Keresés ebben a blogban

2022. július 27., szerda

B-

***

– Nem vagy a lányom többé Lina, ha megteszed! Nem! Kitagadlak! Nem leszel senki, csak egy ócska lotyó!

Az apja ordított. Minden alkalommal, így történt, amikor kifogyott az érvekből és erre legtöbbször hamar sor került.  Herman Fleischer hiába hitt mélyen a náci eszmékben, és vallotta magát húsz nemzedékre visszamenőleg árja származásúnak, attól még ostoba és bigott alak volt, rossz apa és még rosszabb férj, aki bár sohasem vallotta volna be, hogy egyedül a felesége, időnként meghallgatott, mind kétségbeesettebb tanácsainak köszönhette, hogy meg tudta őrizni az emberöltők óta apadó családi vagyon maradékát.

Ennek ellenére megtette. Férjhez ment egy árja vonásokkal bíró, de magyar mérnökhallgatóhoz. Sem a szülei, sem a családja nem vettek részt a szertartáson, ő mégis hallani vélte, ahogy a házasságkötő terem falai között ott visszhangoznak átkaik és a megvető szavaik.

Szerette a férjét. Szerette annyira, hogy hozzáment, hogy őt választotta a családja helyett, de hangjuktól egészen addig nem tudott megszabadulni, amíg sok évvel később létre nem hozta a Kettes csoportot. Amíg azzá nem vált, akire még ők is „büszkék” lehettek volna.

Különös, bizarr csavarja volt az életnek, hogy éppen a döntés, mely eltávolította tőlük, közelebb vitte a náci párthoz. Miután az apja kitagadtam állást kellett találnia. Egyik professzora ajánlotta be Reinbornba, egy magán elmeszanatóriumba medikának, ahol a nagy és előkelő árja famíliák szégyenletes, eltitkolt tagjait kezelték. Az ápoltak élő ellentmondásai voltak a felsőbbrendű faj önmagáról alkotott elképzelésének, hiszen miként is lehetettek volna a tiszta vérű német vérvonalakból származó gyermekek, gyengeelméjűek, vagy éppen őrültek?

„Gyermekek.

Egy kisfiú, akinek ő adott életet, és a többiek, akiknek nem. A Reinbornban töltött öt év, három magzatot vett el tőle. Tudta, hogy így volt.  Ahogy tudta azt is, hogy legalább kettőért, az a másik gyerek felelt.

„Gyerek.” A névtelen csecsemő, akit egy ősi, arisztokrata család, eszelős lánya hozott a világra már az intézet falai között, s akinek nem tudták ki az apa.

Nem akarták tudni.

Nem merték megtudni.

A fiúcska sem volt több, egy számnál. Nyolcas. Miért „Nyolcas”? Ha volt előtte hét másik, velük mi történet, és ha jöttek még utána mások is, azokkal mi lett? Kérdések, válaszok nélkül.

– Vizsgálják meg! – adta parancsba az SS ezredorvos, aki valójában irányította az intézetet. – Vizsgálják meg, ám ha baja esik, agyonlőjük magukat!

Megvizsgálták.

A gyermeket, akit egy tébolyodott, szinte még maga is gyerek, lány szült erre a világra, és később azokat is, akik túl sokat érintkeztek vele. Voltak, akik „csupán” személyiségükben változtak meg… másoknak megbomlott az elméje… és voltak, akik eltorzultak. Úgy belül, mint kívül.

Ő a szerencsések közé tartozott. Csupán a gyermekeit veszítette el.

Emlékezett rá. Arra a csendes, tiszta „árja” kék szemű apróságra, aki nem aludt, nem gügyögött, még csak nem is sírt. Szinte sohasem.  Akkor sem, amikor tűket szúrtak a koponyájába, majd a gerincébe. Nem sírt, csak nézte őket, azokkal a valószerűtlenül kék, és tiszta szemekkel.

Idővel senki sem akadt az intézetben, aki ne tartott volna a „Nyolcastól”. Suttogtak róla, pletykák terjedtek, lehetetlen félelmek tárgya lett a kisfiú. Rettegtek, és félelmeiktől hajtva páran kétségbeesett, rettenetes tettre szánták el magukat. Ám mindhiába.

Emlékezett rá. Az apró kisfiúra, aki a kiságyában ült, melynek lábánál három halott kollégája hevert. Se seb, se vér, se semmi más nyom, csak egyszerűen meghaltak. Ekkor látta először sírni.  Kis homloka tüzelt a láztól és verejtékben úszott.

Nem tudta miért, de csupán ez érdekelte. Az, hogy mi van a gyerekkel. Átlépett a munkatársai élettelen testén, kiemelte az ágyából és vizet engedett a hűtőfürdőhöz. Tette a dolgát. A gyermeknek nem eshet baja!

