1896. December 18.
1.
Metszőn hideg, északi széllel, majd azt követő sűrű havazással borult a tél Oxford, ódon egyetemvárosára. A szűnni nem akaró hófúvás, több láb magas torlaszokat emelt a szűk, kőfalakkal szegélyezett utcákon, valósággal csapdába ejtve az embereket, otthonaikban. Havazott szüntelen, mintha a skandináv mitológia hírhedt Fimbulvetrje, érkezett volna Angliába. A tél, mely végül fagyba és hóba temeti a világot.
Robert Philmore hazafelé igyekezett az egyetemről. Az otthonához vezető utcákból keskeny, lábak tapodta ösvények maradtak csupán, melyekből kisebb, a havazásban mind inkább eltűnő „csapások” vezettek a házak ajtajáig. Az utcai lámpák halványan hunyorogtak csupán, a hideg téli sötétségben, jó pár nem is égett A néhol több láb magasan tornyosuló hó láthatóan alaposan megnehezítette a lámpagyújtogatók dolgát is.
Emberemlékezet óta nem volt ilyen kemény tél ezen a vidéken, így az oktatók kollégiuma úgy döntött felfüggesztik a tanítást, nem akadt ugyanis elég szén ahhoz, hogy az egyetem épületeinek elavult és ennek okán pazarló fűtőrendszerit táplálják vele, és így a hallgatóknak ne kelljen akár kabátban vagy éppen kesztyűben dideregniük az előadótermekben. Csupán a kollégiumok maradtak nyitva, azoknak a diákoknak, kiknek nem volt hová hazautazniuk a rendkívül hidegben. Két héttel a havazás kezdete után Philmore azon kapta magát, hogy a tanítás, vagy éppen az orvosi praxisa helyett kérvényeket ír alá, vagy éppen ő maga fogalmazza meg azokat az egyetemen nevében, az illetékes minisztérium és a vasúttársaság felé. Az előbbitől arra próbáltak egy ígérvényt kicsikarni, hogy a jövőben anyagilag támogatni fogják az neves alma mater megújulását, az utóbbitól pedig, hogy tekintettel az egyetemváros hírnevére és az itt tanuló számtalan magas rangú családból való hallgatóra, biztosítani fogják a szénszállítást, a hófúvások által eltorlaszolt sínek okozta nehézségek ellenére is.
A szűnni nem akaró hidegtől, a meleg ruhák ellenére is napok óta sajogtak már az ízületei. Nem csupán az ujjai, de a válla és a térde is elgémberedett mostanra, és ezen a forró, gyógytinktúrás borogatás is csupán ideig-óráig segített. Különös módon szégyellte magát miatta, mert miután hazaért így egyáltalán nem, vagy csak keveset tudott segíteni a fiatal mindenesüknek, aki mind kilátástalanabb harcot vívott a hóval, a ház előtti járda tisztántartásáért, vagy éppen kétrét hajolva görnyedt a szeneszsákok alatt. Korábban elképzelhetetlennek tartotta, hogy ő orvosként és egyetemi professzorként foglalkozzon az ilyesmivel, ám sok minden megváltozott azóta, hogy valamivel több, mint egy évvel korábban hazatért Bartokhallból. Azóta, hogy ismét elváltak az útjaik Carnackival. Felüdülésre lelt az apróságokban, mint az otthonuk körüli munkák egyszerűsége, és csupán látszólag eredménytelen végtelensége. Tavasszal fogadta fel a mindenest, együtt építették a futórózsa lugas kereteit, rendkívül ügyetlen módon, ám de annál nagyobb igyekezettel. Tette mindezt, mert felesége Wilhelmina örömét lelte benne. Nyáron üvegezett teraszt építetett, ősszel pedig a kisebb emeleti vendégszobát alakítatta át, bővítette ki. Szükség volt rá, a születendő gyermekük miatt.
Most pedig télen, amíg az ízületei engedték, nem restellte újra és újra ellapátolni a havat az ajtajuk előle, vagy éppen felvinni némi szenet a kályhákhoz.
***
A csapásokká szűkült, sötétbe burkolódzó utcákon, botladozva az alattomos, hol csúszós jéggé tömörült, hol pedig hirtelen elmélyülő hóban olyan érzés kerítette hatalmába, mintha nem is Angliában lenne.
Fimbulvetr. E szót a történelem tanszéken hallotta emlegetni pár alkalommal, az elmúlt napokban, ám elsőként Carnacki beszélt róla neki. A télről, mely a világvégét hozza majd el.
– Úgy hiszem az egykori vikingek azért tudták ilyen érzékletesen leírni a hiedelmeik szerint az emberi világ végét előidéző időjárást és annak következményeit, mert önhibájukon kívül időről-időre kóstolót kaptak belőle – vélekedett barátja. – A svéd és norvég földön egyes helyeken félévig is eltart az embertelen tél, mely alatt még a Nap sem kel fel sohasem. Egyszer volt alkalmam megtapasztalni, azt a mérhetetlenül nyomasztó, sötét gondolatokat fiadzó félévnyi éjszakát és láttam miként telepszik rá az emberekre és emészti fel őket belülről. Olvastam John Ross és William Edward Parry visszaemlékezéseit, az Északnyugati átjáró hibavaló keresésről szóló expedícióikról, valamint azt a kevéssé ismert iratot is melyet néhány dán fedezett fel, és amin a dicstelen véget ért Sir John Franklin neve szerepelt. Sajátos, hogy csak ez utóbbi, melyet a jó kapitány aligha arra szánt, hogy mások is beletekinthessenek, foglalkozik egyedül a sötétség és a hideg igazi rettenetével. Azzal, hogy milyen leküzdhetetlen, pusztító erejű képzetekkel tölti meg az emberi elmét, miként zülleszti azt vissza egy ősi, babonás korba, melyben az ember barlangba bújt és az annak szájában gyújtott tűz mögé rejtőzve rettegte az annak óvó fénye mögött rejtőző világot.
A Carnacki szavai mögött sokszor ott rejtőző, reménytelen igazság, mint már oly sokszor, most is utat talált az ő egyszerű, angol mindennapjaiba. A szűnni nem akaró havazás, a hidegtől és sötétségtől lassacskán megdermedő ódon egyetemváros a maga módján éppen olyan kihalttá vált, akárcsak a skandináv vidékek vagy a messzi észak pusztaságai. Alig maradtak az utcákon, s azokat is egymás nyomába kényszerítették a hóban kitaposott keskeny ösvények, ezzel azt a tévképzetet erősítve fel az emberekben, hogy a mögötte haladók valójában követik, és nem pusztán csak egy felé visz az útjuk.
Így esett, hogy kétszer is körbenézett, mielőtt a kulcsot elfordította volna a zárban és belépett az otthonukba.
***
Korholta magát. Igen tél volt, sötétség, hideg és szüntelen hóesés, ám az emberek ugyanazok maradtak, mint voltak pár héttel ezelőtt. Nem változott semmi.
Nem változott semmi, ám ahogy kitekintett a bejárati ajtó melletti ablakon, a rosszul megvilágított Castle Streeten, a széllel és hóval küszködő, egymás mögött emberek imbolygó menetére, valamiért a portyázó farkasok különös falkája ötlött az eszébe, majd pedig az, hogy néhány pillanattal ezelőttig olyasvalaki számára, aki ugyanúgy csupáncsak kitekintett az utcára, mint ahogy most ő tette, ő is egyike volt ezeknek az embernek látszó farkasoknak.
Ellépett az ablaktól.
