A khor 6. fejezet 4. rész

*** 

Arcana, a páholyuk karzatának támaszkodva nézte őket, és nem kellett vílának lennie ahhoz, hogy érezze a belőlük áradó erőt. Arra rendelték őket az istenek, hogy együtt legyenek, mert kötődtek egymáshoz, mint a két hold az égen. Tudta ezt, de csak most értette meg igazán. Erről beszélt a kascha, hogy ők ketten együtt újraformálhatnák ezt a világot a hatalmukkal, melyet egymásból merítenek, s melyet isteneik kedvére, de a maguk akaratából használnak majd. Mikor pedig megtennék, Carmogor, az Úr, ismét elfoglalja helyét a bogotarok dicső sorában, és magasabbra emelkedik, mint bármelyikük valaha is, mert több lesz mindennél, mit az istenek teremtettek, s talán egy közülük. Ő pedig, mint engedelmes szolga elsőként hajt majd fejet előtte, az egyetlen előtt, aki megérdemli.

Visszafordult a kerevethez, melyen harcosa készen állt egy újabb csatára. Ragadozó mosoly terült szét az arcán és nem váratta tovább.

*** 

Hanka minden erejével azon volt, hogy megálljon a lábán. A csoda, hogy Kargyroth él, tiszta és leplezetlen jele volt az istennője iránta való jóindulatának, és mint ilyen mélyen meghatotta. Kegy volt ez, hatalmas, kiérdemeletlen kegy, de vajon számított ez most? Próbálta szavakba önteni örömét, de képtelen volt rá.  Kargyr élt, és ahogy hozzásimult, belékapaszkodott, érezte, miként árad szét benne lassan Morrigan hatalma, miként talál vissza teste és lelke a Régi Útra. Minden volt, mire valaha vágyott, minden ami…

 Újra eszébe jutottak az álmok, melyeket Maeve mutatott neki. A kezét fogó férfinak egy napon elég lesz kinyújtania a kezét a hatalomért és ez a fénybeborult világ örökre megváltozik. Ő pedig megéri azt a napot, ám csak azt a napot.

Nem akart erre gondolni, most csak a jelen létezett. Kargyroth meleg keze és a rég hiányolt mosolya. Minden emlék, érzés, vágy és kívánság, amit valaha érzett, legyen az kimondott, vagy elhallgatott, most újra ott kavargott benne, mert ő magához ölelte, csókolta és megforgatta, mint régen az első kuligjukon.  Táncolt vele, ő pedig szavak nélkül követte minden mozdulatát. Érezte a férfiból áradó megnyugvást, mely meleg palástként borult rájuk. Erre a pillanatra képes volt elfelejteni minden mást. Az elrabolt lányokat, a nyomukban loholó inkvizítorokat, és a rájuk szegeződő tekintetet. A szégyent, melyet magára és a kaschákra hozott. Elég lett volna, ha a férfi kéri, és kész lett volna hátrahagyni mindent, vele menni, hogy hátralévő idejét mellette, egyszerű emberként élje le.

Maeve kérlek, kérve kérlek, add, hogy így legyen!

***

Az Éjfél utolsó akkordjai elhalkultak, de még mindig nem tudta elereszteni Hankát, csak álltak ott a tánctér közepén, egymást ölelve. Az udvar hangjai lassan, nehezékesen jutottak el hozzá, mert azok nem is léteztek, nem volt semmi más, csak ők ketten. Végül, kettejük csendjét megtörte egy hang, melyet jól ismert. Túlságosan jól. Vasalt csizmák léptei alatt csikordult a kő, kardhüvelyek verődtek páncélokhoz. Az istenek pillanata elmúlt, ennyit és nem többet kaptak tőlük. Balja lesiklott Hanka vállán majd az érkezők felé fordult, úgy, hogy a kascha mögötte legyen. Fél tucat, különböző nemesház címereit viselő férfi állt előttük, mögöttük újabbak érkeztek. Megannyi ostoba, felfuvalkodott, bugris, akiket feldühített egy ódon dal.

– Uraim! – hajolt meg feléjük, le sem véve róluk a szemét. – Úgy vélem elégtételt venni jöttek, a kis tréfánkért. Akkor csak sorjában!

 Hangja egy pillanatra betöltötte az udvart, a nemesek pedig önkéntelenül is hátráltak egy lépést. Visszakozásra, bocsánatkérésre számítottak, hát tőle nem kapják meg!

 Hanka érezte, hogyan hajt ki az előtte álló férfiban a mag, melyet ő vetett el. Gőg, bírvágy, de leginkább harag. A borostyánvihar újra feltámadt benne és a csend, melyet az előbbi tánc és a viszontlátás öröme vont köréjük semmivé lett, hogy egy szívdobbanásnyi időre újra megmutatta régi önmagát, lényének azon felét, melyet ő is csupán egyszer, megismerkedésük éjjelén látott. A vénséges embervad, Carmogor szólt a szájával.

A nagyherceg színeit viselő udvari ember furakodott át a tömegen, kezében kamarási pálcával és közéjük állt.

– Uraim! – koppantott a botjával, majd azzal az uralkodóra mutatott, jelezve, hogy türtőztetniük kell magukat a fenség színe előtt.

A legdíszesebb páncélt viselő északi előrelépett és a nagyherceg felé fordulva mélyen meghajolt.

– Nem kívánunk véteni az ünnep szentsége, sem fenséges uram udvara ellen – kezdte –, de ami történt, az bemocskolása a Királyság hagyományainak. Bergamont és egész hitünket sértik vele!

– Egy tánc és egy dal vérig sért egy istent? – tárta szét a kezét. – Egy olyan ünnepen, mely egykor az óisteneké volt?

A lovagok többsége a kardja után kapott, de a kamarás közéjük tartotta pálcáját.

– Önöket idézem kegyelmetek, miszerint nem kívánnak véteni az illem ellen! Már pedig a szokások szerint a nagyherceg házában, mindenki az ő vendége, akár bergamonita, akár óhitű! Ugyanezen íratlan szabályok követelik meg, hogy a vendégek bocsánatot kérjenek! – fordult felé. – Lenne szíves?!

 Bocsánatot kérni? Hanka tudta, hogy hatalma mennyire jó munkát végzett. Kargyr nem fog bocsánatot kérni, a lovagok pedig nem fognak megbocsátani neki. Nem tehetik, hiszen éppen ezt akarta. A Bolondok Táncát!

– Nem sértettelek meg lovag. Sem téged, vagy a többieket, miként a nagyherceget sem, és végképp nem az istenedet – folytatta kimért hangon Kargyroth, de balja újra és újra ökölbe szorult, majd szétnyílt. Vajon felfogták mit is látnak valójában, hogy az előtte magasodó férfi pillanatokra van csupán attól, hogy legázolja és önvérükbe fojtsa őket? – Hölgyemmel, tánccal köszöntöttük az őszt. és adóztunk az isteneinknek.  Ha a helyedben volnék, örvendenék ennek – intézet szavait a legelöl álló lovaghoz.

– Örvendjek? Hogy ezzel gyalázod a hitünk ünnepét? Hogy a boszorkányok táncát járod ezzel a…

– Nem engedtem meg, hogy szádra vedd! – vágott közbe Kargyr. Alakja nem, de árnyéka megnőtt, és egy pillanatra ráborult a teremre és Hanka tudta, a férfi lelkében vonyító fenevad már láncait rángatja.

 – Sem neked, sem másnak ebben a teremben. Mint holmi gyermek, hirtelen indulattal és gondolkozás nélkül torolnád meg, a téged ért vélt vagy valós sérelmet. Sokat tűrni képes emberként lebeszéltelek volna róla, de nem állhatom, hogy egy szóval is illesd a hölgyemet! Sem neked, sem senkinek ebben a teremben nincs joga hozzá.  Neked viszont jogod van fegyvert, vagy ha gyáva vagy magad helyett bajnokot választani, itt az egybegyűltek előtt!

– Párbajt követelsz, jöttment? Fegyvert és páncélt, mintha jussod volna hozzá. Mintha úr lennél, a némbered pedig hölgy!  – szűkült össze a lovag szeme.  – Kamarás uram, – fordult a köztük álló elöljáróhoz – megkövetjük a nagyherceget rendbontásunkért. Az őrség éppen elegendő lesz, ide nem kell nemesi acél.

– Valóban rangon aluli egy senkivel párbajozni, de még szégyenletesebb, elfutni előle, a félsz miatt, hogy alulmaradunk. Íme hát, jó és bátor lovagjai e földeknek! – hajolt meg ismét, majd megfordult és karonfogva őt, távozni készült a vendégek gyűrűjéből.

– Azt mondod, rangodon aluli volna harcolni velünk, majd gyávasággal vádolsz minket! – szisszent fel a lovag. – Milyen jogon, bugris?  – csörtetett utánuk

Hanka hallotta, ahogy Kargyr sérült balkeze még egyszer utoljára ökölbe szorult, ahogy maradék türelme is elfogyott és már tudta, hogy túl messzire ment. Maeve legyen irgalmas hozzájuk!

– Milyen jogon? Az a jogon…

–… hogy a Birodalmi Rend megbízott purgátora! – fejezte be a mondatot, helyette egy egyenruhát viselő nő, a vendégek között utat törve magának. – Óhitű, ez valóban igaz, ám Királyság egyik nemesházába született!

Szavaink sújt adva szétnyitotta a kabátját, hogy mindenki jól lássa a Rend tüskeököl jelképét a nyakában.

– Ez a férfi, a Rend védelmét élvezi, és annak jóváhagyásával cselekszik – mutatott Kargyrra. – Részt vesz abban az embervadászatban, melyet az Északról elrabolt lányok után folytatunk! – ruhája egyik zsebéből vékony fémhengert húzott elől, és a magasba emelte, aztán vetett egy megsemmisítő pillantást Kargyrra.

– Miként sikerült ezt így elcsesznie? – lépett közelebb, fogai között szűrve a szavakat.

Ahogy elé állt, ahogy szólt hozzá, Hanka érezte, hogy sző köteléket kettejük között hasonlóságuk. A sebeik fakasztotta fájdalom, a hibáik és gyengeségeik okán érzett szégyen, egy különös, számára, majdhogynem ismeretlen érzés, hogy igazából nem ítélnek a másik felett.  Megdöbbentette a tény, hogy Kargyr nem pusztán formálta és a saját céljaira használta ezt az északi nővért, de tisztelte is, már–már egyenrangúnak tartotta önmagával.

Maeve, miként lehet ez?

– Adódott az alkalom – nyitotta szét az öklét embere és miként az ő szavai, a nővéréi is engedelmességre kényszerítették a lelke mélyén tomboló szörnyeteget, és ez még jobban elképesztette.

– Adódott – csikorogta a nővér és valami kékes villant a szemében. – Akkor legyen is elég ennyi, vagy magam verek értelmet a kemény déli fejébe! Mégis miként képzelte? Minden khorok legnagyobb barma, Theorosa nagyhercegének bálján? Mi…

 Tekintete Kargyr baljára tévedt és végre megértette.

–… Bergamonra!

– Ebben az esetben – szólalt meg a kamarás – helyesebb volna eltekintenünk a felesleges párbajtól.  A kölcsönös bocsánatkérés és megbocsátás üdvös lenne!

– Megható az aggodalmad – tolta félre finoman Kargyr a nővért – ám nincs itt semmi hiba. Rossz fényt vetne rám, ha annyiban hagynám a dolgot, ahogy az is, ha végeznék egy ilyen bugrissal.

A lovagok elé lépett és Hanka olyannak látta, mint sok éve már, azon az éjjelen, mikor a húga előtt magasodott, hogy mindenki számára nyilvánvalóvá tegye, a hozzávezető út rajta keresztül vezet.

– Hajlandó vagyok megkövetni a nagyherceget és az egybegyűlteket – hajtott fejet a nagyherceg trónusa felé.  – Az Éjfél szilaj tánca valóban nem illett egy ilyen visszafogott mulatsághoz. Ez nektek, bergamonitáknak, elég kell, hogy legyen. Intett feléjük baljával. – Én azonban nem érem be szavakkal! Válasszatok fegyvert, bajnokot, helyet és időt, ha van merszetek hozzá! Kint – mutatott a folyó felé nyúló teraszra – megtaláltok.

Karon fogta és elvezette, míg nővér hol elsápadó, hol kivörösödő arccal követte őket, hogy odakint újra Kargyr elé álljon.

– Egy óra egyedül, és máris sikerült magára haragítania vagy kétszáz északi nemest! Képtelen vagy felmérni a helyzetünket.

 Nem kérdezett, kijelentett.

Ismerte már emberét, még ha indulatában meg is feledkezett magáról. Ahogy finoman végigsimított a nővér lelkének felszínén, jól érezte a közelmúltban átélt félelmet, dühöt, de leginkább azt a különös érzést, melyet ezek végül felszínre hoztak benne, s hogy voltaképpen ez volt, amit Kargyr akart. Elvetni a magot, hogy az fává sarjadjon. Egyszerre volt csodálatra méltó és elrettentő annak gondolata, hogy a férfi úgy tekint az északi nővérrel, mint egy Úr tekint az őt szolgáló khorra.

– Ez már így esett – nyugtatta a nőt embere –, és azt sem akartam, hogy te belekeveredje ebbe. Hálás vagyok a kis hazugságodért, de vessünk is véget a te szerepednek ebben a dologban! Elrendezem ezt az ügyet, ezt el kell fogadnod, de Morriganra esküszöm neked, hogy nem fogom megölni egyikőjüket sem.

– Miatta? – intette a fejével a nővér Kargyr válla felett az ő irányába.

– Igen, de mielőtt a feladatunk fontosságát újra szóba hoznád, csak mert érted még sohasem párbajozott férfi, nem jelenti azt, hogy más hölgyekért nem szokás – pillantott le rá. – Tisztában vannak ezzel az északi nemesurak is, s ha mindannyian északiak vagy csak déliek lennénk, már régen összevagdaltuk volna egymást. Ám most, egészen eddig merengtek rajta, hogy lovaghoz méltó–e vagy sem összecsapniuk velem.

Kargyr oda sem pillantott, ám ahogy kimondta a szavakat a terasz ajtaja kitárult és három lovag lépett ki rajta, élükön ugyanazzal, ki azt követelte tőle, árulja el, milyen jogon hívja őket párbajozni.

– Úgy vélem eldöntötték – mosolyodott el féloldalasan a férfi.

– A nagyherceg úgy határozott, nem sérti az ünnepet a párbajunk. Mivel egymaga van, ezért mi is csak egy bajnokot állítunk. Mellvért és szablya a választott fegyver, párbaj első vérig. Ha nem rendelkezik vele, a nagyherceg volt szíves felajánlani a fegyvertárat erre a célra. Egy óra múlva legyen nyolcszögletű udvaron, ennyi idő bőségesen elegendőnek kell lennie. A szolgák majd odavezetik.

– Szablya?– vonta fel a szemöldökét Kargyroth. – Annak eddig sem sok hasznát vettem.

***

A nagyhercegi fegyvertárban állva rég tapasztalt érzések kerítették hatalmukba. Élete javarészét ehhez hasonló helyeken töltötte. Acél, bőr és fegyverolaj szaga töltötte be a levegőt.

Szablya?

Ujjai végigtáncoltak egy állványra helyezett háromlábnyi kard pengéjén és markolatán. Finoman megmunkált, rétegelt acél volt, sasfejes fémmarkolattal és lánc kézvédővel. Egy bronzmezei kardkovács remeke, ki nagy gonddal, Bergamontól nyert talentumához méltón készítette, hogy jól szolgálja gazdáját. ezt tisztán érezte, mikor végighúzta rajta a kezét. Miként azt is, hogy ez a penge sohasem kóstolt vért, ahogy sok másik sem a fegyvertárban. Mint csataménnek tenyésztett lovak, amik sohasem jártak háborúban. Hiábavaló és felesleges lét az ilyen, és ez a penge jobbat érdemelt ennél.

Mégis… mégis Vertassen óta csak kétszer fogott fegyvert és annak is mi lett a vége? Morrigan, most biztos nevetsz rajtam, de te vezettél végig az Úton, hogy azzá legyek, ami voltam, és mert kedved lelted benne, hogy az vagyok, ami. Lássuk hát mit alkottál, és én mivé lettem!

Jobbjába fogta a markolatot, és suhintott a karddal.