A gyermeknek nem eshet baja! Annak a gyermeknek, aki elvette tőle a sajátjait. Ahogy fürdette a kicsit egy pillanatra megingott. Rövid lenne, gyors lenne. Könnyű lenne. Könnyű lenne? A kisfiú sírt a láztól, ám apró baljával az ő kezébe kapaszkodott.

Elsuttogott félelmek, rémálmok, a rettegés, apró, titokzatos tárgya. Egy kisfiú, a tiszta, kék szemével.

A hűvös, vizes kendővel végigsimított a láztól tüzelő homlokon. Félt ettől a fiútól. Ahogy a Kettesek is féltek tőle. Gyűlölte ezt a fiút. Ahogy a Kettesek is gyűlölték őt. Ám ettől csak egy gyerek maradt.

Ettől még az „anyjuk” maradt.

Ismét végigsimított a láztól tüzelő homlokon. Egészen addig, amíg a fiúcska el nem csendesedett.

 

***

A háború végén nem menekült el. Legalább is nem úgy, ahogy sokan tették. Csendesen összecsomagolt és Magyarországra utazott a férjével és a fiával. Felvette Frigyes nevét és elfelejtette Reinbornt. Ám a fiút képtelen volt. Azt, ahogy néz utána, mikor utoljára látta, és akinek egy részét, egy zavaros, sőt talán tébolyodott pillanatában, elhozta magával.

Hátra hagyta a múltját és úgy tűnt a múlt is elfeledkezett róla. Sokáig úgy tűnt.

 Amíg 1950-ben meg nem született a lánya.

Amíg 1956-ban a forradalom során, meg nem ölték a férjét, és el nem vitték a fiát.

Mindannak ellenére, amit a hazájában tett, korábban sohasem tartotta magát olyan embernek, akinek a cél szentesíti az eszközt, és ha rajta múlik nem volna feleleveníteni azt, ami Reinbornban történt, folytatni pedig végképp nem. Ez így is maradt, egészen 1953…

…egészen 1958-ig.

Ha rajta múlik? Talán ez az egész, nem ő rajta múlott?

Éppen úgy egy elsuttogott pletykával kezdődött, mint ennyi évvel korábban. Egy munkatársáról szólt, akinek kiengedték az öccsét, és akinek talán köze lehetett ahhoz, hogy a testvére kiszabadult. Azt, hogy miként, senki sem tudta, s talán igaz sem volt, ám a történet terjedni kezdett. Ismerték a politikai rendszert, el tudták hinni, hogy ez lehetséges. El akarták hinni.

Neki volt mit ajánlania a hatalomnak. Tudta, hogy van, s hogy vágynak majd rá. Még akkor is, ha elsőre, másodjára, sőt harmadjára is képtelenségnek hangzik, de akarják majd. A tudomány alkotta emberi fegyvert. Valamit, ami jobb és rosszabb az atombombánál. Cserébe csak egyet kért. Ha sikerrel jár, engedjék szabadon a fiát.

Akarták. Lényegében elsőre.

Idővel jutott csak el hozzá a híre, hogy nem a „náci” múltja, vagy az esetleges lehetőségek győzték meg őket ilyen gyorsan, hanem a bizonyosság szülte félelem. Az, hogy amiről beszélt, már létezett, és már az amerikaiak kezén volt. A részletetek, hogy ez, miként történhetett meg, nem ismerte. Talán mert ráakadtak Reinbornra, és voltak olyan ostobák, mint ő, hogy magukhoz vegyék, amit ott találtak, vagy, mert mégis akadtak még élő, egykori kollégái, akik hozzá hasonlóan, egy megfelelőnek vélt pillanatban áruba bocsátották a titkaikat. Bárhogy is volt, nem számított, csak az, hogy ennek köszönhetően, Pesten és Moszkvában is hittek neki.

  A minták felét, melyet magával hozott Reinbornból, a Szovjetunióba küldték, a többi nála maradt.

Jelen volt minden egyes alkalommal, amikor beadták a vakcinát. Végignézte az első stációtól az utolsóig. A legvégéig, ha azt kellett. Kezdetben, ugyanígy tudni akarta minden gyerek háttérét. Ha árva volt, ha elhagyták, és azt is, ha erővel vették el. Kevés volt az alkalmas alany, így a rendszer nem válogatott az eszközökben. Tudni akarta, hogy emlékeztesse magát kinek és mekkora árat kell fizetnie az ő álmáért. Azért, hogy visszakapja a fiát.

Rémálmai kaleidoszkópján át, ezernyi szilánkra hasadva látta önmagát újra és újra. Az aggódó anyát, a lelketlen, hipokrita tudóst, akinek a cél szentesítette az eszközt, a szörnyeteget, akivé vált, és az őrültet, aki képes volt elhinni, akárcsak egy pillanatra, hogy ha egyszer is kinyitja ezt a bizonyos ajtót, mely mögött az a valószerűtlenül kékszemű kisfiú emléke, és az ember, elembertelenedésének tébolyító végtelenje várakozik arra, hogy elárassza a világot, képes lesz azt visszazárni, amikor eljön az ideje.

A bolondot, aki azt képzelte, hogy egy napon vége lesz, hogy felettesei elégedettekkel lesznek annyival, amit felmutatott nekik.

Látta magát, ahogy újra és újra megkérdezi, „Ennyi elég? Ennyi miért nem elég?” Kérdezett, ám sohasem jött elégedett válasz. Nem jöhetett, minthogy nem is létezett ilyesmi. Mindig több és több kellett így pedig az amerikai „csodagyermek”, ki tudtán kívül, egykoron a puszta létével is az útját egyengette, mára teherré és akadállyá vált, melyet képtelen lesz leküzdeni.

Akkor sem, ha a Kettes Csoportot további hat követi majd.

Nyolcas Csoport…

 

***

Izzadtan, keserű szájízzel ébredt minden egyes alkalommal, a Vilmos keltette álmokból, és csupán remélhette, hogy ezen az éjszakán a fiú inkább az ő kínzásába lelte kedvét, sem mint a másik két gyerekében. Reinborni évei miatt ő valamelyest ellenállóbbá vált, ám éppen emiatt Vilmosnak sokkal mélyebbre kellett ásnia benne, le a legsötétebb kétségekig.

Odáig, hogy mindez hiába való, hogy akárhányszor reménykedni kezd majd a felmutatott eredmények miatt, minisztériumban csupán végig lapozzák majd a fia vaskos aktáját, unott hangon citálva belőle egy-egy részletet. Egy, 1956-ban alig tizenhat éves fiú, ostoba lelkesedéstől fűtött tetteit, és a bűnöket, amiket a hatalom szemében elkövetett.

A féleleméig, hogy sohasem engedik el a fiát.

Ez kísértette újra és újra. A hiábavalóság és a reménytelenség érzése.

Felült a rozoga kanapén, majd egy pillanatig tapogatózva a sötétségben, a falon lógó óra felé fordította a kis, asztali lámpát. Hajnali négy óra volt. Éppen eleget aludt mára. Elméje és lelke egyaránt háborgott. Volt ez utóbbinak egy része, egy sötét, eltemetett zuga, mely bár ő maga sohasem volt hívő, mégis vallásos félelemmel viseltetett a Vilmos által küldött álmok iránt. Egy rész belőle, mely úgy hitte, ez az, amit megérdemelt. Ez a kétség, ez a félelem, ez a bukás. Azért, amit a gyerekekkel tett.

Akkor is, ha a fiáért tette.

Akkor sem, ha a fiáért tette.

Ült a rozoga kanapén és hallgatta a gyerekek már-már természetellenesen egyenletes légzését, és magában irigykedett a régi korok orvosaira, akik nem tudták, hogy az agy jóval több egy szervnél, melyben a tudatos gondolkodás székel és fogalmuk sem volt holmi hormonokról, vagy enzimekről. Arról, hogy az emberi elme, dacolva minden orvosi ténnyel is életben tartotta a testet, vagy akár arra is képes volt, hogy megölje, ha úgy alakult. Így az erő, Vilmos ereje, mely kézben tartotta az élők, álmodó elméjét, utóvégre az életükkel is ugyanezt tette. Talán ma még nem terjed tovább a rossz, és nehezen véget érő álmoknál, azok minden következményével, ám vajon meddig marad majd így? Meddig még? Mikor jön rá a fiú, hogy képes ölni az erejével és mikor jön el a pillanat, amikor képes is lesz megtenni?

Talán egy napon, éppen ő, a kínzója, a „teremtője”, az „anyja” lesz az, aki nem ébred fel többé, egy idebent töltött éjszaka után.

A főorvos, akinek Reinbornban a keze alatt dolgozott, rajongott Nietzschéért. Számtalan idézetét hallotta tőle, de egy, nagyon tisztán megmaradt benne. A bizonyosság őrjítő, nem pedig a kétely.”

Nem volt „talán”. Az, hogy egy napon, ez bekövetkezik, hogy Vilmos halált hozó álmot bocsát majd valakire tény volt. Mert a hatalom, melyet ő ébresztett fel a fiúban és táplált minden egyes napon, olyan éhség, mely idővel egyre többet és többet akar, s nem elégszik meg azzal, amit már ismer. Tudni akarja majd mire képes, mit tehet meg. Mit tehet meg, következmények nélkül.

A férje jutott az eszébe, aki szerette a gyerekeiket. Jobban, őszintébben, és tisztábban, mint ő valaha is képes lett volna. Mert hiába vezette kezét az anyai szeretet, amikor azt tette, amit tett, az nem felmentést, nem megnyugvást hozott a számára, csak beszennyezte, megrontotta az érzést. Akárhányszor rájuk nézett, otthon az ebédlő asztal mellett ülve, vagy akár a fegyház beszélőjén, már nem csupán őket látta. Nem csupán a saját gyermekeit, hanem azokat is, akiket később „teremtett” és akiket feláldozott. Akár egy isten. Egy önző, rettenetes és rideg isten.

 

***

Hallgatta a gyermekek, természetellenesen egyenletes légzését.

Teltek az órák.

***

Két adag kávét is lefőzött már, mire megérkezettek a kollégái. Néma köszöntések és pár rövid mondat az estéről. A saját álmairól szóló aktába csupán annyit körmölt oda, hogy „a szokott rutin szerint”.

Régebben többet beszélgettek. Voltak szakmai vitáik, érveik, ellenérveik, ám mindez lassanként kikopott a mindennapokból. Szótlanná tette, és elidegenítette őket egymástól a kutatás folyamata, az, hogy az egyetlen megfontolást érdemlő tényező az az eredmény volt, melyet végül fel kellett mutatniuk. Éppen úgy, mint Reinbornban. Nem, ez annál is rosszabb volt, mert ezt ő hívta életre. Ezt ő teremtette. Ezért ő felelt.

Ült még egy kicsit a rossz kanapén, hallgatva, ahogy kollégái megkezdik az aznapi munkát, aztán felállt, egy szó nélkül kisétált az ajtón és elindult haza.

 1968. július 16-a volt, egy keddi nap. Kilenc éve, hét hónapja és huszonkét napja kezdték meg a kísérletet.

 

***

Hiába volt a ház vadonatúj, a falai, a közéjük szorult meleg levegőtől máris, valósággal izzadták magából nikotin, a kisült zsír és az újra forralt zöldség- és húsleves jól ismert aromáját, ettől pedig az egész lépcsőház egyfajta ragacsos igénytelenséget árasztott. Éppen úgy, mint az, amit maguk mögött hagytak, amikor kiutalták neki ezt a másik lakást.

Nem emlékezett rá, hogy régi otthonukban, pontosan mikor kezdte érezni, és zavarni ez az édeskés, rothadás szag, pedig egészen biztos volt benne, hogy mindig is ott volt, évtizedek alatt ivódva bele a falakba, az ajtókeretekbe, de még a lépcsőház korlátjának fájába is. Talán… Talán éppen kilenc éve, hét hónapja és huszonkét napja.

Akár azt is hihette volna, hogy a romlás eme összetéveszthetetlen illata, szándékosan és következetesen követte őt, egy pillanatra sem hagyva számára kétséget afelől, hogy miféle útra tévedt, ám tudta, hogy erről szó sincs. A lelkiismeretnek, vagy a Sorsnak, melyben férje úgy hitt, nem volt szüksége efféle emlékeztetőkre.  Sokkal különb és hatásosabb eszközei voltak erre. Rémálmok, szorongás, és depresszió. Jól ismerte őket.

A legtöbbjüket.

 

 

***

A jóízű, hangos nevetést, egy emelettel lentebbről is hallotta. Egy fiatal lány kacagott valahol. Felérve a negyedikre, már tudta, hogy a hang, az ő lakásukból szűrődik ki. Évek óta nem hallotta ennyit és ilyen felszabadultan nevetni Gertrúdot.

Miért? Hogyan?

Benyitott a lakásba. A nevetés továbbra sem maradt abba. A kis szélfogóból egy, a lakás méreteihez képest tágas ebédlő nyílt, az ennek közepén álló asztal mellett ült a lánya, örökkön kócos, szőke hajával, kurta pizsamában, előtte egy csésze kávé, amiből egy kevés kilöttyent a terítőre. Nyilván akkor, amikor Gertrúdot elfogta a kacagás.

Lánya észre sem vette, így anélkül szemlélhette, hogy jelenlétével megtörte volna a pillanat varázsát. Gertrúd rengeteget változott az évek során, s nem csupán úgy, ahogy minden gyerek. Beteges, zavarodott, a korához képest visszamaradt babából, vidám, cserfes kislány lett, aki életörömével a férjét, eszével pedig őt idézte a családot ért tragédiák ellenére is, ám ahogy kamaszodott, úgy maradt el mellőle a boldogság, ahogy a szemek is leperegnek egy homokórán. Mintha kiürült volna, ő pedig sohasem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ez az ő műve. Az ő bűne.

Gertrúd most mégis nevetett. Arca kipirult, előre-hátra ringatózott a székben, kacagás közben. Olyan régen látott, kedves apróság volt ez a lányától, hogy elérzékenyült tőle. Már nem számított, sem a miért, sem a hogyan. Csak a tiszta, örömteli nevetés maradt.

Ám a pillanat véget ért. A kacagás abbamaradt, amikor Gertrúd rápillantott.

– Édesanya… - szólalt meg a lánya hirtelen támadt zavarában.

Megnyikordult egy szék, ahogy valaki felállt róla. Vagy inkább kiemelkedett belőle. Ismeretlen látogatójuk jóval magasabb volt két méternél, így elegáns, szürke öltönyében szó szerint föléjük tornyosult. Vékony volt, csupa csont és ín, kifinomult arisztokratikus vonásokkal, miket csak még jobban kihangsúlyozott, betegesen fakó fehér bőre és fehér haja.

