A khor 4. fejezet 5.rész

 ***

A kapu mögött nem találtak semmit, amivel elbarikádozhatták volna, így tovább rohantak, befelé a lassan sötétbe boruló épületbe. A belső udvar hatalmas volt, de egyetlen zárható ajtó sem nyílt róla. Fenébe vele! Az inkvizítor hirtelen balra fordult és átrohant az árkádok között.

– Fényt láttam! Talán a nővér.

A hátuk mögött torz hangon gyerekek kacagtak. Gyerekek? Morriganra még hogy gyerekek! Pedig valaha azok voltak. Kallómiában szenvedő apróságok, azért viseltek piros csuklyát, fehér szegéllyel. A hagyomány szerint elűzte a rontást, mely a kallómiát hozta. Ha elég bolond lett volna megérinteni az egyiküket, érezte volna milyen forróak, annak ellenére, hogy évszázadok óta eltávozott belőlük az élet melege.

– Várjatok! – hallotta a kapu felől. – Apa, anya! Várjatok!

„Állj meg és vess véget neki” – hallotta újra Carmogor hangját. „Tedd, amihez értesz és hozd el számukra a megnyugvást. Az átok elmúlik róluk, ha a kezed által, az óistenek akaratából pusztulnak el, ezt jól tudod. Hiszen Úr vagy az istenekre!”

– Óhitű – kiáltott rá az inkvizítor – Erre!

Tovább rohant. A folyosó végi terem padlóján holtak hevertek, egyenruhás katonák és inkvizítorok. A nővér mellettük térdelt és imádkozott. Középen három ember magas lázlidérc szobor. Ezért tudnak hát bejutni a szentélybe a kis szörnyetegek, mert a város egykori lakói gondoskodtak róla.

– Bassza meg! – köpött ki keserűen.

Balja ujjai a bőrtokra siklottak.

– Anyu! Apu! – sivalkodtak a vörös csuklyás apró rémségek.

A lelke mélyén várakozó szörnyetegnek felkacagott „Ó igen, a gyerekek. A sok gyerek, akik a te gyávaságod miatt nem születtek meg, mert önző és kicsinyes voltál. Magadra gondoltál akkor, mit sem törődve az asszonyokkal, aki éltek, megöregedtek és egyedül haltak meg. Egyedül, mert te nem akartál gyereket. Akkor? Mit törődsz most velük? Szörnyeteg vagy, és egy szörnyeteg nem védi meg a gyerekeket. Megöli őket, ha kell!”

– Ne hagyjatok itt, apu!

Aranykék tűzgömb szállt a homályba, megvilágítva a feléjük özönlő élőholt gyereksereget. Az inkvizítor időközben talpra rántotta a nővért, és egy ajtó felé tartott vele. Valóban nagyon kemény lehet a feje, ha nem hallja meg ezt az angyalhangú könyörgést.

– Jön, vagy marad? – kiáltott vissza rá az ajtóból.

 Balja elengedte a bőrtokot. Ment.

A helység apró szoba volt, talán papi cella lehetett egykoron, egyetlen kicsi ablakkal. A korhadt ágyat és a szekrényt az ajtó elé tolták, majd az inkvizítor teljes súlyával neki feszült. Lábak százainak hangja hallatszott odakintről, ahogy közelítettek, majd megálltak a túloldalon. A könyörgés elhalkult, de nem maradt abba.

– Mire várnak? – suttogta az inkvizítor.

Megrázta a fejét, hogy legalább egy kicsit kitisztuljon a zsongító gyerekhangoktól.

– Ezeknek nem szokása az erőszak – lépett el az ajtótól és leült a fal mellé.  – Nem fognak betörni.

– Ha így van, mi végzett az embereinkkel? Nem láttam rajtuk sebeket, csak fekete foltokat. Bergamonra, hogy ezek végeztek velük, de ha nem tudnak betörni egy ajtót hogyan jutottak be? A kapu zárva volt, valószínű, hogy az ablakokat is elbarikádozták. Hogyan?

– Valaki biztos kinyitotta az egyik ablakot, talán egy nővér, aztán mire észbe kaptak már százával nyüzsögtek idebent. A nőkre sokkal erősebben hat a hangjuk, mint a férfiakra – dörzsölte meg a tarkóját és pipát húzott elő. A lelkében vonyító szörnyeteg pillanatnyilag elhallgatott, de tudta, hogy most, már egyre gyakrabban ébredt majd fel, ha kedvére való dolgot talált, és nem fog egyhamar újra békét hagyni neki. – Igaz, nővér?

 ***

Theresa a földön ült és maga elé bámult. Egészen addig, míg feljebbvalója talpra nem rángatta ima közben, meg sem hallotta őket, miként a belőlük áradó sóvárgást sem érezte, hogy valaki segítsen rajtuk, hiszen ők csak gyámoltalan gyerekek. Fájdalom hasított belé, ott ahol az önkezével ejtett seb volt. Szerencsétlen gyerekek, akikkel kegyetlenül bántak.

– Azt akarják, tudni, hogy mi a nevük, hogy mondjam meg, hogyan hívják őket! – suttogta kétségbeesetten. –  Mennyien vannak, oh Bergamon! – temette az arcát a kezébe.

– Nos, a válasz ezek szerint, igen – gyújtotta meg a pipáját az óhitű. – Nevet akarnak, ami minden gyereknek megadatott, csak nekik nem és egy szerető szívet, aki értük dobog, se mert ezt megtagadták tőlük az istenek átkot mondtak a városra, mert ezzel őket és törvényeiket sértették meg.

Odakintről lassú és halk énekszó hallatszott.

– Altató dal, amit nekik sohasem énekeltek. Üljön le! – intett az inkvizítornak. – Itt leszünk reggelig.

– Én azt addig nem fogom bírni – nyögte Theresa – Nem akarnak elhallgatni!

– Nővér, vegyen erőt magán! – utasította az inkvizítor, de a nő ezúttal nem tudott engedelmeskedni. Kezét a fülre tapasztva zokogni kezdett.

Nem kárhoztatta érte. Mikor egy átokban Morrigannak is része volt, az mindig elemi erővel hatott az emberek lelkére, kérlelhetetlenül fúrva magát a bőrük alá, egészen addig, míg célt nem ért. 

– Ha van, bármi fogalma arról mit csináljunk velük, akkor hallgatom! – fordult az inkvizítor, felé.

 Látta a szemében az indulatot, hát, ha lassan is, de végül hozzá is eljutott az apróságok dala. A dühös, türelmetlen apát látta benne, akivé lehetett volna, ha születnek gyerekei. Az apát, aki derékszíjjal verte volna el őket, ha engedetlenek, ezért is fogott rajta nehezebben a könyörgő dal.

– Vannak nagyon rossz évek, amikor a kallómia egyenesen halálos tud lenni. Nedves, meleg évek, amikor minden második lázas gyerek belehal. Ez, egy akkora városban száz és száz gyereket jelent és megannyi kétségbeesett anyát és apát. Itt is ez történhetett és nem is egyszer, hanem sok, egymást követő évben. Képzeljenek el a várost, melyből lassan eltűnnek a gyerekek. Milyen csöndes, milyen elveszett.

Mélyet szívott a torokkaparó dohányból. Szüksége volt rá, hogy folytatni tudja.

 – Az óistenek olykor kegyetlenek az emberrel, hiszen nem szeretik, sőt néhány egyenesen utálja a fajtánkat. A sok éven át tomboló kallómia maga is egyfajta átok, olyan, amit bármilyen nehéz is, el kell fogadni. Rossz helyen áll a város, ennyi az egész. El kell temetni a gyermekeket és elhagyni, ilyen egyszerű és egyben kegyetlen is. Itt nem így tettek. Nevezzük akár ostobaságnak, akár dacnak, de nem törődtek bele. Addig faggatták az óistenek papjait, amíg azok ki nem találták, hogy a kallómiát terjesztő lázlidérceket be lehet csapni. Ők az élők melegén élősködnek, ők maguk a láz, hát adjunk nekik valamit, amivel jól belakhatnak.

– A gyerekeket – morogta az inkvizítor.

– Őket. Más valaki gyerekeit természeten. Biztos vagyok benne, hogy Eshuronból, és a környező városokból sok gyerek tűnt el annak idején. A szobrok jelölhetik azokat a házakat, ahová zárták őket, így a lázlidércek rajtuk élősködtek, nem a torkvestoriakon. A baj csak az – szívott nagyot a pipából – hogy a lidércek olyanok, mint a rovarok, melyekhez hasonlítják őket és mikor elmúlik a nyár, a vérszívók elpusztulnak, a lidércek pedig visszatérnek az iszapba aludni. Hosszú és nagyon rossz „nyár” volt ez az ittenieknek, de egyszer csak véget érhetett volna, így viszont a lidérceknek mindig bőséges volt az élelem. Ki tudja meddig tartott, egy vagy két emberöltőig is akár, amilyen gyorsasággal az isteneink cselekszenek.  Az igazi tragédia az volt, hogy ha egy gyerek egyszer elkapta az kallómiát és túlélte, többé nem betegedett meg tőle, így haszontalanná vált az itteniek számára. A képzelőerejükre bízom, hogy mi lett velük. Az évek pedig teltek. Fogadni mernék, hogy valamelyik eltorzult elméjű városatyában végül felmerült az ötlet, hogy az elrabolt gyerekek utódai jó szolgálatot tehetnek nekik. Névnélküli, emberszámba sem vett szerencsétlenek lettek, áldozatok az eltorzult szertartások során, míg az egész elborzasztó ötletből szépen lassan szokás vált, a mindennapok része, s mikor pedig valami eléggé természetes lesz, már fel sem tűnik annak igazi mivolta. Így lett lidércodú a gyermekóvó istenek eme templomából is, hiszen a bába is világra tudja segíteni az újszülöttet, de csak a lázlidérc kímélheti meg a kallómiától. Nem tudom mire figyeltek fel az óistenek. A sok halálukban névtelenül bolyongó lélekre, a bemocskolt templomra, vagy egy szerencsétlen gyermek könyörgésére, mielőtt eljött volna az az éjszaka és mindegy is. Azon az éjjelen, amikor magasan jártak és fényesen ragyogtak a holdak, Maeve és Morrigan együtt jöttek a városba. Szinte hallom, ahogy a föld felsír a lépéseik nyomán, és látom, miként szólítják mindketten a névtelen lelkeket, ahogy a város összes gyermeke egyszerre sír fel és hallgat el egy végtelenül hosszú pillanattal később, mindörökre.  Ezer és ezer gyermek lelke száll az égbe, hogy a testük otthont adjon az elveszetteknek, a névteleneknek, a sohasem szeretetteknek. Torkvestor anyáit és apáit, a saját szülötteik pusztították el egyetlen éjjel alatt, a világ pedig dermedten nézte, ahogy a megteszik. Lemerném fogadni, hogy azon az éjjelen vöröslött mindkét hold.

 Kiverte a hamut a pipából.

– Így történt? – kérdezte elkínzott hangon Theresa, de látta, hogy számára valójában mindegy, így történt–e. Szenvedett a gyermekek hangjától, és a megváltoztathatatlan dolgok esetében, mint most ez, a hogyan és miért lényegtelenné válik.

– Talán – vont vállat. – Azt tudom, hogy az élőholtak nem tudnak beszélni, nincs nekik mivel, csak a kintiekhez hasonló átoktól életre kelt szerencsétlenek képesek rá. Talán nem így történt, de mindazt, amit láttam, a sebek, a lázlidércek, a könyörgésük, és amit a többi átokkal sújtott városról tudok, engem erre enged következtetni.

– Meghallgattam a mesét – lépet az ablakhoz az inkvizítor – de mi sül ki ebből? – vette szemügyre a szűk nyílást. – Ülünk és várunk, amíg elmennek?

– Ez volna a legbékésebb – sóhajtott nagyot. – Az isteni átok élteti őket, hiába is gyújtanánk fel, vagy szabdalnánk szét az összest, még ha képesek is volnánk rá, akkor sem történne semmi. Egy éjszakára eltűnnének, de holnap ilyenkor újra a várost járnák. Ha Bergamon maga sújtana le a városra minden tüzével, az sem szabna gátat nekik, akkor a lelkeik kóborolnának tovább a lápon.

– Kecsegetető – telepedett le a fal mellé az inkvizítor.

