Az évszázadnyi évtized: Eredet

 

8.

 

– Nem gondolja, hogy túlontúl szigorú volt az ifjúval? – kérdezte Carnackit, mikor a londoni vonaton ültek.

Tartóztatni akarta, rábírni, hogy még maradjon pár napot lábadozni Bartokhallban, mert akár milyen rejtélyes módon kerülte el a halált, azon a szörnyű estén, akkor is pihennie kellett volna. Sápadt volt, ép keze meg-megremegett és vastag kabátja ellenére is vacogott. Ám Carnacki hajthatatlan volt.

– Számomra, London nyüzsgése maga az orvosság. Párizsé, vagy Kairóé.  Inkább, mint a magány, egy szobában – csomagolt össze.

– Egyébiránt pedig – tért vissza a kérdésre – egyáltalán nem. Jonathan az igazságot hallotta csupán, s immáron rajta áll, mihez kezd vele.

– Ezt értem, no de hasznos volt-e ezt így tudtára adnia? – faggatta tovább.

– Az igazság sajátja, hogy ritkán vagyunk rá igazán felkészülve. Más elképzelni, más érezni és megint más, szembesülni vele. Úgy igazán, teljes valójában. Ne mondja, hogy önnek nem jutott eszébe mindaz, amit mondtam.

– De, be kell, valljam, eszembe jutott, tegnap este. Mikor az ifjú Holbruck Ms. Maratonovával beszélt. Hogy, ahogy ön mondaná, ez az „angol” döntés végleg elszakítja majd őket egymástól. Hiszen a táborlakóinak fontos a birtok urának jóindulata. Ám a történetek után… egyébként pedig nem gondolja, hogy volna számukra remény? Ön szabadabb felfogású, mint én, de ugyanúgy tisztában van az igazsággal.

– Kevés dolog akad ezen a világon, mely csodásabb és rettenetesebb lenne a reménynél, Philmore – tekintett ki az ablakon Carnacki. – Olyan, mint az áradó víz, mely egyszerre ragad minket messzire, új lehetőségek felé, s fenyeget azzal, hogy elnyel, hogy megfúlunk benne. Erőt ad ahhoz, hogy várjunk, hogy tűrjünk, hogy kitartsunk. Hogy elhiggyük, az, ami ma álom, holnap valóság lesz. A remény, a változás a fiataloké, míg nekünk csupán a rideg bizonyosság és állandósság maradt.

– Ebben ellent kell, mondjak önnek Carnacki, miként ön is ellent mond önmagának. Éppen ön beszélt arról, hogy keressem és leljem meg önmagamban az okot a változásra.

– Meglelte? – fordult vissza az ablaktól barátja.

– Nincs rá könnyű válaszom – vallotta be. – Sok mindent megéltünk az elmúlt napokban és meg kell, hogy valljam, bennem is alaposan felkavarodtak a dolgok. Szégyenérzet, bűntudat, bizonytalanság, gyász, de talán némi remény is. E változás, talán nem mérhető számokban, miként a belőle eredő tudás, sem magvas bölcsességekben, ám ott van, ezt biztosan tudom. Ez pedig… bizonytalansággal tölt el ismét, ám máshogy, mint korábban. Pontosan magam sem értem még.

– Mert minden változás, még ha örömünkre szolgál is, bizonytalansággal tölt el minket – vélte Carnacki. – Különös módon, sokszor nem a változás maga kelt bennük riadalmat, sőt nem is a bizonytalanság, melyet szül, hanem az öröm, melyet végül érzünk általa. Mert új, mert szokatlan, mert arra neveltek minket, hogy szégyelljük azt, ami eltér a konvencióktól. Sir Jonathan szereleme Maratonova kisasszony iránt is éppen ilyen. Őszinte, igazi, de ósdi szabályok és megkövült erkölcsök által béklyóba vert, ám mely, mint mondtam, még remélheti, hogy tovább él, mint ítészei – mosolyodott el Carnacki, majd elhallgatott pár pillanatra. – Mindemellett, örömömre szolgálna, ha fény derülne rá, hogy az önöké is éppen ilyen, mert ez azt jelentené számomra, hogy feleségével már felülkerekedtek azon, ami a Sir Jonathan és Maratonova kisasszony elé még gátat állít. A berögződéseken, a skrupulusokon, a mások által támasztott igaztalan elvárásokon és a maguk által emelte felesleges akadályokon.