Elsápadt, amikor meglátta, megszédült, és egy pillanatra úgy érezte össze is csuklik, ám végül mégis állva tudott maradni. Valamiképp, ám nem önerejéből.

Ő volt az. A tiszta, „árja kék” szemű kisfiú Reinbornból.

Vadul kalapált a szíve, pillantása hol a férfira, hol a lányra tévedt. Tudja? Vajon tudja? Nem, biztosan tudja. Azt, amit tett. Amit most tesz…

– Frau Fleischer – szólalt meg hibátlan, hesseni németséggel a férfi, picit, mintegy rosszallón oldalt billentve a fejét. – Kérem, Frau Fleischer!  - invitálta beljebb a szélfogóból egy finom mozdulattal.

Halkan, nyugodt hangnemben beszélt, mint felnőtt, egy riadt gyerekhez, ám miért is tett volna másként?

„Az apró kisfiú, a kiságyában ült, melynek lábánál három halott kollégája hevert. „Se seb, se vér, se semmi más nyom, csak egyszerűen meghaltak.”

Megölte őket, pedig alig két éves volt. Megölte, és nem mert megrémült tőlük, nem, dehogy. Megölte, mert meg akarta őket ölni. Ebben egészen biztos volt.

– Gertrúd, menj ki!– talált rá lassan a hangjára.

– Édesanya?

– Azt mondtam menj ki! – ismételte magát, olyan határozottan, amennyire csak képes volt ezekben a pillanatokban – Vegyél magadra valamit és menj el itthonról! Most! Kérlek!

A lány, aki az előbb olyan tisztán és boldogan kacagott tovatűnt, ám nem a megszokott, jól ismert Gertrúd tért vissza helyette. A lánya okos volt. Tett róla, hogy az legyen. Elég eszes ahhoz, most megértse azt, amit ő nem mondhatott ki. Nem hangosan és nem ennek a férfinak a jelenlétében. De megértette.

Rettegve várta, hogy látogatójuk közbelépjen, és megakadályozza a lánya távozását, így véve el tőle azt a pillanatnyi haladékot is, melyet az imént nyert neki, de az nem tett semmit, csupán arcán finom félmosollyal Gertrúd felé biccentett.

Öt perccel később egyedül maradtak. Felnézett a fölé magasodó fakó hajú óriásra és nem tudta mi fog történni. Ó, elképzelni nagyon is el tudta, hiszen ez a férfi volt az alapja mindannak, amit az elmúlt években tett. Tudta, hogy a hatalma, akárcsak a Kettes csoport tagjainak folyamatosan nőtt. Az a hatalom, mellyel alig két évesen megölt három embert. Ő pedig bántotta azt a fiút, aki egykoron volt. Tűket szúrt a koponyájába és a gerincébe, hogy mintákat vegyen. Azokat, amiknek egy részét végül magával hozta Magyarországra, és amikből az Egyes majd a Kettes csoport megszületett. Vajon minek látta őket a férfi? Testvérnek? Gyermeknek? Mélységes csalódásnak, az ő csaknem hibátlan tökéletességével szemben?

Nem tudta mi fog történni. Azt sem tudta mit mondjon.

– Akkor talán kezdetnek foglaljon helyet Frau Fleischer! – húzta ki az egyik széket vendége.

Kihúzta, de nem a kezével. A szék egyszerűen hátracsúszott. Nem csikordult végig a padlón, hanem kissé elemelkedve tőle hátrált annyit, hogy ő kényelmesen leülhessen rá.

A férfi a vele szemben lévő szék háttámlájára fektette a zakóját, majd letelepedett rá. Tartása nyugodt volt, ám közben merev, két kezét, hogy jól lássa, és mintha bármit is számított volna, az asztalra fektette.

– Ön aggódik, doktornő – szólalt meg ismét a másik. – Ám feleslegesen. Közös múltunk ellenére, ez nem lesz egy kellemetlen beszélgetés – jelent meg az arcán ugyanaz a különös, de őszintének látszó félmosoly. – Feltéve, ha nem ragaszkodik hozzá.

Megrázta a fejét.

– Ennek igazán örülök – bólintott a vendége.

A férfi elhallgatott, ő viszont nem bírt megszólalni, így hosszú percekig csupán némán ültek az asztal két oldalán. A térdeire fektette, vagy inkább szorította a kezét, így rejtve el a remegést, akkor is, ha meg volt győződve róla, hogy hiába próbálja palástolni félelmét. Olyan érzés fogta el, hogy kék szemeivel a férfi átlát rajta, és ha úgy hozza kedve, egyenest a lelkébe tekint, vagy éppen az elméjében kutat. Ki tudja mire vált képessé az elmúlt huszonhárom évben?

– Elég sokra, ami azt illeti – közölte váratlanul az óriás. – Ne! Ne is próbáljon felugrani, doktornő! Mint mondtam, ez nem lesz egy kellemetlen beszélgetés, de könnyedén azzá tehetem.

Valóban megpróbált felugrani. Amint a férfi kimondta a szavakat, melyekkel, mintegy befejezte az ő gondolatát, a teste előbb cselekedett, az elméjénél. Menekülni akart a bizonyosság borzalma elől, hogy az előtte ülő valóban olvas az elméjében!

– Nem olvasok önben, Frau Fleischer, legalábbis nem úgy, ahogy ezekben a pillanatokban ön képzeli – sóhajtott vendége, majd lassú, nyugodt mozdulattal, előhúzott egy doboz Chesterfieldet a zakója zsebéből és odakínálta neki a cigarettát.

Remegő kézzel kivett egy szálat, a férfi pedig tüzet adott neki, majd folytatta.

. – Nem olvasok önben, ám azt jól gondolja, hogy az elmúlt évek mozgalmasan teltek. Sok emberrel találkoztam, és sokuk arcán láttam már azt, amit most az önén, így tudom, milyen hatással vagyok másokra. Hogy milyen félelmeket ébresztek, s azok kapcsán milyen reakciókra számíthatok. Ez akkor is hasznos, ha ön, ha szabad így fogalmaznom, különleges személy, hiszen közelről ismerjük egymást.

Mélyet szívott a cigarettából és lent tartotta a füstöt. Mondania kellett végre valamit. Bármit. Akármit.

– Közeli ismeretség? – kérdezte maga elé bámulva, mert nem bírt belenézni azokba a kék szemekbe. – Hiszen a nevét sem tudom.

Nem tudta, mert az eszelős anya, aki szinte még maga is gyermek volt még a szüléskor, nem adott nevet a fiának, ők pedig nem akartak. Könnyebb volt úgy, hogy névtelen, személytelen maradt az egész. Számukra ő csak a „Nyolcas” volt.

 Ennek ellenére, mikor elkezdte az itteni kísérleteket, nem akadályozta meg, hogy a csoportok gyerekei nevet kapjanak, vagy ha már volt nekik, azokat használják. Akár azért, mert óvatlan volt, és képtelen valóban olyan ridegnek lenni, mint a kutatás megkövetelte volna, akár mert így akarta magát büntetni, azért, amit velük tett, vagy csak, mert többé nem volt képes számokként tekinteni rájuk, igazából nem számított.  Így volt.

– Hans Richter. A Richter az anyám családneve, ennyi került elő egy frankfurti irattárból, a Hanst pedig az amerikai nevelőapámtól kaptam.

– Volt nevelőapja?

– Volt – bólintott az óriás. – Úgy ítélték meg, hogy jobb, ha kialakul bennem az érzelmi kötődés. Mondhatjuk, hogy az én esetemben már igencsak megkésett volt ez az igyekezet, de úgy hiszem erre a hasznos igazságra ön is rájött már. Az érzelmi intelligencia fejlettsége, az emocionális sokszínűség nagyban befolyásolja azt, hogy mire vagyunk képesek, miként azt is, hogy mivé válunk. Látta ezt a csoportjaiban, és látta a lányában is. Ezért aggasztja Gertrúd hullámzó kedélyállapota, melyről jól tudja, hogy túlmutat, egy kamaszlány érzelmi labilitásán, és ezért állt olyan meghatottan az ajtóban, mikor nevetni látta.  Már tizennyolc éves, éles eszű lány, hamarosan egyetemre megy, és akkor elkerül itthonról. Távol lesz a maga figyelő tekintetétől. Ő pedig nem tudja az igazat saját magáról, ön pedig nem mondta el neki. Nem volt képes rá.

– Nem – bólintott, és elnyomta a cigarettáját.

Elátkozta az apját, elátkozta Reinbornt, a kutatását, de még a férje és a fia „ostoba” forradalmi hősiességét is, ám mindenekelőtt és legfőképpen saját magát. Mert gyenge volt, és az anyai szeretettől vezérelve olyat tett, amit egyetlen szülőnek sem lenne szabad a saját gyermekével. Bárhogy is szerette.

Reinborn három gyereket vett el tőle, fájdalmas, gyötrelmes vetélésekkel. Kettőt a terhesség hatodik hónapjában. Egyet, az utolsót látni akarta. Maga sem tudta miért, vagy, hogy honnan volt hozzá lelki ereje. A magzat deformált volt, életképtelen. Degenerált, ahogy akkoriban nevezték.  Nem akart többé teherbe esni, ezt átélni, és végképpen nem ennek kitenni még egy gyermeket.

Az évek során azonban sok minden megváltozott. Itt boldog volt. Elhitte, hogy más lesz. Ezúttal más lesz. Gertrúd, akit a saját anyja után nevezett el, egészségesnek született.  Legalábbis annak látszott. Ám mikor más gyerekek már kúsztak, ő átfordulni sem tanult meg. Mikor a vele egykorúak járni kezdtek, neki az ülés is nehézséget okozott. És nem „beszélt”, még csak nem is gügyögött. Csak sírt, folyvást, egész nap. Tudta, hogy a gyerekek fejlődése sokszor nem fokozatos, hanem ugrásszerű, és van, aki hetek alatt halad annyit, mint mások hónapok folyamán, így bár aggódott, várt. Várt, amíg Gertrúd három éves nem lett.

Még ekkor sem beszélt. Totyogott pár lépést, majd lehuppant és sírva fakadt. Újra és újra.

Nem volt sem átgondolt, sem pedig józan döntés, sőt döntésnek sem lehetett volna igazán nevezni. Tett volt csupán, melyet egyetlen, ritka közös vonás, az azonos, ritka vércsoport tett lehetővé. Tudta, hogy a fiú, akiből később a vele szemben ülő Hans Richter vált, gyorsabban fejlődött, mint más gyerekek, úgy testi, mint szellemi értelemben. Igen, tudta, hogy ez nála mit jelentett, hogy már két éves korára mivé vált képessé, ám bízott benne, mert bízni akart benne, hogy az, amit tesz, csupán helyre hozza a lányát, nem pedig a fiúhoz hasonlatossá formálja.

Helyre hozza…

Ez már önmagában is önző és érzéketlen volt. A legrosszabb rideg eugenetika. A lánya ilyennek született. Miatta, az átéltek okán, vagy, mert így hozta a genetikai véletlen, nem számított. Nem volt rajta mit helyrehozni.

Mégis…

Mégis az injekciót követően Gertrúd jobban lett. Hónapok alatt megtanulta azt, ami másoknak évekbe telt. Futott, beszélt, tisztán, csengő hangon és már nem sírt, hanem nevetett. Ő pedig, mint már annyiszor, eltemette magában, amit tett, és csak az eredményre figyelt. A mosolygós, boldog kislányra. Akit ő teremtett.

– Nem – ismételte magát. – Nem tudtam. Kérem, maga se tegye! – suttogta. – Ő nem…

– Doktornő! – emelte maga elé, mindkét kezét Richter. – Ha bármilyen módon is bántani akartam volna a lányát, megteszem, mielőtt maga hazaér. Sok hibám és hiányosságom ellenére sem hiszem, hogy egy gyereknek bármilyen módon köze lenne a szülei tetteihez, vagy felelne mindazért, amit vele tettek, vagy amire akarata ellenére kényszerítették. Emellett – engedte le a kezét –, mi németek vagyunk, nem pedig norvégok, hogy megtagadjuk, amit tettünk. Eljön majd a napja, amikor a lánya meg fogja tudni az igazságot. Akár önmagától jön rá, akár, mert magának lesz elég lelki ereje hozzá, hogy elmondja.

– Köszönöm – felelte halkan, igazán még fel sem fogva a férfi szavait. – Akkor csak miattam jött.

– És azért, amit tett – bólintott az óriás – Vietnámban volt szerencsém a maga egyik munkájához. Pontosabban ahhoz, amit a szovjetek kihoztak belőle. A csúnyán végződött kiruccanás után a Zöld Pokolban, egyszerűen követtem a szálakat visszafelé. Előbb a vietnámi orosz bázisra, majd tovább a Szovjetunióba, az Arzamasz-25 és 26 fedőnevű a maguk módján bájosan nyomasztó városkákig, ahol a magától kapott mintákkal kísérleteztek. Tőlük jutottam el a KGB archívumába, ahol a helyszínekről származó jelentéseket tárolták. Az oroszok még most is takarítják a romokat. Kettőt Jakutiában, egyet pedig Moszkva mellett. Tettem egy látogatást az itteni államvédelmiseknél is, ők vezettek el végül magához. Jöhetett volna más is, intézhettük volna másként is, ám mikor megtudtam, hogy maga mindennek a forrása, személyesen akartam felkeresni. Megtudni, hogy miért. Hogy miért csinálta.

A férfi tartott egy pillanatnyi szünetet.

– Tudja, sajátos állapotom okán, képtelen vagyok félni, vagy éppen elborzadni, sőt undort sem igazán érzek. Azokkal ellentétben, aki helyettem jöhettek volna, hogy elrendezzék az ügyet magával. Így különös módon én vagyok az egyetlen ember, aki anélkül érti meg, azt, amit tett, hogy elítélné érte. Az ember nem választja meg a „családját.”

Richter előhúzott egy újabb szál cigarettát, majd meggyújtotta. Nem öngyújtóval, mint előbb, hanem csakúgy. A dohány egyszerűen felparázslott. Mélyet szívott belőle, majd egy pillanatig elmélyülten figyelte az ujjai között füstölgő cigarettát.

– Nem szeretem sem az ízét, sem azt, ahogy a füst kaparja a torkomat, ám úgy tapasztaltam a dohányzás feszültségoldó, „rossz” szokás. Gördülékenyebbé teszi a beszélgetést, ha másra is figyelünk közben és emészthetőbbé válik a mondanivaló tartalma is. Akkor is, ha egyébként elutasítanánk a hallottakat.

Richter összefűzte maga előtt az ujjait, mögéjük rejtve az arcát, ezzel hasonlatossá vált számára, azokhoz államvédelmi tisztekhez, akiknek először kellett beszélnie magáról, és a Reinbornban történtekről.

– Az itteni munkájának vége, ahogy a jelenlegi életének is – közölte szárazon, ellentmondást nem tűrően. – A lánya hamarosan hazaér, addig csomagoljon össze mindkettőjüknek, majd beszállnak a sarkon parkoló kék BMW-be. A kocsi az amerikai követségé. A sofőrnek mondja azt, hogy Khan Noonien Singh küldte. Aztán irány a főváros, ott már várják magukat. Lesznek papírjaik, kocsijuk a reptérre. Ha majd New Yorkban lesznek, elmondják a többit.

Richter az órájára pillantott.

– A lakását megfigyelő belügyesek már nyilván tűkön ülnek, sőt talán el is indultak ide, meg a lánya után, de őket majd én lefoglalom, hogy szabad legyen az útjuk. Tapasztalatom szerint, nagyon le tudja kötni őket, ha… - az óriás legyintett -, nem, inkább ezzel nem is terhelem.

A férfi elnyomta a cigarettáját.

– Vannak kérdései. Felelek rájuk, ám ha javasolhatom, ne tegyen fel olyan kérdést, amire valójában nem akarja tudni a választ.

Hallgatta. Hallgatta, ahogy szenvtelenül értésére adja, hogy mi történt és mi fog történni, szavaiban pedig, bármennyire is riasztotta a gondolat, de magára ismert. Ő is ilyen volt, a Kettesekkel. Nem mutatott sem igazi empátiát, sem pedig kétséget. Közölt, utasított és nem tűrt ellentmondást.

„Az ember nem választja meg a „családját.”

Végiggondolta a hallottakat, az elejétől fogva. Azt, hogy pontosan mit mondott a férfi. Megértette, hogy nem fogja bántani, sem őt, sem a lányát. Azt viszont nem, hogy miért. Főként nem azok után, hogy elmondta mit tett a Szovjetunióban a kutatókkal. Sőt, nem csupán nem bántja, de ki is viszi őket az országból. Miért? Azt mondta az itteni kutatása véget ért, de mi lesz akkor a csoportokkal, főleg a Kettessel?

„Az oroszok még most is takarítják a romokat.”

A bizonyosság őrjítő, nem pedig a kétely. Nem volt talán. Az, hogy egy napon, ez bekövetkezik, hogy Vilmos halált hozó álmot bocsát majd valakire tény volt. Mert a hatalom, melyet ő ébresztett fel a fiúban és táplált minden egyes napon, olyan éhség, mely idővel egyre többet és többet akar, s nem elégszik meg azzal, amit már ismer. Tudni akarja majd mire képes, mit tehet meg. Mit tehet meg, következmények nélkül.”

Ő tehetett róla, ő miatta váltak ilyenné, mert ő meg akarta menteni a fiát. Ő tette őket áldozattá, célponttá. Mégis ő lesz az, aki sértetlen marad. Aki ismét újrakezdheti az életét. Nem volt helyes. Nem volt igazságos. Csak így volt.

Mondani akart valamit. Mondania kellett volna valamit. Kérni, hogy ne tegye, hogy ők csupán gyerekek vétlen szereplői az általa kreált önző színjátéknak, éppen úgy, mint Gertrúd, akit ennek ellenére megkímélt. Mégsem tette.

„Jelen volt minden egyes alkalommal, amikor beadták a vakcinát. Végignézte az első stációtól az utolsóig. A legvégéig, ha azt kellett. Kezdetben, ugyanígy tudni akarta minden gyerek háttérét. Ha árva volt, hogy elhagyták, és azt is, ha erővel vették el. Kevés volt az alkalmas alany, így a rendszer nem válogatott az eszközökben. Tudni akarta, hogy emlékeztesse magát kinek és mekkora árat kell fizetnie az ő álmáért.

Nem tette, ahogy korábban sem tette meg. Akkor, amikor rajta múlt, hogy ez az egész kezdetét veszi-e. Amikor rajta múlt, hogy ez az egész megváltozik-e. Amikor egyes egyedül rajta múlt, hogy mindez véget ér és miként ér véget. Nem tette meg.

Nem kérhetett olyasmit, amit ő maga nem tett meg. Akkor sem, ha kellett volna. Neki, nem volt hozzá joga.

Nem volt helyes. Nem volt igazságos. Csak így volt.

Egyetlen egy kérdése volt csupán.

– Mi lesz a fiammal?

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése