B-

 

– Nagyon szép rajz, Kata!  – dicsérte meg az előtte álló kislányt, majd előhúzott a zsebéből egy Negro cukorkát. Kata a többiekkel ellentétben ezt kedvelte.

Egy mosoly volt a jutalma. Egy őszinte, boldog, gyermekmosoly. Ezt sohasem fogja megszokni.

A mosolyt, a kötődést, a szeretetet.

Ujjaival beletúrt a kislány kócos, barna fürtjeibe és visszaengedte a többiekhez játszani.

Nem, nem játszani. „Emocionális és kreatív készségfejlesztő foglalkozás” zajlott, ahogy a kartonokban állt. Felettesei képtelenek voltak megérteni, hogy a gyerekek, függetlenül attól, hogy egy kísérlet alanyai voltak, attól még gyerekek maradtak. Ezt, a „sajnálatos tényt”, sem Budapesten, sem Moszkvában nem akarták tudomásul venni.

Lepillantott a rajzra. Kata négy éves korában szabad kézzel tökéletes kört rajzolt, öt évesen pedig jöttek az egyszerűbb, szabályos testek. Egyenes vonalakkal, hibátlan szögekkel. Mára a komplex, egy felnőtt számára is nehezen átlátható sokszögletű térbeli testeknél tartott. Kivételes volt a szem-kézkoordinációja.

Mindegyikük különleges volt valamilyen formában.

Árpádnak, aki Kata mellett játszott, és akit nagy, elálló fülei miatt csak „Fülinek” hívtak a többiek, három éves korára fotografikus memóriája alakult ki, és fejlődött tovább olykor napról napra, elképesztő mértékben. Kártyapaklikat rakott ki, egész oldalakat írt le fejből, akár idegen nyelven, akkor is, ha csupán egyetlen alkalommal és csak rövid ideig láthatta őket. Jankának, a számokhoz volt érzéke. Hat évesen, mérnökszakos egyetemistáknak feladott példákat oldott meg, fejben. Péter fakockából emelt lenyűgöző építményeket. Alkotásai minden képzeletet felülmúlva, olykor mintha a gravitációt is meghazudtoló módon csavarodtak, nyújtóztak el vízszintesen, vagy éppen törtek a mennyezet felé, s a hirtelen kelt huzat sem tudta megingatni őket.

– Érdektelen! – csattant fel újra és újra Panyolai elvtárs, amikor beszámolt neki az eredményekről.

Mindig ezzel kezdte, aztán fújtatva felpattant széles bőrfoteléből és kövér, szőrös bal kezével az asztalra támaszkodva rázni kezdte felé a jobbját. Panyolai alacsony volt és testes, bőre örökkön izzadtságtól nyirkos. Kopaszsága, himlőfoltos arcbőre, valamint az az önkéntelen szokása, hogy váratlan pillanatokban végignyalt a nyelvével a felső ajkán csak erősítette az emberben a képzetet, hogy Panyolai sokkal inkább holmi hatalmasra nőt varangy, ami valamiképpen megtanult beszélni és sikeresen belépett a pártba, sem mint ember.  A férfi tudta, hogy mit gondolnak róla az emberek, s bár sohasem tette szóvá, egyetlen alkalmat sem szalasztott el arra, hogy megleckéztesse azokat, akikről tudta, hogy miként vélekednek róla.

– Rajzokat, kártyatrükköket, és kockavárakat akar eredményként feltüntetni! – háborgott Panyolai. – Ha ilyesmit akarnánk, nem finanszíroznánk a maga kutatásait, és ha csak ilyesmije van, akkor csak vesztegeti a párt idejét, pénzét és türelmét! Visszaél a jóindulatunkkal!

Egyszer hallotta valakitől, hogy Panyolai titokban szereti magát Lavrentyij Berijához hasonlítani. Sztálin kérlelhetetlen, kegyetlen és arrogáns vérebéhez, aki megoldotta a rábízott problémákat. Mindegy kinek és mekkora árat kellett fizetnie érte.

„Visszaél a jóindulatunkkal!”

A férfi szerette ezt hangoztatni, és ha szigorúan nézte a dolgot, ez így is volt. Egy ideig mindenképpen. Még akkor is, ha éppen az ellenkezője állt az érdekében. Amíg létre nem hozta a Kettes csoportot.

Tekintete a gyerekekre tévedt. Az Egyes csoport volt a kirakat, a szép és reményteli felszín, az, aminek a kísérletnek valóban lennie kellett volna. Amiről minden tiszta lelkiismeretű tudós álmodott. Ami mindenkit érdekelnie kellett volna, ám senki sem volt kíváncsi rá, és nem hozta vissza a fiát.  

Nem, ahhoz tovább kellett lépnie.

Felállt, ám mielőtt távozott volna az asztalon hagyott négy szem cukorkát. Tudta, hogy a gyerekek nem nyúlnak majd hozzájuk, csak ebéd után. Jól neveltek, és talán túlságosan is szófogadóak voltak. Panyolai meg a többi felettese nem láttak bennük igazi potenciált, pedig mindig is a hozzájuk hasonló gyerekek változtatták meg a világot. Nagy dolgokat fognak véghez vinni, és talán helyrehozzák azt, amit ő, valamint az őket megelőző generációk elrontottak.

Már ha hagyják nekik.

A férje jutott az eszébe, aki az ilyen „világjobbító” gondolatait hallva finoman mindig naiv idealizmusnak nevezve őket. Így tenne most is, ha látná?

Ez a kérdés az elmúlt csaknem tíz évben nem hagyta nyugodni. Frigyes mindig tapintatos volt vele, ebben a témában. Nem kérdezett túl sokat, nem hánytorgatta fel neki a múltját és soha, még a legingerültebb pillanataiban sem nevezte annak, ami valójában volt, és aminek a világon mindenki más tartotta, aki számára kitudódott róla az igazság. Nácinak.

Keserű szájízt hagyott benne a gondolat, hogy igazából csak most, ennyi évvel a Harmadik Birodalom bukása után szolgált rá igazán erre az elnevezésre. Azzal, hogy létrehozta a Kettes csoportot. Azzal, hogy meg akarta menteni a fiát.

***

Kint, fullasztó meleg fogadta. A július forrón és porosan telepedett a város és a klinika parkjára, ám itt, a vén fák alatt valamelyest elviselhetőbb volt, mint a szomszédos lakótelep sivár, a hőségtől szinte izzadó tömbjei között.

Átvágott az udvaron, és megállt a Kettes csoport épülete előtt, hogy rágyújtson.

Még régebben, mikor még csupán néhány hónapja létezett ez a csoport, szokott rá erre az apró rituáléra, máskor és máshol egyáltalán nem dohányzott. Szükségét érezte, hogy el tudja választani egymástól azt, aki idekint volt, attól, akinek odabent kellett lennie. Az embert és a „tudóst.” Sok kemény dologhoz megtanult már alkalmazkodni az évek során, így úgy kezdetben úgy hitte, idővel, hanem nem is jobb, de könnyebb lesz.

 Könnyebb lesz…

 Mintha létezett volna ilyesmi az olyanok számára, mint ő. Mára, más csak abban reménykedhetett, hogy az, akivé Kettesek épületében vált, egy napon nem tölti majd el undorral és nem emlékezteti azokra, kiknek a felügyelete alatt, még évekkel ezelőtt, Reinbornban dolgozott.

Azokra, akik szenvtelen arccal nézték végig az elmeszanatórium lakóin és személyzetén végbemenő változásokat, és akiknek az utasítására újra és újra tűt kellett döfjön annak a névtelen csecsemőnek a fejébe vagy a gerincébe, hogy agy- és gerincfolyadékhoz jussanak tőle. Mindezt azért, mert a vére nem volt elég. Már nem.

Mégis, az undora és keserűsége ellenére, meg kellett tanulnia annak lenni, amik ők voltak. Az eredményekért. A fiáért.

Az Egyes csoport mindig együtt játszott és egyelőre közös hálóteremben is aludt. Az együtt eltöltött idő közösséggé, testvérekké formálta őket. Így is volt rendjén, így is akarta.

Miként azt is, ami a Kettesekkel történt.

Tisztán, tudományos szempontból, csupán az arányokon múlott az egész kísérlet sikere. Ezt már Reinbornban megtanulta. A magasabb koncentráció, a nagyobb kitettség, vagy csak egyszerűen a „több”, mindig jelentősebb, ám egyben instabilabb változásokhoz és az alanyok visszafordíthatatlan károsodásához vezetett. Minden egyes alkalommal.

Ezt azonban felettesei nem akarták megérteni. Miként azt sem, hogy az út, mely az Egyes csoportéhoz hasonlóan stabil, ám mégis effektív átalakuláshoz vezetett, nehéz volt. Nehéz és időigényes. Ez utóbbiból azonban nem volt elég. Sem a gyermekek, sem az ő számára.

„Érdektelen, doktornő!” – kiabálta a fülében, a varangyképű Panyolai, öklével az asztalára támaszkodva, mikor egyszer az értésére akarta adni mindezt. „Érdektelen!”

Tisztán, tudományos szempontból, csupán az arányokon múlott volna az egész, ám ez már régen nem a tudományról, hanem az elkeseredettség szülte megszállottságról. Talán éppen úgy… Nem... pontosan úgy, mint Reinbornban.

Elnyomta a cigarettát és benyitott az ajtón.

 

***

A bejárat után jobbra fordult, a nyilvántartó felé. Kicsi, ablaktalan helység volt, három falát egy-egy méretes kartotékszekrény uralta, a sarokban asztal és szék. Olyan volt, mint bármelyik más hasonló helység egy klinikán, kollégái mégis arra panaszkodtak, hogy kényelmetlen, sőt nyomasztó hangulata árad a falaiból. Vagy inkább a szekrényekből, tette hozzá magában, ahogy megállt a második előtt. Ez is éppen úgy része volt a rituáléjának, mint a dohányzás.

 Az „ami elromolhat, az el is romlik” kérlelhetetlen igazsága okán, a sietősen összeállított második vakcina, bár az, felettesei nyomására született, ők sohasem vállaltak felelősséget érte, mégis kis híján a kutatás, és minden reményének a végét jelentette.

 „Szerencséjére” feljebbvalói, a maguk módján, olyanok voltak, mint egykoron Reinbornban. Eredmény orientáltak, és éppen úgy rettegtek a saját vezetőiktől, miként ő is tőlük.  Az talán érdektelen volt számukra, hogy milyen a gyerekek közérzete, és milyen hatással van a szellemi állapotukra a vakcina, ám az, hogy a kísérleti alanyok gyorsabban halnak, mintsem pótolni tudnák őket, már koránt sem. Főként, miután megértették, hogy mindig is ez volt és ez lesz az egész kísérlet Achilles-sarka. A ritka. B- vércsoporttal rendelkező és az állami szervek számára „elérhető” gyerekek alacsony száma.

Így is… így is olyan sokan voltak. Összesen tizenkilenc gyerek került a Kettes csoportba, de mostanra csupán hárman maradtak. Három különböző vakcina sorozatból, az eddig ötből, amivel próbát tett.

Tudta, hogy amint lehetséges, további alanyokat küldenek majd. Mindaddig, amíg az állami apparátus győzi felkutatni őket, és eltűntetni létezésük minden nyomát.  Egészen addig, amíg előállítja a stabil, minden esetben megbízhatóan működő szérum változatot.

De nem akarta megtenni.

Nem tudta megtenni.

Nem, amíg nem lesz elkerülhetetlen. Amíg itt volt neki Vilmos.

Ha másért nem is, de ezért biztosan meggyűlölte volna a férje. Mert ennek semmi köze sem volt a kétségbeesés szülte megszállottsághoz. Nem, ez rideg, számító kegyetlenség volt a részéről. Illett ahhoz, akivé itt, ebben az épületben kellett válnia.

Odalépett a nyilvántartó kis asztalához és gyorsan átlapozta a hétvégén készült jelentéseket. Ilyenkor a maga keserű módján sokkal hatékonyabb volt, mint amikor, az Egyesekkel dolgozott, vagy bármikor máskor a klinikai munkája során. Hatékonyabb és szenvtelenebb.

Láz, rémálmok, dühkitörések, Tamás ismét megharapta két munkatársát, Klára egyikükhöz vágott egy széket. Mindkét gyerek a szokásos gyógyszereket kapta a maga, kis epizódját követően. Csupán a szokásos, a mindennapos rutin a Kettes csoportban.

Szortírozta az anyagokat és elzárta őket a vakcinák sorozatszámával jelzett szekrények mélyére.

Voltak pillanatok, mikor még a jobb meggyőződése ellenére is bízott benne, hogy a kísérlet e része így is sikeres, vagy ha más nem, hát elégséges lesz, és nem kell elmennie a végsőkig. Bízott benne. A fia miatt.  

Voltak pillanatok, ám mára elmúltak, helyüket pedig felváltotta a felismerés, amire úgy a budapesti, mind a moszkvai felettesei képtelenek voltak, hogy amennyiben az Egyes csoport érdektelen az állam és katonai szövetség számára, úgy a Kettes teljes kudarc. Az Egyes csoporttal ellentétben, akik együtt játszottak, ettek és aludtak, a Kettes tagjai csak ritkán töltöttek tizenöt percnél többet együtt, akkor is csak felügyelettel és ilyenkor sem érintkeztek, vagy éppen beszéltek egymással valami sokat. Vilmos, a harmadik életben maradt Kettes, pedig egyáltalán nem beszélt. Még most, hat évesen sem. Miként nem is aludt. Soha.

Emocionális degradáció és diszfunkcionalitás. Ez volt a hivatalos magyarázat a jelenségre, ám, mint annyiszor, most is jóval többről volt szó.

Míg a reinborni kutatás bebizonyította, hogy az arányoknak milyen fontos, elsődleges szerepe van a kísérletben, az ő itteni vizsgálatának egyik, ha nem a legnagyobb felfedezése az volt, s melyet szintúgy nem sokra értékeltek feljebbvalói, hogy az alanyok képességeit, a vakcina töménységén kívül, várakozáson felüli mértékben befolyásolta az emocionális és szociális fejlettségük. Az Egyeseknek a gyengébb dózisok jutottak, s mikor ezektől nem „produkáltak” látványos eredményeket, mert el már nem engedhették őket, a továbbiakban gyerekként bántak velük, és így végül azok is maradtak a maguk módján. Különleges gyerekek, de nem többek.

A Kettesek viszont, ha túlélték egyáltalán a töményebb vakcinák mellékhatásait, a koruknak megfelelő értelmi és érzelmi szintet sem érték el, ő pedig a munkatársaival nem sokat tett azért, hogy ne így legyen. Tamásnál kényszeresen rögzült az orális fixáció, rágott, harapott, és elsőként mindig megízlelte a dolgokat, csak utána foglalkozott minden más jellemzőjükkel. Klára a katatóniába hajló bezárkózás és a fékezhetetlen dühkitörések közötti széles skálán ingadozott, oda-vissza, akár napján tucatszor is. Vilmos pedig…ő lépésről lépésre távolodott el mindentől, ami gyermeki. Éppen úgy, mint a reinborni fiú.

Tudta, hogy ezek a gondok csak mélyülni fognak, ahogy idősebbek lesznek, s hogy az „érdektelen” mint kifejezés, melyet oly sokszor hallott Panyolaitól, egy napon talán új értelmet nyer majd. Új, borzalmas értelmet. Mindezt pedig pusztán, mert felettesei, az állami és katonai vezetők, képtelenek lesznek beismerni, hogy a képességeik dacára, Kettesek ellenőrizhetetlenek, s mint ilyenek, alkalmatlanok fegyvernek. Egy kiképzőtiszt katonát faraghat egy sérült lelkű fiatalból, a végtelenségig kiüresítve őt, hogy csak a parancsoknak engedelmeskedjen, de képtelen lesz összeragasztani, azt, ami eleve törött.

Voltak pillanatok, amikor észszerűtlen módon, hálát érzett ezért.

Voltak pillanatok, mikor helyre akarta hozni. Mikor magához akarta ölelni őket, és visszavezetni a gyermekkorba. Vissza ahhoz, amit elvett tőlük. Száz és száz ilyen alkalom volt az évek során.

Ám végül mégsem tette meg. Az Egyes csoport bizonyította a kutatás sikerességét, de közülük, a Kettesek közül fogja végül egy megmenteni a fiát. Vagy így, vagy úgy. Ebben kellett bíznia, mert mása nem maradt.

A papírmunka után jöhettek az aznapi kísérletek.

 

***

„Együtt dolgozni” a Kettesekkel, egy különleges állapotot jelentett. Az idő eltorzult, értelmét vesztette, a percek órákká nyúltak, az órák percekké rövidültek.

Nézte őket.

Azt, hogy Klára addig emelgette az eléje tett puha, műanyag kockát, amíg az arca teljesen pirosra nem vált az erőlködéstől és a láztól. A vakcina első sorozata képessé tette arra, hogy pusztán az akaratával tárgyakat mozgasson, ám ennek során felszökött a testhőmérséklete, amitől fokozatosan egyre több és több fehérje csapódott ki az erek belső falán, ami gátolta a normális vérkeringést és folyamatosan azzal fenyegetett, hogy végül halálos hősokkot kap, vagy maradandóan károsodást okoz nála a gyakori, magas láz. A kislány egyetlen reménye az volt, hogy a szervezete idővel alkalmazkodik a képességével járó terheléshez.

Figyelte, ahogy az idő elteltével Tamás mind kétségbeesetten kapkod, mert elcsigázott elméjének egyre nehezebb volt előre látni a szobájában repkedő legyek mozgását, és így már nem tudta elkapni őket. Prekogníció, ez volt a megfelelő szó a folyamatra, melyet kiváltott belőle a hármas számú sorozat. „Előrelátás”, képesség arra, hogy tudja, valami meg fog történni mielőtt megtörténne. A gondot a jelenség apatikus jellemzője, és Tamás személyiségére gyakorolt hatása okozta. A fiúnak alacsony volt a monotónia tűrése, és ha egyszer elvesztette az érdeklődését egy bizonyos fajta teszt iránt, akkor a prekogníció hatékonysága exponenciálisan romlani kezdett, akár néhány perc leforgása alatt is, és igen nehéz volt újra elérni, hogy ismét megfelelően teljesítsen. Egyetlen kivétel létezett csupán ez alól. A félelem. Tamás félt rovaroktól. Talán nem betegesen, de annyira mindenképpen, hogy motiválni lehessen velük.  A számukra éppen optimális, egyenletes hőmérsékletű vizsgálóban, a testes legyek szüntelenül döngtek a fiú körül. Igaz, egyszerre mindig csupán három. Elég ahhoz, hogy munkára fogja Tamás elméjét, de közel sem annyi, hogy az összeroskadjon a terhelés alatt.  

Elégedetlen volt azzal, amit a mai napon látott tőlük. A hétvégi jelentésekből nyilvánvaló volt, hogy szombaton jobban teljesítettek, és most úgy tűnt, elég egyetlen nap kihagyás, és máris visszaestek. Elkényelmesedtek.

Sohasem kiabált velük, de még csak a hangját sem emelte fel, csak megismételte az utasítást. Újra. Újra. Újra.  Elmondta Klárának, hogy addig nem kaphat csokoládét, amíg fel nem emeli a kockát, Tamásnak pedig, hogy csak úgy szabadulhat meg a legyektől, ha ő maga kapja el őket. Senki más nem teszi meg helyettük.

Egészen addig folytatták, amíg a gyerekek meg nem törtek a folyamatos kudarcoktól és még az után is.

Elnézte őket. Azt, ahogy küszködnek, azt, ahogy elbuknak, és ahogy végül megteszik, amit várt tőlük. Szemernyi kétsége sem volt arról, hogy gyűlölik érte. Talán még maguk sem fogják fel mennyire komplex, mély és csillapíthatatlan ez az érzés bennük, hogy milyen végletesen eltorzítja, egyébként is sérült lelküket, de így éreztek iránta. Gyűlölték, félték, és mégis kötődtek hozzá. Mint gyermek az anyjához. Ettől volt olyan keserű és kegyetlen az egész. Mert egy napon felfeslik majd ez a hamis kötelék, mely elviselhetőbbé tette számukra az egészet, és akkor nem marad más, csak a nyers és üres rettenet, amivé az életüket formálta.

Elnézte őket. Azt, ahogy Klárán úrrá lesz az indulat, a düh és a kétségbeesés, a kocka pedig végül az asztallal együtt emelkedik fel és lebegi körbe a kislányt. Az erős, heves érzelmek, így az iránta érzett gyűlölet, adott neki erőt ahhoz, hogy így legyen. Tamás pedig elkapta az utolsó legyeket is, amiktől félt. Elkapta és az ujjai között szétmorzsolta őket, majd a sarokba kucorodott sírdogálni.

Elnézte őket. A gyermeknek látszó szörnyetegeket, akiket ő teremtett.

Azért, hogy megmentse a fiát.

Rápillantott az órájára. Még előttük állt a nap.

 

 

 

***

Az Egyes csoportot felügyelet nélkül lehetett hagyni. Játszottak, megcsinálták a napi feladatokat, sétáltak kint az udvaron, ebéd után szundítottak egyet, és este mindig időben lefeküdtek. Menetrendszerűen.

Ám a Ketteseknél más volt a helyzet. Nappal öten felügyelték őket, éjszaka hárman. Egy ember velük maradt odabent a laborban, míg a másik kettő a pár percre lévő nővérszálló egyik ügyeleti szobájában aludt. Már ha alvásnak lehetett nevezni az a feszült, félig éber állapotot, melyben minden éjszakájuk telt. Túl sok dolog történt az évek során ahhoz, hogy valaki itt az igazak álmát alhassa.

 Rengeteg szabályt kellett meghoznia, amikor létrehozta a Kettes csoportot és még többet, miután csak ők hárman maradtak. Ezek egyike volt, hogy soha senki nem tölthetett hetente egy éjszakánál többet a laborban, Vilmos közvetlen közelében. Senki, még ő sem.

Panyolai, a szokásos megvetéssel és fintorral fogadta, mikor tudtára adta, hogy ha tartani kívánja magát ehhez a szabályhoz, több emberre lesz szüksége.

– Eredményeket, azokat mutasson fel nekem végre! – méltatlankodott. – Mire jó egy kislány, aki csak akkor csinál valamit, ha hisztériázik, vagy egy kölyök, aki sírógörcsöt kap?

A férfi sohasem értette meg, hogy ezek a negatív érzelmek egyre csak mélyülnek majd a gyerekekben, mind jobban és jobban beépülve a személyiségükbe, míg már teljesen úrrá nem lesznek rajtuk. Pontosan úgy, ahogy bármelyik hosszantartó, kezeletlen szorongásos betegség is tenné. Akkor pedig feltehetően éppen a „kontroll” miatt, melyet ez az állapot gyakorol majd felettük vagy éppen az ettől való beteges félelemtől vezérelve, sokkal könnyebb lesz majd számukra használni a képességeiket. Sokkal egyszerűbb és sokkal rosszabb. Effektívebbek lesznek, ahogy felettesei elvárták tőlük. Ahogy ő „elvárta” tőlük.

– Nem régen jött egy jelentés a szovjet kollégáktól – folytatta a férfi. –  Ők később kezdték a kutatást, a magától kapott mintákkal mégis előrébb járnak, mint maga. Nagyon nincs ínyemre ez az irány, Frau Fleischer!

Tudta, hogy Panyolai szándékosan használta a német megszólítást és a leánykori nevét, ezzel is utalva a múltjára és arra, hogy mennyire függ, a jelenlegi rezsim jóindulatától. Valamennyire tudta, merre indultak el a szovjetek, ahogy azt is, valójában mit értek el vele, és az semmivel sem volt előrébb annál a munkánál, amit ő itt végzett. Nem volt előrébb, és nem volt humánusabb sem. A Kettes csoport ellenére sem.

– Ezért is kértem több embert – tolta elé Vilmos aktáját. – A fiú által az ötös számú sorozat hatására mutatott szimptómák, sok tekintetben hasonlóságot mutatnak azzal, amit Reinbornban tapasztaltunk. A végeredmény durva, entrópikus, maradandó és Vilmos még csak gyerek, az agya pedig rohamosan fejlődik. Képzelje el mire lesz képes kamaszként, vagy felnőttként.  Van rá esély, hogy meg tudjuk tanítani rá, hogy miként irányítsa tudatosan, és hogyan fordítsa azt, az állam hasznára! Talán éppen úgy… – harapta el a mondatot.

A jobb meggyőzés érdekében próbált lelkesnek látszani, és egyre lendületesebben beszélt, nem figyelve minden szavára.

– Talán? – vonta fel a szemöldökét Panyolai.

– Talán éppen úgy, ahogy az amerikaiak is tették – közölte, majd tartott egy pillanatnyi szünetet. – A vizsgálatához viszont szükség van arra, hogy az azt végzők, épelméjűek maradjanak. Erre, amíg ki nem fejlesztjük az immunizáló szert, nincs más megoldás, mint folyamatosan cserélgetni őket. Ez viszont embereket igényel.

Panyolai homloka ráncba szaladt, mint már annyiszor, ha sikerült zavarba hoznia valamivel, amiről nem tudta, hogy tudja, vagy ha ritka alkalmakkor felismerte, hogy jobban tudja nála. Egy pártkáder apparatcsik volt, akit a rendszerhez való hűsége okán neveztek ki egy olyan intézmény élére, melynek működését fel sem fogta igazán. Ezért akart minden áron keménykezű vezetőnek látszani, egy magyar Berijának, aki erővel intéz mindent, ám képtelen volt titkolni, ha egy kijelentés zavarba hozta, ha nem értette, valójában mit jelent. Most egyenesen dühítette a tudat, hogy ő, a beosztottja tud az amerikairól. Nem mindent és közel sem eleget, de tud. Talán többet, mint ő, talán kevesebbet, de nem számított. Tudja, hogy a jenkik rendelkeznek valamivel, amihez képest mindaz, amit ő, vagy akár a „nagy”, szovjet, kutatók eddig elértek, üres szemfényvesztés csupán.

 Ő pedig azért tudta, mert tudnia kellett, s mert emiatt, az amerikai „csodagyerek” miatt vették komolyan 1958-ban, mikor felajánlotta a szolgálatait. Ezért is gyakoroltak még mindig némi türelmet irányában. Mert tőle, az exnácitól, s amennyire tudta a kevés ember egyikétől, aki még életben lehetett és tanulmányozhatta ennek az egész szörnyűségnek a kútfőjét, az ősforrást, a reinborni gyermeket, tőle remélték, hogy a kutatásaival egy napon létrehoz számukra egy saját, szovjet „szuperembert”. 

Ő sem tudta, így Panyolai sem lehetett biztos benne, hogy nem-e Vilmos lesz az.  Nem lehetett biztos benne, s így bizonytalan volt, emiatt befolyásolható is. Egy ideig mindenképpen. Amíg sikerrel nem jár. Amíg meg nem menti a fiát.

 Megkapta a kért embereket.

 

 

 

***

Másfél éve, mikor Vilmos, az ötös számú vakcinától szerzett képessége először vált többé holmi mellékhatásnál, mely örök ébrenlétre ítélte a fiút, altatókkal próbáltak védekezni ellene. Ám, miként tartott is tőle, sikertelenül. Vilmosra, semmiféle hatásuk sem volt, míg tőle csupán azok szerek védték meg, az őt felügyelőket, melyek mély, álomtalan alvásba taszították az embereket, s amiből nehezen, tompán és teljesen hasznavehetetlenül tértek csak magukhoz. Végül kialakult a szabály, hogy senki sem tölthet hetente egy éjszakánál többet a fiú mellett.

Úgy vélte, csak így a megfigyelést végző személyek elméjének lesz ideje regenerálódni és elkerülhető, vagy legalább csökkenthető a kár, melyet a képessége hosszútávon okozott.

Ezen az éjszakán ő maradt egyedül, benn a csoporttal. Miután a két másik, éjszakás kolléga felügyelet mellett végigcsinálták az esti rutint, mindhárom gyereket visszavitték a saját szobájába. Bár az ő esetükben nem létezett napirend, így arra vonatkozó szabályok sem, hogy mikor keljenek vagy feküdjenek, és a képességeik alaposan megbolygatták úgy a mentális mind a fizika egészségüket, ám ettől még gyerekek maradtak, akiket kimerített a mindennapos gyakorlás. Az is bevett eljárás része volt, hogy az kísérte vissza Vilmost, aki velük maradt éjszakára, így a fiú tudta, ki felügyeli majd, s hogy inkább őt, ez ellenállóbb felnőttet válassza ki az esti „mókájához”, sem mint a másik két gyereket.

Ült hát a megfigyelő helységben és hallgatta, ahogy két szobában elhalkultak a neszek, s végül már csupán az alvó gyerekek egyenletes, halk szuszogása maradt. Sok mindenért gyűlölte magát a kísérlet kapcsán, ám az, ami most következett volt a legrettenetesebb és a legszégyenletesebb.

Hivatalosan sohasem írták le, sőt hangosan ki sem mondták, de mindannyian tudták, hogy a Kettesek lelkiállapotáért Vilmos, ha akaratlanul is, de legalább annyira felelős, mint a kutatók, elsősorban pedig ő maga.  Azért, mert velük ellentétben a másik két gyerek minden estét a fiú közelében töltött és csupán egy-egy falnyi, mit sem érő tégla választotta el őket egymástól. Mégis megtiltotta, hogy Klárát és Tamást máshová vigyék, hogy legalább ilyenkor elkülönítésék őket, mert tartott tőle, hogy ha kikerülnének a Vilmos okozta álmok hatása alól, akkor a sok sérülés, melyet szereztek, és amik felerősítették a képességeiket részben begyógyulna, és az a kevés eredmény is elveszne, amit eddig elértek. Így ez, kegyetlen, de szükséges döntés volt.

Ellentétben azzal, amit Reinbornban megtapasztalt, Vilmos képességének az éber tudat, akár egy gyermeké is, egyelőre még ellent tudott állni, csupán akkor került a hatása alá, amikor elszunnyadt, és álmodni kezdett, ekkor viszont biztosan „prédájává” vált a fiú elméjének.

Nyugtalan mocorgással kezdődött, aztán jött a hánykolódás, a motyogás, majd s sírás és végül a hirtelen beálló dermedt némaság, ahogy a két gyermeket teljesen elborították a rémálmok.

Hallgatta egy darabig ezt a rettenetes, természetellenes csendet, majd eldőlt a megfigyelő kényelmetlen megroggyant kanapéján, így várta be a saját álmait.