Barátja úgy beszélt, mint régen, éppen olyan szavakkal, ám ezekből most melegség és bátorítás áradt. Sajátos módon, de éppen olyan őszintén, ahogy csak Carnacki volt képes beszélni. Eszébe jutottak Wilhelmina szavai, mikor elváltak egymástól. „Mondd meg Carnackinak, hogy remélem igaza lesz.”  Bizonyos volt benne, hogy felesége erre gondolt. Hogy ez az út, az különös, veszélyekkel teli út megváltoztat benne valamit. Olyasmit, amit ő maga még nem értett, ám Carnacki talán már előre sejtett, Wilhelmina pedig úgy remélt.  Különös módon mindez, a már jól ismert bizonytalanság helyett, bizakodással töltötte el, hiszen talán, végül, ha sokára is de, rálépett arra az útra, melyen igazán járna kellett volna már.

– Oh, ha most látná magát, milyen elégedetten mosolyog kedves Philmore! – nyújtózott egy Carnacki, amennyire kötései engedték. – Igazán jól áll önnek, tehetné gyakrabban is. Mondjuk a következő év folyamán. Hátha ez a nagy elégedettség a vártnál is kedvezőbb irányba terelné az ön sorsát és nyitottabbá tenné a világra.

– Mit ért ez alatt? Hiszen ez az út, volt annyira rendhagyó, hogy szélesítse, ha nem is az ön, de az én látóköröm mindenképpen – tiltakozott. –  Hogy elfogadjam…

– Ne, ne, kedves barátom, ne fossza meg magát az előbbi érzéstől, holmi bizonygatással! – kérte Carnacki. – Hagyja csupán hatni, mint a jóféle orvosságot és éljen vele minél gyakrabban. Ha így tesz, bár most visszatér Oxfordba a katedrájához és a praxisához, a megszokott életéhez, ígérem idővel sok mindent egészen másként fog majd látni. Mikor pedig letelik az esztendő, majd felkeresem önt. Emlékszik, megígértem, hogy elbeszélem önnek az igazságot. Magamról, erről – emelte meg csonka jobbját –, s ahhoz, hogy megértsük egymást, úgy igazán, higgyen nekem, kell majd önnek barátom, ez az egy év. Ám nem csak önnek, nekem is – vallotta be, majd vonatkupéjuk falának dőlt és szemét lehunyva lassan elnyomta az álom.

 

***

 

Hitt neki.

Már hitt neki, mert bár William Carnacki eleven rejtély volt mindazok számára, kik csak ismerték, s különösen sajátos módon látta a világot, melyben éltek, az, amit meglátott és megértett belőle, még ha sokszor oly nehéz is volt elfogadni az olyanok számára, mint ő, igaz volt.

Ő maga mondta, hogy az igazság sajátja, hogy az ember ritkán van igazán felkészülve rá, hogy más elképzelni, más érezni és megint más, szembesülni vele.

Az ő szemében, Carnacki azon ritka emberek egyike volt, aki olyannak látta a világot amilyen volt, nem pedig olyannak, mint amilyennek kellett volna lennie. Mindig és mindenkor. Ha azt mondta van remény Sir Jonathan és Ms. Maratonova számára, ő hitt neki. Ha úgy vélte, szüksége lesz arra az egy évre, hogy teljes valójában elfogadhassa a barátja történetét, akkor készséggel kivárja majd.

Kitekintett az ablakon, a lassan elmaradó, ősi yorkshire-i tájra. Igen, ez a hely megfelelő volt arra, hogy szokatlan dolgok történjenek. Nagyon is megfelelő.

 

„Minél többet ismerünk meg a természet szilárd törvényeiből, annál hihetetlenebbé válnak a csodák.”

Charles Darwin

 

 

 

Az évszázadnyi évtized: Eredet

 

 

***

 

Sok évvel korábban, egy italtól nehéz éjszakán Carnacki elbeszélte neki, miként volt tanúja egy emberevő, egy igazi nahar, egy bengáli tigris támadásának. Barátja jól értett a szavakhoz, így érzékletes képet festett a rettentről, melyet az emberek közé rontó fenevad keltett, arról, hogy miként döntötte őket a földre és tépte fel a torkukat. Azt, hogy hogyan vette el az eszüket a félelem, s remegett meg a közükben a fegyver, hogy a közvetlen közelről leadott lövések is célt tévesztettek.

Szavai nyomán hallani vélte a kiabálást, a fájdalom szülte sikolyokat.

 

***

 

Ám más volt a képzelet és más élőben látni, amint a hatalmas, torz fej faltörőkosként ökleli fel az útjába kerülőket, ahogy a tenyérnyi paták végig tipornak rajtuk, ahogy kétlábnyi hosszú állkapcsok újra és újra összecsattannak, széttépve a húst, megőrölve a csontot.

Más volt hallani a sikolyokat. Más látni, ahogy valakit magával ragad a ködbe, hogy aztán egyedül, véres pofával kerüljön elő ismét.

Sokára dörrent el egy lövés. Az első, melyet aztán számos követett. A szörnyeteg azonban nem állt meg. Meg sem torpant. Újra és újra átrohant a Thorpe-on, vörös ösvényt hagyva maga után.

 

***

 

Dermedten nézte e rettenetet. Éppen úgy, mint előző este. Vajon hogy viselte ezt el Carnacki?  Hogy tudott úrrá lenni ezen az ősi félelmen, mely az embernek, az értelem hajnala óta sajátja?

Coward alakja tűnt fel előtte. Látta, hogy kiált, érezte, hogy a vállát rázza, ám sem hangja, sem szándéka nem jutott el hozzá. Csak a szörnyeteget látta. Annak hatalmas alakját, mely vöröslő pofával léptetett ismét elő a ködből. Így, ezekben a pillanatokban halványan emlékeztette valamire. Egy metszetre, melyet Sir Edward egyik afrikai vadakról szóló lexikonában látott. Nagy isten, ez egy disznó!

A konstábler megrázta, rángatta, a cigányok egyik kocsija felé vonszolta. Ám mindhiába. A fenevad, melyet Sir Edward gőgje és tébolya teremtett, már meglátta őket, s hosszú lábain, ráérősen, elnyújtott léptekkel feléjük indult. Nem sürgette semmi. Nem volt hová futniuk előle.

 

***

 

Nem volt hová futniuk előle.

A szörnyeteg maga torpant meg. Felemelte, vaskos, torz fejét és a levegőt szaglászta. Aztán elbődült torzan, hörögve, ám ezúttal fájdalommal teli hangon.

 Botra támaszkodó alak imbolygott elő. Sápadt volt, csapzott, vér és mocsok borította. Embernek tűnt, ám a vonásait és tartását, elmosta a köd. Mintha maga is, akárcsak a Sir Edward teremtette fenevad, abból a másik, elfeledett korból érkezett volna, vadászként követve az idetévedt rettenetet.

Aztán a bot előre lendült, és ágyúként dörrent, kétszer egymás után.

Kifacsart volt a mozdulat, mellyel a fegyvert újra töltötte, ám közben lendületes és jól begyakorolt. Félfordulattal, egy kézzel tartotta újra célra az irdatlan méretű puskát, mely meg se rezdült a kezében, mikor elsütötte.

A maga módján éppen olyan dermesztő volt, mint a szörnyeteg. Ki, vagy mi lehet képes erre?

A negyedik lövés végül meghátrálásra kényszerítette a fenevadat. Megfordult és eltűnt a ködben. Vadásza imbolyogva, ismét botként használva fegyverét, a nyomába eredet.

Ő pedig futni kezdett.

 

***

 

Honnan volt hozzá ereje? Maga sem tudta. A köd alá temetett lápvidéken folyó üldözés, olyan volt, mint egy lázálom, melyet bizarr módon inkább hallott, sem mint látott.

A fegyver csöve fémesen kopogott a köveken. Lövések dördültek a ködben. Elnyújtott, fájdalmas hörgések távolodó zajai. Valahonnan a háta mögül időnként emberek hangját hallotta. Jonathanét, Cowardét.

Hol bizonytalan léptekkel, hol futva, ám egy pillanatra sem torpanva meg törtetett dél felé, egyre mélyebbre a Barden-lápba.

Miért indult el? Hiszen félt. Hiszen…

„– Meglehet, hogy igaza van – ismerte be Carnacki. – Ám ha ez így van, akkor csupán azért, mert félelmet oly jól ismerő ember lehet csupán igazán bátor. Ön is félt kilépni a megszokott napi rutinból, elhagyni a jól kitaposott „ösvényeket”. Mégis felülemelkedett önmagán és lám, itt áll most mellettem.

– Úgy hiszem az én „bátorságom” aligha mérhető az önéhez – szabadkozott.

– Önnön bátorságunkat, nem lehet másokéval összemérni, barátom – lépett el barátja a meredély szélétől. – Csak is magunkat múlhatjuk felül újra és újra.”

Csak is magunkat.

„– Menj el, és gyere vissza hozzám, Robert.”

– Haza megyek hozzád, Wilhelmina. Megígérem.

Sokáig ment, követve a puskacső fémes kopogását a köveken, az el-eldörrenő lövések zaját, a mind jobban távolodó panaszos hörgést.

Lidércfény derengett elő a ködből. Magányos, kósza láng volt csupán, mely halvány fároszként utat mutatott a számára. Közeledve felé, lassan egy fal tűnt elő a ködből. Sötét színű téglából rakták, hét-nyolc láb magasra és hosszan elnyújtózott mindkét irányban. Ki, és miért emelhette? Hiszen ekkora falat csak akkor rak az ember, ha nem csupán elhatárolni kíván valamit, hanem az is a célja, hogy más ne tekinthessen mögé. Tovább indult a fal mentén, a fény felé.

Egy viharlámpás volt, melyből igencsak kifogyhatott az olaj, annyira gyöngén pislákolt már. Kampón lógott, egy nagy, fémkeretes, tárva-nyitva álló ajtó mellett, mely mögött hosszú épület sziluettje sejlett fel előtte. Belépett és elindult felé.

A lápot megülő köd megrekedt a magas falak között, mint a tó vize a gátak mögött, s így pár lépésnél már alig látott messzebbre, időbe telt hát, mire kitapogatott egy újabb ajtót. A kilincs nehezen, szorulva fordult el, s maga a fa is megvetemedett már a keretben, így csak erővel, akkor is többszöri próbálkozásra tudott végre benyitni rajta.

Sötétség fogadta odabent. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy visszafordul a lámpásért, mert annak gyenge fénye is jobb volna, ennél a homálynál, mikor fém koppant a téglapadlón, valahol előtte és csoszogó léptek zaja ütötte meg a fülét. Gyorsan ellépett a nagy nehézségek árán kitárt ajtótól, hogy kikerüljön az azon át beszűrődő gyenge fényből és alakját óvón elnyelje a bent uralkodó sötétség.

Fém koppant, majd gyufa sercent és a helység másik végében megpillantotta a Thorpe halom tetején látott „vadászt”. Haja csapzottan tapadta, sártól, vértől és más mocsoktól szennyes arcába. Mankóként használta a jókora puskát, melynek tusát a bal hóna alá támasztotta. Baljában tartotta a gyufát is, így jobb fele az árnyak között maradt.

– Igazán örvendek, hogy látom Philmore – szólalt meg, fáradt és rekedt, ám ismerős hangon. – Még akkor is, ha ez szörnyen nagy meggondolatlanság volt öntől. Követni e szörnyeteget, át a ködön? Ez nem vall önre barátom!

– Carnacki? – kérdezte, szinte a földbe gyökerezve a csodálkozástól és a rémülettől.

– Többé-kevésbé, barátom – emelte meg csonka jobbját a másik férfi, arcán fáradt mosollyal. – Többé-kevésbé.

– Miként? Hogyan? Istenem én hátra hagytam önt… - kereste a szavakat.

– Szót se többet! – gyújtott újabb gyufát Carnacki. – Mindkettőnk szerencséjére, az a Sir Edward által kreált fenevad nem akart ott helyben felfalni, helyette idevonszolt, ám ami még nagyobb szerencse, sem ő, sem az átkozott fajtája nem talált elég ízletesnek, ha szabad így mondanom.

– Fajtája? Hát több is van belőle? – lépett ki végre az árnyékból. Még most sem volt képes igazán elhinni, hogy amit lát, az igaz.

– Semmi sincs egyedül, Philmore, hacsak nem véletlenek sorozata szülte aberráció, vagy fajtája szerencsétlen, utolsó tagja. Nem barátom, Sir Edward szörnyetege nem volt egyedül. De most már igen. Tettem róla. Hozza magával a kapuban talált lámpást, megmutatom, hol talál hozzá olajat. Jöjjön!

Rettenetes állapota ellenére úgy beszélt, mintha csak egy csésze tea, vagy egy pohár konyak mellett társalognának. Hamarosan feltöltötte a lámpást és barátját követve, ki láthatóan már jól kiismerte magát az épületben, folyosók, szobák, sőt egész termek során haladt keresztül. Az egyikben Carnacki megállt és csonka jobbjával a sötétség felé intett.

– Nézze csak meg, barátom. Ezzel kezdődött minden.

Óriási, torz, megfeketedett csontvázra vetült a lámpa fénye.

– Emlékszik arra, hogy Sir Edward megjárta a Keletet? – kérdezte Carnacki

– Jobban, mint szeretném, barátom.

– Ott, mögötte a falon, ott vannak a naplói. Beléjük olvastam. Ott, a messzi, orosz földön akadt rá a barlangra, az ősi rajzokra és végül erre a fekete rémre. Hitte – szegezte csonkja jobbját a csontvázra –, hitte, hogy rálelt egy csodára, melyet a természet egyszer már megalkotott, majd az ember nagy igyekezetében a maga képére formált. Finomított, tenyésztett, és végül minden természetes jellegétől megfosztott, s így egyszerű háziállattá korcsosított.  Ő pedig végtelen gőgjében és nagyravágyásában fejébe vette, hogy újra teremti azt, amit a természet és az emberiség megannyi nemzedéke feledni igyekezett. Okkal, mint azt mindketten megtapasztaltuk – hanyatlott le a jobbja.

– Carnacki…

Barátja visszafordult. Tekintete lázas fényben égett.

– Igen?

– A keze…

– Jobb kéz, egypár borda, a vállam is kifordult, és zúg, szörnyen zúg a fejem. Nem Philmore, a legkevésbé sem sincs rendben semmi. Ám ez – intett ismét csonka karjával, lemondóan –, nem most kezdődött és már tudom, hogy nem is itt, nem is most fog véget érni.  Mindkettőnknek jobb, ha ezt elfogadjuk így. Én legalábbis nagyon iparkodom már egy ideje, s ennek okán javaslom, hogy maga is tegye ezt. Elmagyarázom majd, azt hiszem ennek már eljött az ideje, de előtte – intett tovább a sötétségbe –, még önvérébe fojtanám Sir Edward eleve elvetélt kísérletének utolsó példányát.

Tovább mentek, folyosók és szobák során át, le egy mélybe vezető lépcsősoron, mely végén részben természetes, részben ember keze vájta barlangba jutottak. Panaszos, reszelős, torokhangú hörgés visszhangzott a falak között.

– Most maradjon csendben! – kérte Carnacki.

Jobbra fordultak és egy pár fokos lépcsőn felkapaszkodva, egy széles, sziklaemelvényre jutottak.

– Oda – mutatott előre barátja.

Lámpásuk fényénél borzalmas látvány tárult eléjük. A vérző, rogyadozó szörnyeteg oda s visszatámolygott egy másik, vele csaknem megegyező méretű rémség, és egy fialásnyi malac teteme között. Most már tudta honnan származik a Carnackit borító vér.

A fenevad busa fejével óvatosan újra és újra megbökte őket, mintha azt várná, hogy érintésétől majd megélednek. Mindazok ellenére, ami volt, és ami tett, volt a mozdulataiban valami szomorú, valami emberi.

Carnacki újra töltötte a fegyvert. A kattanás hangjára a szörnyeteg felemelte a fejét és feléjük fordult. Ősi, az ember számára majdhogynem ismeretlen szellem, és értelem tekintett rájuk azokkal a sötét szemekkel.

A puska kétszer egymásután eldördült, az állat pedig, melyet az emberi gőg idézett meg egy elfeledett korból, összerogyott és nem kelt fel többé.

Barátja leengedte a fegyverét. Volt a mozdulatában valami üres és keserű.

– Mehetünk – fordult el Carnacki a tetemektől. – A lámpást odafent – pillantott fel rá –, tegye már meg, hogy elhajítja.

 

***

 

– Így volt a leghelyesebb – kortyolt bele a konyakba Carnacki. – Ezt ön is meg fogja érteni, kedves Jonathan.

Miután megszabadult az őt borító vértől és mocsoktól, majd tiszta ruhát öltött, barátja, aki testét borító kötszerektől úgy festett, mint a British Museum egyik egyiptomi múmiája, szinte pontosan úgy folytatta a társalgást, mintha az elmúlt két nap eseményeire nem is került volna sor.

Carnacki azt mondta Jonathan meg fogja érteni, ám ő másként látta. Bartokhall ifjú ura fel s alá járkált a szalonban.

– Azt várja tőlem, hogy elfeledjem, azt, hogy nagybátyámnak köze volt mindehhez?

– Nem. Azt kérem, hogy legyen belátással. Bár szörnyeteg született, Sir Edwardot nem ilyen cél vezette. Gőgös volt? Igen. Nagyravágyó? Természetesen. Ám nem ostoba. Lenyűgözte a teremtmény, melynek nyomait felelt ott azon a vad, már-már ősvilági tájon. Olyan állatot látott benne, mely nagyobb és szívósabb bármely ma élő társánál, és mert Darwin és Mendel lelkes híve volt, a fejébe vette, hogy a folyamat, melyet e két tudós leírt, visszafordítható. Hogy amit több ezer évnyi tenyésztés elvett, ő visszaadhatja. Részint mert bizonyítani vágyott Darwin tanait, részint mert ha sikerrel jár, az egyfajta magnus opusa lett volna tenyésztői pályafutásának. Egy hatalmas, csaknem kétezer font súlyú disznóval, beírta volna magát a tudomány történelmébe. Az egyetlen, amivel nem számolt, hogy bármennyi hasonlóság is akadt az egykor élt óriás és a ma sertései között, legalább ugyanannyiban el is tért tőlük.  Többek között, hogy a nagyobb koponya, nagyobb, ennél fogva élesebb állati elmét is rejtett, valamint, hogy az az állat, eltérően a többitől, nem mindenevő volt, hanem ragadozó. Vadászott, mint egy oroszlán, vagy egy tigris. Bizonyos vagyok benne, hogy nagybátyja észrevette mindezt, s talán megpróbált tenni is ellene, ám a munkája során elszabadult folyamatnak már nem tudta útját állni – kortyolt ismét bele a konyakba Carnacki. – Ha költő volnék, látnék némi művészi párhuzamot a nagybátyja halála és a tettei következményei között, ám ez akkor is szívtelenség volna tőlem, ha nem éppen e tettek miatt, volnék ilyen állapotban. Sir Edwardot a tudomány iránti szeretet vezette, annak lehetőségeinek kutatása hajtotta, no meg a korszellem, hogy mindezt anyagilag jövedelmezővé tegye a maga számára. Minden e célt szolgálta. A titokban felépített telep a lápon, a külhoni alkalmazottak, kikkel csak ő értett szót, ahogy a világ megannyi pontjáról idehordott disznófélék sokasága is. Ott van minden, illetve csak volt, mert utólagos engedelmével nagybátyja munkásságát elégettük. Javaslom, szépen csendben számolja fel a telepet, amint lehet, és felejtse el azt, ami történt.

– Emberek haltak meg, Carnacki! – torpant meg Jonathan.

– Igen – állt fel nehézkesen a fotelből barátja. – Ám kérdem én, mi használ többet az emléküknek? A bűntudat, melyet a nagybátyja tettei miatt érez, s melyekről úgy hiszi, hogy a nevével együtt azok súlya is önre szállt? Vagy pedig a jövő, melyet ön, a holtakat nem feledve, de azok terhe nélkül építhet? Mi számít önnek többet, barátom? Nagybátyja örököseként az ön kötelessége felelősséget vállalni mindazért, ami történt. A vagyonnal együtt annak minden súlya és „átka” is önre szállt. Ezt követeli öntől, ez a kor, ez a hosszúra nyúlt, kifáradt teadélutánja az embernemnek – tette ép balját, Jonathan vállára Carnacki. – Ám ha megteszi, úgy hiszem, olyasmit veszít el, melyet se vagyon, se tisztesség, sem pedig eszme nem pótolhat. Ha nemet mond az elsőre, bűntudat gyötri majd, hosszú évekig. Bántó, emésztő.

– És ha nemet mondok a másodikra? – kérdezte remegő hangon házigazdájuk.

– Annak csak az Isten a tudója, Sir Jonathan.