Keresés ebben a blogban

2022. szeptember 28., szerda

Az évszázadnyi évtized: Eredet

 

8.

 

Nem gondolja, hogy túlontúl szigorú volt az ifjúval? – kérdezte Carnackit, mikor a londoni vonaton ültek.

Tartóztatni akarta, rábírni, hogy még maradjon pár napot lábadozni Bartokhallban, mert akár milyen rejtélyes módon kerülte el a halált, azon a szörnyű estén, akkor is pihennie kellett volna. Sápadt volt, ép keze meg-megremegett és vastag kabátja ellenére is vacogott. Ám Carnacki hajthatatlan volt.

– Számomra, London nyüzsgése maga az orvosság. Párizsé, vagy Kairóé.  Inkább, mint a magány, egy szobában – csomagolt össze.

– Egyébiránt pedig – tért vissza a kérdésre – egyáltalán nem. Jonathan az igazságot hallotta csupán, s immáron rajta áll, mihez kezd vele.

– Ezt értem, no de hasznos volt-e ezt így tudtára adnia? – faggatta tovább.

– Az igazság sajátja, hogy ritkán vagyunk rá igazán felkészülve. Más elképzelni, más érezni és megint más, szembesülni vele. Úgy igazán, teljes valójában. Ne mondja, hogy önnek nem jutott eszébe mindaz, amit mondtam.

– De, be kell, valljam, eszembe jutott, tegnap este. Mikor az ifjú Holbruck Ms. Maratonovával beszélt. Hogy, ahogy ön mondaná, ez az „angol” döntés végleg elszakítja majd őket egymástól. Hiszen a táborlakóinak fontos a birtok urának jóindulata. Ám a történetek után… egyébként pedig nem gondolja, hogy volna számukra remény? Ön szabadabb felfogású, mint én, de ugyanúgy tisztában van az igazsággal.

– Kevés dolog akad ezen a világon, mely csodásabb és rettenetesebb lenne a reménynél, Philmore – tekintett ki az ablakon Carnacki. – Olyan, mint az áradó víz, mely egyszerre ragad minket messzire, új lehetőségek felé, s fenyeget azzal, hogy elnyel, hogy megfúlunk benne. Erőt ad ahhoz, hogy várjunk, hogy tűrjünk, hogy kitartsunk. Hogy elhiggyük, az, ami ma álom, holnap valóság lesz. A remény, a változás a fiataloké, míg nekünk csupán a rideg bizonyosság és állandósság maradt.

– Ebben ellent kell, mondjak önnek Carnacki, miként ön is ellent mond önmagának. Éppen ön beszélt arról, hogy keressem és leljem meg önmagamban az okot a változásra.

– Meglelte? – fordult vissza az ablaktól barátja.

– Nincs rá könnyű válaszom – vallotta be. – Sok mindent megéltünk az elmúlt napokban és meg kell, hogy valljam, bennem is alaposan felkavarodtak a dolgok. Szégyenérzet, bűntudat, bizonytalanság, gyász, de talán némi remény is. E változás, talán nem mérhető számokban, miként a belőle eredő tudás, sem magvas bölcsességekben, ám ott van, ezt biztosan tudom. Ez pedig… bizonytalansággal tölt el ismét, ám máshogy, mint korábban. Pontosan magam sem értem még.

– Mert minden változás, még ha örömünkre szolgál is, bizonytalansággal tölt el minket – vélte Carnacki. – Különös módon, sokszor nem a változás maga kelt bennük riadalmat, sőt nem is a bizonytalanság, melyet szül, hanem az öröm, melyet végül érzünk általa. Mert új, mert szokatlan, mert arra neveltek minket, hogy szégyelljük azt, ami eltér a konvencióktól. Sir Jonathan szereleme Maratonova kisasszony iránt is éppen ilyen. Őszinte, igazi, de ósdi szabályok és megkövült erkölcsök által béklyóba vert, ám mely, mint mondtam, még remélheti, hogy tovább él, mint ítészei – mosolyodott el Carnacki, majd elhallgatott pár pillanatra. – Mindemellett, örömömre szolgálna, ha fény derülne rá, hogy az önöké is éppen ilyen, mert ez azt jelentené számomra, hogy feleségével már felülkerekedtek azon, ami a Sir Jonathan és Maratonova kisasszony elé még gátat állít. A berögződéseken, a skrupulusokon, a mások által támasztott igaztalan elvárásokon és a maguk által emelte felesleges akadályokon.

Barátja úgy beszélt, mint régen, éppen olyan szavakkal, ám ezekből most melegség és bátorítás áradt. Sajátos módon, de éppen olyan őszintén, ahogy csak Carnacki volt képes beszélni. Eszébe jutottak Wilhelmina szavai, mikor elváltak egymástól. „Mondd meg Carnackinak, hogy remélem igaza lesz.”  Bizonyos volt benne, hogy felesége erre gondolt. Hogy ez az út, az különös, veszélyekkel teli út megváltoztat benne valamit. Olyasmit, amit ő maga még nem értett, ám Carnacki talán már előre sejtett, Wilhelmina pedig úgy remélt.  Különös módon mindez, a már jól ismert bizonytalanság helyett, bizakodással töltötte el, hiszen talán, végül, ha sokára is de, rálépett arra az útra, melyen igazán járna kellett volna már.

– Oh, ha most látná magát, milyen elégedetten mosolyog kedves Philmore! – nyújtózott egy Carnacki, amennyire kötései engedték. – Igazán jól áll önnek, tehetné gyakrabban is. Mondjuk a következő év folyamán. Hátha ez a nagy elégedettség a vártnál is kedvezőbb irányba terelné az ön sorsát és nyitottabbá tenné a világra.

– Mit ért ez alatt? Hiszen ez az út, volt annyira rendhagyó, hogy szélesítse, ha nem is az ön, de az én látóköröm mindenképpen – tiltakozott. –  Hogy elfogadjam…

– Ne, ne, kedves barátom, ne fossza meg magát az előbbi érzéstől, holmi bizonygatással! – kérte Carnacki. – Hagyja csupán hatni, mint a jóféle orvosságot és éljen vele minél gyakrabban. Ha így tesz, bár most visszatér Oxfordba a katedrájához és a praxisához, a megszokott életéhez, ígérem idővel sok mindent egészen másként fog majd látni. Mikor pedig letelik az esztendő, majd felkeresem önt. Emlékszik, megígértem, hogy elbeszélem önnek az igazságot. Magamról, erről – emelte meg csonka jobbját –, s ahhoz, hogy megértsük egymást, úgy igazán, higgyen nekem, kell majd önnek barátom, ez az egy év. Ám nem csak önnek, nekem is – vallotta be, majd vonatkupéjuk falának dőlt és szemét lehunyva lassan elnyomta az álom.

 

***

 

Hitt neki.

Már hitt neki, mert bár William Carnacki eleven rejtély volt mindazok számára, kik csak ismerték, s különösen sajátos módon látta a világot, melyben éltek, az, amit meglátott és megértett belőle, még ha sokszor oly nehéz is volt elfogadni az olyanok számára, mint ő, igaz volt.

Ő maga mondta, hogy az igazság sajátja, hogy az ember ritkán van igazán felkészülve rá, hogy más elképzelni, más érezni és megint más, szembesülni vele.

Az ő szemében, Carnacki azon ritka emberek egyike volt, aki olyannak látta a világot amilyen volt, nem pedig olyannak, mint amilyennek kellett volna lennie. Mindig és mindenkor. Ha azt mondta van remény Sir Jonathan és Ms. Maratonova számára, ő hitt neki. Ha úgy vélte, szüksége lesz arra az egy évre, hogy teljes valójában elfogadhassa a barátja történetét, akkor készséggel kivárja majd.

Kitekintett az ablakon, a lassan elmaradó, ősi yorkshire-i tájra. Igen, ez a hely megfelelő volt arra, hogy szokatlan dolgok történjenek. Nagyon is megfelelő.

 

„Minél többet ismerünk meg a természet szilárd törvényeiből, annál hihetetlenebbé válnak a csodák.”

Charles Darwin

 

 

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése