunk.”

Jó hazugság lett volna, ha azt mondhatja magának, Nathan, Matthew és az ő fia, aki azon az első és utolsó közös, keserédes éjszakájukon fogant 1969-ben. Annyi homályos és zavaros emlék között, melyet arról estéről őrzött, elfért volna ez is.

Jó hazugság lett volna. Csaknem igazság hazugság, mert Nathan, az ő fia kellett volna, hogy legyen, mert Nate megérdemelt egy ilyen apát. Matthew vajon elhitte, el akarta volna hinni, éppen, úgy ahogy ő?

Mondhatta volna a férfinak is az elmúlt félévben, nem önmaga, hanem Nathan miatt. Ám nem most, és nem ezek után.

Egy idő után Matthew leült Betthany mellé.

Egy idő után Betthany megfogta Matthew kezét.

Így maradtak, egymás mellett, némán, sosem volt családként, amíg Howard Slocombe hatalmas alakja meg nem jelent az ajtóban. Örökké zord, szigorú ábrázatán nem látszott sem az átvirrasztott éjszaka, sem a fia miatt érzett aggodalom. Ettől érzéketlennek tetszett, ám Betthany tudta milyen hatalmas önfegyelemre van szüksége a rendőrfőnöknek, hogy kordában tartsa a benne szunnyadó indulatot.

– Matthew, kimennél, kérlek? – pillantott Slocombe a beosztottjára. – Veled majd később beszélek.

A férfi lassan bólintott, és csendesen felállt. Főnöke becsukta mögötte az ajtót.

– Látom, használ – intett a fejével a Betthany karjából csöpögő infúzió felé. – A Catsworthnél mondták, hogy fog, de magam akartam látni.

Ő is mondani akart valamit, de nem tudta hogyan. A rendőrfőnök eljött értük a Harker-házhoz, és kihozta mind az ötjüket. Cselekedett akkor, mikor őket elborította a téboly. Igen, talán ez volt rá a legmegfelelőbb szó. Téboly. Megtette, azt, amire ők, nem, amire ő, képtelen volt. Cserbenhagyta a fiúkat. Cserbenhagyta Nathant.

– Főnök… - kezdett bele nehezen, de Slocombe megállította.

– Nem fogsz magyarázkodni, mert nincs miről – közölte komoran. – Amikor behoztak benneteket, mindegyikőtök zavart volt, a fiúk félrebeszéltek. Vért vettek, és a gép reggelre kidobott valamit. A felét sem értettem, de nehézfém mérgezést emlegettek, főleg ólmot és higanyt, meg még valamit… – morogva legyintett. – Kértem pár szívességet a Catsworth-ösöktől, ők már szétnéztek a házban….

– …de a nyomok – próbált közbe szólni Betthany. – Azok után, ami történt, az helyszín…

– Igen, helyszín. Most már az – folytatta a rendőrfőnök pillanatnyi megingás nélkül. A hátsó kertben van egy befedett kút. Nagyon mélyre kellett ásni a vízért, hiszen a ház dombon áll. Ám ott van. Ólommal és higannyal tele. A Harker-ház lakói ezt itták, ezzel mosták ki a ruháikat, és mosták fel a padlót. Éveken át. A fa, meg a tégla pedig felszívta.

Slocombe leült Betthany mellé a székre. Az megroskadt alatta. A férfi nem nézett rá, csak sorolta tovább.

– A nedvességtől a fa korhadni kezdett, a szárazságtól pedig porladni, mígnem leülepedett a padlón, így bárki, aki csak rálépett, felverte és belélegezte. Embere válogatja mennyire erős a hatás, de olyan koncentrációban, mint ami a házban van, már rövid idő alatt is kiválthat bizonyos tüneteket. Érzékszervi zavart, dezorientációt, sőt akár hallucinációt is. Ebből gondolom érthető miért volt kísértetház híre a helynek?

Bár a rendőrfőnök nem várta tőle Betthany bólintott. Az a tizenöt perc, amire a legtöbben vállalkoztak, nyilván csak múló rosszullétet és pár kusza pillanatot eredményezett. Ők azonban mindkét alkalommal, sokkal több időt töltöttek odabent, így a hatás is erősebb volt,

– A polgármester nem akart ügyet csinálni belőle. A „mérgező ház” híre akkor is elég rosszul venné ki magát, ha hamarosan elbontják az egész épületet, csakhogy a Catsworth mást is talált. Testeket, a pince padlója alá elásva. Nem is keveset, ami azt illeti. Némelyik olyan torz, mintha megolvadtak volna a csontjai. Azt mondják sokról már most megállapítható, hogy súlyos nehézfém mérgezésben szenvedtek, hosszú időn, akár generációkon keresztül. Ez meg arra ad választ, hogy hová lettek a Harker-ház eredeti lakói. Így most mindenki ezzel próbál megbirkózni. Zajlik az exhumálás, kezdeni kell valamit a kúttal, és mindezt nem lehet elég csendesen csinálni. Megszagolja a sajtó, mert megfogja – legyintett lemondóan a férfi –, és botrány lesz. Ennek fényében az, ami tegnap történt, szinte apróság. Olyasmi, amiből meg kellene próbálnunk kihagyni a srácokat.

Megértette, hogy ne értette volna. Elég baj zúdult már rájuk, és ki tudja meddig tart, míg felépülnek belőle? Aztán meg, gondolta kissé keserűen, Forlorn Falls megannyi kegyes és kegyetlen titka valamint hazugsága között, ez is megfér majd.

– De Howard… - szakadt fel mégis belőle.

A ház tragédiája háttérbe szorult, úgy felkavarodott benne ez az egész. A tegnap este átéltek rémülete, a bűntudat, mert nem tudta megóvni a fiúkat, annak ellentmondása, hogy milyen volt akkor és milyen volt most a felettese, és újra előtört belőle a szégyenérzet, mert annak idején ő vitte oda a húgát. Hogy mégis ő tehet róla.

– Betthany! – dőlt hátra a székben Slocombe. – Ne mondd, hogy sajnálod, mert e nélkül is tudom, hogy sajnálod, ám nincs miért. Történnek dolgok. – mondta keserűen. –  Olykor nagyon furcsa, rettenetes dolgok, amiket nem tudtunk és nem is akartunk elképzelni. mert ezek arra emlékeztetnek minket, hogy minden felkészültségünk és a szándékunk ellenére is, tehetetlenek vagyunk.

Felettese egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta.

– Nem kérhetem, hogy ne érezd rosszul magad miatta, de azt igen, hogy ne okold magadat. Akkor is, ha ismerlek és tudom, hogy ez neked éppen olyan nehezen megy, mint nekem – ismerte be. – Arthur Roylott annak idején sokszor mondta, hogy az önostorozás helyett segít, ha az ember arra koncentrál, amit már elért. Főleg, ha azt a körülmények és az esélyek ellenére érte el. Itt vagytok egymásnak Nathannal. Vele kapcsolatban sohasem adtad fel, és tudom, hogy most sem fogod – emelkedett fel a megroskadt székből Slocombe, és odalépett a fiú ágyához. – Nem hagytad magára, és bármit is súgnak a hangok a fejedben, ezzel kapcsolatban, és az anyját sem. Egyszerűen csak egy gyerek voltál, aki nem tehetett többet, a város pedig félrenézett. Tudták, vagy csak sejtették, de nem is számított. Ti csak két lány voltatok, akik többet érdemeltek volna egy olyan részeges baromnál, mint Ezekiel. Ezért sem szabad úgy tekintened erre itt és most, mint kudarcra. Apádat legyűrték a sajátja kísértetei, de te, nem ő vagy. Nem ő vagy, és ez a fiú, ha már jobb apát nem, de jobb anyát nem is kaphatott volna nálad.  Azt, aki itt lesz mellette, mikor felébred, akit szólít majd, ha rémálmok kínozzák, és akiről tudni fogja, hogy bár egy napon elengedi, nem mond le róla. Soha.

Furcsa volt hallgatni a hatalmas termetű rendőrfőnököt. Betthany egyetlen korábbi alkalommal sem hallotta ennyit beszélni egyvégtében.  Máskor, mély, elfojtott indulatokkal teli, éppen ezért feszült hangja, most megnyugtatóan áradt szét a szobában, betakarva mindannyiukat, mint egy kissé dörcös, ám vastag és meleg takaró, melyen végül kívül rekedt az önmagával szembeni kétely, és az elkövetkező dolgoktól való aggodalom.

Hitt neki. Egyszerűen hitt neki.

 

***

Korholta magát a kudarca és figyelmetlensége miatt.

Az elmúlt közel három héten többször is megfordult a kocka közelében, amikor Nathan náluk járt, mégsem ismerte fel a jelenlétét. Ennyire eltompultak volna az érzékei az évek során?

 Hiába tudta, hogy, ha az oldalak száma meghaladja a tízet, az nagyságrendekkel fragmentáltabbá teszi a kocka kisugárzását, ezáltal jobban integrálva azt a környezetébe, és, hogy ilyen módon jelentősen nehezebbé válik, a felismerése, még az olyan gyakorlottaknak is, mint amilyen ő volt.

 Nem számított. Minthogy az sem, hogy a kocka szokatlanul kis mérete korlátozta, az általa okozott károkat.

Ez most mit sem számított. Nem volt mentség.

Nem volt, mert a baj megesett, és a hozzá közel állóknak kellett megfizetnie a figyelmetlensége árát. Nem számított, a „miért”, a tény volt egyedül fontos. A kocka itt volt.

Itt volt Forlorn Fallsban. Jelenleg egy kisméretű, veszélyes hulladékok számára fenntartott tartály mélyén hevert, melyet a Catsworth vállalatnak, a Morton - bánya mellett felállított laboratóriumából vett kölcsön. A tárolót ugyan nem erre tervezték, de egyelőre tette a dolgát, és valamelyest letompította a kocka kisugárzását.