***

Theresa aludt és álmában Mantenia vöröslő dombjain sétált. Meleg, ősz eleji szél fújt, bele–belekapva a sötétbarna hajába. Ő sohasem növesztette meg ennyire, de az anyja és minden manteniai férjes asszony így hordta.  Furcsán jóleső érzés volt az ujjai közé fogni és végigsimítani rajta. Furcsa, ismeretlen érzés.

A távolból az aquianai székesegyház hét harangját hallotta. Gyerekként, jóval azelőtt, hogy katonanővér lett, szerette volna, ha a szüleihez hasonlóan ő is ott esküdhetne majd. Hiába nem voltak nemesek, az apja családja nagyon tehetős volt, így engedték nekik, hogy a rangosak templomában, Bergamon vikáriusa előtt mondják el az esküjüket. Az anyja mikor oda vitte misére, minden alkalommal megmutatta neki melyik oltár előtt térdeltek.

Apró lábak suhogtatták a domboldalt borító vörös füvet. Megfordult és egy kisfiút látott felé futni. Hat lehetett, vagy annyi se és kezeit óvatosan összezárva maga előtt igyekezett hozzá. Mezítláb volt, és Theresát aggodalom töltötte le, hogy felsérti a lábát, az éles fűvel.  Leguggolt és a karját nyújtotta a kicsinek.

– Na, mit találtál? – kérdezte kedvesen.

– Békát! – kurjantotta fiúcska és Theresa szeme elé emelte a kezeit majd szétnyitotta, hogy megnézhesse magának a kis állatot. Vörös, lápi béka volt, hangos, de ártalmatlan jószág, ő is sokszor kergette őket gyerekkorában.

– Megtarthatom? – nézett rá a gyerek, könyörgő szemekkel.

– Mit kezdenél vele? A békák a tóban laknak, te pedig egy házban. Biztos nem érezné túl jól magát távol a többi békától. Neked is hiányoznak a pajtásaid, ha nem látod őket minden nap, ugye?

– Ó! – vágott csalódott arcot a kisfiú. – Én játszanék vele, mindennap, ígérem, hogy ne legyen egyedül! Akkor megtarthatom?

– Megígérem, hogy eljöhetsz hozzá, amikor csak akarsz, de neki a tóban van az otthona. Te is szeretsz minden este haza menni, és a saját ágyadban aludni a móka után. Szerintem ő is így van vele.

Látta az arcán, hogy ne ilyen válaszra számított, de egy béka nem volt éppen tökéletes gyerekjáték. Ha nagyobb lesz, kaphat egy kiskutyát.

– Gyere – fogta kézen és elindult vele a tavacska irányába.

A parton még három gyerek játszadozott, vizet fröcsköltek egymásra, vagy nádbuzogánnyal kergették a másikat. A dajkája, Deana ült mellettük és feléjük intett, amikor meglátta őket. Öregebb volt, mint emlékezett rá.

– Látom az úrfi megmutatta, amit talált – mosolygott.

– Igen – felelte és az ő arcára is kiült a mosoly.

Az egyik gyerek vörös hajú kislány volt, olyan négy éves forma, rá hasonlított ennyi idősen. Virágok voltak a hajában, és vidáman nevetett.

A tóhoz vezette a fiát és mellette maradt, amíg az nagyon óvatosan visszaeresztette a békát a vízbe, majd szomorúan integetett utána, aztán engedte, hogy visszaszaladjon a többiekhez. Letelepedett dajkája mellé. Bergamonra, de szépek ezek négyen!

– Szépek? – hallott egy hangot a háta mögül. – Mi a nevük?

A vörösbe boruló ég előtt, haragos rőt fellegeket kergetett a hirtelen feltámadó szél. A hang irányába fordult. Megviselt, de mégis tökéletes vonalú ezüsttel futtatott fekete páncélos férfi tartott felé, a feltámadó szél bele–belekapott a vértezetre erősített szavakkal telerótt sárga és bíbor szalagokba.

– Megkérdezem ismét – szólalt meg azon a hangon a páncélos, amint az óhitű, ott, akkor bányában. A hangon, ami nem egy emberhez tartozott. – Mi a nevük?

Visszapillantott gyerekek felé. Előtte álltak mind a négyen, arcukat vörös csuklya takarta. A tóból mintha szúnyogzümmögést hallott volna. Bergamon!

– Nem tudod, ugye? – lépett el mellette a páncélos – Nem adtál nevet azoknak, akik nincsenek is…

 ***

Valaki talpra rántotta. Sebes balkéz nyúlt előre mellette és fáklyát tartott a közeledő rémségek felé. Az óhitű! A fáklya fénye egy számára ismeretlen kicsi, gyermekarcokkal gazdagon díszített falú helységet világított meg. Négy, emberarcú istenség szobra fogta körbe a szobát, középen egy alacsony márványkáddal.

– Hol…

– Nagyon… – ütött balra a fáklyájával a férfi –… nagyon… – rúgott bele valamibe –… nagyon rossz helyen. Vissza! – kiáltott rá a közeledő rémekre.

– Hogyan? – kérdezte még mindig kábán Theresa.

Válasz helyett a másik megragadta és a kád felé vonszolta. Arannyal futtatott fehér sálszerűség hevert benne.

– Én is ezt kérdezem. Arra ébredek, hogy nincs ott, az ajtó nyitva, dögök sehol! – kapta fel a sálat és elkezdte a kezükre tekerni.

– Mit művel? – pillantott rá értetlenül.

– Az egyetlen istenekverte dolgot, ami eszembe jut.

 Hallotta a hangján mennyire rémült. Bergamonra, mit tett? Az óhitű elhajította a fáklyát és letérdelt s mivel össze voltak kötve, kénytelen volt vele térdelni. Az apró szörnyetegek lassan köréjük gyűltek, majd megálltak. A férfi előrenyújtotta mindkettőjük összekötött kezét, szemét lehunyva vette egy nagy levegőt és belefogott.

– Én… Kargyroth Mogoron Mahalnak, Morrigan keze ezen a világon… a bocsánatotokat kérem! – mondta ki nehezen. – Anderi, Myca, Ynka, Zara, Maravid, mert nem szerettelek, nem öleltelek, hogy nem védtelek meg. Nem voltam büszke apa. Megannyi gyávaságáért kérem a megbocsátásotokat! Dis, Hala, Floris, Gunhir! Fiaim és lányaim, ki sohasem születettek meg. Senki se viseli a nevemet, nem hozzá rá többé se jót se rosszat. Legyetek hát gyermekeim és fogadjatok el apátokként!

 Theresa érezte, ahogy a kezükre tekert fehér anyag átmelegedik. Már tudta mi ez, mert ők bergamoniták is ismertek ehhez hasonlót, ebbe tekerték a papok először az újszülöttet, ebben adtak nevet neki. A gyermekóvó istenek szentséget megóvta az anyagot ennyi éven át, talán pont ezért a percért. Azért, hogy jöjjön valaki, aki magához öleli ezeket az elveszetteket. Én lennék az, uram? Én, a gyerekgyilkos?

 A vörös csuklyás apróságok kikerekedett szemekkel figyelték őket. Látta rajtuk, mire várnak. A férfi, aki sohasem volt apa meg tette, amit kellett, most hát rajta volt a sor.

– Mondd, amit érzel – pillantott rá. Nem sürgette, nem is kérte, csupán bátorította.

Bergamon, segíts, könyörgött.

– Nem adtam neked nevet – suttogta. – Nem akartam, hogy a világra gyere, azok után, ahogy fogantál, nem mertem akarni. Te nem tehettél semmiről, se az apád bűneiről, se az én gyengeségemről. Nem tudom, lány, vagy fiú lettél volna, de remélem, ha egy napon Bergamon elé kell állnom, ott leszel a jobbján és a bocsánatodat kérhetem. Legyen a neved Rhú, ha a lányom lettél volna, és Ocra, ha a fiam. Kérem, a Fények Urát engedje, hogy ha csak egyszer is, de magamhoz öleljelek és elmondhassam neked, hogy több szeretett érdemeltél volna, mint amit kaptál, hogy jogod lett volna élni, mert ártatlannak születtél volna, mint minden gyerek.

A körülöttük álló gyerekrémekre emelte a tekintetét.

– Viseljétek gyermekem nevét, és ha a sors engedi, a szóljatok értem pár jó szót előtte, én pedig úgy magamhoz ölellek benneteket, ahogy őt kellett volna. Bocsássatok meg azért, mert eddig nem tettem.