 ***

Theresa bármennyire is igyekezett, képtelen volt palástolni mérgét és csalódottságát. Önmagában éppen úgy, mint a férfiban. Megbízott benne, s most mégis itt állnak, és ő hiába aratott győzelmet saját félelemi felett, s kerekedett felül rémlátomásain, most mégis képtelen lesz meggátolni, egy újabbat. Bízott benne, hogy a férfi szem előtt tartja majd a céljukat, hogy megtalálják és megmentsék a lányokat, s hogy betartsa az ígértet, hogy segít neki bosszút állni. Ám azok után, ami most következik, de legfőképpen amit ott az udvaron érzett benne, hogy folytatják majd? Tudta, hogy Jasha őt sértette meg mikor elrabolta és őt a saját magán esett sérelem megtorlására választotta ki, de csak most értette meg igazán, hogy az, amit olykor a szemében látott, az a vén és éhes embervad milyen is valójában. Ezekben a pillanatokban sem ő, sem a másik nő, sem az egész istenverte küldetés nem számított számára, és kész lett volna végig tiporni valamennyi lovagon, de talán az egész báli sokadalmon is, hogy jóllakassa a benne ébredező szörnyet.

 Sohasem adott fegyvert a kezébe, mert tudta az a sok száz év, mit a világ csataterein töltött keményre és élesre csiszolta. A mozdulatok, amivel saját maga húzta meg a vértezet szíjait, hogy két suhintással felmérte a fegyver súlyelosztását, olyan természetesek voltak, mint a lélegzetvétel. Más lett és ezt most tisztábban érezte, mint bármikor az elátkozott Torkvestor óta. S mégis… ahogy mozdult, ahogy felkészült a harcra, a benne fortyogó harag újra megszilárdulni látszott, ahogy az uralma alá hajtotta és átformálta, egy eleddig ismeretlen, a kezében tartott acélnál is halálosabb fegyverré. Valamivé, amit végtelen ellentmondásos módon egyszerre ébresztette benne ismét félelmet és bizalmat. Miként lehet ez Uram?

– Először látod igaz? – szólalt meg mellette váratlanul Kargyr ismeretlen társnője. A nő, akiért vért készült ontani.

– Először látod, ahogy ezt csinálja – intett a szemével a készülődő férfi felé – ezért vagy ennyire feszült. Meg tudlak érteni. Ő erre született. Harcol, mióta az eszét tudja. – Ne álmélkodj annyira nővér!  – hajolt közelebb hozzá. – Hiszen még csak a páncélt öltötte fel! Mit teszel akkor, ha eljárja a Bolondok Táncát? – súgott a fülébe.

Megborzongott. A nő hangja mély volt és szavai valósággal bekúsztak a fülében, majd az elméjébe. A szíve szaporábban kezdett verni, a száj kiszáradt, a lábán remegés futott végig. Egy pillanatra kellemes meleg töltötte el a mellkasát, lekúszva a gyomrán át az ágyékáig. Egyetlen pillanatra. Aztán valami megrándult benne. A seb, bűnének örök nyoma görcsösen megvonaglott és a másik szavai nyomán született érzés semmivé lett. Igen, miként a jelenésnek is megmondta ott az udvaron, nőnek valóban szánalmas volt, és lesz mindörökre, de katonának és nővérnek már nem. Egy katonanővér pedig uralkodik magán.

 Az óhitű végzett a vértezet felöltésével, majd mikor a derekára kötötte a szablyát, odalépett elé.

– Az előbb igazságtalan voltam veled, mikor azt mondtam nem érted, miért vív meg két férfi egy nő miatt, csak mert érted sohasem tették. Ezt hittem gyengeséged jelének vennéd, ha így tennének. Nem a te hibád, hogy sohasem akadt olyan férfi, aki megtette volna érted. Mert ez a fontos nővér. Sohasem helyette, hanem érte vívunk párbajt. Én szíves örömest megölném akármelyiküket, de tudom, hogy te, ezt nem akarod. Érte – pillantott a másik nőre – összeszabdalom, érted életben hagyom.

 ***

Hanka nézte, ahogy a férfi szót vált a nővérrel. Még ha két külön világban is születtek, ők ketten harcosok voltak, megértették egymást. Bizalmat érzett és türelmet, képességet arra, hogy elfogadják egymást annak amik, még ha időnként meg is inognak ebben. Ahogy érezte azt is, ahogy a nővér vágya formát öltött egy pillanatra, majd hihetetlen erővel elfojtotta azt. A megviselt lélek sebei éppúgy forradásokat hagynak maguk után, mint a testen esett sebek, ám sokszor ettől válik igazán erőssé. A nővéré az volt, talán maga sem tudta mennyire.

Kargyr odalépett hozzá.

– Nem túl meghitt ugye? Nem így kellene lennie. Elhiheted…

A férfi ajkára tette az ujját. Most a hatalma beszélt belőle, és ezt nem akarta hallani. Ha egyszer kimondta a bűvös szavakat nem vonhatta őket vissza, de akkor még nem tudta, éppen ő az, akire ráolvassa őket.

– Lesz elég időnk mindenre, kedvesem. Visszakaptalak és nem eresztelek el többé, erre számíthatsz. Tedd, amit kell, ahogy én is azt teszem.

Lábujjhegyre állt és megcsókolta. Maeve ha adnád, hogy ne kelljen többé hazudnia neki.

*** 

A nyolcszögletű udvart egy, a nevezett szám iránti megszállottságáról híres uralkodó tervezte és építette meg, jó kétszáz éve. Minden nyolcszögletű volt benne, az átjárók, a kövek az udvaron, az azt körül futó oszlopsor valamennyi tagja, a ránéző ablakok. Ettől eltekintve nem volt benne semmi különleges.

 Már, tette hozzá magában az óhitű, miközben a várakozó lovagok felé sétált. Személyesen sohasem tapasztalta meg mindazt a csodát és borzalmat, amit a történetek szerint magába rejtett ez a halom kő, de nem is vágyott rá.  A helynek meg volt a bosszantó szokása, hogy megadta, amire vágyott az ember, csak győzze megfizetni az árát. Az északiak nyilván semmit sem tudtak erről a sajátságos tényről, különben nem ide hívták volna párbajozni. A hatalom azóta kiszállt a kövekből, és attól, ami hátra maradt belőlük, már nem volt félnivalója. Megállt előttük, az udvar átellenes sarkában.

– Nem kételkedünk a Rend nővérnek szavában, de a lovagi párbaj megköveteli, hogy tudjuk kivel állunk szemben. A nevem Serios Ilam Drezdentyr, Drezden urának, harmadik fia – szólalt meg választott bajnokuk.

– Én túl sok nevet viseltem eddig ahhoz, hogy egy is az enyém legyen, és nem vagyok lovag. – vont vállat. – Nem vívunk halálos párbajt északi, így egyiküknek sem kell majd istene előtt számot adnia. Vágjunk bele! – intett a kardjával az udvar közepe felé.

Hétlépésnyire álltak fel egymástól. A két hold fénye bevilágította az udvart, az ezüst fény megvillant mindkét pengén. A lelkében fészkelő vénséges embervad újra láncait rángatta, mert a fegyver markolata a kezében, másfél évtizede szunnyadó vágyakat ébresztett benne. Az embervad Carmogor üvöltött, követelte a halált és a fájdalmat, amit megtagadott tőle. Hiszen ő előbb adta neki az erejét, minthogy Perun kardjának hordozója lett, ő segítette el idáig, tartozik neki!

„Tedd, amihez értesz! Ő, a többi, és minden fegyverbíró ebben a kastélyban! Ők az enyémek, mind! Harcolnál ez asszonyért, aki vér nélkül is a tiéd lesz és megkímélnéd őket egy másikért, akit sohasem szerezhetsz meg?  Bolond, vedd el végre, ami a tiéd!”

Szándékosan rosszabbik, jobb kezébe fogta a szablyát, a pengét a homlokához érintett, majd megtette az első lépést előre. A mélyben acsargó embervad gyűlölte, mert újra és újra visszazárta ketrecébe, de egyben látni is akarta, amit most tesz.

Ellenfele gyakorlott kardforgató volt, másfél évtizednyi háború, párbajok sora és megannyi gyakorlással töltött idő volt minden mozdulatában. Ahogy a markolatot fogta, ahogy emelte a fegyvert, a lábai mozgása, a testsúly áthelyezése, mind–mind ismerős volt számára, hiszen számtalanszor látta már.

Könyvként olvasott benne.

 A lovag felülről jövő vágását hárította, majd mikor az sebesen visszarántotta kardját és kurtán előredöfött vele, kifordult, hogy a penge elcsússzon a mellvérten, majd széles, jobbos ívben, felülről, lefelé meglendítette saját kardját.

Az elegáns, de brutális erejű mozdulat közepén a penge átmetszette az inakat és a csontot, így a párbaj még azelőtt véget ért, hogy a kézfej elvált a kar többi részétől, majd befejezéseként lecsapta a pengét szennyező vért, az udvar köveire.

– Tanuld meg Serios Ilam Drezdentyr, Drezden urának, harmadik fia, hogy, csak mert nem vettem valaminek túl sok hasznát, az nem azt jelenti, hogy használni sem tudom – pillantott le a vérző csonkot szorongató, kínjában összeroskadó lovagra.

Szükségtelen volt tovább maradnia. Visszafordult az oszlopok közé s látta, hogy Theresa arca falfehér, tekintete rémülettel teli. Ezt is akarta, leküzdendő félelmet és erőt adó gyűlöletet szítani benne, de nem annyira önmaga, hanem Jasha iránt, ám ezekben a pillanatokban be kellett érnie ennyivel.

Rettegjen hát tőle, ha ez végül a hasznára válik. Ez most elég.

***

Hanka halvány, gúnyos mosollyal az arcán, hátratett kézzel sétált el az oszlopok között.

– Azért csak meglátszanak rajtad az évek, khor – jegyezte meg feddőn, hátra sem fordulva– Tizenhat szívdobbanásnyi időt vesztegetni egy ilyen kölyökre – indult tovább. – Ha vénségedre ebben lelassultál, talán másban túlságosan kapkodó lettél. Lehet, hogy nem lesz olyan kellemes ez az éjszaka?  – elégedetlenkedett s visszapillantott a válla felett.

Egy várakozó szolga kezébe nyomta a kardot, majd kioldotta a páncélt. Hanka mindig is szerette az ilyen játékokat. Boszorkányból sértődékeny és elkényeztetett kisasszonnyá, vagy éppen lekezelőn kioktató úrnővé vedleni, egyetlen pillanat műve volt számára. Megváltozott a hangja, a tartása, az egész járása. Mindez jel volt arra, hogy mit is vár tőle, mert pontosan úgy játszotta ezt a játékot, mint annak idején.

– A lovag, mint ígértem életben marad. Sőt a kardforgató keze is megmarad ha Bergamon kegyes hozzá, bár fegyvert többé nem fog vele fogni. – mondta, de nem nézett a nővérre. – A nagyhercegi udvarnak most napokig lesz min tanakodnia. Ki is vagyok valójában, mit is akartam az ünnepen és hogy történhetett, hogy egy déli jöttment így megnyomorított egy dicső lovagot. Dühösek lesznek és kétségek gyötrik majd őket, végül pedig a jól megszokott hazugsághoz jutnak, hogy bűbájos lehettem, és csellel aláztam meg a nemes urat. Azt, hogy a Rend embere voltam, szépen el is felejtik nővér.

– Ők talán. De én hogy tegyem? – pillantott fel rá kérdőn Theresa.

Érezte rajta rémülete bűzét. Azét ugyanúgy, amit az imént átélt, és amit korábban, miközben egymaga bolyongott a báli forgatagban. Egészen jól viselte.

– Sehogy – közölte tömören. – Ám emlékezz arra, hogy módomban állt volna végezni vele, de mert ígértet tettem rá, hogy megkímélem, hát életben marad. A szavamat adtam rá, ahogy neked is, hogy képessé teszlek a bosszúra.

***

Arcana izzadtságtól csatakosan hevert a párnáin, míg Radomir most, ismét a véreb szerepét öltve magára, éberen és némán kushadt az ágyvégében. Akárcsak ő, az íjász is lassan nyerte vissza félig–meddig emberi valóját. Egymásnak okozott sebeik legalább olyan fájdalmasan forrtak be, mint amilyen gyönyör volt fakasztani őket, de mostanra a gyógyulással járó zsibbadáson kívül nem érzett semmit.  Se kielégültség, se fásultság, se bűntudat. Üres volt, a víla magával vitt mindet fizetségképpen, és hogy emlékeztesse, milyen semmi is nélküle, s ezt újra ás újra megtette, mikor nem adta meg neki, amire vágyott. Most Kargyrt akarta, azt, akiről még ő és a fajtája is sokat hallott, és egyáltalán nem szokott hozzá, hogy nem lehetett az övé, amit megkívánt, és most inkább dühítette, mintsem kielégítette, kettejük vad násza. Lealacsonyítónak tartotta, hogy el kell viselnie, amíg ő a vágyainak hódol, így megbüntette érte.

Összegömbölyödött és némán üvöltött kínjában. A víla nem tágított. A maga nyers és kegyetlen módján emlékeztette rá, mire számíthat, ha továbbra is ellenkezik vele. Ép szeméből könnyek helyett lassan megint fekete vér szivárgott. Ha elhagyja a testét ő nem lesz többé. A sebek, melyeket a tündér hatalma forrasztott be és tartott azóta is zárva, újra megnyílnak majd, és ha túl is élné, kínok között szenvedő nyomorult lenne, semmi több. Értette ezt jól, túl jól, ám azt is, amit a kascha mondott neki tegnap a szállásán.

– Olyan hatalom szunnyad ott, amit csak egy bolond hagyna tovább parlagon heverni, de a Szarvasisten végtelenül mohó lett az évszázadok során. Sokat, nagyon sokat követel és lehetetlen feltételeket szabott. Tudja, hogy sürget az idő, de ettől csak még jobban elbízta magát.

– Erre kellenek a lányok, hogy megfizesd az árat – summázta a hallottakat.

– Igen és nem – sóhajtott Hanka. –  A lányok valójában nem sokat jelentenek neki. Sebek a bergamontiák szívén, még meg nem született leshik és más fenevadak szülői, erővel átformált nyomorultak, kik majd visszatérnek a szülőikhez, hogy tovább terjesszék a romlást, és pusztulást. Olyan dolgokat tervez velük, hogy felfordul tőlük a gyomrom, de mégis meg fogom tenni, eléjük viszem őket, épen és sértetlenül, mert nem tehetek másként. Míg mi is bábuk vagyunk a kezében, a lányok pedig pusztán játékszerek, amikkel elszórakozhat egy kicsit. A Szarvasisten immáron inkább szörnyeteg, sem mint isten, de ezt te magad is jól tudod. Elég csak meghallgatnod, amiről a varjaid kárognak. Minden igaz, nekem elhiheted.

Félt attól, hogy ezt mondja. A víla nem engedte, hogy álmodjon, inkább a saját emlékeivel szórakoztatta éjjelente. Az Első Hajnal előtti világról, a hajtásokról a sötét erdőkben, amikor még emberekre vadásztak Oguldhan hegyei között. Mesélt neki a Fekete Télről, mikor fellázadtak szülőanyáik ellen, majd saját testvéreiket gyilkolták a prédáért, és hogy végül egymás prédájává lettek. Egy–egy Radomirral töltött éjjel után, kéjes örömmel avatta be a Szarvasisten embervadjainak nászába és hagyta, hogy ne csak szemtanúja, de a tündér testébe átélője is legyen mindennek.

Érezte azt is, milyen megvetéssel bújt a tündér először a testébe, hogy undorodott gyenge és alantas lényétől, vagy az embere, Radomir érintésétől ott a szent ligetben. A tündér igen érzékletesen, mindannyiszor tudtára adta mennyire szánalmasnak tartja, őt, az embert. Tehette, mert nem tiltakozhatott ellene. Kellettek egymásnak, s ő neki sokkal inkább, mint ő, a tündérnek. Egyetlen dolog állta csak az útját abban, hogy véglegesen elsöpörje mindazt, ami az egykori nőből megmaradt, az pedig a Szarvasisten akarata volt. Érezte, hogy a vén szörnyetegnek így van szüksége rá, emberként, s teste és tudata maradéka egyszerre lett börtöne, és hasznos eszköze a vadul tomboló tündérnek. Szolgálta az isteneket és kevéssé kutatta akaratukat, de azt megértette, miért kell így lennie.

Az Első Hajnal megváltoztatta a világot, az óvadak kora elmúlt, már csak lopva, az árnyékok között rejtőzve járhattak a világon. Isteneiknek kellett az ember, s még inkább a bennük kifejlődő embervadak, ha újra vissza akarták kapni azt, ami egykor az övék volt.

– Gondolom pusztán nem lesz elég annyi, hogy kielégíted a vágyait. Ha úgy igaz, ahogy mondod, Észak összes szűzlányát elvihetnéd neki, az sem számítana sokat.

– Nem. Ezért akartam megtalálni Kargyrt, mert ő alkalmas erre a feladatra, és talán egyedül ő méltó rá – rázta a fejét Hanka.

– Nem szívesen vitázom veled erről, de hogy akarod rávenni, hogy magára vegyen egy akkora terhet? Azok után főleg, hogy egyszer már lemondott egy ehhez fogható erőről? Önszántából, már ha lehetséges ilyesmi egyáltalán az istenek ege alatt. Jobban ismered őt nálam, ez kétségtelen, de ennek fényében, miként remélhetted, hogy kötélnek áll?

– Igen, keveset tudsz róla – fordult az ablak felé a kascha és vett egy nagy levegőt, mert nehezére esett folytatni –, de valójában én is. Volt a lelke mélyén valami, amit gondosan őrzött előlem és volt annyi eszem, hogy sohasem kutattam miben létét, hagytam, hogy ő maga áruljon el annyit, amennyit jónak látott. Kargyr, az a Kargyr, akit én ismertem, igazából sohasem lett szörnyeteg, bár ember sem maradt igazán. A századok elkoptatták és keményre edzették mindazt, ami maradt belőle, telve haraggal, az apja, a sorsával játszó istenek és önmaga iránt. Így lelt rá a szörnyeteg, így született meg benne a bogotar. Számtalan lélekfaló fenevaddal volt már dolgom, de sem az, mi benned vagy azok, mik harcosodban vonyítanak, de még a Jashában látottak sem hasonlítanak hozzá. Majdnem emberi. Majdnem. S mint ilyen vágyik a hatalomra, hogy haragját rázúdíthassa a világra. Olyasmit kínálhattam volna neki, ami kielégíti minden vágyát.

– Még kascha létedre is elég szerénytelen, sőt már–már szégyentelen gondolat, hogy ilyen értékesnek tartsa magát – jegyezte meg gúnyosan. – Mert, miként én Radomirra, úgy te is vágysz őrá, de még inkább arra, akivé válni, akivé újra válni fog.

Hanka tartása megváltozott, mintha meggörnyedt volna a vállára nehezedő gondok súlyától.  A boszorkány felnézett a holdakra.

– Kargyr olyan volt, mint minden bogotar, olyan akár az égbolt csillagai, a hegyek kövei, vagy vihar a puszták felett. Létezett, de nem élt, s én úgy vágytam célt adni neki, hogy éljen, hogy tovább éljen. Nincs már sok időm Arcana, és ezért nem adhatom fel, bármi is legyen az ára. Azért, hogy ne legyen minden hiába. Mikor Maeve elé állok, hadd mondjam el, mindent megtettem, ami hatalmamból kitelt, hogy emelt fővel kérhessem a húgom bocsánatát, mert elszakítottam mellőle a férfit, akit szeretett, amikor a legnagyobb szüksége volt rá, és a férfiét, akit magamhoz láncoltam, hogy képtelen voltam parancsolni az érzéseimnek.

– Ilyet se hallottam még – csodálkozott –, hogy egy kascha bánja egy férfi iránt érzett vágyát. Hiszen nem akad egész Délen asszony, aki a férje szemére vetné, hogy egy kascha rítusában segédkezett, ti pedig megszoktátok, hogy megkapjátok, akit akartok.

– Ő volt az első és egyetlen, aki miatt megtettem.  Egy hatalmáért sokaknak kell fizetnie, de nem akartam, hogy a húgom legyen az. Többet, jobbat érdemelt volna ennél. Jobb nővért nálam. Ám, ha már megszereztem a hatalmat, akkor használni is fogom és éppen miatta, hogy ne lehessen több hozzá hasonló, s a bergamoniták mindörökre megtanulják, mit jelent elpusztítani egy ártatlan életet.

 Már megtanulták, miként Theresa is többször elmondta neki, miért kell vezekelnie egy életen át, s miként bünteti a Fények Ura egy ártatlan élet elvételét, de mert emberek voltak újra és újra elfelejtették, és most isteneik Hankát küldték, hogy emlékeztesse őket erre. Ha pedig erre egy ember ereje kevés lenne, akkor egy szörnyeteget választanak.

A khor 6. fejezet 3. rész.

 ***

„– Valóban fontos elmenned?”– kérdezte Annusia egy sok évvel ezelőtti éjjelen.

Remegett a keze, az hangjában félelem bujkált. Könnyen felismerte a jeleket. Álmot látott, az istennője megmutatta neki a jövőt, és akár jót, akár rosszat hozott a holnap, egy isten érintése mindig felkavaró volt. Tudtára akart adni valamit, de ő nem kérdezhetett rá, asszonya pedig nem mondhatta el. Vesztett egy helyzet. Az istenek nyilván jól mulattak ezen, megmutatták mi fog történni, a látnokuk még sem beszélhetett róla. Neki pedig mennie kellett.

 Vajon ezt akarta mondani? Ha elmegy, úgy tér vissza, hogy elveszített mindent, ami egyáltalán ért még valamit az életében? Látta a lángokat, a saját halálát, az ő vereségét? Az istenek egészen biztosan jót mulattak ezen.

 Ez a gondolat mind többször bukkant fel benne, mióta eltemették az inkvizítort. Hibái, származzanak akár elhanyagolt kötelességeiből, akár saját rossz döntéseiből, Morrigan akaratának megfelelően egész életében kísértették, kárörvendőn és tiszta emlékekkel.

Régen, mikor először keresztezték egymást útjaik az istennő megígérte neki, hogy megadja mindazt, amire vágyik, de örökkön próbára is teszi majd, hogy újra és újra érdemes legyen ajándékaira. Hibázott és elvesztette az asszonyát, elbukott mikor a másiknak szüksége lett volna rá. Morrigan beleverte a fejébe a hatalmasok kapzsiságának igazságát, hogy soha többé ne engedje ki a kezéből azt, amit már egyszer megszerzett és tiporjon el mindenkit, aki azt fenyegeti, felhasználva mindent, ami a keze ügyébe akad.

Hiába hagyta maga mögött a bogotarok minden tisztségét, az eskü mely ehhez a földhöz kötötte, ma is élt. Jasha őt sértette meg, és a sérelmet vérrel kellett megtorolni.

A fegyver, ami pedig a férfi vérét ontja majd, maga Theresa volt. 

 

 ***

Kopogtak az ajtaján, majd a nővér lépett be rajta. Vörös és fekete férfiruhát viselt, mellén a Rend tüskés öklével.

– Valami hivatalos is lesz a mai estén – kérdezte –, vagy új ötleted támadt, Jasha felhajtására? Mert ez feltűnő csali, annyi biztos.

A nővér szétnyitott a kabátját. Combjára két, tenyérnyi széles tőr simult, ruhája megerősített bélésének zsebében, Kicsi Fény markolatát pillantotta meg, de látott más kisebb ölőszerszámokat is.

– Bármely férfit lenyűgözne ennyi fegyver, és gondolom, a jó inkvizítor címere azt szolgálja, hogy az őrség ne sokat kérdezősködjön felőlük.

Korábban Theresa biztosan elszégyellte volna magát, mert ilyen módon használja fel elhunyt felettese jelképét, de most ha így is volt, már nem mutatta ki.

– Végre úgy érzem magam, ahogy egy igazi úrnak kell – mosolyodott el – Kényelmes ruhában, fegyvertelenül, de képzett és felfegyverzett testőrrel az oldalamon készülök a mulatságba, mely minden bizonnyal váratlan véget ér majd. Nem ezt találják szórakoztatónak a nemesek?

 A nővér bólintott.

Megigazította ruháján az óvó rigmusokkal teleírt szalagokat, majd magára öltötte az obroten maszkot és intett, hogy indulhatnak.

Tudta, hogy Theresa ha nem is türelmetlenül, de készül a khorral való találkozásra, egyszerűen, mert vágyta megölni, mégis csalódást kell ma este okoznia neki. Ha látja, ha meg is érzi Jashát az ünneplő tömegben, akkor sem fogja közel engedni hozzá. Ő ad neki erőt bosszújához, így ő is szabja meg, mikor és milyen módon kerülhet rá sor.

Az Őszköszöntő második és egyben fő estéje olyannak indult, mint amilyenre emlékezett. A palotát és környékét díszbe öltöztették, az udvarokat a Királyság történelmének azon eseményeinek helyszínének mására rendezték be, melyek kötődtek az őszhöz. Egyikben, mely lugasokkal volt teli, Durakosh híres szüretét rendezték be, melyet az első igazi nyár után tartottak, az aranyló szőlőtőkék között. Volt szerencséje inni abból a borból, amit akkor készítettek, és mint minden halandó, ő is könnyekre fakadt az élménytől.

 A másik udvart négy részre osztották a Négyéves Ősz tiszteletére. Akkoriban nem volt igazi tél, de rendes nyár és tavasz sem, mégis a föld termett és az emberek gyarapodtak. Bergamon műve volt ez, úgy mondják, így készítette fel a világot a Fekete Télre, az óistenek kegyetlen bosszújára az Első Hajnalért, amely öt egész esztendőn át hóba borította az emberek lakta földeket. Ő már a tél után szültetett, de a világ még közel egy évszázadon át nyögte annak a súlyát. Máig nem tudta mi idézte elő, de azt igen, hogy nem az óistenek. Amit az embernem Bergamonnak hála átvészelt, azt az óistenek gyermekei sokkal nehezebben viselték el, s mit az Első Hajnal nem pusztított el, azt megtette ez az öt év.

A palota legbelső udvarát, ahol maga a fő mulattság folyt, a basilikatai palota uralkodói csarnokának egészen hű másaként díszítették fel. Oldalt a zászlósurak asztalai, középen pedig Hienkel király és asszonyának trónusa. Basilikata volt az első ország, melyet a Királyság erővel foglalt el, így hitük és hatalmuk terjesztésének egyfajta dicső kezdete volt ez számukra. Az istenek úgy akarták, hogy alkalma legyen végignézni, miként omlanak rá a város falai az ostromlókra, és vállnak semmivé a hirtelen gyűlt vihar fiadzotta villámok fényében.

Ott volt mikor először került rá sor, és akkor is, mikor utoljára.

Az ünnepség szűk egy órája tartott már, amikor a nagyherceg színei viselő libériás szolgák sorakoztak fel az trónusok előtt, és a kezükben tartott nehéz, vasalt végű botokkal ütemesen verni kezdték a kövezetet.

Régi szokás volt ez, mely a hadba vonuló sereg keltette zajt utánozta, és a harciasabb nemesek láthatóan ma is kedvelték. Egykori khorként, tudta értékelni.

 Karját kínálta Theresának. Ideje volt folytatniuk az okítását.

 „Segíts nekem Morrigan, kérve kérlek! Adj nekem erőt, hogy többet láttathassak vele, mint eddig, hogy a te kedvedre félelemmel teli indulat töltse el, és megértse szándékomat, mert mindaz mit érez és tesz majd, téged szolgál, téged, dicsőít!

Vezetője lett a nővérnek, biztos pont számára az elméjét és érzékeit elöntő új, idegen élmények közepette, és nem érzett, nem érezhetett szégyent azért, mert ezen az éjjelen tévútra fogja vezetni. Theresa még a történtek után sem félt Jashától, és ideje volt megtanulnia, még akkor is, ha ennek keserű ára lesz.

A nagyhercegi pár egyforma csontfehér, vörös és aranyszínekben lépett az alattvalói elé. Az uralkodóra emlékezett még régről, igaz, akkor még Aremo egyik grófja volt csupán, de az asszonyát még sohasem látta. Fiatal volt, szinte gyerek, talán a húszat sem töltötte be. Csupa ártatlan báj meg dac, és bármennyire igyekezett is az udvari szabó, nem tudta elrejteni a gömbölyű hasát. Fiatal, szép és termékeny. Minden adott hát hogy kiváló feleség legyen. Még sem volt az.  Bergamon hite szerint egy férfi hét– vagy tízévente, ha tehette, új asszonyt emelhetett maga mellé, és senki sem aggályoskodott a miatt, ha egy tehetős férfi több asszonnyal osztja meg az ágyát, a nagyherceg pedig bőven benne járt ebben a korban, ám a mellette álló lány még sem volt az asszonya. Azonos színű, de nem azonos címerű ruhát hordott, s nyakából hiányzott a fehérarany lánc, amit a férjezett asszonyok viselnek.

A fejedelmi pár leült a trónusára, az úr intett, hogy folytatódjék a mulatság.

– Látom, a nagyherceg nem sokat törődik a külsőségekkel. Az asszonya helyett az ágyását maga mellé ültetni, bátorságra vall – jegyezte meg.

– Ő a nagyherceg, megteheti, ha akarja – vont vállat Theresa és tompa közöny áradt belőle. Fegyelmezte az elméjét, falat emelve maga köré, a mulatozó tömegből feléjük áradó sűrű, ezer színnel örvénylő hullámmal szemben, ami egyszerre volt helyes és ostoba a részéről. Egy gát kordában tarthatta a folyót, de úszni csak úgy tanulhatott meg az ember, ha elmerül vízében. – Az asszonya feltehetően el sem jön. Dacból úgy hiszem, ha már a férje így maga mellé emelt egy ágyast és ez az Őszköszöntő már inkább a miénk, sem mint a magafajta ünnepe.

 – Magamfajta? A nagyherceg asszonya óhitű lenne?

– Azt hallottam politikai okokból vette el, királyi utasításra így gondolom az volna furcsa, ha jó lenne a házasságuk. Ám ahogy tudom a nagyherceg lassan egy rossz házassággal is kiegyezne, ha volnának gyermekeik, ám nincsenek. Képes gyermeket nemzeni, több mint fél tucat balkézről jött fattyú bizonyítja ezt, de a fenséges asszonyról senki sem merné kijelenteni, hogy meddő, még ha ez lehetővé tenné is az elvállásukat, vagy az újra házasodást, lévén az úrnő született Vangrifft és a riff sohasem egyezne bele abba, hogy a rokonát ilyen módon megszégyenítsék. Így hát se új asszony, se törvényes gyermek.

A vegyes házasság nem volt példa nélkül való, ezt az óhitű jól tudta, de miként ebben az esetben is, a tény, hogy a bergamoniták többnejűek voltak, az óhitűek pedig nem, folyvást ellentmondásba került a két hagyomány.

 

***

Hanka a karzat egy félreeső pontján, a díszletek takarásában széttárta mindkét karját és hagyta, hogy a hatalom, jóleső, csiklandós, már–már kéjes remegéssel járja át a testét.  Könnyű volt felismernie a férfi erejét a tömegben, ősi tölgyként magasodott a fűszálak sokaságában. Annyira hasonlított egy régen elveszett kedvesre, hogy szinte fájt, de a nővér oldalán álló óhitű nem volt Kargyroth. Nem lehetett ő. Mégis…

Mégis, ahogy a nővér kezét fogva, utat nyitott annak elméjének, a hétköznapi emberek számára érzékelhetetlen világra, éppen olyan árnyékot vetett a fényárban úszó belső udvarra, ahogy felemelte magához az ilyesfajta dolgokban járatlan északi nőt, támaszt nyújtva és utat mutatva neki, éppen olyan volt, mint egykoron ő.

 „Miért teszed ezt velem, istennőm? Miért keltesz bennem hamis és sajgó reményt, hogy visszakapom őt, mikor nem érdemlek ekkora kegyelmet? Húgod választott balkeze ezen a fénybeborult világon olyan ajándék volna, melyet nem tudnék viszonozni. Mégis… mégis ha megadnád úrnőm! Ha adnád, hogy mellettem álljon, hogy bocsánatot nyerhessek az ő és a te szemedben…”

 Nem. Ő nem nyer bocsánatot bűneiért, és nem lép át abba a korba, melyet örökül hagy a világnak. Maeve megmutatta neki, ha sikerrel jár, még látja annak születését, de csak azt és nem többet. Legyen hát így.

Vért, kacajt és zűrzavart kívánt tőle az ünnep a testét átjáró erőért cserébe, és ő kész volt megadni neki. Tudni akarta mire képes a férfi. Előző éjjel Radomir visszatért ugyan a szállására, de csak azért, hogy Arcanát elkísérje, az idegen kilétéről egy szót sem szólt. A benne acsargó embervadak olyasmit találtak benne, amitől lekushadtak, mint az ölebek.  Úrnője elméje pedig éppen így hallgatott előtte. Legyen! Döntse hát el a Bolondok Tánca, kiféle az ismeretlen!

 

***

A nagyherceg bevonulása után a zenészek sorra játszották a Királyság ünnepein divatos dallamokat, de ma nem volt kedve táncolni. Igaza volt a nővérnek, ez az Őszköszöntő inkább volt már a bergamoniták ünnepe, mint az övék és ez némi keserűséggel töltötte el. Egy újabb, apró tüske Morrigantól, hogy ismét szembesítse vele, miként kopnak el körülötte az egykoron világát alkotó dolgok.  Harag és magány, ezek vezették mindig is, ezekkel az érzésekkel felelt mindenre, mi körülvette, s most azt akarta, hogy Theresa legalább egy részét érezze ennek, hogy felhorgadjon benne mindaz, mi ezeket táplálta és lelke mélyéig meggyűlölje. Ez fogja majd hajtani, mikor tanítja, mikor majd csontját töri, és újra és újra szembesíti saját gyengeségével. Gyűlöli majd érte. Őt, Jashát és leginkább saját magát.

Theresa ujjai összeszorultak az övéi körül. Morrigan olyasmit mutatott neki, ami csillapíthatatlan vágyat ébresztett benne. Látni akarta, követni, és elejteni a férfit, aki elvett egy darabot a világából, aki megszégyenítette önmaga előtt. Istennője felszította benne mindazt, mit megtagadott vagy éppen megvetett magában, így uralni sohasem tanult meg, s mi most sötét, forró áradatként borította el.

Elengedte a kezét. Hadd menjen, hadd zuhanjon végre a mélybe, hogy aztán kiemelkedhessen onnét.

 

***

Hanka finoman összemorzsolta a levegőt az ujjai között. Igen, érezte a férfi csalódottságát, keserűségét és fájdalmát.  Fegyverek voltak ezek a hozzá hasonlókkal szemben, melyeket a hosszú életű kikezdhetetlen lelkének szegezhetett. Kargyr megtanította rá, hogy egy hozzá hasonlót könnyebb mézzel, mint korbáccsal legyőzni, hiszen a fájdalmat és törődést túl jól ismerik, de mind vágynak egy biztos pontra, egy kis kedvességre és csöndre a bennük üvöltő évszázados rémálmok elől. Ő tanította arra is, hogyan ismerje fel a hozzáhasonlókat. A véneket és hatalmasokat, kik csak látszottak embernek, de távol álltak tőle, és hogy soha ne legyen olyan botor, hogy kutatni próbáljon az elméjükben.

– Sohasem tudhatod, mit jár a fejünkben – csókolta meg a férfi. – Ősi és roskatag gondolatok, ahogy apád mondta nekem, megannyi megélt és elemésztett emlék, megszállottság és őrület. Ezek éltetnek minket, s mi őket, ezért nem jelentenek ránk veszélyt, de még egy kascha elméje sem viselné el, azt, mit ott talál. Szíts inkább tüzet a kihűlt parázsban, szólítsd őket lágy szavakkal, hogy elhiggyék, te meglátod bennük azt mi szép és jó, még ha ők képtelenek is erre.

– De nem bűn hazudni egy magadfajtának? – simult hozzá – Egy khornak, egy bogotarnak?

– Valóban az, de kaschaként illene bíznod benne, hogy vénségünkre, ha ez jellemünkön nem is javított, de már megtanultuk értékelni a kegyes hazugságot.

Egyik kezével elvetette hát e vágyak magvait, most már csak hagynia kellett, hogy fává nőjenek a termékeny földben. Másik kezével pedig szétszórta a harag tüskéit a vendégek seregletében, olajat öntve a gyűlölet régi parazsára. Jutott bőséggel a sokadalomban elvegyülő nővérre is mindkettőből, kiben az isteneiknek oly nagyon tetsző, sötét vágyak ébredtek most, hogy aztán köré fonódjanak és magukba nyeljék. A férfi tanította, formálta, valami többé és kevesebbé, mit bár ő hiábavalónak érzett, mégis isteneik kedvére volt.

A háta mögé pillantva, a sokat sejtetően, részben áttetsző fekete függönyök mögött Arcana és az embervaddá vált íjász a belőle áradó hatalomtól hajtva adta át magát a test örömeinek. Kedvelte ereje ilyesfajta akaratlan hatásait, a régi világ őszintébb és ösztönös megnyilvánulásait és elgyönyörködött az embervadásznő felajzott íjként hátrafeszülő testében, ahogy magába fogadta az alatta fekvő férfit. Ilyen lehetett ő is egykoron, mikor még Kargyrt szer… megrázta a fejét. Azok ketten, ismét megerősítették benne a hitet, hogy istennője nem fordult el tőle teljesen, hogy szolgálhatja, ahogy erejéből telik.

Maeve újra rámosolygott, semmi kétség. Fogyó ideje ellenére istennője ismét kegyébe fogadta. A kéj közepett, a víla alakját öltő Arcana lihegve, nyögve, szinte kínlódva fogadta magába, az igazi vadállattá vált Radomirt. Tagadhatatlanul kedvét lelte bennük. Akkor hát nem volt más hátra, neki kellett találkoznia az ismeretlennel!

***

Az óhitű szabadjára engedte a báli forgatagban, hogy figyeljen és tanuljon. Volt ideje megérteni, hogy bár megbízhat a férfiben, s abban, mit adni tud neki, mégis Kargyroth éppen úgy csupán egyféleképpen látta a világot, mint ahogy ő is. Nyersacélként kellet hát tekintenie a tőle kapott erőre, amit a maga hasznára formálhat, nem pedig kész fegyverként, amit az óhitű adott a kezébe. Engedelmesség és alkalmazkodás, ahogy a Rend tanította neki.

Újra felidézte magában, miről és miként beszélt neki Jasha. A Régi Utak visszavágyott dicsősége, az óistenek hatalma, valamint az bogotarok felé mutatott tisztelet és hatalmuk iránt érzett irigység. Irigység, igen ez vezette. Nem szólt egy rossz szót sem Kargyrról, de nem volt nehéz kihallania a hangjából, hogy miként érez iránta, és mennyire dühíti, hogy a kascha elsőként őt választotta a céljaihoz. Irigységén túl pedig ott volt egy leheletnyi gőg, melyet mindjük iránt, de legfőképpen ő és a kascha iránt érzett.

„Ne azt keresed, amit nem értesz, hanem azt, amit igen.” Ezek voltak Kargyr szavai. A legtisztább zöld, amit valaha látott egy kis égkékkel, ez volt Jasha a számára, ezt kellett meglelnie a tömegben.

 Először egy szökőkutakkal teli, zsúfolt udvaron pillantotta meg és nem is igazán őt, csupán a lenyomatot, mit maga után hagyott. Úgy tűnt, nem csupán Bergamon fényes érintése képes jelet hagyni ezen a világon. Kargyr árnyékot vetett rá, Jasha lénye pedig sötét pengeként vágott végig rajta, sebet ejtve, vért és indulatokat fakasztva. Veszekedő, zöldes fénnyel világító vendégeken vágott át, bejárta az udvarokat, a sötét, árkádos folyosókat, pusmogó cselszövőket és egymásba feledkező alkalmi szeretőket zavarva meg, több dohányfüstbe burkolódzó kártyabarlangot, dühödten vádaskodó játékosokat választva szét, csakhogy haladhasson.

„… amerre járt, halál és dögvész pusztított, és az istenek akaratából többször is nekem jutott a feladat, hogy rendet tegyek utána, ha tovább akartam üldözni.”

 Az egyik fülledt, dobok lassú ütemére táncoló, egymáshoz simuló párokkal teli teremben érezte meg magán először a férfi pillantását. Mögötte sétált el, alig néhány lépésre tőle, majd mikor odafordult még látta kárörvendő vigyorba dermedt fehér maszkját a táncosok között. A körülöttük kavargó sűrű, vöröses fekete vágyaktól teljesen eltompult az elméje, immáron csak a szemére hagyatkozhatott. Elsuhanó ujjak finom érintése a tarkóján, kellemetlen borzongás a gerince mentén. Arrafelé kapott, ám csak egy mögötte összetapadó páros nőtagjának karját ragadta meg. Buja mosoly és egy felcsillanó szempár, az arcot félig takaró díszes maszk mögül. Elcsörtetett. A teremben uralkodó parfüm és bujaság illat egyre inkább elködösítette az érzékeit, olykor megszédült, végül már meg is tántorodott. Fenébe vele! Odalépett az egyik asztalhoz és felkapott egy szándékosan felvizezett borral teli kupát és egy korttyal kiitta.

– Ital kell ahhoz, hogy szembenézzen önmagaddal? Milyen közhelyes, milyen szánalmas – hallotta meg maga mellett a khor hangját.

Ezúttal valóban ott állt mellett, hanyagul az asztalnak támaszkodva. A kupát lecsapva, két kézzel ragadta meg, de fehér maszkos rohadék egyszerűen semmivé vált az ujjai között.

– Ellenséget keresel és engem találsz meg, önmagad helyett, csoda hát, hogy hiába próbálsz elkapni?

– Magát keresem! Magát, aki…

–… aki megfosztott valami számodra fontostól? A részedtől? – sétált el a közeli táncosok mögött Jasha, ő pedig felé indult.  – Ám melyik részedtől? Engedelmes mivoltod kényelmes érzésétől, vagy az illúziódtól, mert bizonyítottam, hogy haszontalan vagy? Mit hiányolsz igazán? Mi táplálja a dühöd? A vágy? – suttogta a fülébe, és ujjai végigsimítottak a fenekén. – Vagy a gőg? – nevetett fel. – Másokat akarsz szolgálni, vagy önmagadat?

– Mi nem olyanok vagyunk, mint maguk! Mi kevesek, a sokakat szolgáljuk, és nem ők szolgálnak minket! – tiltakozott.

– Mi! Mi! Folyvást csak mi! – emelte fel maszkját Jasha és hosszan megcsókolt egy, annak idejére partnere öleléséből kibontakozó fiatal lányt. – Mikor fogsz már önmagadra gondolni?

– Válasszam az önzést, ahogy maguk?

– Miért? Mert beléd verték, hogy az olyan rossz? – folytatta a khor a terem ajtajából. – Amíg mást sem csinálsz, mint mások elveinek akarsz megfelelni, addig csupán annyi vagy, amennyinek ők látnak és nem több.

Hitében és önmagában akarta megingatni, és bár korábban mindaz a bűbáj, amit most bocsátott rá megrettentett volna, de nem ért volna cél vele. Mára azonban más lett a helyzet. Torkvestor, az első veresége vele szemben, feljebbvalója halála és önnön mérhetetlen tudatlanságának felismerése elég volt ahhoz, hogy szavai utat találjanak hozzá.

Követte Jashát, ki a sötét udvarra, ami fölé beomlott tető borult, melyen beragyogtak csillagok és a két hold és annak közepén ott állt Arcana. Olyan volt, mint mikor évekkel ezelőtt elváltak egymástól, az orgyilkossal vívott párbaj után, teli bekötözött sebekkel, arcán elégedett mosollyal. Érezte a belőle áradó láz– és virágillatot. Valódi volt és mégsem lehetett az.

– Te? – hitetlenkedett és közben elbotlott az egyik árnyékban maradó lépcsőfokon és előrebukott az udvar kövére. Felpillantva látta, hogy az embervadászkapitány buján simul, a hátulról őt ölelő Jashához, miközben az az inge alatt a bal mellére markol. Elég! Bergamonra, elég!

– Kinek elég? – pillantott fel a khor, közben Arcana nyakát csókolta. – Az istenednek? A magadról vallott hazugságnak? Neked?

 Meztelenek voltak, az óhitű keze immáron barátja ágyékához simult, miközben lassú, mély lökésekkel belé hatolt.

– Barát? Úgy gondolsz rám, mint barátra? – mosolygott Arcana. – Milyen könnyű – nyögött fel – milyen szánalmas! Még ahhoz is gyenge vagy, hogy riválisként mérd magad hozzám, mert képtelen vagy szembenézni a gyengeségeiddel! Nem vagy méltó arra, hogy nővérnek, harcosnak, de leginkább nőnek nevezzenek!  – remegett bele a teste a gyönyörbe.

– Lehet, hogy egyiknek sem vagyok jó – markolt rá Kicsi Fényre. – Még nem, ám amit lehet, azt merem is, amit pedig merek, azt akarom, és amire akarat hajt, azt meg is teszem! – kiáltotta és két kézre fogva a buzogányt, tüzet lobbantott benne. Nem forrót, hanem fényeset, a legragyogóbbat, mi csak erejéből tellett.

„Gyenge vagyok, Uram, de megerősödőm! Tévelygek, megbotlom és bár remélhetném, hogy kegyelmedben bízva a rossz Utat elkerülöm, ám még ha a hozzám hasonlók, bocsánatodban nem is, csupán irgalmadban reménykedhetnek, hogy kijelölöd számunkra vezeklésünk Útját, én esküszöm neked, nem torpanok meg, míg végig nem megyek rajta!”

A Szelíd Tűz fénye beburkolta eltakarva érzékei és így elméje elől az óhitű bűbájt.  Igen, járni fogja az Utat, azt, mit Bergamon jelöl ki számára, úgy ahogy Kargyroth tanítja majd neki, és a maga akaratából jár majd rajta. Ha pedig ez önzés a részéről, hát a Fények Ura ítéljen érte felette!

Egyedül állt az udvaron, a csillagokkal teli éjben, a két hold alatt. Térdere ereszkedett, buzogányát a melléhez szorítva és hálát adott. Bergamonnak éppen úgy, mint Kargyrnak.

 

***

Mikor belépett az ajtón, balkézzel finoman intett a vezérdalnok felé. A lantos sohasem fogja megtudni, hogyan találtak rá ujjai az Éjfél akkordjaira, ahhoz, amire készült tökéletesen illett az ősi dallama. A dalnok szíve vadul vert a félelemtől, hiszen az Éjfél a boszorkányok táncának része volt és Vertassen óta nem akadt mulatság, ahol elő merték volna adni. Ám ő kascha volt, megillette hát, hogy az istennője kedvére szerzett ének kísérje bevonulását.

 

 ***

Kargyr felkapta a fejét, amikor felismerte az első taktusokat. Rövidek voltak és kemények, akár csak a tánc mely hozzájuk tartozott. Régen volt mikor utoljára hallotta és még régebben, hogy eljárta a boszorkányok táncát. Ki lehetett ennyire bátor, vagy éppen istentelenül ostoba, hogy…

Olyan volt, mint egy álom. Egy sötét, vén és roskatag álom, melyet Morrigan megtagadott tőle. A vendégek sora szétnyílt, és királynői alak sétált végig közöttük. Feketét és ezüstöt viselt, nyakában azt a borostyán nyakéket, amit tőle kapott. Bal vállán a ruha látni engedte az egyetlen sebet, melyet ő ejtett rajta, ajkán pedig ugyanaz a régi mosoly.  Több mint kilenc év telt el az óta, de semmit sem változott. Hiszen nem is ember volt, inkább Maeve istennő földi mása. Hanka Tyr, Dél leghatalmasabb kaschája állt előtte.

Nem kellett szót váltaniuk. Hanka arcáról eltűnt az uralkodói maszk, csak a lány maradt, aki a hóban táncolt, mikor először meglátta. Álltak egymással szemben néhány pillanatig, attól félve, hogy a másik nem egyéb, mint az isteneik gonosz tréfája, de mikor levette az obroten álarcot, a kascha még mindig ott állt. Morrigannak legyen érte hála.

Kezét nyújtotta neki, ő pedig elfogadta. Az Éjfél dala lassan a második szakaszhoz ért, miközben ők a vendégek pillantásával mit sem törődve lépésről lépésre kerültek közelebb egymáshoz, a maguk módján eljárva a boszorkányok táncát.  Ahogy Hanka keze az övébe simult, lelke ugyanúgy megnyugvást talált benne, mint sok éven át újra és újra, míg a khorja volt. Hallotta a dalt, érezte a lüktetését, hát magához szorította, hogy megossza vele és érezze, miként ver a kascha szíve együtt az övével.

Körbetáncoltak a termen, vetettek egy kihívó pillantást, a mind jobban elsápadó nagyhercegre és a mellette fészkelődő ágyasára, majd elperdítette a boszorkányt Bergamon megannyi egyházi méltósága előtt, míg végül megállapodtak a magas ólomüveg ablakokon át beragyogó két hold fénye alatt. Hanka arca kipirult a tánctól, levegőért kapkodva kapaszkodott belé. Te belém, én beléd kapaszkodom, ezek voltak a szavak melyeket ők sohasem mondtak el egymásnak, de összekötötték őket, jobban, mint bármi az isteneik ege alatt. A kascha felemelte fejét és két tenyere közé fogta sebhelyes arcát.

–  Meghallgattak az istenek! Visszaadtak nekem – csókolta meg.

Felemelte és körbeperdült vele. Arcán a másik könnyei. Boldogságot érzett, olyasmit, mit sok éve nem. Lelke borostyán vihara elcsitult, ismeretlen, és jóleső csend köszöntött rá. Ő, a Mogorva Mennydörgés, Morrigan balja ezen a földön, istennője akaratából és egy másik kaschájának kezétől, ebben az egy végtelen pillanatra megbékélt önmagával. Ez pedig több volt, mint elég.