Adamante notare

 

10.

Heliopolis, Az Észak–Afrikai Tartományok Hadtest Főparancsnoksága, a Birodalmi időszámítás 1604. éve, szeptember 08. 10.00.

 

Sarafan Omeritos nem szerette a tétlenséget, de megtanulta értékelni a megérdemelt pihenést. Talán munkaholista volt, ahogy Nicos mondta, de nem mazochista. Nem, aludni nagyon is szeretett. Főleg egy ilyen éjszaka után.

Konstantin minden hatalma sem tudta volna letörölni az őrnagy képéről az elégedettséget, mikor félórával a San Miguel  részleges elsüllyedése után a három forma kibukkant a felszínre és magukkal hurcoltak egy végtagok nélküli csonka torzót, a civatateot. A fertőzés olyan erős volt benne, hogy sérülései és az oxigén harmincpernyi hiánya ellenére is életben maradt. A hajó egyik orihalkun ládájába zárták, amíg partot értek. A fém sikeresen gátolta meg abban, hogy az öngyógyító képessége lévén visszanövessze elvesztett tagjait.

– Ezért előléptetnek – gyújtott rá Tzimiszkesz elégedetten. – Ha meglátják az operátorok által rögzített anyagot, akkor egész biztosan. Stabil, hibátlan együttműködés, három összekapcsolt tudattal. Na, ezt csinálják utánam! – csettintett elégedetten.

Nem állhatta, ha valaki ennyire ajnározza önmagát, és az őrnagy esetében különösen visszatetszőnek találta, ám az eredmény, az magáért beszélt, és ehhez neki is köze volt.

Ahogy a kristályokból kikecmergő Hekatonkherieknek is. Már nem tűntek földre szállt isteneknek, csupán kimerült kölyöknek, akiknek jól esne egy kiadós alvás.

– Téged előléptetnek – közölte hidegen, minden meggyőződés nélkül -, ám mi lesz velük? – intett a három mágus felé. – A fiaiddal?

– Ó! – horkant fel az őrnagy. – Nem hiszem, hogy jutalom nélkül maradnának – vigyorgott dévajul. – Holnapra úgy is kimenőt kapnának tőle. Mind a tiéd, ha akarod – kacsintott.

 

***

„Mind a tiéd, ha akarod.” Bárcsak… bárcsak ne látta volna őket művelet közben, bárcsak ne ámult volna el a képességeik láttán, bárcsak ne ajánlotta volna fel az őrnagy. Bárcsak…

Nem volt bárcsak. Tudta, hogy kellenek neki, ahogy azt is, hogy ezzel egy hosszú, álmatlan éjszakát okoz majd Nicosnak, aki az otthoni dolgozószobájában fogja végigvirrasztani az egész estét, és feltehetőleg hallani fogja, miként tölti kedvét hármukkal. Tudta. Ám keveset számított. Hogy másként is lehetett volna?

Olyan volt, mint egy ősi, pogány kultusz papnője, akit hívei már-már istennőként csodáltak és kívántak. Ő pedig válogathatott közülük. Az egész egyszerre volt rituális, buja és elemi. Közéjük préselődött, ők pedig kiszorították belőle a levegőt. Neki adtak magukból mindent, ő pedig betelt velük. Újra, és újra.

Kevés, tudatos pillanataiban felébredt benne az irigység irántuk. Bármennyit is adtak neki, bennük mindig több és több maradt. Egyedül egy igaz, bizánci hímmágus lehetett ilyen felelőtlen és pazarló az erejével, melyet úgy izzadt magából a testük, mint a tesztoszteront, szűnni nem akaró vággyal és soha el nem apadó kitartással ajándékozva meg őket. Irigység az iránt, hogy az, amit ma látott tőlük, azt ő sohasem viheti véghez.

Keserű, igaz kéjesen keserű volt ez a tudat, bár Konstantin tudta csak miként lehetséges ez.

 

***

Arra ébredt, hogy besüt a hálóba a napfény. Éjjel a vágy hevében nem sokat törődöttek vele és amúgy is a balkonját is birtoka vették párszor. Tompa elmével, kifacsart testtel bújt ki a három meztelen mágus közül és a hálószoba ajtajához lépett. Olyan csönd volt odakint, hogy jól hallotta miként szántja Nicos tolla a papírt, az otthona túlfelén lévő irodájában.

Kilesett. Jóleső félhomály fogadta, vele ellentétben a százados gondosan behúzott minden zsalugátert. Előtte, az egyik szék háttámláján, fekete alapon vörös mintás köntös feküdt. Egy újabb figyelmesség Nicostól.

Belépett a dolgozószobába. Egyetlen ablak volt csak nyitva, hogy az őrnagynak legyen elég fénye a munkához, a helység többi része továbbra is jótékony homályban maradt. Sötét tömeg hevert az íróasztalon, Nicos baljának keze ügyében. Hermész.

A rusnya, de jámbor jószág olyan magatehetetlennek látszott az asztala szélén feküdve, hogy az ember azt hitte elég lett volna egy mozdulat ahhoz, hogy kibillenjen az egyensúlyából, és lezuhanjon a padlóra. Hermész valóban nem volt valami fürge, ám csonkító erejű harapással tudott felelni az őt ért inzultusokra.

Elnézte őket egy pillanatig. A százados és a sárkánydisznó. A két legstabilabb pont az életében évek óta. Ennyi éppen elég volt neki. Unokatestvérei, kik jó birodalmi kékvérűként éltek és házasodtak, olykor élcelődtek ezen. Azt mondták ezer férfi is megfordulhat az ágyában, mégsem tud felmutatni egy férjet, vagy egy gyermeket. Ami az ő korában egyszerre volt sajnálatos, no meg szánalmas. Férj, gyerek? – mosolygott magában. Minek az neki? Itt vannak ők ketten.

– Jó reggelt, asszonyom! – pillantott fel Nicos, ezzel megtörve a pillanat varázsát. – Engedelmével hozattam önnek reggelit, és újságot – mondta halkan, majd intett a dohányzóasztalkán elhelyezett tálca felé.

– Kávé, van? – vonta fel a szemöldökét és odalépett az asztalhoz.

– Kis tejjel, cukor nélkül, ahogy ön szereti – felelt Nicos, de írt is tovább.

Lerogyott a díványra és maga elé húzta a tálcát.

– Zsibbadok. Normális ez? – sóhajtotta.

– Attól függ hol, asszonyom – felelte, fel sem pillantva a papírokból beosztottja.

– Az ne érdekelje, normális, vagy sem?

– Előfordulhat. Ha órák múlva sem múlik, majd akkor aggódhat miatta, asszonyom.

A kávé fölé hajolt, de végig a századost nézte, próbálva visszaidézni az előbbi pillanat meghittségét. Csupán, csak mert jól esett. Az elmúlt években a férfi egyre inkább része lett az életének. Szárnysegédként és felelős orvosként kezdte mellette, majd szinte észrevétlenül a titkára lett, minden ügye első számú intézője. Néha már kételkedett benne, hogy bármi is véletlenül történik körülötte, és nem a férfi munkájának eredményeként. Még akkor is, ha ez lehetetlen tűnt, időként jól esett eljátszania a gondolattal.

Mozgolódás támadt a hálóban. A három hiányos öltözetű fiatal mágus előóvakodott odabentről.

– További szép napot, uraim! – intett udvariasan az ajtó felé a százados, továbbra sem tekintve fel a papírmunkából.

Sarafan megengedett magának egy elégedett mosolyt és megemelte feléjük a csészéjét.

Hallgattak néhány percig. A tiszti szálló előtti téren most is zajlott az egyik díszzászlóalj formagyakorlata. Csizmák dübögtek ütemre a köveken, hallani lehetett, ahogy az élre vasalt egyenruhák szövetének súrlódását, a harsogó vezényszavakat. Olyan muzsika volt ez, melyre megtanult mélyen és zavartalanul aludni az elmúlt évek során.

– Kellemes volt az estéje, asszonyom? – húzott alá valamit a papíron a százados, majd megvakarta Hermész vaskos tokáját. Házi kimérája őszinte elégedettséggel rúgkapált lábaival a mozdulat nyomán, vidáman töffögve. – Megírhatom az őrnagynak, hogy elégedett volt mindennel?

– Korán van még ehhez – vette kézbe a reggeli újságot az ezredes. – Hármas gyilkosság, rablás, banditizmus. Erre ébredni! – csóválta meg a fejét rosszallóan. – Mi van még?  A brit kormány szerint le kell bontani a Herkules–erődöt. Hol hallottam én már ezt? Ja, igen, volt az a római a Karthágó mániájával. A Köztársaság szeretné javítani velünk a diplomáciai kapcsolatait, nyilván a navigációs kristályok miatt, a hajóik óceánon történő átkeléséhez. Germánia fegyverkezésbe fogott, háborúra készül az Északi Hármas Koronával. Ennyi ostobát! – csóválta meg a fejét megint.

Persze ez az ostobaság sajátosan hangzott, éppen az ő szájából. Bizánc, a második legrégebb óta folyamatosan regnáló állam volt ezen a földön, a vérontás része volt nemzeti identitásuknak. Jelenleg is három nagyobb háború és tucatnyi kisebb konfliktus zajlott a határokon belül és azok mentén. Ám más volt az a háború, amit Bizánc vívott és más, amit a világ többi, „barbárabb” része. A Birodalom a győztes oldaláról harcolt, úgy szervezett meg mindent, hogy kényelmes legyen a számára. Az ő katonái nem fagytak halálra a Himalájában, vagy pusztultak el a Szahara mélyén víz nélkül, és a légiók nem hagytak hátra temetetlen holtakat, hogy aztán a sötét mágia művelői kedvükre játszadozhassanak velük.  Aki felesküdött a Császárság szolgálatára a világ leghatalmasabb seregének légiósa lett, mely három kontinensen háborúzott folyamatosan, állandóan munkát adva katonáinak. Sokan meghaltak, mások egy életre megnyomorodtak testben és lélekben, ám a sereg sohasem mondott le róluk, és gondoskodott az övéiről. Miként ő is.

Összehajtotta és az asztalra tette az újságot. Felhajtotta a kávét és cigarettára gyújtott.

– Rendben van Nicos, fogjon bele - fújta ki a füstöt.

A százados elővett egy vaskos aktát az asztal lábánál támasztott táskájából és letette elé.

– Tzimiszkesz őrnagy, telefonon fejezte ki köszönetét a tegnapi látogatás kapcsán és reméli, hogy kedvező értékelést fog kapni öntől ő és a csapata. Gondolom, szeretné csatolni majd a saját jelentése mellé.

Hát persze, hogy szeretné, fintorgott Sarafan.

– Utána érdeklődtem a diplomáciai csatornákon a dolognak, a számítása bevált asszonyom. A civatateot nehezen tudták megmagyarázni a spanyolok. A nemzetközi sajtó sokáig fog rágódni rajta és várhatóan ez ártani fog a spanyol kereskedelemnek. Talán éppen ezért, még hajnalban jött önnek egy üdvözlő távirat az öccsétől, melyben gratulál a részvételéhez az ügyben.

Horatio. Az ő kiállhatatlan öccse. Aki megadta a családnak azt, amire vágyott.

Testvére imádta a történelmet, főleg a birodalmi történetírást, de elmélyedt a világtörténelemben is. Rajongott ősei dicső tetteiért, így a dédapjukért is, aki átkelt az óceánon és végül megtörte az Azték Vérbirodalom felett uralkodó entitás hatalmát.

A Birodalmi időszámítás szerinti 1554. évben, mikor erre sor került, mint már sokszor a történelmük során éppen zajlott egy háború. Egy háború, melyben Bizánc hivatalosan sohasem vett részt, titkosszolgálatai és diplomatái mégis fűtötték a Vérbirodalommal északról határos államokat, hogy kirobbantsák. Cascadia és Louisiana csapatai együtt vonultak be aztékföldre, és míg a világ rájuk figyelt, a császármágusok észrevétlenül bejutottak annak szívébe és véghez vitték küldetésüket. Ezt követően pedig, bár Bizánc továbbra is távol tartotta magát a konfliktustól, mégis elérte, hogy a hódítók ne telepedjenek le az újonnan szerzett földeken, hanem nyilvánítsák függetlenné, egy önálló kormány irányítása alatt.

Mexikó, a nagy, politikai, gazdasági és emberkísérlet a világ aranyifjainak, így Horationak is, aki dédapjuk nyomdokaiban kívánt lépni az Újvilágban, a játszótere lett. Egy ország, ahol egy hozzáhasonló opportunista oly sokra vihette. Most, hogy a spanyol tengeri kereskedelmet hátrányba hozza majd a civatateo ügy, úgy keletkezik majd igény az új export-import partnerek iránt, melyek mögött a Horatio-hoz hasonló szerencselovagok állnak majd.

Ez az öcs köszönte meg neki, hogy még több hatalomhoz és pénzhez juthatott általa. Mintha sok köze lett volna hozzá. Ám Horatio, miként ő is, Omeritos volt, s így nem egyszerű lélek. Úgy érezte meg kell köszönnie valakinek a jó szerencséjét, és Florian Tzimiszkesz szóba sem jöhetett.

Nicos, talán néhány kemény szóval elintézte a dolgot annak idején az őrnaggyal, őmiatta, de Horatio nem volt ennyire mértékletes. Ő hazarepült Mexikóból és egyszerűen eltörte a férfi állkapcsát. Aztán visszarepült. Tehette.

Horatio. Élemedett nagyanyja, akit kedvenc színe és viselt dolgai miatt gyakran Kék Boszorkányként emlegettek, időnként megjegyezte, hogy kár volt, két hozzájuk hasonlónak egy családba születnie. Testvérként nem fértek össze, ám már unokatestvérként is sikeres érdekházasságban is élhettek volna ők ketten, öregbítve a család hírét és növelve hatalmát. Eszelős gondolat volt, anyja meg is tiltotta nekik, a továbbiakban látogassák az öreg hölgyet.

 Évek óta nem látta a nagyanyját és be kellett vallania, néha már hiányoztak az eszelős ötletei.