Számos dolog akadt, melyben úgy érezte előnyére, egy évvel korábbi önmagához képest. Tevékenyebb lett, visszanyert valamit régi erejéből, és, bár azt magának is csupán óvatosan vallotta be, jobb férje lett Wilhelminának. Ám az út, melynek hatására, mindezen pozitív változások elkövetkeztek nála, más, kevéssé kellemes nyomokat is hagyott, maga után. A Barden-láp mélyén, Carnackival az oldalán farkasszemet nézett egy eszelős elme által újrateremtett, egy az ember előtti korokból származó szörnyeteggel, és bár énje racionális része tudta, hogy a fenevad csupáncsak egy állat volt, a bizonyosság, hogy jóval több dolog rejtőzik a hozzáhasonló emberekre rákényszerített konvenciók szűklátókörűsége, és az észérvekkel felfogható világ mögött mintsem szeretné, vagy fel volna azokra készülve, többé nem tágított mellőle. Ő nem volt Carnacki, ki gyakorlottan, magától értetődő könnyedséggel nézett szembe mindezen tudással és azzal, ami velejárt. Őt még hetekig, hónapokig kísértették rémálmok az Észak-Yorkshire-ben történtek után, és benne még mind a mai napig irracionális félelem ébredt, ha akár egy hétköznapi dologról is, mint ez a havazás, eszébe jutottak Carnacki szavai, gondolatai. Mert barátjának végig igaza volt a Barden-lápot kísértő szörnyeteget illetően, miként igaza volt, azon a bizonyos whitechapel-i éjszakán is. Barátja úgy mondta, hogy az igazságnak meg van az a természete, hogy az ember ritkán van igazán felkészülve rá. Ez így volt, mára már biztosan tudta, ám éppen mert igaz volt, nehezen tudta annak teljességében elfogadni. Azt, hogy a világ jóval több annál, mint amennyinek ő és a hozzáhasonlók akarják, vagy képesek látni, miként azt is sokszor valóban csupáncsak annyi, mint amennyinek látják. Az igazság eme kettős, egymásnak ellentmondani látszó természete, még mindig bizonytalansággal töltötte el.
Sóhajtott. Bizonytalanság és logikátlan félelem. Mit árulnak el mindezek róla? Azt, hogy a lelke mélyén gyáva, vagy, hogymint azt remélni szerette volna, természete e két érzéssel birkózik meg az új, félelmetes felismerésekkel, melyek az utóbbi időben érték?
Ő nem volt Carnacki. Volt mikor örült ennek. Volt mikor sajnálta ezt.
***
Feleségét a szalonban találta. Wilhelmina, hozzá hasonlóan sokat olvasott. Szórakozást, felüdülést lelt Jane Austin, Mary Shelley és Doyle műveiben, ám Dumas regényei is megfordultak a kezében.
Várandóssága a végéhez közeledett és féltette ettől a hosszantartó hideg időtől, mely szülészorvos kollégája szerint károsan befolyásolhatta a szülés kimenetelét, és az akár korábban is bekövetkezhetett a vártnál. A bába szerint viszont, akihez Wilhelmina, barátnőitől szerzett értesülései alapján ragaszkodott, korai lett volna még az ilyesmi. A gyermek „jól érezte magát”, nem sietett még erre a világra.
Felesége mosollyal fogadta. Wilhelmina szinte mindig mosolygott, mosolyai pedig önálló, titkos nyelvvé, sajátos, egyedi kifejezésmóddá fejlődtek az évek során. Olyan volt, mint a virágszimbolika, melyet annak idején Carnackitól tanult el, s melynek nem elhanyagolható része volt abban, hogy végül meghódította Wilhelmina szívét. Megtanulta ezt is, ám nem kötelesség tudatból, vagy megszokásból, hanem mert úgy érezte ismét méltóvá kell válnia az asszony szerelmére.
E mosoly most könnyű volt. Azt üzente, hogy bár fáradt, örül neki, hogy hazaért.
Letelepedett vele szemben az egyik zsámolyra és óvatosan a kezébe vette felesége jobb lábát, majd finoman, a bábától ellesett mozdulatokkal, masszírozni kezdte a talpát. Különös házasság volt az övék. Tizenhét évvel volt öregebb a feleségénél, ám az élet és az érzelmek dolgában sokkal járatlanabbnak bizonyult nála. Ő volt az, akiért a maga, időnként szerénynek tűnő lehetőségeihez mérve, megpróbált jobb emberré válni. Mert Wilhelmina megérdemelt egy nálánál jobb embert és férjet.
„– Az asszonyok, az erényeink miatt kedvelnek meg és csodálnak, ám csak gyengeségeinkkel együtt szeretnek minket igazán, vagy sehogyan sem.”
Carnacki már akkor is többet értett a szerelemhez nála.
– Hogy telt a napod Robert? – kérdezte a felesége.
Szeretett Wilhelminának beszélgetni a napjairól. Az eredményeiről és a sikertelen próbálkozásairól. Az erényeiről. A gyengeségeiről. Az apróságokról.
2.
A szél hangjára ébredt, amint a zsalugátereket rázta. Hallotta, ahogy az odakint kavargó apró jégszilánkok miként csikordulnak végig a háztetőkön.
Kikelt az ágyból és az ablakhoz lépett. Az utcát, mostanra már mind kihunytak a lámpák, a derült, téli éjszaka, hideg csillag- és holdfénye világította meg, melyet visszavert a frissen hullott fehér hó. Tisztán látta, miként temette be nyomtalanul mostanra a havazás, a nap folyamán kitaposott keskeny ösvényeket, s miként halmozódott egyre magasabbra a sarkokban.
Figyelmes lett még valamire. Még egészen jól látható, vagyis friss lábnyomokra, az otthonuk előtt. Amennyire ellátott, messziről jöttek, végig az utcán, majd ráfordultak a pár fokos lépcsőre és felvezettek egészen az bejárathoz. Ám csak addig és nem tovább. Mintha sohasem indultak volna el visszafelé. Mintha egyszerűen eltűntek volna. Eltűntek, vagy mi rosszabb azért nem vezettek tovább, mert az, aki hagyta őket, bejutott a házba!
Carnackival az oldalán számtalan bűnnek volt már szemtanúja, ám pár apróbb esetet leszámítva, mikor elcsenték az óráját a Sohoban, vagy mikor az Isle of Dogs alvilágát uraló kínaiak megpróbálták megfélemlíteni őket, sohasem volt el áldozat az ilyesminek. Eszébe sem jutott volna ilyesmi, főleg nem itt Oxfordban!
Londoni évek során Carnacki rendszeresen magával hordta revolverét, Oxfordban pedig sok orvos hódolt a vadászat szenvedélyének, ám ő sohasem tette. Nem akadt hát egyetlen, valamire való fegyver sem az egész házban.
Tekintete a kandallóra siklott. No persze a piszkavas! Elképzelte magát, ahogy betörővel támad vele. Nem, ez képtelen ötlet. Ám akkor is tennie kellett valamit!
A lehető leghalkabban, amennyire csak tőle telt, átosont a dolgozószobájába. Annak, alkalmából, hogy megnyitotta oxfordi praxisát, több ajándékot is kapott a kollégáitól. Az egyik egy vaskos, rugókaros fecskendő volt. A hagyományos ujjgyűrűs változat helyett ennek fémmarkolata volt benne egy rugóval, melyet, ha összeszorított, a dugattyú kinyomta belőle a folyadékot, ha pedig kiengedte, akkor felszívta azt. Talán… talán, ha a mellkasához közel tartja, és eléggé árnyékban marad vele, elhitetheti a betörővel, hogy egy revolvert markol.
Nem gyújthatott lámpát így csak a zsalugáterek között beszűrődő gyér fényre, valamint az emlékezetére hagyatkozhatott, ahogy leereszkedett a lépcsőn a földszintre. Igyekezett a folyosó közepén maradni, hogy elkerülje a bútorokat. A betörő, bár kevés tapasztalata volt ezen a téren, úgy vélte ügyes ember lehetett, hiszen nem csupán őket nem ébresztette fel, amikor behatolt a házba, hanem a házvezetőnőjüket sem, aki a hátsóudvarra néző földszinti kis szobában lakott.
Házicipőjével belelépett egy tócsába. A betörő cipőjére, kabátjára nyilván vastagon odatapadt már a hó mire az ajtajuk elé ért, és az most olvadni kezdett idebent. A vízfoltokat követve a félhomályos folyóson egészen a szalon kétszárnyú tolóajtajáig óvakodott. Be volt csukva, ám mögül némi zaj szűrődött ki, mely nagyon emlékezette arra, amikor a kis szenes lapát megmerült a vödörben. Gyufa sercent és odabent tűz lobbant.
Óvatosan elhúzta az egyik ajtószárnyat. Szerencsére gondosan volt zsírozva, így a halkan csusszant odébb. Éjszakai látogatója a kandalló előtt guggolt és a piszkavassal rendezgette a szenet. Az egyre inkább erőre kapó tűz fényében, alakja kicsinek, szinte aprónak látszott, kabátját, pedig mint korábban helyesen gondolta, vastagon borította a széltől ráfagyott hó.
Lehetséges volna, hogy egy utcagyerek tört be hozzájuk? Egy suhanc, aki a hideg elől menekülve kétségbeesésében jutott erre az elhatározásra, vállalva a kockázatot? Ám… ám Oxford nem volt London. Itt nem rajzottak az utcákon a „bakerstreeti fiúk”, ahogy Wilhelmina nevezte őket, akik raktárakban, vagy a csatornákban húzták meg magukat éjjelente.
A kuporgó alak hirtelen felkapta a fejét, majd átlesve a válla felett, felé fordult. Félig fényben, félig árnyékban maradó arca groteszk maszknak, az emberi ábrázat torz, sikertelen koholmányának tűnt csupán. Aztán talpra állt. Gyorsan, nesztelenül, miközben a rátapadt hótól és jégtől nehéz kabátja a padlóra hullott. Így, hogy megszabadult tőle, alakja vékonynak, inasnak, ám arcához hasonlóan torznak kifacsartnak látszott a tűz fényében.
Egy pillanatra Shelley regények, a Frankensteinnek szörnyetegére emlékeztette Philmore-t.
– Tegye le azt az ormótlan, német holmit, doktor! – szólalt meg halkan a különös szerzet.
Carnacki hangján.
– Van ebben a szobában valami, mi különös melegséggel tölt el engem. Talán, mert ez a zöld, csak elsőre tűnik hidegnek, ám ahogy rávetül a kandalló fénye, úgy árad belőle a tavaszi esőtől kövérre hízott nyárelejei fű, érett, élettel teli színe – kezdte dörzsölni a felkarját és a mellkasát Carnacki. – Tegye már el, Philmore! – ismételte. – Amúgy mit tervezett? Mi lett volna, ha nem engem, hanem mást talált volna idelenn?
Különös hangsúllyal ejtette ezt a szót. Mintha csak sejtette volna, hogy milyen hatással lesz rá most, ezek után a napok után.
Leengedte a kezét és a dohányzó asztalra tette a fecskendőt.
– Nagyon szótlan, doktorom. Talán nem örül nekem?
– Nem… vagyis igen. Az égre Carnacki, egészen összezavart – talált végre hangjára. – Mégis miként? Hogy jutott eszébe az ilyesmi?
Nem korholta, vagy vádolta, csupán csak megdöbbentette barátja viselkedése.
– Hajnali két óra van Philmore. Csöngettem volna be? Bevallom nem hittem, hogy ilyen hamar lelepleződik a jelenlétem. Úgy terveztem elnyújtózom azon a kényelmesnek látszó pamlagon – intett a fejével a bútor felé – és hagyom, hogy a meleg, álomba ringasson. Aztán reggel kimagyaráztam volna magam.
– De hogy jutott eszébe éjnek évadján útra kelni?
– Nem jutott eszembe – nyújtózkodott Carnacki. – Egy szénszállító szerelvénnyel indultam Birminghamből. Négy órába került, mire kiástak minket a hóból, Harbury után. Miután ideértem, jó egy órát bolyongtam ebben a bájos városkában, hogy szállást találjak magamnak. Ridegebb ez a város, mint emlékeztem rá. Nem angolhoz, nem civilizált emberhez méltó dolog, kikergetni egy embert ebbe a hidegbe. Bizarr dolog, hogy az általunk úgy lenézett oroszok, de még az eszkimók sem vetemednek ilyen kegyetlenségre – dörzsölte tovább a karjait Carnacki. – Ha javasolhatom, inkább csukja be az ajtót maga mögött doktor, kezd végre megéledni a tűz. Nem kellene másokat is felvernünk!
Úgy tett, ahogy barátja kérte. Közben Carnacki óvatosan közelebb húzott a kandallóhoz két fotelt és kitöltött egy pohár brandy-t. De csak egyet, azt pedig felé nyújtotta. Kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Ön is jól tudja barátom, hogy csak egy ostoba keres melegséget az italban, ha már egyszer már átfagyott. Nekem megfelel a tűz is, ám önnek úgy hiszem szüksége lesz rá. Utóvégre… talán jobb is, hogy így találkoztunk. Ígértem önnek egy történetet, egy évvel ezelőtt, ha még emlékszik rá.
Emlékezett, hogyne emlékezett volna. Carnackinak, minden orvosi tudása és tudományos ismerte ellenére is meg kellett volna halnia tavaly novemberben, vagy ha más nem, akkor… – tekintete barátja jobbjára siklott, amiben a brandy-s poharat tartotta –… akkor is egy életre nyomorékká vált volna. Ám… ám nem így történt. Ez pedig bár örömmel töltötte el, lehetetlen volt a számára. Mindannak ellenére, amit átéltek. Hiába a szörnyeteg, melyet egy torz elme hívott életre, hiába rémálmok, és a képzelőereje szülte félelmetes képzetek, Carnackinak nem lehetett volna ép a keze.
Mégis így volt.
Barátja még mindig elgémberedett tagokkal, leereszkedett az egyik fotelbe. Helyet foglalt vele szemben.
Carnacki nem szólalt meg azonnal, sokáig meredt a tűzbe. Azok fénye, mely korábban, torz, groteszk maszkká torzította arcát, most finoman körülfonta vonásait, önmagához képest is fiatallá, szinte gyermekivé varázsolva őket. Barátja kinyújtotta és a tűz felé tartotta bámulatos módon ép jobbját.
– Minden a helyén van. Csontok, inak, izmok, a bőr, de még az apró kandzsi írásjel is, mely 1862-ben került a csuklómra – mondta halkan.
Ökölbe zárta, majd kinyitotta az ujjait.
– Minden a helyén van – ismételte. – Mégsem érzem a magaménak. Miként oly sok mást sem – engedte le a kezét. – Az ember, ha meg is szokja, ha hagyja is, hogy az elméje elfeledje és a mindennapok hordaléka alá temesse az igazságot, itt legbelül – érintette meg a szívét -, örökké érezni fogja az elsőre csupán apró, majd mind jobban sokasodó különbségeket. Plutarkhosz jut eszembe mindig s az, amit Thészeusz hajójáról mondott, hogy vajon az a tárgy, melynek nagy részét, vagy akár egészét az eredetivel megegyező elemekre cserélték, vajon ugyanazon tárgy maradt-e. Megőrizte-e saját identitását? Annyi éve keresem többek között erre is választ, ám nem mondhatnám barátom, hogy megleltem, vagy akárcsak azt, hogy készen állok rá.
– Akkor miért hajszolja?
– Mert erre a küzdelemre ítélt sors. Ám mert kényszer szülte, ezért a harc dics- és gyümölcstelen. De legfőképpen azért, mert másom nem maradt. Csupán a kérdések, a rájuk adott válaszok és a kósza remény, hogy valaha ráakadok a sajátomra is.
Előredőlt a fotelben, és belefogott a történetbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése