Adamante notare

 

***

Győzelem volt, ám se nem tökéletes, se nem végleges. Akkor most nem ültek volna ezen a hajón, úton egy zátonyra futott óceánjáró felé.

A Mare Nostrum jelentése szerint a San Miguel, egy polgári szállítóhajó volt, ami a névleg spanyol uralom alatt lévő de valójában  évek óta a függetlenségéért küzdő Nassau és az óhazai Valencia között járt. Három napja, a szokásos, esti forgalommal jött át a Gibraltáron. Fényei égtek, fedélzetén volt mozgás, egyedül a rádió hallgatott.

A jelen helyzet ismeretében persze hanyagnak tartotta a tengerszorost őrző Herkules erőd katonáit, hogy nem ellenőrizték a San Miguelt, ám kitudja hány hasonló hajó kelt át a két part között nap, mint nap, hasonló módon. Amíg tartotta a kijelölt sebességet és nem okozott gondot, egyszerűen nem volt kapacitásuk ellenőrizni. Sem ezt, sem a többit.

Egy járőrhajó vette észre a zátonyra futott óriást, és értesítette róla a Mare Nostrum illetékes támaszpontját. Két fegyveres és egy egészségügyi csoportot küldtek fel rá. Egyik sem került elő többé. A kijutott rádióadás alapján a mentőcsónakok a helyükön voltak, a hatvanegy fős legénységnek mégsem látták nyomát sem. A híddal kezdték, majd úgy haladtak, a szállások és a raktér felé.

Az ágyához kötözött, már rothadásnak indult matróz teteme volt az első, amit felfedeztek, aztán viszont gyorsan sokasodtak a jelek. A pusztulás különböző fázisaiban lévő testek, a falakat beborító vöröses fekete mocsok, és végül a konyha.

Nicos azt kérdezte tőle, vajon felkészültek-e arra a vele szemben ülő formamágusok, ami rájuk vár. Vajon felkészültek?

A konyha megtartotta eredeti funkcióját, csupán a menü változott meg, radikálisan. Sokat próbált embereket küldtek a hajóra, tengeri csaták veteránjait, ám a látvány felkavarta őket, ezt a felvételen jól hallotta a hangjukon.

– Mik késztet erre egy embert? – kérdezte egyikük.

Embert? Több válasza is volt rá, de egyik sem volt az ínyére.

Ettől fogva megritkultak a rádióadások. A borzalmak honába való alászállás elnémította őket. Végül eldörrent egy lövés. Majd egy második.

– SSP! – kiáltott valaki kurtán.

Sarafan felvette az egyik aktát és átpörgette. A Mare Nostrum szabályzata szerint a szabvány felszerelésnek része volt az SSP-ék elleni lőszer is, ám csupán minden hetedik lövedék volt az. Elég, hogy visszaverjen egy támadást, és a katona visszavonulhasson. Szó sem volt róla, hogy zárt térben kelljen harcolniuk velük.

Tették, ami a dolguk, visszavonultak, fedezve az orvosokat. Eközben azok, igyekezve leküzdeni a rémületüket, azt kiabálták bele a rádióba, ami láttak. Magas humanoidok… megnyúlt végtagok… csapott homlok… hüllőszerű bőr… fehér ruhás nő… civatateo.

Ez volt az utolsó, amit hallottak tőlük. Civatateo.

Visszavonultak, amíg tudtak, aztán megszakadt az adás.

Civatateo. A kiabáló orvost talán csak a félelme vezette tévútra, ám ha nem, akkor a korábban hallott fehér ruhás nő, és a civatateo egy és ugyanazon dolgot jelentette. Az előbbiről tudta mi az, a másodikról sejtette.

– Készüljetek, mindjárt ott vagyunk! – hallotta Tzimiszkesz őrnagy hangját.

Fehér ruhás nő, leples asszony, gyászoló anya. Megannyi kultúra megannyi neve ugyanarra a jelenségre. A gyermekük elvesztése iránt érzett bántba, vagy éppen a gyermekszülésbe magába behaló anyák olyan fájdalommal éltek és távoztak a világból, mi nyomot hagyott maga után. Bizáncban azóta fordultak elől, hogy volt mágia ebben a földben. Vajákosasszonyok, boszorkányok, női thaumaturgok közül kerültek ki a legtöbbször. Akadtak közöttük egészen jóindulatúak, ám nagyobbik részük újszülöttekre és várandós anyákra vadászott az éjben. Úgy gondolta a civatateo is hasonló lehet. Ám így mi a kapcsolat ez a lény és a rádióban leírt szubhumán SSP-ék között?

– Nicos! – intett a századosnak, majd tollal felírta a civatateo szót az akta sarkára.

A férfi tudta mit vár tőle. Nézzen utána a dolognak.

– Gyere, ezredes! – szólalt meg ismét az őrnagy. – Nehogy lemaradj a kezdésről.

 

***

Valóban, nagyon hasonlóak voltak ők hárman. Szinkronúszókat megszégyenítő módon mozdultak egyszerre, vetkőztek le, dörgölték be magukat a kapcsolatot elősegítő vezető zselével. Olyanok voltak, mint három görög isten szobor, melyeket egy láthatatlan művész zsinórjai kötnek össze.

Tudta, hogy az őrnagy elégedetten vigyorog mögötte, s hogy Nicos szándékosan helyezkedett úgy, hogy a lehető legjobban eltakarja őt Tzimiszkesz elől, ám nem törődött vele. Csupán hagyta, hogy lenyűgözze a látvány.

– Kapcsolat aktív, a formák stabilak – közölte az egyik operátor, miután életre keltette a pultját.

Azon kapta magát, hogy annyira elmerült a gondolataiban és a látnivalóban, hogy eddig nem is kereste, hol vannak maguk a formák. Körbepillantott, mire Nicos, követve a tekintetét finoman a füléhez hajolt és belesúgott.

– Odakint, asszonyom.

Egy férfi formamágus által irányított forma alapjaiban volt más, mint egy női. Kifinomult szimbólumok sokasága helyett, nyers, elemi erő mozgatta, az a fajta, mely a megmunkálatlan anyagot is képes volt az akaratához hajlítani. Így születtek egykoron az első ideiglenes gólemek, sárból, agyagból és más könnyen formálható anyagokból.

A három Hekatonkheirek a hajó fedélzetén lévő tárolókból emelkedett ki. Hibátlan szépségű, mély kobaltkék istenszobor volt mindegyik, gránitból, acélból és korundból. Belesápadt a gondolatba, hogy ereje teljében sem volna képes megmozdítani egy ilyen testet, nemhogy szinkronban összehangolódni két másik formamágussal, azzal egy időben.

Egyik forma sem viselt fegyvert. Nem volt rá szükségük. Egy hímmágusnak soha sincs.

– Akkor még egyszer – szólt bele a rádióba Tzimiszkesz. – A Mare Nostrum három osztagot, összesen huszonegy embert küldött a hajóra. Kilétüket ismerjük. A jelen helyzetre tekintettel a 6083-as Császári Rendelet 126. cikkely alapján járunk el. A fenyegetés felszámolása az elsődleges. Indulás!

A fedélzet megnyikordult, ahogy azok hárman elrúgták magukat róla.  Nehezek voltak, így kurta, erőszakos ívet leírva érkeztek meg a föléjük magasodó San Miguel fedélzetére.

– Nem akarod test közelből nézni? – kérdezte Florian és fejével az egyik még üres kristályhenger felé intett, ő pedig egy pillanatig el is játszott a gondolattal. Önálló forma nélkül, csupán egy figyelő jelenlét lenne, egyfajta veszélytelen potyautas a három mágus számára…

Nicos megcsóválta a fejét. Nem, jobb, ha nem is álmodik ilyesmiről jelenleg. Nemet mondott az ajánlatra.

– Te tudod – vont vállat Tzimiszkesz. – Kapcsoljanak össze minket! Kapitány! – szólt bele a rádióba. – Mehet a csáklya!

A hajó egy pillanatra megremegett, hogy valahol az orrfedélzeten eldördült egy ágyú. Fémes csikorgás, majd csattanás.

– Saját találmány. A szabványos jelerősítő, hajóra szerelhető változata – közölte az őrnagy, feléjük sem fordulva. – Nagyobb, hatékonyabb.

Az operátorok közben kinyitottak egy nagy, kétajtós szekrényt. Külsőre legalábbis annak tűnt. Belsejében azonban három, simára csiszolt fémtükör volt. Sarafant a golgotaiak hármas oltárképeire, a triptichonokra emlékeztette.

– Szilárd merkúrium és folyékony ezüst vegyülete, nitrogénnel hűtve. Sokkal jobb, mint a televízió – sorolta elégedetten az őrnagy.

– Gondolom, ez is saját ötlet – fintorodott el.

Tudta, hogy a férfi fel fog vágni előtte, mindennel, amivel csak lehetséges, ám ettől nem kevésbé irritálta a dolog.

– Természetesen.  

A mágia hullámokat vetetett a látszólag szilárd fémfelületen, melyek visszaverődtek a tükrök keretein, egymásnak csapódtak, míg végül az egész felszín életre kelt. A kép tiszta volt, ezüstszín alakok, fekete kontúrokkal.

– Dologra! – utasította a mágusokat Tzimiszkesz.

 

***

Nem tagadhatta, nem is akarta tagadni, hogy irigykedett. A mozdulataikra, az összhangjukra, de mindenek előtt a hatalmukra. Nem vesződtek ajtókkal, ujjaik nyomán szublimált a fém, kiégtek az áramvezetékek és a csövekbe fagyott a víz.  Semmi finomkodás, semmi korlát, csak nyers, elemi mágia.

Nem váltottak szavakat, nem voltak figyelmeztetések, csak harmónia és összhang. Olyan hibátlan, hogy a látványába is belefájdult a feje. Három elme mozgatta három test, ezek egyesített érzékei, és gondolatai.

Tekintetét ide-oda kapkodva próbálta követni a különálló képernyőkön folyó eseményeket, és mind kétségbeesettben igyekezett egyetlen elmével befogadni mindazt, amit átélt. Szeme káprázott, elméje eltompult a zsongó információ áradattól. Leverte a víz, és felkavarodott a gyomra.

– Asszonyom, talán… - hajolt oda Nicos.

– Hagyjon most! – suttogta.

– Nem lehet asszonyom – ellenkezett a férfi. – Sajnálom, de muszáj önmérsékletet tanúsítania. Koncentráljon a középső tükörre. Egyedül arra. A többit zárja ki. Kérem!

Sok minden volt ebben a „Kéremben”. Aggodalmas kérés, orvosi utasítás, a fanyar nicosi realizmus maga. A százados vele ellentétben pusztán érzékeny volt a mágiára, morzsányi tehetség sem szorult belé.  Felhasználta, nem pedig az használta ki őt, értette, de nem csodálta. Számára ez egy adás volt, egy katonai akció felvétele. Nem több.

Összeszorította az állkapcsát keserűségében. Igen, valószínűleg ezt akarta Tzimiszkesz. Azt, hogy ezt átélje, hogy felismerje a korlátait és megalázza vele. Miként egykoron ő a férfit.

Nemesi származása miatt, bár Floriannal egyszerre diplomáztak, őt előbb léptették elő, így a férfi felettese lett. Ő pedig visszautasította az akadémia ügyeletes szépfiúját, bizonyítva, hogy mindaz, ami kettejük között volt csupán a magiszterek döntésén múlt, és egyedül a fiatal tiszt fejében létezett. Ezt nyilván, nehezen, vagy inkább sohasem emésztette meg.

Vett egy nagy levegőt és hallgatott Nicosra. Egy elme, egy képernyő és nem több. Be kellett érnie ennyivel. Erre koncentrált, minden mást csaknem teljesen kizárt. Csaknem. Valahol a tudta szélén hallotta még, ahogy a százados beleszól a rádióba, s, hogy vélhetően Tzimiszkesznek is volt valami megjegyzése az előbbiekkel kapcsolatban, de nem akart figyelni rájuk.

– Leértünk a raktárszintre. Bomlás aura és tapintható protomiazmikus szennyeződés – remegett meg a középső képernyő. – Az áldozatokat mágia szaggatta szét és forrasztotta részben bele a hajó anyagába – érintett meg egy lüktető kitüremkedést a falon. – Jól kivehető irányba futnak, a felszín alatt határozott folyadékáramlást látok – közölte.

– Vitális infekció – gyújtott rá egy szivarra Tzimiszkesz. – A holt anyag élettel történő megfertőzése.

Sarafan hallott már ilyesmiről. Nem életre keltésről volt szó, hanem valóban fertőzésről, mely bemocskolta a létezés mindkét formáját.

– Förtelem – bukott ki belőle.

– Förtelmet mondott asszonyom? – lépett vissza mögé Nicos.

– Talán nem az? – kérdezte nyersen, a férfira pillantva

– Valóban. Ám imént beszéltem rádión a Heliopolisi Hadtest Főparancsnokság tudományos részlegével. Ők is ezt a szót használták, mikor arra kértem jellemezzék a civatateót. Azt mondták, förtelem, mert beszennyezi a létezést.

– És nem is akárhogyan – intett a tükrök felé az őrnagy.

 

***

Nagyok voltak. Legtöbbjük a megtermett formák fölé magasodott, még úgy is, hogy hátuk meggörnyedt, hosszú karjaik pedig a földet súrolták. Vastag homlokcsontú, pikkelyes bőrű szubhumánok voltak, túlfejlett, agyarakkal, hüllőszerű, ajak nélküli szájukban.

– L’esclavo – közölte Nicos -, a szolga faj. A civatateo fiai.

Igen, Sarafan most már tudta mit lát. Az SSP-ék a létezés önálló formái voltak, torzak és gyönyörűek egyaránt. Ám ezek nem. Vitális infekció, förtelem, vámpír. Sok név egyazon borzalomra.

– Olyanok, mint a termeszek – folytatta Nicos – Ezek itt a dolgozó és a katona kaszt egyszerre. A civatateo, pedig aki megfertőzte őket, ő a királynő.

– Egy nő, mind fölött. Milyen édes – nyomta el a szivart az őrnagy.  – Fiaim! Pusztítsátok el őket mindegyszálig! – adta ki a parancsot végtelenül higgadtan.

A San Miguel belerendült a támadásba. Az egyik Hekatonkheir intése nyomán megvetemedett a sok ezer tonnányi fém, a folyosó, spirálisan csavarodni kezdett a l’esclavók körül. Tűz lobbant, olyan, amitől egy pillanatra égni látszott maga a hajó fémburka is. Víz robbant elő a széttört csövekből, kihűtve az amorf formára torzult anyagot, hogy aztán az több csavarodhasson.

Sarafant lenyűgözte a látvány. A brutalitás szimfóniája. Azé az erőé, amit egy hozzá hasonló női mágus sohasem birtokolt.

Az egyik Hekatonkeirek megremegett és a földre került. Torz pofák nyomakodtak elő az őt körülvevő sötétségből, vaskos, göcsörtös karmok téptek a kék testbe.

– Sombreado – közölte meglepően higgadtan a formamágus majd két, gyors és brutális mozdulattal falhoz csapta az egyiket. Annak vére szétfröccsent a falon.

Sombreado. Árnyjárók. Azon SSP-ékre jellemző tulajdonság volt ez, melyek jobbára teljesen sötétségben éltek, így annak lakóiként kapu módjára használják a fény hiányát, nagy távolságok, gyors megtételére.

Jöttek. Hátrahagyva a folyosókat, eltűntek, majd kiolvadtak az árnyékokból. Karmaik, csak egy pillanatra anyagiasultak, mikor belevájtak a formákba, aztán már el is tűntek a sötétségben.

– Csatateret váltunk, túl szűk a hely – utasított mágusait az őrnagy. – Kövessétek a vitális infekciókat, úgy vélem egy irányba vezetnek!

Nekilódultak. Át az ajtókon, falakon, az árnyékokból ki-kiolvadó l’esclavókon. Villanások voltak csupán a sötétben, fehéren izzó fénykévék, tiszta energia szülte, kék sziluettek.

Az őrnagy jól gondolta. Akár az erek a testet, úgy hálózták be a legénység testrészeiből formált, förtelmes csatornák a hajót, és ugyanúgy futottak a szívhez.

Szív? Sarafan elsápadt. Járt a Hegben, melyet a mágusok ütöttek Európa szívébe, megrepesztve a tér az idő és az élet szövetét, mely azóta is gennyedzve szivárgott át ebbe a világba, fenevadakat, kórságokat és anomáliákat fiadzva magából. Az hasonlított erre. Élő és holt anyag olvadt össze a raktér mélyén. Medence született acélból és valami szerves kocsonyából, amiben a kijelzők szerint olaj és elfolyósodott testszövet kavargott. A falakból kampók sarjadtak, amiken fürtökben, ember méretű gubók lógtak, mint holmi szőlőszemek.

– Gyengül a kapcsolat a formákkal – szólalt meg az egyik operátor. – Interferencia jelentkezik az átvitelben, keveredik egy másik jellel.

– Nyilván az civatateo is bábként használja őket, és a miénkhez hasonló kapcsolattal kommunikál velük – morogta Tzimiszkesz. – Ellensúlyozni! Menjen egy csáklya a raktár falába, a vízvonal fölé!

A hajó megrándult, a csáklya kilőtt. A fémtükrökön át érkező adás egy pillanatra kitisztult, majd ismét megkásásodott kissé.

– Ó, hogy cseszd meg! – káromkodta el magát Tzimiszkesz. – Csavarják feljebb őket! Inkább dőljenek ki nekem a végére, mint hogy elveszítsük a kapcsolatot, vagy dobbantani kényszerüljenek ezek után. Csinálják!

A három formamágus teste megrándult a kristálykapszulákban, ahogy a kapcsolatot megerősítendő fokozták a szervezetükre nehezedő terhelést.

A raktér mélyén, a félig fémből, félig szövetből formált medence mélyéről idegen szépségű nőalak merült a felszínre. Bőre, szinte áttetszőre sápadt, alatt tisztán látszottak a fekete erek, melyek pókhálóként borították be a testét, s így az arcát is, ezzel azt a hatást keltve, mintha sötét haja is csupán ennek a hálónak a meghosszabbítása lenne.

– Igazi szépség – fintorgott az őrnagy -, nem de? – pillantott hátra.

Sarafan úgy látta a civatateo egyszerre lehet forrása és maga is részese a fertőzésnek, mely elérte a San Miguelt. Vajon hol szedték össze? Voltak olyan ostobák, hogy kikössenek a Vérbirodalom partjainál, vagy máshogyan jutott fel a hajóra? Dédapja hazatérte után a császár győzelmet hirdetett a Vérbirodalmat uraló szörnyeteg felett, ám annak sarjai láthatóan tovább tenyésztek, az emberek között.

A nőt rövidesen követték a szolgái. A San Miguel fém és hús burka megremegett, ahogy azok ereje a formamágusokénak feszült. Olvadt fém, szenesre égett szövetek, robbanások zaja. A hajó egyik oldal fala végigrepedt, a betóduló pengevékony, de soktonnányi nyomású víz vajként vágta ketté a civatateo szolgáit. Ezt követően az egyik formamágus maga köré csavarta, és ostorként forgatva csapott szét, azok között. Amint mozdulata véget ért, a kemény, éles vízsugár, forró cseppekké robbant szét, égető permetként terítve be a korcsokat, hogy aztán jeges pikkelyekké dermedjen a felsebzett bőrön.

Sarafan látta, hogy Tzimiszkesz lába ütemesen dobol, egy csak általa hallott ütemre. Láthatóan remekül szórakozott, ezen az acél, tűz és jég szimfónián.

Valahol élesen végigrepedt a hajó burkolatának újabb darabja.

– Utasítsa őket, hogy gyűjtsék be a nőt! – közölte Tzimiszkesszel.

– Mégis mi a jó fenének? – kérdezte az őrnagy.

– Mert az emberei jó eséllyel elsüllyesztik a hajót – intett a képernyő felé. – Vele együtt pedig mindent, ami megmaradt a rakományból és a legénységből. A Mare Nostrum, de maga a Birodalom is szívesen benyújtaná a számlát a Spanyol királyságnak, a kellemetlenségért, de ehhez jó lenne, ha a szavunkon kívül más is lenne a kezükben, mikor eléjük állnak.  Egy élő, vallatható állapotban lévő civatateo ezen sokat segítene.

Tzimiszkesz a homlokát ráncolva a fejét rázta, ám tudta, hogy érti a dolgot. A fertőzést, melyet a nő elkapott, csak Azték Vérbirodalomban, vagy annak valamelyik titokban tartott kolóniáján szerezhette. Bárhogy is, a San Miguel tilosban járt. Ha ezen felül még egy rejtett fertőzésgócot is sikerül beazonosítani, az csak tovább növeli a birodalmi katonai erők hírnevét.

– Hallották az ezredest uraim – közölte a mikrofonba. – Tegyék, amit a hölgy kért.

A San Miguel hozzájuk közelebb eső oldalfala felszakadt és a víz ömleni kezdett a hajóba. A formák hamarosan térdig álltak a rakteret elöntő olajos, sós áradatban. A hajó oldalról dőlt és süllyedni kezdett. Ám a Hekatonkheirek hármasa nem állt meg. Ó dehogy. Akaratuk nyomán tovább szakadt az acél, a vízből kivont oxigénnek hála tovább égett a tűz és törékeny üveggé fagytak a korcsok csontjai. Mentek tovább előre.

Sarafan pedig gyönyörködött bennük.