Keresés ebben a blogban

2022. július 27., szerda

B-

***

 

– Nem vagy a lányom többé, ha megteszed! Nem! Nem leszel senki, csak egy ócska lotyó!

Az apja ordított. Minden alkalommal, így történt, amikor kifogyott az érvekből és erre legtöbbször hamar sor került.  Herman Fleischer hiába hitt mélyen a náci eszmékben, és vallotta magát húsz nemzedékre visszamenőleg árja származásúnak, attól még ostoba és bigott alak volt, rossz apa és még rosszabb férj, aki bár sohasem vallotta volna be, csak a feleségének köszönhette, hogy meg tudta őrizni a családi vagyont.

Ennek ellenére megtette. Férjhez ment egy árja vonásokkal bíró, de magyar mérnökhallgatóhoz.

Sem a szülei, sem a családja nem vettek részt a szertartáson, ő mégis hallani vélte, ahogy a házasságkötő terem falai között ott visszhangoznak átkaik és a megvető szavaik.

Szerette a férjét. Szerette annyira, hogy hozzáment, hogy őt választotta a családja helyett, de hangjuktól egészen addig nem tudott megszabadulni, amíg sok évvel később létre nem hozta a Kettes csoportot. Amíg azzá nem vált, kire még ők is „büszkék” lehettek volna.

Különös, bizarr csavarja volt az életnek, hogy éppen a döntés, mely eltávolította a családjától, vitte közelebb a náci párthoz. Egyik professzora ajánlotta be Reinbornba, egy magán elmeszanatóriumba, ahol a nagy és előkelő árja családok szégyenletes, eltitkolt tagjait kezelték. Az ápoltak élő ellentmondásai voltak a felsőbbrendű faj magáról alkotott elképzelésének, hiszen miként is lehetett volna egy tiszta vérű német, gyengeelméjű, vagy éppen őrült?

 

„Gyerekek.

A kisfiú, akinek ő adott életet, és a többiek, akiknek nem. A Reinbornban töltött öt év, három magzatot vett el tőle. Tudta, hogy így volt.  Ahogy tudta azt is, hogy a kettőért, az a másik gyerek felelt.

„Gyerek.” A csecsemő, akit egy ősi, német arisztokrata család eszelős lánya hozott a világra, az intézetben. Nem tudták ki az apa. Nem akarták tudni. Nem merték megtudni.

– Vizsgálják meg! – adta parancsba az SS ezredorvos, aki valójában irányította az intézetet. – Vizsgálják meg, ám ha baja esik, agyonlőjük magukat!

Megvizsgálták. A gyermeket, akit egy tébolyodott, szinte még maga is gyerek, lány szült erre a világra, és később azokat is, akik túl sokat érintkeztek vele. Voltak, akik megváltoztak átalakult a személyiségük, másoknak megbomlott az elméje és voltak, akik… eltorzultak. Úgy belül, mint kívül.

Ő a szerencsések közé tartozott. Csupán a gyermekeit veszítette el.

Emlékezett rá. Arra a csendes, tiszta kék szemű apróságra, aki nem sírt. Szinte sohasem.  Akkor sem, amikor tűket szúrtak a koponyájába, majd a gerincébe. Nem sírt, csak nézte őket, azokkal a valószerűtlenül kék, és tiszta szemekkel.

Idővel senki sem akadt az intézetben, aki ne félt volna tőle. Suttogtak róla, pletykák terjedtek, lehetetlen félelmek tárgya lett a kisfiú. Rettegtek, és félelmeiktől hajtva páran kétségbeesett és rettenetes tettre szánták el magukat. Ám mindhiába.

Emlékezett rá. Az apró kisfiúra, aki a kiságyában ült, melynek lábánál három halott kollégája hevert. Se egy seb, se egy nyom, csak egyszerűen meghaltak. Ekkora látta először sírni.  Kis homloka tüzelt a láztól és verejtékben úszott.

Nem tudta miért, de csupán ez érdekelte. Az, hogy hogy van a gyerek. Átlépett a munkatársai élettelen testén, kiemelte az ágyából és vizet engedett a hűtőfürdőhöz. Tette a dolgát. A gyermeknek nem eshet baja!

A gyermeknek nem eshet baja! Annak a gyermeknek, aki elvette tőle a sajátjait. Ahogy fürdette a kicsit egy pillanatra megingott. Rövid lenne, gyors lenne. Könnyű lenne. Könnyű lenne? A kisfiú sírt a láztól, ám apró baljával az ő kezébe kapaszkodott.

Elsuttogott félelmek, rémálmok, a rettegés, apró, titokzatos tárgya. Egy kisfiú, a tiszta, kék szemével.

A hűvös, vizes kendővel végigsimított a láztól tüzelő homlokon. Félt ettől a fiútól. Ahogy a Kettesek is féltek tőle. Gyűlölte ezt a fiút. Ahogy a Kettesek is gyűlölték őt. Ám ettől csak egy csak egy gyerek maradt.

Ettől még az „anyjuk” maradt.

Ismét végigsimított a láztól tüzelő homlokon.

A háború végén nem menekült el. Legalább is nem úgy, ahogy sokan tették. Csendesen összecsomagolt és Magyarországra utazott a férjével és a fiával. Felvette a férje nevét és elfelejtette Reinbornt. Ám a fiút képtelen volt. Azt, ahogy néz utána.

Maga mögött hagyta a múltját és úgy tűnt a múlt is elfeledkezett róla. Sokáig úgy tűnt. Amíg 1950-ben meg nem született a lánya. Amíg 1956-ban meg nem ölték a férjét, és el nem vitték a fiát.

Annak ellenére, amit a hazájában tett, korábban sohasem tartotta magát olyan embernek, akinek a cél szentesíti az eszközt.  Azt az egy alkalmat leszámítva, nem is akarta sohasem feleleveníteni azt, ami Reinbornban történt, végképp nem folytatni azt. Ez így maradt, egészen 1958-ig.

Éppen úgy egy elsuttogott pletykával kezdődött, mint tizenhat évvel korábban. Egy kollégájáról, akinek kiengedték az öccsét, és akinek talán köze lehetett ahhoz, hogy a testvére kiszabadult. Azt, hogy miként, senki sem tudta, s talán igaz sem volt, ám a történet terjedni kezdett. Ismerték a politikai rendszert, el tudták hinni, hogy ez lehetséges. El akarták hinni.

Neki volt mit ajánlania a rendszernek. Tudta, hogy van, s hogy az vágyik majd rá. Még akkor is, ha elsőre, másodjára, sőt harmadjára is képtelenségnek hangzik, de akarják majd.

Akarták. Lényegében elsőre. Idővel tudta csak meg, hogy nem a „náci” múltja, vagy esetleges lehetőségek győzték meg őket, hanem a bizonyosság szülte félelem. Az, hogy amiről beszél, létezik, és már az amerikaiak kezén van. A minták felét, melyet magával hozott Reinbornból, a Szovjetunióba vitték, a többi nála maradt.

Jelen volt minden egyes alkalommal, amikor beadták a vakcinát. Végignézte az első stációtól az utolsóig. A legvégéig, ha azt kellett. Kezdetben, ugyanígy tudni akarta minden gyerek háttérét. Ha árva volt, hogy elhagyták, és azt is, ha erővel vették el. Kevés volt az alkalmas alany, így a rendszer nem válogatott az eszközökben. Tudni akarta, hogy emlékeztesse magát kinek és mekkora árat kell fizetnie az ő álmáért. Azért, hogy visszakapja a fiát.

Az elején még kérdezett. „Ennyi elég? Ennyi, miért nem elég?” Miért nem elég az, amit az Egyesekkel vagy akár a Kettesekkel elért?  Ám a kérdések válaszok nélkül maradtak. Mindig. Felettesei pedig egyre többet és többet követeltek.

Sohasem lesznek elégedettek

 

Izzadtan, keserű szájízzel ébredt minden egyes alkalommal, a Vilmos keltette álmokból. Reinborn miatt ő valamelyest ellenállóbb vált, ám éppen emiatt a fiúnak sokkal mélyebbre kellett ásnia benne, le a legsötétebb kétségekig. Odáig, hogy mindez hiába való. Hogy akárhányszor reménykedni kezd majd a felmutatott eredmények miatt, felettesei csupán végiglapozzák majd a fia vaskos aktáját, unott hangon citálva belőle egy-egy részletet. Egy akkor alig tizenhat éves fiú ostoba lelkesedéstől fűtött tetteit és a bűnöket, amiket a hatalom szemében elkövetett.

„Sohasem lesznek elégedettek

Sohasem engedik el a fiát.

Ez immáron évek óta kísértette. A hiábavalóság, és a reménytelenség érzése.

 

Felült a rozoga kanapén, majd egy pillanatig tapogatózva a sötétségben, a falon lógó óra felé fordította a kis, asztali lámpát. Hajnali négy óra volt. Éppen eleget aludt mára.

Volt egy része, lelkének egy sötét, eltemetett zuga, mely sohasem szűnt meg rettegni a Vilmos keltette rémálmoktól. Egy rész belőle, mely úgy hitte, ez az, amit megérdemel. Ez a kétség, ez a félelem, ez a bukás. Azért, amit a gyerekekkel tett.

Akkor is, ha a fiáért tette.

Akkor sem, ha a fiáért tette.

Ült a rozoga kanapén és hallgatta, a gyerekek már-már természetellenesen egyenletes légzését. Rossz volt belegondolni, hogy Vilmos képessége akár arra is kiterjedt, hogy nem csak az alvók elméjét, de azon keresztül, vagy éppen attól függetlenül, de az életfunkcióit is befolyásolhatta. A szívverést, a lélegzetet. Talán egy napon, ölni is képes lesz vele.

Talán egy napon, éppen ő lesz az, aki nem ébred fel többé, egy idebent töltött éjszaka után.

A főorvos, akinek Reinbornban a keze alatt dolgozott, rajongott Nietzschéért. Számtalan idézetét hallotta tőle, de egy nagyon tisztán megmaradt benne. A bizonyosság őrjítő, nem pedig a kétely.”

Nem volt talán. Az, hogy egy napon, ez bekövetkezik, hogy Vilmos halált hozó álmot bocsát majd valakire, tény volt. Mert a hatalom, olyan éhség, mely idővel egyre többet és többet akar, s nem elégszik meg azzal, amit már ismer. Tudni akarja majd mire képes, mit tehet meg. Mit tehet meg következmények nélkül.

A férje jutott az eszébe, aki szerette a gyerekeiket. Jobban, őszintébben, és tisztábban, mint ő valaha is képes lett volna. Mert hiába vezette kezét az anyai szeretet, amikor azt tette, amit tett, az nem felmentést, nem megnyugvást hozott a számára, csak beszennyezte, megrontotta az érzést. Akárhányszor rájuk nézett, otthon az ebédlő asztal mellett ülve, vagy akár a fegyház beszélőjén, már nem csupán őket látta. Nem csupán a saját gyermekeit, hanem azokat is, akiket később „teremtett” és akiket feláldozott. Akár egy isten. Egy önző, rettenetes és rideg isten.

 

Hallgatta a gyermekek, természetellenesen egyenletes légzését.

Teltek az órák.

***

 

Két adag kávét is lefőzött már, mire megérkezettek a kollégái. Néma köszöntések, és pár rövid mondat az estéről. A saját álmairól szóló aktába csupán annyit körmölt oda, hogy „a szokott rutin szerint”.

Régebben többet beszélgettek. Voltak szakmai vitáik, érveik, ellenérveik, ám mindez lassanként kikopott a mindennapokból. Szótlanná tette, és elidegenítette őket egymástól a kutatás folyamata, az, hogy az egyetlen megfontolást érdemlő tényező az az eredmény volt, melyet végül fel kellett mutatniuk. Éppen úgy, mint Reinbornban. Nem, ez annál is rosszabb volt, mert ezt ő hívta életre. Ezt ő teremtette. Ezért ő felelt.

Ült még egy kicsit a rossz kanapén, hallgatva, ahogy kollégái megkezdik az aznapi munkát, aztán felállt, egy szó nélkül kisétált az ajtón és elindult haza.

 1968. július 16-a volt, egy keddi nap. Kilenc éve, hét hónapja és huszonkét napja kezdték meg a kísérletet.

 

Hiába volt a ház vadonatúj, a falai közé szorult meleg levegő máris, valósággal izzadta magából nikotin, a kisült zsír és az újra forralt zöldség- és húsleves jól ismert aromáját, ettől pedig az egész lépcsőház egyfajta ragacsos igénytelenséget árasztott. Éppen úgy, mint az, amit maguk mögött hagytak, amikor kiutalták neki ezt a másik lakást.

Nem emlékezett rá, ott, pontosan mikor kezdte érezni, és zavarni ez az édeskés, rothadás szag, pedig egészen biztos volt benne, hogy mindig is ott volt, évtizedek alatt ivódva bele a falakba, az ajtókeretekbe, de még a lépcsőház korlátjának fájába is. Talán… Talán éppen kilenc éve, hét hónapja és huszonkét napja.

Akár azt is hihette volna, hogy a romlás eme összetéveszthetetlen illata, szándékosan és következetesen követte őt, egy pillanatra sem hagyva számára kétséget afelől, hogy miféle útra tévedt, ám tudta, hogy erről szó sincs. A lelkiismeretnek, vagy a Sorsnak, melyben férje úgy hitt, nem volt szüksége efféle emlékeztetőkre.  Sokkal különb és hatásosabb eszközei voltak erre. Rémálmok, szorongás, és depresszió. Jól ismerte őket.

A legtöbbjüket.

 

A jóízű, hangos nevetést, egy emelettel lentebbről is hallotta. Egy fiatal lány kacagott valahol. Felérve a negyedikre, már tudta, hogy a hang, az ő lakásukból szűrődik ki. Évek óta nem hallotta ennyit és ilyen felszabadultan nevetni Gertrúdot.

Miért? Hogyan?

Benyitott a lakásba. A nevetés továbbra sem maradt abba. A kis szélfogóból egy, a lakás méreteihez képest tágas ebédlő nyílt, az ennek közepén álló asztal mellett ült a lánya, örökkön kócos, szőke hajával, kurta pizsamában, előtte egy csésze kávé, amiből egy kevés kilöttyent a terítőre. Nyilván akkor, amikor Gertrúdot elfogta a kacagás.

Lánya észre sem vette, így egy anélkül szemlélhette, hogy jelenlétével megtörte volna a pillanat varázsát. Gertrúd rengeteget változott az évek során, s nem csupán úgy, ahogy mint minden gyerek. Beteges, zavarodott, a korához képest visszamaradt babából, vidám, cserfes kislány lett, aki életörömével a férjét, eszével pedig őt idézte, a családot ért tragédiák ellenére is, ám ahogy kamaszodott, úgy maradt mellőle a boldogság, mint ahogy a szemek is leperegnek egy homokórán. Mintha kiürült volna, ő pedig sohasem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ez az ő, az anyja műve.

Most mégis nevetett. Arca kipirult, előre-hátra ringatózott a székben, kacagás közben. Olyan régen látott kedves apróság volt ez, hogy elérzékenyült tőle. Már nem számított, sem a miért, sem a hogyan. Csak a tiszta, örömteli nevetés maradt.

Ám a pillanat véget ért. A kacagás abbamaradt és Gertrúd rápillantott.

– Édesanya… - szólalt meg a lánya hirtelen támadt zavarában.

Megnyikordult egy szék, ahogy valaki felállt róla. Vagy inkább kiemelkedett belőle. Ismeretlen látogatójuk jóval magasabb volt két méternél, így elegáns, szürke öltönyében szó szerint föléjük tornyosult. Vékony volt, csupa csont és ín, kifinomult arisztokratikus vonásokkal, miket csak még jobban kihangsúlyozott, betegesen fakó fehér bőre és fehér haja.

Elsápadt, megszédült, és egy pillanatra úgy érezte össze is csuklik, ám végül mégis állva tudott maradni. Valamiképp.

Ő volt az. A tiszta, „árja kék” szemű kisfiú Reinbornból.

Vadul kalapált a szíve, pillantása hol a férfira, hol a lányra tévedt. Tudja? Vajon tudja? Nem, biztosan tudja. Azt, amit tett. Amit most tesz…

– Frau Fleischer – szólalt meg hibátlan, hesseni németséggel a férfi, picit, mintegy rosszallón oldalt billentve a fejét. – Kérem, Frau Fleischer!

Halkan, nyugodt hangnemben beszélt, ám miért is tett volna másként?

„Az apró kisfiú, a kiságyában ült, melynek lábánál három halott kollégája hevert. Se egy seb, se egy nyom, csak egyszerűen meghaltak.”

Megölte őket, pedig alig két éves volt. Megölte, és nem mert megrémült tőlük, nem, dehogy. Megölte, mert meg akarta őket ölni. Ebben egészen biztos volt.

– Gertrúd, menj ki!– talált rá lassan a hangjára.

– Édesanya?

– Azt mondtam menj ki! Vegyél magadra valamit és menj el itthonról! Most! Kérlek!

A lány, aki az előbb olyan tisztán és boldogan kacagott tovatűnt, ám nem a megszokott, jól ismert Gertrúd tért vissza helyett. A lánya okos volt, nagyon okos. Tett róla, hogy az legyen, és most megértett valamit, amit ő nem mondhatott ki. Nem hangosan és nem ennek a férfinak a jelenlétében. De megértette.

Rettegve várta, hogy a látogató közbelépjen, hogy megakadályozza a lánya távozását, így véve el tőle azt a pillanatnyi haladékot, melyet nyert neki, de az nem tett semmit, csupán arcán finom félmosollyal Gertrúd felé biccentett.

Öt perccel később egyedül maradtak. Felnézett a fölé magasodó fakóhajú óriásra és nem tudta mi fog történni. Ó, elképzelni nagyon is el tudta, hiszen ez a férfi volt az alapja mindannak, amit az elmúlt években tett. Tudta, hogy a hatalma, akárcsak a Kettes csoport tagjainak folyamatosan nőt. Az a hatalom, mellyel alig két évesen megölt három embert. Ő pedig bántotta azt a fiút, aki egykoron volt. Tűket szúrt a koponyájába és a gerincébe, hogy mintákat vegyen. Azokat, amiknek egy részét végül magával hozta Magyarországra, és amikből az Egyes és a Kettes csoport megszületett.

Nem tudta mi fog történni. Azt sem tudta mit mondjon.

– Akkor talán kezdetnek foglaljon helyet Frau Fleischer! – húzta ki az előtte lévő széket a férfi.

Kihúzta, de nem a kezével. A szék egyszerűen hátracsúszott. Nem csikordult végig a padlón, hanem kissé elemelkedve tőle hátrált annyit, hogy ő kényelmesen leülhessen rá.

A férfi a vele szemben lévő szék háttámlájára fektette zakóját és helyet foglalt.

– Ön aggódik, Frau Fleischer – szólalt meg ismét a férfi. – Ám feleslegesen. Közös múltunk ellenére, ez nem lesz egy kellemetlen beszélgetés – jelent meg az arcán ugyanaz a különös, de őszintének látszó félmosoly. – Feltéve, ha nem ragaszkodik hozzá.

Megrázta a fejét.

– Ennek igazán örülök – jelent meg ismét a félmosoly a másik arcán.

A férfi elhallgatott, ő viszont nem bírt megszólalni, így hosszú percekig csupán némán ültek az asztal két oldalán. A térdeire fektette, vagy inkább szorította a kezét, így rejtve el a remegést, akkor is, ha meg volt győződve róla, hogy hiába próbálja palástolni félelmét. Olyan érzés fogta el, hogy kék szemeivel a férfi átlát rajta, és ha úgy hozza kedve, egyenest a lelkébe tekint, vagy éppen az elméjében kutat. Ki tudja mire vált képessé az elmúlt huszonhárom évben?

– Elég sokra, ami azt illeti – mondta az óriás. – Ne, ne is próbáljon felugrani, doktornő! Mint mondtam, ez nem lesz egy kellemetlen beszélgetés, de könnyedén azzá tehetem.

Valóban megpróbált felugrani. Amint a férfi kimondta szavakat, melyekkel, mintegy befejezte az ő gondolatát, a teste előbb cselekedett, az elméjénél. Menekülni akart a bizonyosság borzalma elől, hogy az előtte ülő valóban olvas az elméjében!

– Nem olvasok önben, Frau Fleischer, legalábbis nem úgy, ahogy ezekben a pillanatokban ön képzeli – húzott el egy doboz Chesterfieldet a zakója zsebéből és odakínált neki a cigarettát. Kivett egy szálat, a másik pedig tüzet adott neki. – Nem olvasok önben, ám azt jól gondolja, hogy az elmúlt évek mozgalmasan teltek. Sok emberrel találkoztam, és sokuk arcán láttam már azt, amit most az önén, így tudom, milyen hatással vagyok másokra. Hogy milyen félelmeket ébresztek, s azok kapcsán milyen reakciókra számíthatok. Ez akkor is hasznos, ha ön, ha szabad így fogalmaznom, különleges személy, hiszen közelről ismerjük egymást.

Mélyet szívott a cigarettából és lent tartotta a füstöt. Mondania kellett végre valamit.

– Közeli ismeretség? – kérdezte maga elé bámulva. – Hiszen a nevét sem tudom.

Nem tudta. Az eszelős anya, aki szinte még maga is gyermek volt még a szüléskor, nem adott nevet a fiának, ők pedig nem akartak. Könnyebb volt úgy, hogy névtelen, személytelen maradt az egész. Számukra ő csak a „fiú” volt. Ennek ellenére nem akadályozta meg, hogy a csoportok gyerekei nevet kapjanak. Akár megfeledkezett róla, akár így akarta magát büntetni, azért, amit velük tett, vagy csak, mert többé nem volt képes számokként tekinteni rájuk, nem igazából nem számított.  Így volt.

– Hans Richter. A Richter az anyám családneve, a Hanst pedig a nevelőapámtól kaptam.

– Volt nevelőapja?

– Volt – bólintott az óriás. – Úgy ítélték meg, hogy jobb, ha kialakul bennem az érzelmi kötődés. Mondhatjuk, hogy az én esetben kudarcot vallottak vele, de úgy hiszem erre a hasznos igazságra ön is rájött már. Az érzelmi intelligencia fejlettsége, az emocionális sokszínűség nagyban befolyásolja a hozzám hasonlók képességeit. Látta ezt a csoportjaiban, és látta a lányánál is. Ezért is aggasztja Gertrúd hullámzó kedélyállapota és ezért állt olyan meghatottan az ajtóban, mikor nevetni látta.  Már tizennyolc éves, éles eszű lány, hamarosan egyetemre megy, és akkor elkerül itthonról. Távol lesz a maga figyelő tekintetétől. Ő pedig nem tudja az igazat. Nem mondta el neki, nem volt képes rá.

– Nem – bólintott.

Elátkozta az apját, elátkozta Reinbornt, a kutatását, de még a férje és a fia ostoba hősiességét is, ám mindenekelőtt és legfőképpen saját magát. Mert gyenge volt, és az anyai szeretettől vezérelve olyat tett, amit egyetlen szülőnek sem lenne szabad a saját gyermekével. Bárhogy is szerette.

Reinborn három gyereket vett el tőle, fájdalmas, gyötrelmes vetélésekkel. Kettőt a terhesség hatodik hónapjában. Egyet, az utolsót látni akarta, maga sem tudta miért, vagy, hogy honnan volt hozzá lelki ereje. A magzat deformált volt, életképtelen. Degenerált, ahogy akkoriban nevezték.  Nem akart többé teherbe esni, ezt átélni, és végképpen nem ennek kitenni még egy gyermeket.

Az évek során azonban sok minden megváltozott. Itt boldog volt. Elhitte, hogy más lesz. Ezúttal más lesz. Gertrúd, akit az anyja után neveztek el, egészségesnek született.  Legalábbis annak látszott. Ám mikor más gyerekek már kúsztak, ő átfordulni sem tanult meg. Mikor a vele egykorúak járni kezdtek, neki az ülés is nehézséget okozott. És nem „beszélt”, még csak nem is gügyögött. Csak sírt, folyvást, egész nap. Tudta, hogy a gyerekek fejlődése sokszor nem fokozatos, hanem ugrásszerű, és van, aki hetek alatt halad annyit, mint mások hónapok folyamán, így bár aggódott, várt. Várt, amíg Gertrúd három éves nem lett.

Még ekkor sem beszélt. Totyogott pár lépést, majd lehuppant és sírva fakadt. Újra és újra.

Nem volt sem átgondolt, sem pedig józan döntés, sőt döntésnek sem lehetett volna igazán nevezni. Tett volt csupán, melyet egyetlen, ritka közös vonás, az azonos, ritka vércsoport tett lehetővé. Tudta, hogy a fiú, akiből később Hans Richter vált, gyorsabban fejlődött, mint más gyerekek, úgy testi, mint szellemi értelemben. Igen, tudta, hogy ez nála pontosan mit jelentett, ám bízott benne, bízni akart benne, hogy az, amit tesz, csupán helyre hozza a lányát, nem pedig a fiúhoz hasonlatossá formálja.

Helyre hozza…

Ez már önmagában is önző és érzéketlen volt. A legrosszabb, rideg eugenetika. A lánya ilyennek született. Miatta, az átéltek okán, vagy, mert így hozta a genetikai véletlen, nem számított. Nem volt rajta mit helyrehozni.

Mégis…

Mégis az injekciót követően Gertrúd jobban lett. Hónapok alatt megtanulta azt, ami másoknak évekbe telt. Futott, beszélt, tisztán, csengő hangon és már nem sírt, hanem nevetett. Ő pedig, mint már annyiszor eltemette magában, amit tett, és csak az eredményre figyelt. A mosolygós, boldog kislányra. Akit ő teremtett.

– Nem – ismételte magát. – Nem tudtam. Kérem, maga se tegye! – suttogta. – Ő nem…

– Doktornő! – emelte maga elé, mindkét kezét Richter. – Ha bármilyen módon is bántani akartam volna a lányát, megteszem, mielőtt maga hazaér. Sok hibám és hiányosságom ellenére sem hiszem, hogy egy gyereknek bármilyen módon köze lenne a szülei tetteihez, vagy felelne mindazért, amit vele tettek, vagy amire akaratán ellenére kényszerítették. Emellett – engedte le a kezét –, mi németek vagyunk, nem pedig norvégok, hogy megtagadjuk, amit tettünk. Eljön majd a napja, amikor a lánya meg fogja tudni az igazságot. Akár önmagától, akár, mert magának lesz elég lelki ereje hozzá.

– Köszönöm – felelte halkan, igazán még fel sem fogva a férfi szavait. – Akkor csak miattam jött.

– És azért, amit tett – bólintott Richter. – Vietnámban volt szerencsém a maga egyik munkájához. Pontosabban ahhoz, amit a szovjetek kihoztak belőle. A csúnyán végződött kiruccanás után a Zöld Pokolban, egyszerűen követtem a szálakat visszafelé. Előbb a vietnámi orosz bázisra, majd tovább a Szovjetunióba, az Arzamasz-25 és 26 fedőnevű a maguk módján bájosan nyomasztó városkákig, ahol a magától kapott mintákkal kísérleteztek. Tőlük jutottam el a KGB archívumába, ahol a helyszínekről származó jelentéseket tárolták. Az oroszok még most is takarítják a romokat. Kettőt Jakutiában, egyet pedig Moszkva mellett. Tettem egy látogatást az itteni Államvédelmiseknél is, ők vezettek el végül magához. Jöhetett volna más is, intézhettük volna másként is, ám mikor megtudtam, hogy maga mindennek a forrása, személyesen akartam felkeresni. Megtudni, hogy miért. Hogy miért csinálta.

A férfi tartott egy pillanatnyi szünetet.

– Tudja, sajátos állapotom okán, képtelen vagyok félni, vagy éppen elborzadni, sőt undort sem igazán érzek. Azokkal ellentétben, aki helyettem jöhettek volna, hogy elrendezzék az ügyet magával. Így, különös módon én vagyok az egyetlen ember, aki anélkül érti meg, azt, amit tett, hogy elítélné érte. Az ember nem választja meg a családját.

Richter elhúzott egy szál cigarettát, majd meggyújtotta. Nem öngyújtóval, mint előbb az övét, hanem csakúgy. A dohány egyszerűen felparázslott. Mélyet szívott belőle, majd egy pillanatig elmélyülten figyelte az ujjai között füstölgő cigarettát.

– Nem szeretem sem az ízét, sem azt, ahogy a füst kaparja a torkomat, ám úgy tapasztaltam a dohányzás feszültségoldó, „rossz” szokás. Gördülékenyebb lesz tőle a beszélgetés, ha nem csak arra magára figyelünk, és könnyebben emészthetővé válik általa annak tartalma. Akkor is, ha egyébként elutasítanánk a hallottakat.

Richter összefűzte maga előtt az ujjait, mögéjük rejtve az arcát, ezzel hasonlatossá vált azokhoz államvédelmis tisztekhez, akiknek először kellett beszélnie magáról, és a Reinbornban történtekről.

– Az itteni munkájának vége, ahogy a jelenlegi életének is – közölte szárazon. – A lánya hamarosan hazaér, addig csomagoljon össze mindkettőjüknek, majd beszállnak a sarkon parkoló kék BMW-be. A kocsi az amerikai követségé. A sofőrnek mondja azt, hogy Khan Noonien Singh küldte. Aztán irány a főváros. Már várják magukat. Lesznek papírjaik, kocsijuk a reptérre. Ha majd New Yorkban lesznek, elmondják a többit.

Richter az órájára pillantott.

– A lakását megfigyelő ÁVH-sok már nyilván tűkön ülnek, sőt talán el is indultak ide, és lánya után, de őket majd én lefoglalom, hogy szabad legyen az útjuk. Tapasztalatom szerint, nagyon le tudja kötni őket, ha… - Richter legyintett -, nem, inkább ezzel nem terhelem.

A férfi elnyomta a cigarettáját.

– Vannak kérdései. Felelek rájuk, ám ha javasolhatom, ne tegyen fel olyan kérdést, amire valójában nem akarja tudni a választ.

Hallgatta. Hallgatta, ahogy szenvtelenül értésére adja, hogy mi történt és mi fog történni és szavaiban bármennyire is riasztotta a gondolat, de magára ismert. Ő is ilyen volt, a Kettesekkel. Nem mutatott sem igazi empátiát, sem pedig kétséget. Közölt, utasított és nem tűrt ellentmondást.

Végiggondolta a hallottakat, az elejétől fogva. Azt, hogy pontosan mit mondott a férfi. Megértette, hogy nem fogja bántani, sem őt, sem a lányát. Azt viszont nem, hogy miért. Főként nem azok után, hogy elmondta mit tett a Szovjetunióban a kutatókkal. Sőt, nem csupán nem bántja, de ki is viszi őket az országból. Miért? Azt mondta az itteni kutatása véget ért, de mi lesz akkor a csoportokkal, főleg a Kettessel?

„Az oroszok még most is takarítják a romokat.”

A bizonyosság őrjítő, nem pedig a kétely. Az, hogy egy napon, ez bekövetkezik, hogy Vilmos halált hozó álmot bocsát majd valakire, tény volt. Mert a hatalom, olyan éhség, mely idővel egyre többet és többet akar, s nem elégszik meg azzal, amit már ismer. Tudni akarja mire képes, mit tehet meg. Mit tehet meg következmények nélkül.”

Ő tehetett róla, ő miatta váltak ilyenné, mert ő meg akarta menteni a fiát. Ő tette őket áldozattá, célponttá. Mégis ő lesz az, aki sértetlen marad. Aki ismét újrakezdheti az életét. Nem volt helyes. Nem volt igazságos. Csak így volt.

Mondani akart valamit. Mondania kellett volna valamit. Kérni, hogy ne tegye, hogy ők csupán gyerekek vétlen szereplői az általa kreált önző színjátéknak, éppen úgy, mint Gertrúd, akit ennek ellenére megkímélt. Mégsem tette.

„Jelen volt minden egyes alkalommal, amikor beadták a vakcinát. Végignézte az első stációtól az utolsóig. A legvégéig, ha azt kellett. Kezdetben, ugyanígy tudni akarta minden gyerek háttérét. Ha árva volt, hogy elhagyták, és azt is, ha erővel vették el. Kevés volt az alkalmas alany, így a rendszer nem válogatott az eszközökben. Tudni akarta, hogy emlékeztesse magát kinek és mekkora árat kell fizetnie az ő álmáért.

Nem tette, ahogy korábban sem tette meg. Akkor, amikor rajta múlt, hogy ez az egész kezdetét veszi-e. Amikor rajta múlt, hogy ez az egész megváltozik-e. Amikor egyes egyedül rajta múlt, hogy mindez véget és miként ér véget. Nem tette meg.

Nem kérhetett olyasmit, amit ő maga nem tett meg. Akkor sem, ha kellett volna. Neki, nem volt hozzá joga.

Nem volt helyes. Nem volt igazságos. Csak így volt.

Egyetlen egy kérdése volt csupán.

– Mi lesz a fiammal?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése