Adamante notare

 

***

Győzelem volt, ám se nem tökéletes, se nem végleges. Akkor most nem ültek volna ezen a hajón, úton egy zátonyra futott óceánjáró felé.

A Mare Nostrum jelentése szerint a San Miguel, egy polgári szállítóhajó volt, ami a névleg spanyol uralom alatt lévő de valójában  évek óta a függetlenségéért küzdő Nassau és az óhazai Valencia között járt. Három napja, a szokásos, esti forgalommal jött át a Gibraltáron. Fényei égtek, fedélzetén volt mozgás, egyedül a rádió hallgatott.

A jelen helyzet ismeretében persze hanyagnak tartotta a tengerszorost őrző Herkules erőd katonáit, hogy nem ellenőrizték a San Miguelt, ám kitudja hány hasonló hajó kelt át a két part között nap, mint nap, hasonló módon. Amíg tartotta a kijelölt sebességet és nem okozott gondot, egyszerűen nem volt kapacitásuk ellenőrizni. Sem ezt, sem a többit.

Egy járőrhajó vette észre a zátonyra futott óriást, és értesítette róla a Mare Nostrum illetékes támaszpontját. Két fegyveres és egy egészségügyi csoportot küldtek fel rá. Egyik sem került elő többé. A kijutott rádióadás alapján a mentőcsónakok a helyükön voltak, a hatvanegy fős legénységnek mégsem látták nyomát sem. A híddal kezdték, majd úgy haladtak, a szállások és a raktér felé.

Az ágyához kötözött, már rothadásnak indult matróz teteme volt az első, amit felfedeztek, aztán viszont gyorsan sokasodtak a jelek. A pusztulás különböző fázisaiban lévő testek, a falakat beborító vöröses fekete mocsok, és végül a konyha.

Nicos azt kérdezte tőle, vajon felkészültek-e arra a vele szemben ülő formamágusok, ami rájuk vár. Vajon felkészültek?

A konyha megtartotta eredeti funkcióját, csupán a menü változott meg, radikálisan. Sokat próbált embereket küldtek a hajóra, tengeri csaták veteránjait, ám a látvány felkavarta őket, ezt a felvételen jól hallotta a hangjukon.

– Mik késztet erre egy embert? – kérdezte egyikük.

Embert? Több válasza is volt rá, de egyik sem volt az ínyére.

Ettől fogva megritkultak a rádióadások. A borzalmak honába való alászállás elnémította őket. Végül eldörrent egy lövés. Majd egy második.

– SSP! – kiáltott valaki kurtán.

Sarafan felvette az egyik aktát és átpörgette. A Mare Nostrum szabályzata szerint a szabvány felszerelésnek része volt az SSP-ék elleni lőszer is, ám csupán minden hetedik lövedék volt az. Elég, hogy visszaverjen egy támadást, és a katona visszavonulhasson. Szó sem volt róla, hogy zárt térben kelljen harcolniuk velük.

Tették, ami a dolguk, visszavonultak, fedezve az orvosokat. Eközben azok, igyekezve leküzdeni a rémületüket, azt kiabálták bele a rádióba, ami láttak. Magas humanoidok… megnyúlt végtagok… csapott homlok… hüllőszerű bőr… fehér ruhás nő… civatateo.

Ez volt az utolsó, amit hallottak tőlük. Civatateo.

Visszavonultak, amíg tudtak, aztán megszakadt az adás.

Civatateo. A kiabáló orvost talán csak a félelme vezette tévútra, ám ha nem, akkor a korábban hallott fehér ruhás nő, és a civatateo egy és ugyanazon dolgot jelentette. Az előbbiről tudta mi az, a másodikról sejtette.

– Készüljetek, mindjárt ott vagyunk! – hallotta Tzimiszkesz őrnagy hangját.

Fehér ruhás nő, leples asszony, gyászoló anya. Megannyi kultúra megannyi neve ugyanarra a jelenségre. A gyermekük elvesztése iránt érzett bántba, vagy éppen a gyermekszülésbe magába behaló anyák olyan fájdalommal éltek és távoztak a világból, mi nyomot hagyott maga után. Bizáncban azóta fordultak elől, hogy volt mágia ebben a földben. Vajákosasszonyok, boszorkányok, női thaumaturgok közül kerültek ki a legtöbbször. Akadtak közöttük egészen jóindulatúak, ám nagyobbik részük újszülöttekre és várandós anyákra vadászott az éjben. Úgy gondolta a civatateo is hasonló lehet. Ám így mi a kapcsolat ez a lény és a rádióban leírt szubhumán SSP-ék között?

– Nicos! – intett a századosnak, majd tollal felírta a civatateo szót az akta sarkára.

A férfi tudta mit vár tőle. Nézzen utána a dolognak.

– Gyere, ezredes! – szólalt meg ismét az őrnagy. – Nehogy lemaradj a kezdésről.

 

***

Valóban, nagyon hasonlóak voltak ők hárman. Szinkronúszókat megszégyenítő módon mozdultak egyszerre, vetkőztek le, dörgölték be magukat a kapcsolatot elősegítő vezető zselével. Olyanok voltak, mint három görög isten szobor, melyeket egy láthatatlan művész zsinórjai kötnek össze.

Tudta, hogy az őrnagy elégedetten vigyorog mögötte, s hogy Nicos szándékosan helyezkedett úgy, hogy a lehető legjobban eltakarja őt Tzimiszkesz elől, ám nem törődött vele. Csupán hagyta, hogy lenyűgözze a látvány.

– Kapcsolat aktív, a formák stabilak – közölte az egyik operátor, miután életre keltette a pultját.

Azon kapta magát, hogy annyira elmerült a gondolataiban és a látnivalóban, hogy eddig nem is kereste, hol vannak maguk a formák. Körbepillantott, mire Nicos, követve a tekintetét finoman a füléhez hajolt és belesúgott.

– Odakint, asszonyom.

Egy férfi formamágus által irányított forma alapjaiban volt más, mint egy női. Kifinomult szimbólumok sokasága helyett, nyers, elemi erő mozgatta, az a fajta, mely a megmunkálatlan anyagot is képes volt az akaratához hajlítani. Így születtek egykoron az első ideiglenes gólemek, sárból, agyagból és más könnyen formálható anyagokból.

A három Hekatonkheirek a hajó fedélzetén lévő tárolókból emelkedett ki. Hibátlan szépségű, mély kobaltkék istenszobor volt mindegyik, gránitból, acélból és korundból. Belesápadt a gondolatba, hogy ereje teljében sem volna képes megmozdítani egy ilyen testet, nemhogy szinkronban összehangolódni két másik formamágussal, azzal egy időben.

Egyik forma sem viselt fegyvert. Nem volt rá szükségük. Egy hímmágusnak soha sincs.

– Akkor még egyszer – szólt bele a rádióba Tzimiszkesz. – A Mare Nostrum három osztagot, összesen huszonegy embert küldött a hajóra. Kilétüket ismerjük. A jelen helyzetre tekintettel a 6083-as Császári Rendelet 126. cikkely alapján járunk el. A fenyegetés felszámolása az elsődleges. Indulás!

A fedélzet megnyikordult, ahogy azok hárman elrúgták magukat róla.  Nehezek voltak, így kurta, erőszakos ívet leírva érkeztek meg a föléjük magasodó San Miguel fedélzetére.

– Nem akarod test közelből nézni? – kérdezte Florian és fejével az egyik még üres kristályhenger felé intett, ő pedig egy pillanatig el is játszott a gondolattal. Önálló forma nélkül, csupán egy figyelő jelenlét lenne, egyfajta veszélytelen potyautas a három mágus számára…

Nicos megcsóválta a fejét. Nem, jobb, ha nem is álmodik ilyesmiről jelenleg. Nemet mondott az ajánlatra.

– Te tudod – vont vállat Tzimiszkesz. – Kapcsoljanak össze minket! Kapitány! – szólt bele a rádióba. – Mehet a csáklya!

A hajó egy pillanatra megremegett, hogy valahol az orrfedélzeten eldördült egy ágyú. Fémes csikorgás, majd csattanás.

– Saját találmány. A szabványos jelerősítő, hajóra szerelhető változata – közölte az őrnagy, feléjük sem fordulva. – Nagyobb, hatékonyabb.

Az operátorok közben kinyitottak egy nagy, kétajtós szekrényt. Külsőre legalábbis annak tűnt. Belsejében azonban három, simára csiszolt fémtükör volt. Sarafant a golgotaiak hármas oltárképeire, a triptichonokra emlékeztette.

– Szilárd merkúrium és folyékony ezüst vegyülete, nitrogénnel hűtve. Sokkal jobb, mint a televízió – sorolta elégedetten az őrnagy.

– Gondolom, ez is saját ötlet – fintorodott el.

Tudta, hogy a férfi fel fog vágni előtte, mindennel, amivel csak lehetséges, ám ettől nem kevésbé irritálta a dolog.

– Természetesen.  

A mágia hullámokat vetetett a látszólag szilárd fémfelületen, melyek visszaverődtek a tükrök keretein, egymásnak csapódtak, míg végül az egész felszín életre kelt. A kép tiszta volt, ezüstszín alakok, fekete kontúrokkal.

– Dologra! – utasította a mágusokat Tzimiszkesz.

 

***

Nem tagadhatta, nem is akarta tagadni, hogy irigykedett. A mozdulataikra, az összhangjukra, de mindenek előtt a hatalmukra. Nem vesződtek ajtókkal, ujjaik nyomán szublimált a fém, kiégtek az áramvezetékek és a csövekbe fagyott a víz.  Semmi finomkodás, semmi korlát, csak nyers, elemi mágia.

Nem váltottak szavakat, nem voltak figyelmeztetések, csak harmónia és összhang. Olyan hibátlan, hogy a látványába is belefájdult a feje. Három elme mozgatta három test, ezek egyesített érzékei, és gondolatai.

Tekintetét ide-oda kapkodva próbálta követni a különálló képernyőkön folyó eseményeket, és mind kétségbeesettben igyekezett egyetlen elmével befogadni mindazt, amit átélt. Szeme káprázott, elméje eltompult a zsongó információ áradattól. Leverte a víz, és felkavarodott a gyomra.

– Asszonyom, talán… - hajolt oda Nicos.

– Hagyjon most! – suttogta.

– Nem lehet asszonyom – ellenkezett a férfi. – Sajnálom, de muszáj önmérsékletet tanúsítania. Koncentráljon a középső tükörre. Egyedül arra. A többit zárja ki. Kérem!

Sok minden volt ebben a „Kéremben”. Aggodalmas kérés, orvosi utasítás, a fanyar nicosi realizmus maga. A százados vele ellentétben pusztán érzékeny volt a mágiára, morzsányi tehetség sem szorult belé.  Felhasználta, nem pedig az használta ki őt, értette, de nem csodálta. Számára ez egy adás volt, egy katonai akció felvétele. Nem több.

Összeszorította az állkapcsát keserűségében. Igen, valószínűleg ezt akarta Tzimiszkesz. Azt, hogy ezt átélje, hogy felismerje a korlátait és megalázza vele. Miként egykoron ő a férfit.

Nemesi származása miatt, bár Floriannal egyszerre diplomáztak, őt előbb léptették elő, így a férfi felettese lett. Ő pedig visszautasította az akadémia ügyeletes szépfiúját, bizonyítva, hogy mindaz, ami kettejük között volt csupán a magiszterek döntésén múlt, és egyedül a fiatal tiszt fejében létezett. Ezt nyilván, nehezen, vagy inkább sohasem emésztette meg.

Vett egy nagy levegőt és hallgatott Nicosra. Egy elme, egy képernyő és nem több. Be kellett érnie ennyivel. Erre koncentrált, minden mást csaknem teljesen kizárt. Csaknem. Valahol a tudta szélén hallotta még, ahogy a százados beleszól a rádióba, s, hogy vélhetően Tzimiszkesznek is volt valami megjegyzése az előbbiekkel kapcsolatban, de nem akart figyelni rájuk.

– Leértünk a raktárszintre. Bomlás aura és tapintható protomiazmikus szennyeződés – remegett meg a középső képernyő. – Az áldozatokat mágia szaggatta szét és forrasztotta részben bele a hajó anyagába – érintett meg egy lüktető kitüremkedést a falon. – Jól kivehető irányba futnak, a felszín alatt határozott folyadékáramlást látok – közölte.

– Vitális infekció – gyújtott rá egy szivarra Tzimiszkesz. – A holt anyag élettel történő megfertőzése.

Sarafan hallott már ilyesmiről. Nem életre keltésről volt szó, hanem valóban fertőzésről, mely bemocskolta a létezés mindkét formáját.

– Förtelem – bukott ki belőle.

– Förtelmet mondott asszonyom? – lépett vissza mögé Nicos.

– Talán nem az? – kérdezte nyersen, a férfira pillantva

– Valóban. Ám imént beszéltem rádión a Heliopolisi Hadtest Főparancsnokság tudományos részlegével. Ők is ezt a szót használták, mikor arra kértem jellemezzék a civatateót. Azt mondták, förtelem, mert beszennyezi a létezést.

– És nem is akárhogyan – intett a tükrök felé az őrnagy.

 

***

Nagyok voltak. Legtöbbjük a megtermett formák fölé magasodott, még úgy is, hogy hátuk meggörnyedt, hosszú karjaik pedig a földet súrolták. Vastag homlokcsontú, pikkelyes bőrű szubhumánok voltak, túlfejlett, agyarakkal, hüllőszerű, ajak nélküli szájukban.

– L’esclavo – közölte Nicos -, a szolga faj. A civatateo fiai.

Igen, Sarafan most már tudta mit lát. Az SSP-ék a létezés önálló formái voltak, torzak és gyönyörűek egyaránt. Ám ezek nem. Vitális infekció, förtelem, vámpír. Sok név egyazon borzalomra.

– Olyanok, mint a termeszek – folytatta Nicos – Ezek itt a dolgozó és a katona kaszt egyszerre. A civatateo, pedig aki megfertőzte őket, ő a királynő.

– Egy nő, mind fölött. Milyen édes – nyomta el a szivart az őrnagy.  – Fiaim! Pusztítsátok el őket mindegyszálig! – adta ki a parancsot végtelenül higgadtan.

A San Miguel belerendült a támadásba. Az egyik Hekatonkheir intése nyomán megvetemedett a sok ezer tonnányi fém, a folyosó, spirálisan csavarodni kezdett a l’esclavók körül. Tűz lobbant, olyan, amitől egy pillanatra égni látszott maga a hajó fémburka is. Víz robbant elő a széttört csövekből, kihűtve az amorf formára torzult anyagot, hogy aztán az több csavarodhasson.

Sarafant lenyűgözte a látvány. A brutalitás szimfóniája. Azé az erőé, amit egy hozzá hasonló női mágus sohasem birtokolt.

Az egyik Hekatonkeirek megremegett és a földre került. Torz pofák nyomakodtak elő az őt körülvevő sötétségből, vaskos, göcsörtös karmok téptek a kék testbe.

– Sombreado – közölte meglepően higgadtan a formamágus majd két, gyors és brutális mozdulattal falhoz csapta az egyiket. Annak vére szétfröccsent a falon.

Sombreado. Árnyjárók. Azon SSP-ékre jellemző tulajdonság volt ez, melyek jobbára teljesen sötétségben éltek, így annak lakóiként kapu módjára használják a fény hiányát, nagy távolságok, gyors megtételére.

Jöttek. Hátrahagyva a folyosókat, eltűntek, majd kiolvadtak az árnyékokból. Karmaik, csak egy pillanatra anyagiasultak, mikor belevájtak a formákba, aztán már el is tűntek a sötétségben.

– Csatateret váltunk, túl szűk a hely – utasított mágusait az őrnagy. – Kövessétek a vitális infekciókat, úgy vélem egy irányba vezetnek!

Nekilódultak. Át az ajtókon, falakon, az árnyékokból ki-kiolvadó l’esclavókon. Villanások voltak csupán a sötétben, fehéren izzó fénykévék, tiszta energia szülte, kék sziluettek.

Az őrnagy jól gondolta. Akár az erek a testet, úgy hálózták be a legénység testrészeiből formált, förtelmes csatornák a hajót, és ugyanúgy futottak a szívhez.

Szív? Sarafan elsápadt. Járt a Hegben, melyet a mágusok ütöttek Európa szívébe, megrepesztve a tér az idő és az élet szövetét, mely azóta is gennyedzve szivárgott át ebbe a világba, fenevadakat, kórságokat és anomáliákat fiadzva magából. Az hasonlított erre. Élő és holt anyag olvadt össze a raktér mélyén. Medence született acélból és valami szerves kocsonyából, amiben a kijelzők szerint olaj és elfolyósodott testszövet kavargott. A falakból kampók sarjadtak, amiken fürtökben, ember méretű gubók lógtak, mint holmi szőlőszemek.

– Gyengül a kapcsolat a formákkal – szólalt meg az egyik operátor. – Interferencia jelentkezik az átvitelben, keveredik egy másik jellel.

– Nyilván az civatateo is bábként használja őket, és a miénkhez hasonló kapcsolattal kommunikál velük – morogta Tzimiszkesz. – Ellensúlyozni! Menjen egy csáklya a raktár falába, a vízvonal fölé!

A hajó megrándult, a csáklya kilőtt. A fémtükrökön át érkező adás egy pillanatra kitisztult, majd ismét megkásásodott kissé.

– Ó, hogy cseszd meg! – káromkodta el magát Tzimiszkesz. – Csavarják feljebb őket! Inkább dőljenek ki nekem a végére, mint hogy elveszítsük a kapcsolatot, vagy dobbantani kényszerüljenek ezek után. Csinálják!

A három formamágus teste megrándult a kristálykapszulákban, ahogy a kapcsolatot megerősítendő fokozták a szervezetükre nehezedő terhelést.

A raktér mélyén, a félig fémből, félig szövetből formált medence mélyéről idegen szépségű nőalak merült a felszínre. Bőre, szinte áttetszőre sápadt, alatt tisztán látszottak a fekete erek, melyek pókhálóként borították be a testét, s így az arcát is, ezzel azt a hatást keltve, mintha sötét haja is csupán ennek a hálónak a meghosszabbítása lenne.

– Igazi szépség – fintorgott az őrnagy -, nem de? – pillantott hátra.

Sarafan úgy látta a civatateo egyszerre lehet forrása és maga is részese a fertőzésnek, mely elérte a San Miguelt. Vajon hol szedték össze? Voltak olyan ostobák, hogy kikössenek a Vérbirodalom partjainál, vagy máshogyan jutott fel a hajóra? Dédapja hazatérte után a császár győzelmet hirdetett a Vérbirodalmat uraló szörnyeteg felett, ám annak sarjai láthatóan tovább tenyésztek, az emberek között.

A nőt rövidesen követték a szolgái. A San Miguel fém és hús burka megremegett, ahogy azok ereje a formamágusokénak feszült. Olvadt fém, szenesre égett szövetek, robbanások zaja. A hajó egyik oldal fala végigrepedt, a betóduló pengevékony, de soktonnányi nyomású víz vajként vágta ketté a civatateo szolgáit. Ezt követően az egyik formamágus maga köré csavarta, és ostorként forgatva csapott szét, azok között. Amint mozdulata véget ért, a kemény, éles vízsugár, forró cseppekké robbant szét, égető permetként terítve be a korcsokat, hogy aztán jeges pikkelyekké dermedjen a felsebzett bőrön.

Sarafan látta, hogy Tzimiszkesz lába ütemesen dobol, egy csak általa hallott ütemre. Láthatóan remekül szórakozott, ezen az acél, tűz és jég szimfónián.

Valahol élesen végigrepedt a hajó burkolatának újabb darabja.

– Utasítsa őket, hogy gyűjtsék be a nőt! – közölte Tzimiszkesszel.

– Mégis mi a jó fenének? – kérdezte az őrnagy.

– Mert az emberei jó eséllyel elsüllyesztik a hajót – intett a képernyő felé. – Vele együtt pedig mindent, ami megmaradt a rakományból és a legénységből. A Mare Nostrum, de maga a Birodalom is szívesen benyújtaná a számlát a Spanyol királyságnak, a kellemetlenségért, de ehhez jó lenne, ha a szavunkon kívül más is lenne a kezükben, mikor eléjük állnak.  Egy élő, vallatható állapotban lévő civatateo ezen sokat segítene.

Tzimiszkesz a homlokát ráncolva a fejét rázta, ám tudta, hogy érti a dolgot. A fertőzést, melyet a nő elkapott, csak Azték Vérbirodalomban, vagy annak valamelyik titokban tartott kolóniáján szerezhette. Bárhogy is, a San Miguel tilosban járt. Ha ezen felül még egy rejtett fertőzésgócot is sikerül beazonosítani, az csak tovább növeli a birodalmi katonai erők hírnevét.

– Hallották az ezredest uraim – közölte a mikrofonba. – Tegyék, amit a hölgy kért.

A San Miguel hozzájuk közelebb eső oldalfala felszakadt és a víz ömleni kezdett a hajóba. A formák hamarosan térdig álltak a rakteret elöntő olajos, sós áradatban. A hajó oldalról dőlt és süllyedni kezdett. Ám a Hekatonkheirek hármasa nem állt meg. Ó dehogy. Akaratuk nyomán tovább szakadt az acél, a vízből kivont oxigénnek hála tovább égett a tűz és törékeny üveggé fagytak a korcsok csontjai. Mentek tovább előre.

Sarafan pedig gyönyörködött bennük.

Adamanta notare

 

 

9.

A Mare Nostrum, a Birodalmi időszámítás 1604. éve, szeptember 07. éjjel.

 

Sarafan nem szerette, sőt egyenesen gyűlölte a tétlenséget. Mozognia kellett, mennie, úsznia, mint egy cápának, mert különben úgy érzete megfullad. Így, egy hozzáhasonló számára a határozatlan idejű betegszabadság, melyre Nicos kárhoztatta, nyomasztó volt.

– Munkaholizmus, asszonyom – közölte a százados, arcán álszent mosollyal, miközben átadta neki az egészségügyi hadtest utasítását a kötelező pihenőről. – Munkaholizmus. Az is egyfajta függőség.

Vetett egy megsemmisítő pillantást beosztottjára és átvette az írott parancsot. Azóta, egy kevés papírmunkán kívül csupán a zászlós avatási ünnepségén vett részt. A Rosette-t ért támadás utáni nyomozásba sem folyhatott bele hivatalosan, sőt nem-hivatalosan sem, erre Nicos gondosan ügyelt. A Hermész Intézetben látta utoljára, mikor arra utasította a századost, hogy vigyázzon rá.

Munkaholizmus, ez a szó sokszor eszébe jutott azóta. Beosztottja jó érzékkel egyensúlyozott a lerázhatatlan teher és a nélkülözhetetlen támasz kettőse között. Tudta jól, hogy az előbbit aligha nézné el neki, ha nem lenne annyira jó az utóbbiban. Így büntetlenül hívhatta fel a figyelmet gyengeségeire, hiszen minden alkalommal része volt azok megoldásának. Most is gyógyszereket írt fel neki, megviselt szervezete megerősítésére, masszőröket küldött hozzá, hogy a dobbantástól megerőltetett izmait helyrehozzák, és szemrebbenés nélkül gondoskodott a szórakoztatásáról is. Mindenféléről.

Így csörrent meg a telefon egy este, Tiszti Palotaszállóbeli otthonában. A Mare Nostrumtól, a Földközi Tengeri Haditengerészetének Afrikai Parancsnokságáról hívták. A vonal túl végén Florian Tzimiszkesz rég hallott, kellemetlen emlékeket időző hangja szólalt meg.

– Szervusz Sari!

Senki sem szólította Sarinak. Senki, még nevelőnői sem, akik az anyja helyett anyáiként szerették. Még a testvérei sem. Egyedül Florian Tzimiszkesz, akivel évfolyamtársak voltak az akadémián. Ő is csak maguk között, főként akkor, mikor az oktatóik az ágyába parancsolták. A Tzimiszkeszszek vérvonala elég erős volt ahhoz, hogy alkalmasnak, megfelelő minőségűnek ítéljék arra, hogy az ifjú Florian legyen az, aki újra és újra erővel tölti el az Omeritos-ház lányát. Járhatott volna rosszabbul is mondták, hiszen a férfi jóképű volt, mágusnövendékként művelt és kellemes társalgó.

 Mondták, mert nem tudták milyen birtoklás vágy van benne, mely egyszer-egyszer még kellemes hevességnek tűnt, ám idővel átalakult valami egészen mássá. Vele kapcsolatban pedig aztán volt ideje. Töménytelen. A polgári származású, de tehetséges ifjúnak, aki az akadémián töltött utolsó években, néhány különleges alkalmat leszámítva, egyedüliként birtokolta a testét.

Keserű nyál gyűlt össze a szájában a férfi hangjának hallatán.

– Tzimiszkesz őrnagy – közölte szárazon. – Rég hallottam magáról.

Szándékosan szólította őrnagynak, már csak a miheztartást végett.

– Mindkettőnek másutt akadt feladata, ezredes – felelte a férfi. – Tájékoztattak róla, hogy jelenleg betegszabadságon vagy, és így éppen ráérsz.

Ráérsz? Hányszor hallotta Floriantól ezt az álszent kérdést, az évek során? Mintha lett volna választása olyankor, mikor a magiszterek küldték hozzá. Emlékek tolultak fel benne, édesek és keserűk egyaránt.

– A Mare Nostrum az imént kért fel minket, a fiaimmal, egy közös akcióra és szeretnék elbüszkélkednie velük. Gondolom az akadémiai éveink óta nem volt alkalmad Hekatonkheireket látni.

Nos, ezzel meglepte. Meglepte, mert igaz volt, valóban nem látott egyet sem közülük azóta, olyan ritkák voltak. Tudta, hogy az öntelt büszkeség hajtja a férfit, hogy eldicsekedhessen velük, hiszen olyan keveseknek sikerült ilyesmit létrehozni, ám a lehetőség, hogy lásson egyet, túlontúl kecsegtető volt. Ezt pedig az őrnagy  is jól tudta.

– A tengerészetnek is megvannak a maga formamágusai – közölte, nem túl meggyőző hangon. – Miért nem őket vetik be?

– Ugyan már Sari! – váltott hangnemet ismét Florian. – Valóban fontos tudni az okát? Nem elég maga az élmény, amit jelent majd? Még csak nem is kell velünk jönnöd a helyszínre, a Mare Nostrum készséggel magával hoz.

Még jó, hogy velük fog menni. Nicos-szal az oldalán.

 

***

Egy formaszállító építése mindig nehézkes volt, így a Birodalom idővel felhagyott azzal, hogy megpróbálja magát a magegységet mozgathatóvá tenni, hogy ideiglenesen áthelyezhető, beépíthető legyen más-más járművekbe. Inkább építettek egyet a magegység köré.

A formanaszád ötven méter hosszú, robosztus, áramvonaltalan hajó volt, mely pusztán a mélyén szunnyadó mágikus meghajtásnak köszönhette sebességét és fürgeségét. Ahogy valószínűleg azt is, hogy egyáltalán a felszínen maradt. Gépei némák voltak, csupán a tenger hangja jutott el hozzá, ahogy a hajó újra és újra kilódította az orrát a vízből, majd visszahuppant abba száguldás közben.

Heten ültek kettőjükön kívül a kajütben, a vezérlő és a kristálytartályok szomszédságában. A három fiatal formamágus, az operátoraik, és felettesük, az őrnagy. Tzimiszkesz most is azt az édes illatú szivart szívta, mint az akadémián. Elégedettnek tűnt, és le sem vette róla a szemét egész úton.

Ahogy Nicos sem őróla.

Hivatalosan ők ketten sohasem találkoztak.

 Az őrnagy az akadémián oktatott thaumaturgokat, a százados pedig évek óta el sem mozdult mellőle.

 Hivatalosan sohasem találkoztak, ám a valóságban…

Általában megtudta, amit meg akart tudni a beosztottjairól, de mert Nicos folyvást mellette volt, hát mindenki másnál jobban ismerte a módszereit és eszközeit, tudta hogyan intézzen úgy valamit, hogy az ne jusson vissza hozzá. A százados a közelmúltban munkaholzimussal vádolta, ám mikor mellékerült más függőségei is voltak. Sokkal rosszabbak ennél és nem egyet Tzimiszkesznek köszönhetett.

Szinte biztos volt benne, hogy Nicos legalább egyszer járt a mágusnál, ővele kapcsolatban. Ahogy abban is, hogy ennek nem kevés köze volt ahhoz, hogy Florian mindeddig távol maradt tőle.

A maga részéről most inkább kimaradt a két férfi vetélkedéséből. Figyelmét jobban lekötötte a három formamágus. Nem voltak sem ikrek, sem testvérek, ám mégis hasonlítottak egymásra. Ugyanazokkal, mozdulatokkal lapozták át újra és újra az eligazítás aktáit, dörzsölték meg az orrnyergüket, vagy éppen érintették meg a felső ajkukat a mutatóujjukkal, mikor elgondolkodtak az olvasottakon.  Sok szó volt erre. Szinkronizáció, hangolódás, bolytudat. Semmitmondó nevek egy rendkívül bonyolult és nehezen elérhető állapotnak.

Ötven évvel ezelőtt, előbb a gőz, majd a dízel technológiának volt egy vad, őrült korszaka, főként a világ, Birodalmon kívül eső területein. Ennek következtében hatalmas gépek születtek. Gőzkazánok és belsőégésű motorok táplálta harminc-száz méteres monstrumok, melyek irányításához több pilóta kellett.

Pusztán kísérletképpen a Birodalmon belül is építettek pár ekkora formát. Ellentétben a hagyományos pilótás megoldással azonban a több formamágust összekapcsoló rendszereket sokkal nehezebb és veszélyesebb volt kialakítani és üzemeltetni, így végül elkerülendő a felesleges emberpazarlást, letettek róla.

Az ötlet viszont, a technológia gondolata megmaradt. Hekatonkheirek. Az ógörög mitológia ötvenfejű és százkarú szörnyetegei. Fejből ugyan csak három volt most, és karból is csupán hat, ám a művelt során a három elme egyként gondolkodott, osztozott minden érzékszerven és arra is képes volt, hogy irányítsa a többi testet, ha úgy hozta szükség. Elméletben.

Egyszer látott működőképes Hekatonkheirt, az akadémián, ám azok sziámi ikrek voltak, akiket a legjobb orvosaik sem tudtak szétválasztani. Így kényszermegoldásként kötötték össze őket még szorosabban és hozták létre számukra egy másik, kiterjesztett életet.

Oktatóik szerint ikerségük és szorosan összefonódó életerejük ellenére is csak azért jártak sikerrel, mert feltehetően maga Konstantin vezette a kezüket. Emberi elmét, egy arra alkalmas tárggyal, egy formával összekötni olyan volt mára, mint ujjgyakorlat egy zongoristának. Két élő tudat egybefonása sokkal inkább hasonlított arra, mikor az embernek, fejjel lefelé, keresztbetett kézzel kellene Mozartot játszatni. Három esetében pedig előbb nem tanították meg játszani a hangszeren, aztán pedig a koncertterembe sem engedték be, hogy előadja azt a bizonyos darabot. Sarafan valahogy így képzelte a dolog nehézségét.

Tudta, hogy Florian figyelmét nem kerülte el, hogy tekintetét újra és újra a tanítványain felejti, de nem törődött vele. Kellő helyen és időben majd kifejezi elégedettségét és háláját, a várhatóan páratlan élményért. Annak, aki megérdemli.

Felvette a fejhallgatót, hogy végighallgassa a helyzetjelentést.

– Gondolja, hogy elbírnak majd vele? – hallotta Nicos hangját, mielőtt elindította a felvételt.

 

***

Az Újvilág. A történészek szerint Izabella királynő, aki a kortársai által félőrültnek tartott Kolumbuszt elküldte nyugatra, később egyszerűen csak Katasztrófának nevezte az újonnan felfedezett két kontinenst és a roppant földnyelvet, mely összekötötte őket.

Róma bukását követően Ibéria, egymással marakodó kisállamokra hullott szét. A századokig tartó zűrzavarnak Kasztília és Aragónia uralkodóinak érdekházassága vetett véget. Ám az egyesítéshez többre volt szükség, mint két hadsereg, ahhoz közös cél, de még inkább pénz kellett. A Kelettel való kereskedelem már akkor is nagy vagyonokat ígért, ám az akkor éppen még független Indiába vezető szárazföldi utakat, Bizánc ellenőrizte, komoly adókkal terhelve minden idegen kereskedőt. Kína pedig, a mesés, hatalmas birodalom még elérhetetlenebb volt az újonnan született spanyol nemzetnek. Így került a képbe az eszelős itáliai és az abszurd elmélete. E szerint az egykori viking hódítás Izland, majd Grönland érintésével eljutott Ázsia északi partvidékére. Az átkelés tény volt, azt pedig, hogy Ázsiába jutottak el arra alapozta, hogy a töredékes beszámolók alapján a fellelt őslakosok nagyon hasonlítottak azokra, kiket Kolumbusz az akkoriban kelet felé terjeszkedő orosz cárok udvarában látott. Azok pedig a kontinens észak-keleti partvidékéről származtak. Logikusnak tűnt, hogy tőlük délre ott lesz Kína és India.

Logikusnak tűnt, csupán nem volt igaz. Ahogy sok más hipotézis sem mely később megszületett az Újvilágról. Kolumbusz egy koldusszegény, civilizálatlan szigetvilágon kötött ki, indulása után néhány héttel. A vademberek látványa ráébresztette őket, hogy nincsenek sem Kínában, sem Indiában, ám sajnos ez csak tovább fokozta a felfedezők zavarát. Azt hitték, hogy szigetvilág és a mögötte elterülő szárazföld egyaránt primitív törzsekből áll, melyeket könnyedén leigáznak majd.

Térképek készültek, megannyi fehér folttal és ennek nyomán konkvisztádor seregek rajzottak ki az Óvilágból, hogy azokat ki- saját zsebüket pedig megtöltsék. Kezdetét vette a Vér és Arany Háborúk kora.  A hódítók magukénak mondták azt a földet és kevésbé számított, hogy valaki már birtokba vette.

Tudósok nemzedékei vitatkoztak azon, hogy a két kontinenst összekötő földnyelvet uraló kultúra, mennyire volt civilizált, ám azt elismerik, hogy fejlett és ördögien jó szervezett néppel volt dolguk. Néppel, mert embernek nehezen nevezték volna őket.

Ők voltak az Azték Vérbirodalom.

 Senki sem tudta mindig ilyenek voltak-e, vagy csupán egy korábbi, véres és erőszakos kultúra maradványai váltak idővel azzá, amivel a spanyol és olasz zsoldosok szembesültek. Rebesgették, hogy az utóbbi lehetett az igaz. Sem a miként, sem a mikor nem maradt fenn, csak, az hogy a tengernyi kiontott vér és testéből kiszakított lélek, felkeltette a figyelmét valaminek. Egy entitásnak, az űr mélyéről, vagy talán a létezés egy másik síkjáról. Eredetét sokan kutatták, ám igazából nem sokat számított. Csupán a végtelen és kielégíthetetlen vérszomj, mely a sajátja volt, és amit az azték véráldozatok kiszolgáltak. Végül papjaik kaput nyitottak neki egy piramis mélyén. Idegen, entrópikus mivoltának, akkor még pusztán szilánkjait bírta el ez a világ, ám azok megtapadva az élő húsban és lélekben, egy új fajt, egy új örökkön életre és vérre szomjazó népet hoztak létre.

Ezt követően, a halhatatlanná vált vérszívók átformálták a birodalom népét, a szörnyetegek újabb és újabb fajtáit szabadítva a világra. Velük, és az általuk irányított fenevadseregekkel kerültek szembe azok, kik a földnyelv gazdagságára áhítoztak. A Kolumbusz érkezését követő tizenhatodik évben kitört az Első Arany és Vér Háború. Első a sokból.

Mialatt Észak az angolok és franciák, Dél pedig a spanyolok és itáliaiak uralma alá került, Közép-Amerika egy forró, vért izzadó, rőt pokollá változott. Az Óvilág Sírjává, ahogy sokan emlegették. Lehet, hogy az aztékok kegyetlenek voltak, az európaiak viszont veszettül makacsok és bele is temetkeztek volna abba a sírba, ha a Golgota szerinti, 19-ik század hajnalán nem történik valami, ami megakadályozza őket benne.

Akkorra az angol és francia gyarmatok viszonya az anyaországokkal végletesen megromlott. Szenvedtek az adók és vámok terhétől, miközben az uralkodók az egymással folytatott területszerző háborúkban, éppen őket az újvilágiakat küldték elsőként harcba. Vezetőik ezért, titokban szövetkeztek egymással és előbb engedetlenséget hirdettek, majd mikor a lojalista erők fegyverrel válaszoltak, háborút robbantottak ki.

A tengernyi halál árán végül kivívott függetlenség azonban csupán arra volt jó,  mint ahogy Róma és Bizánc nagyjai is tették egykoron oly sokszor, hogy egymás ellen forduljanak.  Exfrancia ugrott exfranciának, létrehozva végül Québecet és Louisianát, és volt angolok marakodtak egymással véget nem érően. Ebbe a zavaros helyzetbe avatkozott be újra a brit korona, és, bár ezt még kevesen tudták az Azték Vérbirodalom. Az első az elveszett földeket akarta vissza, míg a másik, a kereskedelmi kapcsolatot mellyel fekete afrikaiak százezreit hurcolták Amerikába. Századokon át vívott háborúik alatt a földnyelv emberi lakossága úgy megritkult, hogy az egykor volt hatalmas fenevad mostanra kiszáradt tetem volt csupán, torz árnya önmagának. Friss vérre, afrikai vérre volt szüksége, melyért kész volt busásan fizetni. Arannyal és hatalommal egyaránt. Az egykor volt angol gyarmatok helyén született Új-Albion pedig, rettegve a brit tengeri fölényt, végül belement.

Maradék flottájukból is rabszolgahajót csinálva, félmillió embert vásároltak össze Afrikában, az aztékok aranyán, és vitték őket a földnyelvre. Cserébe a Vérbirodalom szörnyetegei megígérték, hogy mágiával szabnak gátat az angol inváziónak. Egy viharokból álló fallal, mely a Karib-szigetvilágtól egészen a messzi északig nyúlik majd, elválasztva egymástól Észak-Amerikát és az Óvilágot. Azt mondták hatásos lesz és csupán addig tart majd, amíg a briteknek elmegy a kedve az inváziótól, és Új-Albionnak lesz elég ideje megerősödni.

Ezt mondták. Az Atlanti Fal a Golgota szerint 1803-ik, a Birodalmi időszámítás szerinti 1466-ik évben gyűlt össze a semmiből, és igen hatékonyan, ám csaknem hetven évre ketté szakította az óceán két partját.

Hetven évre. Ez idő alatt senki élő ember nem tudott át kelni rajta. Végül az egész konfliktusból kimaradó Birodalom elégelte meg a dolgot és lépett fel az ügyben. Sarafan dédapja egyike volt annak a harmincöt császármágusnak, akiket uralkodói parancs bízott meg azzal, hogy utat törjenek, keresztül az Atlanti Fal viharain. Minden emléke nagyon élénk volt a vén thaumaturgról, aki dacolva az idő hatalmával, kortalan testre tett szert és fekete-zöld egyenruhájában maga volt a Birodalom megtestesült nagysága.

Emlékezett rá, mikor először látta, mikor kislányként végigsimított az arcán, ezzel ismerve el, hogy igen, az ő vére. Arra, milyen méltóságteljes, mégis szerény volt, mikor a Birodalomnak tett szolgálatait két kerek órán át sorolták fel, visszavonulása alkalmával.

Mert visszavonult. Ez a szemében legyőzhetetlen mágus, ez a félisten, aki lebírta az Atlanti Falat életre hívó varázslatot, aki kiképezte az óceáni átkelésre a navigátor mágusok első nemzedékét, az, aki végül harmincöt társával alászállt az Azték Vérbirodalom szívében fekvő miktláni piramis mélyére, és onnan csak egy holdhónap múltan, heted magával, de a győzelem ígéretével tért meg.

Sarafan nem tudta mit látott, vagy mit élt át odalent. Történetét nem őrizte sem a családja vérének emlékezete, sem titkos katonai jelentés, csupán néhány elsuttogott szó, melyet az akkori császárral váltott, s melynek végén az uralkodó győzelmet hirdetett a vérszívók felett.