Az évszázadnyi évtized: "Lány-arcotok a nap meg nem süti nála..."

3.

– Mint azt már ön is tudja barátom, a világ emberi érzékekkel megismerhető és emberi értelemmel felfogható része mögött rejlik egy másik. Az melyet e kor emberének már nem lenne szabad megérintenie, megismernie. Melyben ősi elaggott akarat lakozik, mit logika és szabályok helyett, megszállottság, mánia és rideg téboly irányít. Eleven és holt dolgok lakoznak benne, gondolatok, eszmék, de leginkább egykor volt éltek árnyképei, melyek, akárcsak az ember lába a homokban, nyomot hagytak maguk után a világban. Olyan nyomot, melyet jobb nem meg lelni.

Sóhajtott, majd folytatta.

– Nietzsche szerint, "ha sokáig pillantasz a mélységbe, a mélység is beléd pillant", és nem tudnám megmondani, melyikünkben rejlik nagyobb sötétség. Ne, ne is próbáljon ellenkezni, doktorom! Megérti majd minden szavam és igazat ad majd nekem végül. 

Carnacki hátradőlt a fotelben és ismét a tűz felé fordította az arcát. Hirtelen nagyon vénnek látta, ám nem emberi, inkább valamilyen éteri, szellemi értelemben. Vénnek és olyas valakinek, kinek sokkal többet kellett látnia, mintsem elviselte volna.

„Nem tudnám megmondani, melyikünkben rejlik nagyobb sötétség.”

– Ezernyolcszázhat tavaszán, egy meleg májusi napon jöttem a világra Leopold Carvin harmadik fiaként. Apám koránt elhunyt fivére után a Robert nevet kaptam Ó igen, látom a hitetlenkedést a szemében jó doktorom, de úgy igaz, ahogy mondom. Apai nagyapám, apám, és idősebb fivérem is a Koronának dolgozott, külügyi vonalon, diplomataként. Nagyapám Indiában, apám Perzsiában, a bátyám Arthur pedig mindkét helyen. Kisgyermekkoromtól fogva azon „kalandokon” nőttem fel, melyeket ők meséltek nekem. Sokszor, túl sokszor képzeltem azt, hogy én magam is úton vagyok velük, elefántháton járom be az Indus-völgyet, Arthur oldalán, vagy a csillagok alatt lovaglok apámmal Perzsia valamely elfeledett táján, hogy találkozzam az a felett uralkodó törzsek titokzatos vezetőivel. Ilyen életről álmodtam magamnak, tele kalanddal és végtelen lehetőséggel. Valahol távol az egyhangú, szellemtelen, angol mindennapoktól, ahol az év javát, egy ódon internátus falai között töltöttem, hogy aztán egy évszázados múltú, hagyományaiban és skrupulusaiban temetkező egyetemen tanuljak tovább, és végül egy legyek csupán a Birodalom ezernyi hivatalnoka, szürke senkije közül. Akkor még nem értettem meg, hogy úgy nagyapám, mint apám és fivérem is ezen az úton járt előttem, s csak ez vezet a vágyott kalandokhoz. Fiatal voltam, akaratos és tudatlan.

– Akárcsak a legtöbben az ön korában – szólalt meg Philmore.

Nem kívánt közbevágni, megakasztani barátja elbeszélését, mert tudta, minden kérdésre, mely időközben megfogalmazódna benne, végül úgyis választ kapna Carnackitól, ám kihallotta barátja hangjából az önvádat, a gyermeki önmagának megbocsátani képtelen lélek keserűségét.

A szél odakint felerősödött, egyre jobban rázva a zsalugátereket.

– Nem Philmore. Nem úgy, mint a legtöbben. A többi gyermek ostoba csínyekben, szűnni nem akaró daccal, vagy éppen csendes, elkeseredett magába fordulással viseltet a ráerőltetett szabályok, elvárások iránt, melyek szűke szabják világát, megnyesik ifjúsága Ikarus szárnyait és melyektől úgy érzi, megfosztják álmaitól. Én bár tudatlan voltam, és gyermekien naiv is, ám nem gyermekien ostoba. Sajnos nem. Bár így visszatekintve talán mégis – mosolygott szomorúan – Hamar megértettem, hogy azzal, ha folyamatosan, erőnek erejével nyaggatom a családomat, nem érek célt. Lassabb, nehezebb és gonoszabb módját választottam annak, hogy megkapjam, amit akarok. Éveken át pontosan úgy tettem, ahogy a családom elvárta tőlem. Kijártam az iskoláimat, eminens diákként viselkedtem, hogy ne legyen rám panasz. Ennek a célnak, ennek a szerepnek éltem, ennek ostoba megszállottságnak egyedül. Nem értettem meg, hogy ha folytattam volna ezt az utat, az idővel, nagy eséllyel eljutatott volna a célomhoz, miként az sem, hogy mennyire eltávolodtam másoktól… mindenkitől. Mint láthatja az önzés, már akkor is a sajátom volt.  Ennél fogva, ha szigorú akarok lenni magammal, s miért ne lennék, az, ami mindezek után következett, az én hibám volt. Az én, ifjúkori Ikarus-önmagam büntetése, mert túl közel repültem a Naphoz.

– Ezernyolcszázhuszonegy májusában történt, hogy a születésnapomra hazaérkezve, hírét vettem, hogy apám visszatérni készül Perzsiában. Arthur bátyám sürgönyözött neki, kérve utazzon oda, és találkozzon Khorasan újdonsült urával Fariz Mazdakkal, akit apám még régről ismert és vele jó barátságot ápolt. Ez a férfi, egykoron csupán egy volt a tartomány számos vezére közül, ám éveken át tartó háborúskodás végén, az egész terület az ő keze alatt egyesült. Híres volt róla, hogy ifjú éveiben akárcsak sok más helyi vezető ő maga is heves ágált a brit jelenlét ellen Indiában és Kelet-Perzsiában, ám látszólag, ahogy egyre több tél nyomta már a vállát, úgy hunyt ki benne az ellenségeskedés lángja. Hatalomra kerülése és múltja, új helyzetet teremtett a tartományban és a Korona tudni akarta mik a szándékai. Apámra várt a feladat, hogy mindezt kipuhatolja. Kivételes alkalom volt. Úgy számára, mint számomra. Én pedig éltem vele.

Carnacki hirtelen felállt foteljéből és a szalon egyik ablakához lépett. A mind jobban megéledő vihar egyre keményebben rázta a zsalugátereket. Különös volt így látnia barátját. Az élet örömeibe belefeledkező, a kihívást folyvást hajszoló, örökifjú hangja megtelt bűnbánattal és szomorúsággal.  Mi sem bizonyította jobban zavarát s a pillanat rendkívüliségét, hogy ez hozta őt zavarba, s nem az, amit eddig mondott.

– Édesanyám - fogott bele ismét Carnacki elcsukló hangon -, nem akart elengedni. Féltett. Féltett az úttól, a veszélyeitől s a maga különös, anyai módján attól, hogy a perzsiai nap és szél, majd megégeti, kicserzi a bőröm, hogy elvész a gyermeki szépségem, melyet úgy szeretett.

Barátja megérintette a hideg ablaktáblát.

– Sok évbe telt, mire újra látott, s bár a szépségem mit sem fakult, nem ismerte meg benne a fiút, aki egykor voltam. Nem is csoda. Én sem ismertem volna magamra.

Carnacki visszafordult felé. A kandalló fénye ismét új arcát fedte fel. Egy zavarba ejtő, már-már emberidegen, mindemellett sötét, buja szépséget, mely a maga bizarr módján mégis közel állt ahhoz rémlátomáshoz, melynek a szalonba belépve látta.

– Tudja, megfestetett. Portér készült rólam. Mintha a vászon, az ecset és a festék gátját szabhatta volna az időnek. Én pedig, mert nem értettem meg mennyire fontos számára, hogy mindazok ellenére, ahogy egy önző cél érdekében még tőle is eltávolodtam, gyűlöltem minden percét, míg modellt kellett állnom a portrémhoz. Gyűlöltem, és ő ezt tudta. Én pedig nem törődtem vele, hogy tudja. Azt hittem csak arra kell, hogy kiakassza a többi közé. Nem értettem meg, hogy arra vágyott, hogy egy részem, az a részem, melyet valójában szeretett bennem, vele maradjon.

Barátja lehunyta a szemét és két ujjával megdörzsölte az orrnyergét.

– Rideg az a kép, Robert – szólt meg újra. – Rideg, időtlen és igaz. Rosszabb, mint egy tükörkép, melyet be tudok csapni, melyben azt látom, amilyennek a világ lát engem. Annak mutat, ami vagyok, voltam és leszek még nagyon sokáig. Ócska máz, üres kagylóhéj, talmi semmiség. Hazugság melyet azért teremtettem, hogy elfedjem az igazságot. Ám az a festmény ismer engem, Robert. Mire újra láttam, már „megvénült”, a festék felrepedezett napfénytől, az arcom helyén, ezernyi töredezett darabka torz mozaikja maradt csupán. Egyedül a szemem maradt épen. Épen, zölden és élettelenül, mert a pikor minden tehetsége sem volt képes többnek mutatni, mint ami voltam.

Carnacki tartott egy pillanat szünetet, majd így folytatta.

– Perzsia. Ó igen, Perzsia éppen olyan volt, mint amitől anyám úgy féltett, s amilyennek álmaiban láttam.  És mégis… még sem volt más, mint az öreg Albion. Évezredes kultúrák nyomát viselte magán, telve azok kőbevésett, földbe rótt emlékezetével.  Katonák kísértek minket Indiából Khorasan felé. Úgy éreztem magam, mint az ifjú Nagy Sándor, ki a civilizált Nyugat hódítójaként érkezik erre az egzotikus, ám vad vidékre. Gyermeki lelkesedéssel, ám egy fiatal férfi mohóságával szívtam magamba annak a helynek a varázsát. Elvesztem benne teljesen, kiélveztem minden pillanatát. Nappal mindig apám és fivérem nyomában jártam, akárhányszor csak betértünk egy faluba, vagy városba. Hallgattam őket, ahogy a helyiekkel társalognak, olyan nyelveken melyeket nem értettem, de ismerni vágytam, hogy idegen létükre milyen kiválóan elboldogulnak a számomra szokatlan szokások, kusza rengetegében és hogy mindez mily nagy tiszteletet vált ki a perzsákból. Csodáltam őket érte. Éjjelente pedig, amennyire csak a minket kísérő katonák engedték, kint sétáltam a szabad ég alatt. Perzsia oly messze van ide, hogy ott még a csillagok is idegennek tűntek számomra. Valóban olyan lettem, mint Nagy Sándor. Hódítóként érkeztem, ám rabul ejtett az a föld. Nem volt ez másként, vendéglátónkkal sem.

– Fariz Mazdak, mint már mondtam, egykoron csupán egy volt, a hatalmas Khorasan urai közül. Tölgy volt inkább, s nem ember, mely megingathatatlanul dacolni látszott az idővel, és az élet minden nehézségével. Ősei Dareiosz, sőt talán Xerxés oldalán meneteltek egykoron nyugatnak, harcoltak, hódítottak, kiterjesztették hatalmukat sok vidékre, ám végül az Idő, a leghatalmasabb és legkérlelhetetlenebb erő végül felőrölte őket is. Fariz Mazdak volt vérvonala utolsó sarja, túlélte fiait, unokáit, sőt dédunokáit is. A palotájában töltött idő alatt gyakran eltöprengtem rajta, mi hajtotta, mi késztette mégis arra, hogy élemedett korára mégis úrrá legyen Khorasan felett?

– Talált rá választ?

– Nem – rázta a fejét Carnacki -, akkor még nem.  Oly fiatalon, mikor az ember órákban, napokban méri pusztán az időt, s nem féli annak múlását, nem érthettem meg az emlékezet hatalmát. Hogy ez az utolsó nagy erőfeszítés, e végső tett emlékként fennmarad majd azon a földön. Hogy Mazdak, utolsó évei melynek során Khorasan az ő bölcs, megfontolt uralkodásának áldásait élvezte, példaként szolgál majd a korábban torzsalkodó, egymással civódó nagyurak és visszavágyott „aranykorként”, a tartomány népe számára. Ezt hagyta örökül, ezt őrzi majd meg az emlékezet nemzedékek sokaságán át.  Ám ez olyan igazság melyet csupán a vének, az igaziak, s a hozzám hasonló megvénült lelkű ifjak érthetnek meg. Mazdak öröksége valódi volt, túlélte őt még akkor is, ha minden úgy történt ezt követően, ahogy történet.

Barátja lassan leült a szőnyegre. Alakját most részben elnyelték a szalon árnyékai, elrejtve előle külseje különös, folyvást változó mivoltát. Bár az is lehetet, hogy amit ekkor látott, az is egy volt e bámulatos és olykor riasztó színeváltozások közül.

– Emlékezete, öröksége megmaradt – ismételte magát. – Tudom, mert láttam, miként követik az általa kijelölt utat mindazok, kik utána következtek Khorasan trónusán, s ennek köszönhetően miként uralkodik béke most is Perzsia és Brit-India között. Annak ellenére, ami velünk történt. Apám, kit Mazdak régről ismert, szívesen látott vendég volt a házában, így fivérem és én magam is. A vén perzsa nyíltan beszélt szándékairól, a békéről és egymás kölcsönös tiszteletéről. Ajánlott, ám közben kért is, hiszen akadtak hívei között szép számmal, kik hozzáhasonlóan, korábban, ellenségesen viszonyultak hozzánk, britekhez. Olyanok, kiket börtönben, vagy épp az akasztófán láttak volna legszívesebben, a gyarmati kormányzóságok. Gazemberek voltak, latrok, hegyi rablók, kik azonban ekkora mind felesküdtek Mazdakra. Közülük is volt egy, egy hírhedt, sötét lelkű férfi, ki úgy ismerte a Perzsiát, Indiától elválasztó hegyeket, mint senki más, s kit zavaros származása és kegyetlen tettei miatt, Rakshasának, Fekete Rakshasának hívtak. Az ő híre túlterjedt a gyarmati határvidéken, még Londonban is hallottam, olvastam felőle annak idején. Ő volt Mazdak legnagyobb „sikere”, ha szabad így kifejeznem magam, a béke talán legnagyobb ellensége, kit a maga oldalára tudott állítani. Ezt kínálta hát, a békét, hogy ő is kik őt szolgálják, nem lesznek többé ártalmára a briteknek és az indiaiaknak, cserébe pedig büntetlenséget kért a neki felesküdött jó útra tért latrok számára. Apám, mert ismert Mazdakot, bízott a szavában, ám egymaga nem dönthetett egy ilyen horderejű kérdésben. Vissza kellett hát térnünk Indiába, hogy közölhesse vendéglátónk feltételeit a gyarmati hatóságokkal.

Carnacki pár pillanatig szünetet tartott, majd így folytatta.

– Egy részem csalódott volt, mert így történt. Maradni szerettem volna még. Volt abban a földben valami, mely megbabonázott, mely vonzott, mint lepkét a lámpás fénye. Én egy másik fele viszont megértette, hogy ott és akkor nincs helye az ellenkezésnek, a gyermeki dacnak. Mindennek úgy kellett lennie, ahogy apám és bátyám akarta. Majdnem pontosan úgy…

– Bár mondhatnám, hogy azt mi ezek után történt, csupán az én gyermeki naivitásom nem látta előre, hogy tudatlanságomban nem ismertem fel a tekintet és a mögötte rejtőző kielégíthetetlen éhséget és vágyat. Ám nem így volt. Vak volt rá az apám és a fivérem is – állt fel a szőnyegről barátja és töltött magának egy nagy pohár konyakot, melyet egy hajtásra kiivott -, és mint látni fogja, nem véletlenül tartottam szerencsésnek, hogy a sors akaratában éppen e késői órán, csupán kettesbe vagyunk.

– Éjjel történt. Hirtelen. Véresen. Az őrnagy, aki a katonai kísértetünket vezette jól, gondosan választott számunkra táborhelyet, ám minden tudása ellenére, mi csupán vendégek voltunk azon a földön, látogatók, míg azok, kik rajtunk ütöttek, annak szülöttei voltak. Nemzedékek tudása mutatott számukra utat a sötétben, vezette lábukat a sziklák labirintusában, miként tőrt markoló kezüket is. Jöttük néma volt és rettenetes. Kísértetünk java odaveszett, mire az első puskalövés eldördült, s az is mindhiába már. Kirángattak minket sátrainkból, a tűzhöz hurcoltak és arra kényszerítettek, hogy végig nézzük, miként fegyverzik le, ejtik foglyul, majd végzik ki az összes még életben maradt katonát. Rideg, számító, törtető fiatalember voltam akkoriban Philmore, ki mindent egyetlen önző álomnak rendelt alá, ugyanakkor szinte még gyermek is. Gyermek, kinek életében a halál eladdig sohasem kapott szerepet. Nem tudtam milyen. Milyen hirtelen, milyen végletes, milyen… semmilyen.  Abban a fertályórában, amíg a tűz mellett térdepeltem és végignéztem, miként halnak meg azok a férfiak, valami eltört bennem Robert. Ön orvosként, hivatásából fakadóan tisztában van azzal, hogy a halál, a maga bizarr módján része az életnek, hogy mi egyszer megszületett, egy napon meg is hal, s az ön nemes tudománya is csupán hátráltatni tudja a világ legvénebb és legkitartóbb széptevőjét, a Halált. Abban a rettenetes fertályórában én magam is felismertem ezt, és Isten, ha ugyan létezik még ilyen az égben, ő látja lelkemet, hogy a kétség számtalan órájában, ez volt és ez lesz egyetlen reményem. Hogy egy napon minden élet vége, a halál.

Carnacki arca újra emberi lett, hangja megtelt keserűséggel és szomorúsággal.

– Miattam haltak meg, doktort. Azért mert én ott voltam. Mert a makacs, önző gyermek, aki voltam, ragaszkodott hozzá, hogy az apjával és a fivérével tarthasson azon az úton. Kérdezi, honnan tudom? – pillantott rá barátja. – Megmondta. Megmondta mindünknek, mielőtt végig sétált volna a foglyul ejtett katonák előtt, és elvágta volna a torkukat. Azt akarta, hogy tudják, hogy utolsó gondolatuk a kétségbeesés, és az irántam érzett gyűlölet legyen.

– Kicsoda? Ki mondta ezt? – kérdezte Carnackit.

– A Fekete Rakshasa. A rettegett hegyirabló, akivel Mazdak palotájában találkoztam. Ő… ő szemet vetett rám. A szép, fiatal fiúra, aki voltam.

Barátja elhallgatott.

Immáron megértette, miért örült annak, hogy csupán kettesben vannak, ezekben a pillanatokban. Nem pusztán az abszurd, a tudományt számtalan ponton megcáfoló állítások okán, melyek szerint barátja, immáron hetvenöt éves, s hogy valamilyen számára felfoghatatlan módon, teste nem csupán arra volt képes, hogy megérje e magas kort, sőt arra is, hogy megőrizze fiatalságát, sőt, akárcsak a gyík, mely elveszti farkát, meggyógyítsa csonkává lett jobbját, hanem mert e történet, az erőszakról, a fájdalomról, ám még inkább egy fiúról szólt. Egy gőgös, botor, ám ártatlan fiúról.

– A katonákat azért ölték meg, hogy ne juthasson el a gyarmati sereg fülébe, mi történt velünk, ám a bátyám és az apám azért halt meg, hogy a hatalmát fitogtassa, hogy megmutassa, ő nem érez se kétséget, se gátlást.  Hogy bizonyítsa, bármit megtehet. Velük és velem egyaránt. Rájuk… rájuk nem az a sors várt, mint a katonákra. Lassan fogott hozzá, kegyetlen módszerességgel, az irgalom szikrája nélkül dolgozott, hüvelykről hüvelykre fosztva meg őket méltóságuktól, emberi mivoltuktól. Soká tartott, oly soká, hogy mire végzett elért minket a hajnal, ám nem sajnálta rá az időt. Emberei arra kényszerítettek, hogy ne csupán hallgassam, de végig is nézzem, amit velük tett.

Carnacki megdörgölte a szemét, de nem az fáradtságtól. Könnyeit morzsolta el, ezt pontosan tudta.

– Szavak, Philmore. Ezernyi, milliónyi, milliárdnyi szavunk van a világra, mely körül vesz minket, anélkül, hogy igazán a mélyére tekintenénk annak, amit jelentenek. Azon az éjszakán megtanultam, hogy az őrület nem pusztán egy szó. Nem egy fogalom. Az őrület létezik, hús és vér valójában, s emberek képében jár-kel ebben a világban. Megértettem, hogy akárcsak az életösztön, ez is velünk volt mindenkor, az éjszaka árnyaitól való rettegéstől eszelőssé korcsosult emberelődöktől kezdve, az antik kultúrák, félve imádott holdkóros látnokain át, a hagymázas fanatikusokig, kik a legbékésebb vallásokat is megmérgezték az elméjükben tomboló tébollyal. Az őrület annyiféle, mint az ember, kiben lakozik. Forró, rideg, entrópikus, kataklizmaszerű, torz kaleidoszkóphoz hasonló és olykor, ó Philmore, olykor egészen okszerű. Reakció. Reakció, sőt védekező mechanizmus, mellyel megóvja magát az ember a végső összeomlástól, vagy mi még rosszabb és bizarrabb, hogy racionális döntés. Mert a téboly olykor hatékony eszköz, sőt, valódi hatalom.

– Néztem, ahogy az apám és a fivérem megszűnik önmaga lenni, s átalakul a szörnyeteg kezei között. Ismeri a festményt, melynek címe „Szaturnusz felfalja gyermekét”?

Bólintott. Francisco José de Goya y Lucientes alkotása az ember legalantasabb ösztöneinek elborzasztó művészi kifejezése volt, kiváló példája a Carnacki által elmondott téboly szülte torz „racionalitásnak”. 

– S mint Szaturnusznak, neki is jó oka volt minderre.  Ép ésszel felfoghatatlan, megérthetetlen, ám nagyon is jó oka – folytatta barátja. – Szükség volt rá, mint mikor a sebész előzetesen fertőtleníti a bemetszés helyét. Szeretek kérkedni az értelmemmel, a tudásommal, Philmore, e hibámmal, magam is tisztában vagyok, ám ez éppúgy áldás, mint átok. Átok, mert képessé tesz felismerni az oly döntések mögött megbúvó összefüggéseket, melyek mások előtt rejtve maradnak. Átok, mert felfedi előttem a világ valós mivoltát. És e tudás, áldatlan dolog.

– Nem emlékszem sokra azok után, ami azon a hajnalon történt. A testem élt csupán azokban a napokban, az elmém, a szellemem, valahol másutt keresett menedéket. Lóra raktak és keletre, majd északra vittek, fel a hegyekbe, a Hindukus embernem járta földjére. Emlékszem a hidegre az arcomon, a fülemben síró szél hangjára, és a Napra, mely mintha másként járt volna azon a fagyos, kék égbolton. Sokáig mentünk, egyre feljebb és feljebb, magunk mögött hagyva az ősi karavánutakat, a vad hegylakók tapodta, keskeny ösvényeket.

– Vén ez a világ, Philmore. Vénebb, mint képzelni mernénk. Olyan vidékeit láttam életem során, melyekre még az emberi képzelet sem tévedt soha. Romokat, melyeket óriási kövekből róttak össze, s miket a puszta, roppant tömegük óvott meg ennyi éven át az enyészettől. Városokat, melyeket olyan népek emeltek, kik tovatűntek, még mielőtt Sumer első agyagtégláit kiégették. Nem – rázta meg a fejét Carnacki -, voltak annál is régebbiek. Fajtánk még barlangokba bújt, a tűz köré gyűlt, mikor azok a helyek már virágoztak. Építőik tán hasonlítottak ránk, ám nem voltak emberek. Másként éltek, másként gondolkodtak, más isteneket imádtak. Voltak órák, sőt egész napok, mikor azon töprengtem, mi lett velük. Elsöpörte őket a történelem, mint sok más kultúrát őelőttük, és ő utánuk? Kihaltak, évről évre sorvadva el, mint holmi agg és beteg fák? Nem tudhatom. Csupán azt, hogy valami belőlük fennmaradt. Tudás, emlékezet, emberrel keveredő, felhígult vérvonaluk torz maradványa, egy zárvány, egy szűnni nem akaró akarat, mely méreg erre a világra.

– A hely, ahová a Fekete Rakshasa elhurcolt, szavakkal alig leírható, még az én, sokat látott szemem és sokat tapasztalt elmém számára is. Ránehezedik az idő, mint súly az ember mellkasára. Nehéz tőle a légzés, a gondolkodás, a puszta lét maga. Idegen, ám nem taszító módon, inkább úgy, hogy örök bizonytalanságban tartja az embert. Érzékeit éppen úgy, mint elméjét. A mozdulatlan mozdulni látszik, a hang csendbe fullad, a tűz fényesen, ám hidegen lobog, míg a sötétség éget, akárcsak az izzó vas. Minél logikusabb, műveltebb az elme annál többet fog fel valószerűtlenségéből, ám annál védtelenebb is ellene, s így könnyebben kísérti meg az őrület.  Azon hely falai között, a dolgok többé nem tűnnek sem rendjén valónak, sem helyesnek. Megkérdőjeleződik az igazság maga.

Carnacki töltött magának egy újabb konyakot. Lassan körbeforgatta az italt a pohárban, és ezúttal, mint holmi macska, csupán a nyelvét dugta bele.

– Foglyul ejtőm jól ismerte azt a helyet és annak lakóit.  Tudta mifélék, és hogy mire képesek. Szolgálta már őket sok éven át, teljesítette lehetetlen kéréseiket, kifacsart vágyaikat, valóra váltotta azt, mit bizarr elméjük kigondolt. Most azért kereste fel őket, hogy kérjen. Hogy engem kérjen, cserébe sokéves állhatatos hűségéért. E téren sem ismert, se kétséget, se gátlást. Csupán az eredmény érdekelte.

Barátja felsóhajtott. Arca szobormerev és szoborszép lett, tiszta, idegen és időtlen alkotása, egy ismertetlen művész, értő kezének.

– Nehezen körülírható az, ami ezek után történt. Pergamenbőrű, emberésszel felmérhetetlenül vén szerzetek, kinek szeme többet látott és elméje többet értett ebből a világból, mintsem azt akár az ő korcs tudatuk elviselte volna, ők vezettek végig hagymázas látomásokkal teli otthonukon, annak mélyére, ahol véget ér mindaz, mit ember felfogni képes. Oda, ahol a testet alkotó hús, csont és velő, lágy, formálható agyaggá, és a legerősebb elme is üres, fehér papírrá válik, melyre kedvükre írhatnak azok, kikben megvan az ehhez szükséges, rettenetes tudás. Eltűrhetetlen, mégis tűrni kényszerített a folyamat, mely során az egyén levedli magáról mindazt, mi egykoron volt. Felfeslik minden kötelék, minden kapocs, minden igaznak gondolt dolog és nem marad más, csak az üres, rideg, kérlelhetetlen bizonyossága annak, hogy az ember megszűnik létezni, s az, amivé válik, már nem lesz ő.  Nem tudom milyen a halál barátom, milyen az, mikor az ember tudata megérti, megéli önnön létezésének végét, hogy megnyugvással, rettenettel tölti-e el, ám azt kell hinnem, hogy mert a halál az életünk része, az, miként fogadjuk, lett légyen az békés, dacos, vagy dermedt, természetes, s így rendjén való. Ám az, mit velem tettek arra nincs válasza sem az elmének, sem az ösztönnek. Nyers iszonyat.

– Robert Carvinként, egy meggyötört lelkű és elméjű, angol fiúként kerültem a kezük közé, végig „életem”, ahogy öntudatom fuldokolva tiltakozik az elkerülhetetlen elmúlás ellen, és akként születtem újjá, akit most maga előtt lát barátom.

Carnacki egyre halkabban beszélt, hangja el-elcsuklott. Soha korábban nem tapasztalt fájdalom, fáradtság és szomorúság áradt belőle. Olybá tűnt minden egyes szó szikeként merül a lelkébe, rosszul forrott, sosem gyógyult sebeket nyitva fel újra és újra.

– Nem tudom milyen ember, milyen ifjú volt valójában, mielőtt minderre sor került. Csupán azt, hogy én azok után ismertem meg, ami önnel megesett.  Erről az emberről pedig tudom, hogy a barátom. Hogy, jó barátom. Az, aki képes áldozatot hozni, másokon segíteni, akiben ott rejlik a nagyság…

– Nagyság? – ráncolta homlokát Carnacki. – Nagyság – ingatta a fejét és ivott egy korty konyakot. – Szolga vagyok Philmore. E bizarr test, örök, szűnni nem akaró vágyainak szolgálja, melyeknek képtelen vagyok fölébe emelkedni. Elhitetem magammal, hogy azért hajszolom a tudást, mert írt keresek úgy mások, mint a magam bajára, ám ez csupán ámítás. Teszem, mert egy ostoba, gyermeki, gőg hajtotta jellemvonásomat, a gazdám számára kedves tulajdonsággá formáltak. Szép vagyok, és az is maradok, s csak Isten, ha ugyan van ilyen, tudja csak meddig. E szépség időtlen, romolhatatlan börtön, melyet érjen bármily ártalom, azt kilöki magából, és nyomtalanul múlik el és nem marad meg belőle semmi, csupán a legtisztább, s mégis legkorcsabb gyönyör, melyet ez a test érezni képes. Igen, így van, doktor - tartotta balját egészen közel a tűzhöz –, ez a test nem érez fájdalmat, csupán vegytiszta, örök és csillapíthatatlan éhségű kéjt helyette. Így van, mert az, kinek parancsára ilyenné tettek, így akarta. Miként azt is, hogy készséges legyek. Mohón ittam hát magamba a tudást, tudását annak, hogyan elégíthetem ki még jobban, még tökéletesebben a vágyait, miközben testem vágytól remegve fogadta mindazt, amit vele tett. S barátom, az én tudásszomjam a nyomába sem ért az ő kéjvágyának, és szadizmusának.

Barátja visszaült a foteljébe.

– Órák, napok, hónapok, évek. Az őrület a legkülönösebb létező ebben a világban, hiszen éppen úgy lehet arca, hangja, akarata, mint önnek vagy éppen nekem, ám mindeközben rideg, idegen, óceánként is ott hullámzik az általunk ismert valóság határain túl. Végtelen. Időtlen. Elnyeli az embert, mint Poe híres Maelströmje, s nem ereszti, csak húzza egyre mélyebbre és mélyebbre, összepréselve őt, beszennyezve, megfertőzve. Éhséget ébreszt benne, egyre vadabb, egyre kielégíthetetlenebb éhséget, hogy mind megszállottabban hajszolja az élvezeteket, melyekről úgy hiszi, balzsamként szolgálnak szűnni nem akaró fájdalmára.

– Tett… tettem dolgokat Philmore, melyeket bárhogyan is szeretném, képtelen vagyok feledni, miként azt sem, amit kiváltottak belőlem. Azt, hogy mennyire magától értetődőnek tűntek, s hogy mennyire nem bántam őket. Sem akkor, sem még sokáig.  Talán sohasem igazán.

E szavakat nehéz, keserű csend követte kettejük között. Képtelen volt megmondani, barátjából csupán a mérhetetlen csüggedés beszél, mely arra kényszeríti a legnagyobb elméket is, hogy semminek lássák önmagukat, értéktelen, jelentéktelen személynek, vagy a keserűség fakasztotta igazságot hallja. Úgy ahogy valóban megesett. Azt, ami Carnacki valójában volt.

„Rideg az a kép, Robert. Rideg, időtlen és igaz. Rosszabb, mint egy tükörkép, melyet be tudok csapni, melyben azt látom, amilyennek a világ lát engem. Annak mutat, ami vagyok, voltam és leszek még nagyon sokáig. Ócska máz, üres kagylóhéj, talmi semmiség. Hazugság melyet azért teremtettem, hogy elfedjem az igazságot.”

– Gyermekként hittem Istenben, Philmore. Hittem benne, hogy jelen van, hogy vigyáz ránk, hogy a Szentírásban történt számtalan színeváltozása azért történt, mert mindig tudta, éppen milyen formában van rá szükségünk, nekünk, embereknek. Ma már nincs bennem hit, felváltotta azt a kegyetlen bizonyosság, hogy senki sem óv meg minket, hogy játékszerei vagyunk csupán általunk meg nem értett, felfoghatatlan erőknek. Nincs, ki számon tartsa, sem bűneinket, sem jó tetteinket. Senki, csupán mi magunk, s azok, kiknek engedjük, hogy megismerjék az igazságot, amögött a hazugság mögött, melyet magunknak, magunkról mondunk.

– Vele és magammal törődtem egyedül, eltelve a vággyal, és a kínból, ahelyett születő gyönyörrel. Évek, évtizedek tűntek tova, fogva tartóm titkos palotájában. Így is maradt volna, ha az aranykalitkám falain kívül világ nem hallat magáról. 1857-ben a szipolylázadás nyomán nagyot fordult a világ Indiában. Ősi törvények, régi, nemzedékeken átívelő egyezmények váltak semmivé, és a vérontás nyomán új rend született. Sokan, kik a vesztes oldalon harcoltak akkor úgy igyekeztek ismét elnyerni a britek kegyét, hogy egymást megelőzve siettek elárulni a másikat, kiadni a lázadás eladdig ismeretlen résztvevőinek személyét, a bosszúra szomjazó gyarmati hadseregnek. Nem tudtam, hogy a gazdám is részese volt mindennek. Miután, elrablásommal hátat fordított Mazdaknak és a békéjének, visszatért a fosztogatáshoz és a vén perzsa időközben bekövetkezetett halálával, idővel egyre nagyobb és nagyobb területet hasított ki magának a határvidékből. Pénzelt a szipolyokat, értesülésekkel, és vad, hegyvidéki harchoz szokott martalócokkal látta el őket. A lázadók félték, mert ők is látták a tetteit vezető őrületet, de szükségük volt rá. Félték, ám a britektől jobban rettegtek, így végül elárulták, remélve, hogy a győzteseknek lesz elég ereje elpusztítani őt. Kellően rettenetes képet festhettek róla, mert, mint később megtudtam négy ezredet küldtek, melyek körbefogták az otthonát, és egy könyörtelen, véres ostrom során a földdel tették egyenlővé azt. Azokban a napokban tanultam meg igazán, hogy ez a test, mellyel az ember előtti világból hátramaradt szörnypapok megajándékoztak, mire képes valójában, miként az elmémet béklyóba kötő rítusok, igaz természetét is ekkor ismertem meg.

Carnacki hosszú idő óta először felé fordult, mintha szüksége lett volna arra, hogy a szemébe mondja az igazságot.

– Mikor elfogták, a katonákra rontottam, mint holmi eszelős, hogy őt védjem, mikor pedig felakasztották, úgy éreztem valami itt – bökött két ujjával a szíve felé -, itt meghalt. Képtelenség volt, nyers és felkavaró őrület, hogy mély, szívbemarkoló fájdalmat és keserűséget éreztem annak láttán, ahogy ott himbálódzik a szélben, a palotája romjai felett.  A katonák, mert rájuk támadtam, előbb megvertek, majd bezártak, végül pedig magamra hagytak, egy düledező szobában. Napokig, talán egy hétig is. Azok után, ami történt igazán nem rovom fel nekik, hogy megfeledkeztek rólam.  „Zárkámban” ülve, hosszú idő után először érzékeltem igazán, hogy mozgásban van körülöttem a világ, ám én mozdulatlan maradok benne.  Érzek ugyan éhséget, szomjúságot, ám igazán nincs rá szükségem, hogy egyem, vagy igyam. Hogy bár alhatom és álmodhatom is, ez csupán inkább megszokás, s nem létszükséglet kérdése. Mindezek, a múló napok alatt tudatosodtak bennem, ahogy a puszta létezés lassacskán elkezdte vagy inkább csupán megpróbálta kitölteni bennem az ürességet, melyet rabtartóm halála hagyott maga után. Emésztő, testet és lelket mérgező függőség volt bennem, ami sokáig attól is megfosztott, hogy felismerjem, véget ért. Az, mi hozzá kötött, véget ért. Nem voltam többé rabja akaratának, vágyainak, neki magának. Ezt felismerni nehéz volt, kimondani csaknem lehetetlen, ám de együtt élni vele… azt még meg kellett tanulnom.

Barátja ismét a tűz felé fordult.

– Assisi Szent Ferenc jut az eszembe. „Adj Uram erőt, hogy megváltoztathassam, amit lehet, türelmet, hogy elfogadjam, azt, amit nem lehet, és bölcsességet, hogy felismerjem e kettő közötti különbséget.

Keserű mosoly jelent meg az arcán.

– Ezért mondtam, hogy bár erre a harcra ítélt a sors, ez a küzdelem gyümölcstelen. Csaknem negyven éve igyekszem változtatni, amit lehet, türelemmel viselni, amit muszáj és meglelni a felismerés békéjét, e kettő között. Hiába. Hiába, mert bár ez a test jó sok mindenre, közben látom, miként múlik el körülöttem ez a világ, és vele minden, amit kedvelek, és mindenki, akit szeretek benne és mikor már nem bírom tovább elviselni a változást, gyáván megfutamodom, hogy ne kelljen szembesülnöm vele. Így volt mindennel és mindenkivel és így lesz önnel is, barátom.  Harminc év múlva, mikor ön élemedett ember lesz büszke apa és nagyapa, én még mindig e test rabja leszek, kergetve az álmát annak, hogy mindez – tartotta kezét ismét a tűz fölé -, visszafordítható.

– Azok, kik ezt tették önnel, azok sem segíthetnek rajta? – kérdezte Carnackit.

Az a fejét rázta.

– Csupán egykori rabtartóm ismerte az utat, mely lakhelyükhöz vezet. Kerestem – mondta csüggedten – sokáig kerestem. Kutattam Perzsiába, Indiában, majd annak reményében, hogy másutt is akadnak hozzájuk hasonlók, bejártam a Keletet. Abból éltem, amihez értettem – ismerte be keserűen -, és attól tanultam, akitől csak tudtam. Nyelveket, filozófiát, okkultizmust és természettudományt. Volt ahonnan visszautasítottak, másutt elátkozottnak tartottak és az életemre törtek, ám mindig akadtak néhányan, akinek megesett rajtam a szívük. Tőlük tanultam meg küzdeni. Először magamért, majd idővel, talán másokért is egy kissé. Ám nem szívjóságból, nem szeretetből, hanem, hogy előrébb jussak. Hogy egynapon ennek – pillantott ismét rá Carnacki -, hogy ennek az egésznek vége legyen. Ez hajtott sok éven át. Akkor is, mikor önt megismertem Londonban.

Nietzsche elhíresült idézete szerint, „Ami nem öl meg, az megerősíti”, ám orvosként tudta, hogy miként az élet, úgy a halál is sokféle lehet. Ezernyi kórság létezett a világon, melybe nem halt bele az ember, ám az egy életre tönkretette, megnyomorította, és végül kifordította önmagából.  Ilyen volt az őrület is, melyet barátja elbeszélése során oly sokszor emlegetett. A lassan elburjánzó téboly mely arra kényszeríti az embert, hogy végigélje, miként enyészik el öntudata. Egyetemi évei alatt, gyakorlatai során számos alkalommal látogatta az oxfordi elmeszanatóriumot éppen úgy, mint a nagy, nyilvános, londoni tébolydákat, így jónéhány alkalommal szemtanúja volt ennek a kérlelhetetlen folyamatnak. Miként annak is, hogyan könyörögtek a betegek segítségért, kínjaik enyhülésért, vagy éppen a végéért. Tanúja volt annak is, hogy végül milyen sors várt a legtöbbjükre, ahogy annak, is, hogy miként bántak azokkal, akik megkönyörültek rajtuk. A téboly, jellegéből fakadóan logikátlan, így azok is, kik szenvednek tőle, nem szabad hát hinni a szavuknak, elhinni, amit kérnek, ez volt az etikus orvosi álláspont. Ám mindaddig, míg az őrület végső tort nem ül az ember elméjén, abban mindig felsejlik a józan öntudat, a tiszta pillanatban visszanyert szabad akarat, s így olykor annak semmibevétele, figyelmen kívül hagyása éppen olyan kegyetlen volt, mint az a tett, melyet a téboly szült. Sőt kegyetlenebb, mert ez előbbit sokszor rideg közöny és szándékos tétlenség hívta életre.

Sok mindennek látta Carnackit, mióta beszélt, sokféle képpen hallotta szólni, ám egyszerre lenyűgöző és rettentő története közepette először érezte úgy, hogy igazán érti barátját. Carnacki a halált kereste. A menekülést abból a tébollyal felérő, embertelen állapotból melybe mások őrülete taszította. Nem a feloldozást, a megváltást és a bűnbocsánatot. Csupán a halált.

– Ám nincs oly álom, melyből ne kényszerülnénk végül felébredni – szólalt meg ismét a barátja. – Sokévnyi keresgélés után, mikor már úgy hittem nincs Britanniában senki, ki emlékezne rám, hazatértem, e világ és e kor, hatalmas, romlott, roskatag fővárosába, melyben öt kontinens egyesül.  Azt reméltem, majd itt, ebben a nagy olvasztótégelyben választ és végsősoron reményt találok. Ám, miként a hajótörött, ki kétségbeesésében tengervizet iszik, mely végül a vesztét okozza, úgy talált rám London minden tudása, és én úgy fúltam bele, hogy végül, mint hajótöröttet kimentsenek, én pedig megkeseredett szívvel átkozhassam el azt, aki megtette.

– Elátkozni? Miért? – kérdezte.

– Mert megfosztott az álomtól, reménytől, vezérlő hajnalcsillagomtól. Többet tudott az általam kergetett tudásról, mint bárki, tán azokat is beleértve, kik ezt tették velem és tudtomra adta, hogy ez – intett végig magán -, immáron végleges. Gólem vagyok, Philmore. Fércember, hasonlatos ahhoz, melyet Victor Frankenstein az öntelt tudós, vagy amit Maharal a nagy prágai rabbi alkotott. Gondolkodom ugyan és cselekszem, ám mímelem csupán az életet, mert testemet egykoron apró darabkákra tépték és lelkemből „font” cérnával fércelték össze. Az emberi lélek pedig halhatatlan. Örök és múlhatatlan, bármit is jelentsen eme rettenet. A férfi, ki az ősi tanok mestere volt, s kit csak London Királyjaként félt és tisztelt mindenki, aki csak ismerte, értésemre adta, hogy a menekülés lesz a sorsom. Az idő és az emberek elől, addig, míg a világ örökre meg nem változik és én magam is el nem tűnök. Jelentsen ez akármit is. Immáron ennek a vágya éltet. Ennek reménye.

– Talán, az ki ezt mondta önnek, igazat szólt, talán ugyanolyan sötét lelkű szörnyeteg, mint azok, kik ezt tették önnel, azt nem tudhatom, ám azt igen, hogy bár szavai, mint mondja megfosztották egy álomtól, ám adtak helyette önnek egy másikat. Ön is megmondta, ha nincs is Isten, kik tetteinket számon tartsa, akkor itt vagyunk mi, saját magunknak. Mi és azok, akikkel megosztjuk az életünket. Ön pedig barátom, bár választhatta volna a vak és pusztító önzést, a talmi élvezeteket és a képmutatást, miként Oscar Wilde Dorian Gray-je, mégis valami nemesebb, és igazabb mellett döntött, azzal, hogy tudásával az emberiség szolgálja. Azzal, hogy másokon segít.

– Hinné-e, ha azt mondanám, én vagyok az kiről Wilde Dorian Gray-t mintázta? Hogy én voltam az ifjú, ki mint Gray, Basil Hallwardnak, modellt ült ahhoz a szörnyeteg portréhoz?  - vette közben Carnacki. – Hogy legbelül az vagyok, aminek Wilde megírt?

– Nem – rázta meg a fejét. – Nem, mert Dorian Gray képmutató volt, önző, hazug és gyáva. Ön nem az.

– De meddig még Philmore? – szakadt fel barátjából a kérdés.

Carnacki ujjai megremegtek, majd ökölbe szorultak a pohár körül. Hallotta, ahogy az üveg megroppant alattuk.

Előre dőlt foteljében és megfogta barátja kezét. Egészen eddig az estéig úgy hitte kettejük közül ő az öregebb, mégsem atyáskodott sohasem örökifjúnak tűnő barátja felett, sőt inkább ő igyekezett tanulni tőle, ám most mégis szükségét érezte. Azért mert barátjának szüksége volt rá.

– Nem ismerek senkit ezen a világon, aki önnél jobban megérdemelné, hogy elnyerje az őt megillető jutalmat, William, s ha nem Isten, akkor mások, vagy akár önmaga kezétől. Miként önnél erősebb embert sem ismerek.  Tudom, hogy nyomasztják azon hasonlóságok, melyeket Wilde úgy kiemelt Gray-ben és melyek, e mű forrásaként, megvannak önben is, ám ettől még nem ő. Hiszem, hogy ön annak idején nem képmutatásból, vagy holmi ördöngös kuruzslásból eredő, másfajta vágy és érdeklődés okán „engedte át” nekem Wilhelminát, hanem mert tudta, hogy meglelem benne azt az asszonyt, akit a magam esetlen módján, de mindig is kerestem. Ön tanított a virágnyelvre, ön vezetett rá arra, hogy merjek önmagam lenni a feleségem, és ez által önmagam előtt is, mert csak így léphettem túl azon, aki voltam. Ön tanított meg engem a bátorságra és ön mutatott nekem példát önfeláldozásból is és itt most nem pusztán a Barden-lápon történtekre gondolok. Tudom, hogy annak idején azért távolodott el tőlem az esküvőm után, mert azt akarta, hogy ennek az életnek éljek. Mert ezzel nem csak én váltam „szegényebbé” egy baráttal, de ön is, és hiába is próbálna meggyőzni arról, hogy ez, nem önnek fájt jobban kettőnk közül.

Carnacki nem szólt semmit, bólintott csupán, azt is csak nagy sokára.

– Ön mondta nekem, egy esztendővel ezelőtt, hogy az igazi bátorságot csak az ismeri, ki már szembenézett a valódi félelemmel. Hogy e kettő, csupán egyként lehet igazán jelen az emberben.  Ma már tudom, hogy ez valóban így van. Miként azt is, hogy mindaddig, amíg kísértik önt a félelmei, mindaddig lesz is bátorsága szembenézni velük és fölébük kerekedni. Mert ilyen. Mert ilyen ember.

Ember. Ez a szó most, mindennél többet jelentett Carnackinak. Azért, mert annak tartotta magát, aminek. Mert tudatlan, ám jobbsorsra érdemes fiúból, önző és aljas szándéktól meggyötörve, annak játékszerévé lett, s kit végül megfosztottak a megváltástól, mi több, annak reménységétől is. Elvették tőle önmagát, az embert, a gyermeket, aki volt, a férfit, akivé válhatott volna, és akik még ma is ott pislákoltak benne. Ők ketten, a soha fel nem nőtt fiú és a meg nem érett férfi fogták, vezették a kezét, még ezekben a kétséggel teli percekben is, nem pedig az a torz valami, amivé formálták. Az ember, és nem a szörnyeteg.

De meddig még?, ezt kérdezte. Meddig lesz így, meddig lesz képes ellenállni a kétségbeesésnek? Egy esztendővel ezelőtt Carnacki fájó igazsággal szembesítette az ifjú Holbruckot. Azzal, hogy választania kell az angol konvenciók nyújtotta biztonság, és a boldogság ígéretének bizonytalansága között.

 „De meddig még?” A fájó igazság az volt, hogy mindaddig, amíg képes küzdeni ellene. Tudva, hogy mindaddig, amíg küzd ellene, fájdalmas lesz számára ez a harc. Tele lesz bánattal, veszteséggel. Mindaddig, amíg így lesz, az ifjú, kit William Carnackiként ismert a világ, ember és önmaga marad.

Ez volt az igazság.

A nagy, kegyetlen, sajgó, könyörtelen igazság, hogy a harc, melyre barátját ítélte a sors, valóban, dics-, és gyümölcstelen, ám szükségszerű.

Carnacki megszorította a kezét. Nem úgy, mint férfi, a férfiét, vagy mint mikor az elesett kapaszkodik jótevőjébe, abba, aki felsegíti a földről. Gyermek fogja így a felnőtt kezét, mikor mellette lépdel. Barátja szemében könnyek gyűltek, arcán őszinte, szomorú mosoly.

Hosszan maradtak így, egymás kezét fogva.

Barátja, elbeszélése kezdetén Nietzschét idézte, mondván, ha az ember elég sokáig tekint a mélybe, a sötétségbe, akkor az is belé tekinthet. Így tett most ő is. Belenézett és megértette, hogy valóban így van. Hogy a mélység, mely elrettentő kétségekkel és tébolyító igazságokkal gyötri mindazokat, akik titkait kutatják, valójában milyen ismerős, milyen hétköznapi. Milyen emberi.

„A bizonyosság őrjítő, nem a kétely”

Friedrich Nietzsch