Adamante notare

 

***

Nicos eltette az iratot és másikat vett elő.

– Az elmúlt napokban három olyan támadásra is sor került, amiket a fellelt és beazonosított maradványok alapján, összekapcsolnak a szetitákkal. Kettő itt történt, Egyiptomban. Két, kisebb létszámú, rejtőzködő csoportot számoltak fel. Az áldozatok, már amit maradt belőlük, kétséget kizáróan szetiták. A támadókról keveset tudunk, de én nem zárnám ki a belső viszályt sem. Főként a harmadik támadás okán – nyitotta ki az aktát és elétolt egy fotót.

– Moszul? – vonta fel a szemöldökét Sarafan.

– Igen, asszonyom. A kráter, amit lát, az az óváros. Az ottani Főparancsnokság egyelőre azzal álcázza, hogy egy földalatti lőszerraktár robbant fel. A szellőző tornyának maradványa ott van a kép balsarkában – mutatta. – Sajnálják és részt vesznek az újjáépítésben, közben pedig a sereg emberi vizsgálják a területet.

Újabb fotókat vett elé. Csonka, megfeketedett falak, alvadt vérszínű, primitív, eszelős rajzok, mintha egy, szellemektől megszállt ősember mázolta volna őket. Némelyikben, ha nagyon akarta, fel tudta fedezni Szet képmását. Mit keres egy egyiptomi templom Moszulban?

Kérdőn pillantott Nicosra.

– III. Thotmesz fáraónak volt egy húga, Keket. Státusza bizonytalan a királyi családban, egyesek szerint csupán húga, mások szerint húga és felesége is volt a fáraónak. Ami viszont biztos, hogy az uralkodó megbízott benne, mert délre – vett elő egy térképet –, a mai Karimába, az akkori Napatába küldte, hogy képviselje őt Kushban és Puntban, ami az Újbirodalom része volt. Keket keménykézzel, talán kicsit túlságosan kemény és véres kézzel kormányzott, ami idővel fivérének is feltűnt, és úgy döntött elmozdítja. Úgy mondják – mutatott fel két, hieroglifákkal teli írt papiruszokat ábrázoló fotót –, hogy amit a fáraó emberei Napatában találtak, attól még a Napisten is elsápadt. Ré papjai utasították az uralkodót, hogy család, ide vagy oda, taszítsa le Keketet véres trónusáról és pusztítsa el. Sikerrel jártak, ám a förtelmet, amivé vált, nem temethették el Egyiptomban, ezért az akkoriban éppen lakatlan Ninive romjai közé vitték, és ott elásták. Sokáig a fáraó emberei őrizték, idővel azonban felbukkant egy Keketet földi istennőként tisztelő, főleg nőkből álló szekta és azok „felváltották” az őröket. Mondanom sem kell, hogy szetiták voltak, és Keketet az istenkirály vérvonalából származónak tartották. A ptolemaidák váltig állították, hogy felszámolták őket, mikor bevették a várost – emelt fel egy jelentést. – Nos, kijelenthetjük, hogy eltúlozták a saját sikerüket. Az viszont tény, hogy a csoport sikeresen rejtőzködött ezt követően mind a közelmúltig. Most azonban valaki rájuk talált, és szó szerint önvérükbe fojtotta őket. A fotókon látható vérrel festett rajzok egészen frissek, asszonyom.

– A hercegnő sírja? – dőlt előre Sarafan elnyomva a cigarettáját.

– Feltörve, kifosztva – lapozott bele az iratba Nicos. – Ha abból a feltevésből indulunk ki, hogy a legenda, miszerint Szet minden, vagy legalábbis minden jelentősebb szektája birtokol egy, vagy több darabot mostanra az egykori élő isten vörös szilánkjaiból, akkor logikus, hogy a moszuli csoportnak is volt belőle. Az újbirodalmi feljegyzések között az áll, hogy Thotmesz és Rá papjai elborzadtak attól, amivé Keket vált. Gondolom a szilánkoknak köze lehetett ehhez. Ezért ítélték halálra, és temették el távol Egyiptom földjétől. Nem akarták, hogy halálában is tovább mérgezze egykori hazáját.

Egyetértett a férfivel. A mágia, főleg az erős mágia hajlamos volt tovább létezni, akkor is, ha használója már elenyészett. Nyomott hagyott a világban, ahogy mondták.

Elgondolkodott a támadásokon. Vajon hány hasonló ügyről derült ki korábban, hogy a szetitáknak köze volt hozzá? Most csupán néhány nap alatt háromról is. Úgy vélte ennek köze van a zászlóst ért támadáshoz, így magához a karkötőhöz is, ami miatt megtámadták. Megosztotta ezt a gyanúját Nicos-szal.

– Még mindig semmink sincs arról, hogy mi lehetett az? – gyújtott rá ismét.

– Semmi. Mivel Szet vallása sajnos nem túl dogmatikus, és szent iratokban kifejezetten szegény vallás. Csupa történet, pletyka, és legenda, semmi konkrétum. A karkötő egy lehet az ezernyi kegytárgyuk egyike közül – sajnálkozott a százados.

– Rendben, akkor induljunk most ki abból, hogy ez a szekták közötti ellentétről szól. Hogy is zajlik az ilyen? Egy erős fél magába olvasztja, vagy elpusztítja a gyengébbeket, a vele, egyenlőkkel pedig megpróbál egyezségre jutni, ha meg nem jár sikerrel, erővel a sarka alá hajtja őket. Nyilván ezt csinálják emberemlékezet óta, csupán lassabban és diszkrétebben.  Ha úgy vesszük, hogy a karkötőtől egyfajta katalizátor volt ebben a folyamatban. A csoport mely megszerezte megpróbálkozik az egyesítéssel, a többiek ellenállnak, harcolnak, elbuknak, vagy behódolnak. Csapásokra és ellencsapásokra kerül sor és egyáltalán nem biztos, hogy az itteni két szetita fészek közül egy nem tartozott-e a hódítókhoz. Mit mondanak nyomkövetők?

– Egyedül a moszuli esetben tudtak azonosítható mágikus lenyomatra bukkanni. Ezt követték vissza, ide Egyiptomba, ahol aztán nyoma veszett. A tartományon belül történeteknél úgymond, csak a következő sarokig jutottak – mondta Nicos. – Azt írják – keresgélt a jelentések között –, hogy olyan, mint lábnyomot követni a puszta grániton, száraz időben. Sajnálom asszonyom, ez áll itt!

Leintette a férfit. Értette ő. Egyiptom a szetiták és az összes többi ókorból itt ragadt, elaggott, zárvánnyá kövült vallás szülőföldje volt. Az ő vérük áztatta évezredekkel azelőtt is, hogy az első görög, vagy római ide tévedt volna. Vizét itták, gyümölcsein nőttek fel, részei voltak ennek a tájnak, csakúgy, mint a sivatag homokja. Így lehetett ez a mágiájukkal is. Beitta a Szahara homokja. Moszul más volt, az idegen föld, ám hazatértek ismét eltűntek. Más nyomon kellett hát elindulniuk.

– Gondolom a régiség kereskedővel sem jutottak semmire – vetette fel.

 

***

Nicos elkomorodott egy pillanatra, ő pedig könnyedén olvasott benne.

Ismerte a nyomozatiak módszereit elég jól. Nyilván feldúlták az otthonát a házkutatás közben, őt magát elhurcolták és napokig faggatták, a kihallgatások között pedig egy szűk, sötét cellában tartották. Így ment ez, ha egy katonai személy ellen merényletről volt szó.

Nicos elkomorodott, de ezt követően nem húzott elő egy újabb iratot az aktából. Ez arra engedte következtetni, hogy bár vallatták az öreget egy ideig, vagy nem mondott semmi használhatót, vagy egyáltalán nem mondott semmit. Bevett eljárás volt, hogy ilyenkor szabadon engedik az embert, majd a nyomozók követik mindenhová. Meglepően sok ember árulta el magát ilyenkor, igaz sokszor akaratlanul, vagy öntudatlanul. Megfigyelték az öreget, hogy miként tér vissza a mindennapi rutinjához, kikkel találkozik, és természetesen azokat is követték. Hosszú és sokszor nehézkes módszer volt ez, ám amíg Konstantin nem adott hatékonyabb eszközöket a kezükbe, addig kiválóan megfelelt.

Sarafan, növendék korában megkérdezte, miért nem olvasnak a thaumaturgok a gyanúsítottak elméjében. A válasz fájdalmas volt. A gondolatok és titkok nincsenek az emberi koponya belső falára vésve, hogy bárki elolvashassa őket. Mélyre kell ásni és az elme ellen fog állni, főleg, ha akarata ellenére vájkálnak benne, vagy ha mindenáron meg akar őrizni valamit. Egy gyanúsított elméje pedig tipikusan ilyen. A gondolat fürkészés így sokkal inkább hasonlított arra, mikor az ember baltával fát hasogat, az pedig keservesen jajgat közben, mintsem holmi finom művészetre. Oktatója demonstrálta is ezt, az ő elméjével.

A fürkészés pedig nyomot hagy, sebet ejt, sokszor nehezen, vagy sohasem gyógyulót. Nem is alkalmazták senkin, akinél felmerült a gyanú, hogy talán ártatlan.

A vén boltost nem mentette fel a gyanú alól, hogy Nicos szerint semmit sem tudott a karkötő valódi mivoltáról, sőt a tény, hogy a rég elporladt mesterek milyen gondosan elárnyékolták a boltját a mágia elől, csak még jobban felkeltett a nyomozók figyelmét.  De ez nem volt elég ahhoz kifacsarják az elméjét, mint valami gyümölcsöt.

– Az öreg ártatlan az ügyben, ám én ezt már a vizsgálat előtt is megmondtam – szorultak ökölbe a százados ujjai.

***

Az ezredes elengedte a füle mellett a megjegyzését, még akkor is, ha tisztában volt vele, hogy Nicosnak feltehetően igaza van és magában hajlott is rá, hogy higgyen neki. Ha nem is, úgy ahogy és azért, amiért a százados várta volna.

Nem sok értelme lett volna annak, hogy vénember legyen a kiinduló pontja a jelen helyzetnek. Túl feltűnő, túl könnyen lenyomozható. Vagy a tudta nélkül volt benne, vagy szerencsétlen véletlen volt az egész.

– Ami a nyomozatiakat is egyre jobban zavarja, hogy a fekete és rőt miazmán kívül, mely megtámadta a zászlóst, csak nagyon kevés nyomot leltek. Az a néhány holttest, amit az utóbbi három támadásban maguk után hagytak az elkövetők, mind ugyanolyan állapotban volt, és a zászlóséhoz hasonló eset azóta sem fordult elől. Beszéltem a vallási bűncselekmények részlegével, hogy vájkáljanak a szetiták hitételi között, olyan mélyen, amennyire csak lehet, de az időbe telik. Tartok tőle asszonyom, hogy a szektához köthető nyilvános támadások számának esetleges növekedésével, a kormányzat megunja a dolgot és tartományi intervenciót rendelnek el.

Sarafan belesüppedt a kanapéba. Az intervenciós protokoll olyan volt, mint egy szőnyegbombázás. Felégetett mindent. Ha egy tartomány túl sokáig küzd belsőgondokkal, akkor a birodalmi gondolkodás szerint, már maga a polgári és katonai bürokrácia volt romlott és tehetetlen. A problémával együtt, tőlük is meg kellett szabadulni. Ez áthelyezéseket, lefokozásokat, kényszerleszereléseket hozott magával. Kétsége sem volt arról, hogy ő is benne lenne abban a körben, akit biztosan felelősségre vonnak.

– Ebben az esetben máshonnan kell segítséget kérnünk – vélte. – Továbbra is abból indulunk ki, hogy a karkötő volt a mozgatórugója az egésznek, hogy annak előkerülése robbantotta ki az eseményeket és vette rá az amúgy rejtőzködő csoportokat, hogy előjöjjenek az árnyékból. Tudjuk, hogy a vörös szilánkok a hatalmat és istenükkel való kapcsolatuk jelképei és fókuszai, amit ha kell, a maguk hasznára fordíthatnak. Ezt a szektavezérrel vívott harcom alapján biztosan merem állítani. Egy szekta a többinek rontott, gyűlnek a holttestek és a szilánkok egy kézben. Abban, amelyik rátámadt a zászlósra. Hogy ennek mi lesz a vége, az sejthető.

Megdörzsölte az orrnyergét. A vallás- és, ideológiai háborúknál kevés ostobább dolog létezett.

– Egy gyenge államban, talán megtehetnék, de Bizáncban semmiképpen – folytatta az ő gondolat menetét Nicos. – Hiszen akkor a Birodalom minden ereje ellenük fordulna, és abba belepusztulnának. Mint mindenki, aki eddig ilyesmivel próbálkozott.

Miként mi is, tette hozzá magában az ezredes.

– Nem vagyok biztos benne, hogy valóban ez történne. Szet vallása, több ezer éves. Túlélték Egyiptom sorozatos bukásait, Nagy Sándor és görög realisták irtóhadjáratát, Rómát, a golgotai keresztfaragókat és minket is. Elismerésre méltóan szívósak. Mi pedig túl nagyok vagyunk ehhez – csóválta meg a fejét. – Ha nem teszünk pontot időben a dolog végére, akkor jön az intervenció és fejek fognak hullani. A miénk is, ebben biztos lehet. A konstantinápolyi bürokraták beletipornak minket a földbe, ám mert kalapács lesz a kezükben, nagyító helyet, mindent szögnek látnak majd. A végén pedig lehet, hogy éppen csak a konfliktust kiváltó szetita csoport ússza meg. Nem, ehhez semmi kedvem. Saját kezünkbe kell vennünk a dolgot – dőlt előre, egymásnak támasztott ujjai közé nyomva az orrát, és vett egy mély lélegzetet.

– Asszonyom? – várta a folytatást a százados.

– Azon morfondírozok… Nicos, kérem a telefont!

Átvette a készüléket, és komótosan tárcsázott. A Birodalom hagyományosan jobban kedvelte a mágikus, vagy papír alapú kommunikációs formákat, ám voltak kényszerű kivételek. Hiába volt végtelenül drága és körülményes lefektetni az óceán fenékre a telefonkábeleket, az Atlanti Fal, bár már nem volt áthatolhatatlan, továbbra is folyamatos mágikus akadályként vert éket az Ó- és az Újvilág közé, így a szokásos birodalmi távközlési módszerek bizonytalanok és nehézkesek voltak. Maradt hát a telefon.

– Horatio Omeritos birodalmi követet kérem az aztláni konzulátusunkon! – közölte a központtal. – Igen, most! Nem érdekel ha alszik! Az sem, ha éppen valakin hentereg, vagy éppen rajta henteregnek! Igen várok  – dörögte a kagylóba.

Tudta, hogy Nicos feszülten figyeli.  Viszonya az öccsével sohasem volt egyszerű. Ugyanazon mag, két különböző fává sarjadt az esetükben és volt, hogy évekig nem beszéltek egymással. Igaz nem is nagyon volt mindig miről. Horatio politikus volt, diplomata, és ekként látta a dolgokat, nem katonaként. Összes testvére közül Sarafan volt a legidősebb, neki járt volna a családfői cím. Női mágusként azonban kisebb eséllyel vihette tovább a vérvonalat, mint a húgai, vagy éppen az öccse, aki máris három, kisebb nemesi család megesett lányának gyermekét ismerte el sajátjának. Gondoskodott róluk, ha anyukat elvenni nem is volt hajlandó. Egy jó házassággal pedig könnyedén bebiztosíthatja majd magát.  

Ha ehhez hozzávette, hogy öccse azt a karriert választotta magának, amire a szülei vágytak…

Nem, ő Sarafan lesz a következő családfő, e semmi sem változtathatott.

– Horatio? – szólt bele, mikor végre kapcsolták – Nem érek rá, sietek – torkolta le simabeszédű öccse próbálkozását arra, hogy elcsevegjenek. – Három éve a születésnapomon meg akartál lepni egy tábornoki kinevezéssel. Én azt mondtam, agyonlőlek, ha megteszed. Most ettől eltekintenék. Sőt, talán meg is köszönném. Nem kell nagy ünnepség, csak adja át valaki. Visszahall – csapta le a telefont. – Százados!

– Igen, asszonyom! – pattant fel Nicos a hivatalos hangnemet hallva.

– Kerítsen egy listát, mindazon Halhatatlanokról, akik elég idősek ahhoz, hogy élőben láthatták Szetet, vagy elég sokat tudhatnak a vallásáról.

Nicos nagyot nyelt és a bőrszínéhez mérten elsápadt.

– I–igenis, asszonyom! – kapott a telefon után. – Máris!