Nem maradhatott itt, s bár személyes véleménye szerint sehol sem maradhatott volna ezen a bolygón, erről sajnos, nem ő döntött. Neki most „csak” annyi volt a dolga, hogy visszafejtse a szálakat, egészen a forrásig. Ebben az esetben a mérgező házig. Arthur Roylott sokszor elmagyarázta neki, hogy az önmaguknak mondott hazugságnál, csak egy jobb létezett, az, ami részben igaz volt. Még ma is kutatták a nehézfém mérgezés hosszú távú nemzedéken át ívelő hatásait, és minden felfedezés csak egyre bonyolultabbá és kétségesebbé tette az eddig eredményeket. Ólom és higany, amit a régi bányákban használtak, és ami bemosódva a talajba, majd a vízbe, még ma is kifejtette a hatását, és amiket alaposan magába szívott a Harker-ház. Kapóra jött számára a sok legenda mely körbe lengte a helyet, a rémtörténetek és azok a szerencsétlenek, akiket a pince alá temetve találtak. A „nehézfém mérgezés” szerencsétlen áldozatai. Ám a kút vizét, mely felelt a történtekért, egy földalatti patak táplálta, az pedig valahol a Howler Creeken eredt. Onnan, ahol a régi Morton - bánya is volt, melyet a Catsworth éppen feltárt, és ahol egy rövid ideig Ezekiel Marston is dolgozott.

Ahol ráakadt a „szerencsekockára”.

Megdörzsölte az orrnyergét. Hosszú éjszaka és még hosszabb nap állt mögötte, mire mindennek utána járt. Marston… különös fintora volt a sorsnak, hogy élete, talán egyetlen önzetlen cselekedetével, mellyel meg akarta ajándékozni Nathant, csak még többet ártott a fiúnak. Ezért még sem tudta kárhoztatni. Ezért az egyért nem.

Kezébe vette a tárolót. Egy húsz oldalú kocka.

 Annak, ami annak idején a Harmadik Birodalomban elindította ezt az egészet, csupán hat oldala volt. Ennyi is elégnek bizonyult arra, hogy létrehozza az „embert”, aki a puszta létével felülírta, azt, amit eddig gondoltak, a szofisztikátlan csak evolúciónak hívott „szörnyparádéról”, minként Roylott olyan nagy beleérzéssel fogalmazott a témával kapcsolatban.

Őt, egy másik, a wyomingi Grand Teton egyik sziklabarlangjában talált tíz oldalú hozta Forlorn Fallsba. Felügyelnie kellett az azzal folytatott vietnámi kísérletek hosszú távú hatásait, és az ég volt a tudója, mennyire nem vágyott arra, hogy előkerüljön ez a húsz oldalú sorscsapás. Akkor is, ha igazából örülnie kellett volna, hogy végül megúszták ennyivel.

Megúszták ennyivel?

Ott voltak a fotók a Harker-ház pincéje alól kihantolt testekről. A történetek, amiket az anyjától hallott arról mi zajlott a Reinbornban, a nácik vezetése alatt, és a kiszivárgott kísérleti „eredmények” a szovjetektől, meg a kínaiaktól, amikkel Roylott traktálta.

Megúszták ennyivel?

Remélte, hogy igen. Úgy a saját fia, mind Nathan vagy éppen Harvey érdekében, miként Betthany és Matthew miatt is. Többet, jobbat érdemeltek ennél.

Legközelebb, ha lesz legközelebb, jobban fog vigyázni rájuk.

Telefonált egyet, hogy intézkedjen a kocka elszállításáról, majd kocsiba ült és visszahajtott a kórházba, hogy addig üljön a fia ágya mellett, amíg az el nem alszik, mint már tette annyiszor, amikor kiskorában betegeskedett. Tudta, hogy Andrew-t már kissé zavarja, hiszen kamaszodik, ő „nagyfiú”, akinek nincs szüksége ilyesmire, ő viszont az anyja volt, akinek mellette kellett lennie.

Úton a kórház felé, eszébe jutott a saját anyja. Az, hogy amíg csak élt, reménykedett benne, hogy egy napon a tulajdon lánya megérti és megbocsátja neki azt, amit vele tett. Azt, amit érte tett. Megértette. Éppen annak jóvoltából, amit az anyja véghez vitt, de megbocsátani? Nem, azt nem tudta sohasem.

Talán vele sem lesz másként, és ő sem nyeri el a férje vagy a fia bocsánatát azért, ami történt, ha egyszer fény derül az igazságra vele kapcsolatban. Mégis remélnie kellett, hogy így lesz.

Talán nem ez, a remény, hajtotta mindegyiküket? Ezekielt, Betthany-t, a férjét Howardot, őt magát, és igen, utóvégre a saját anyját is? Nem ez a remény?