***
Arcana,
a páholyuk karzatának támaszkodva nézte őket, és nem kellett vílának lennie
ahhoz, hogy érezze a belőlük áradó erőt. Arra rendelték őket az istenek, hogy együtt
legyenek, mert kötődtek egymáshoz, mint a két hold az égen. Tudta ezt, de csak
most értette meg igazán. Erről beszélt a kascha, hogy ők ketten együtt
újraformálhatnák ezt a világot a hatalmukkal, melyet egymásból merítenek, s
melyet isteneik kedvére, de a maguk akaratából használnak majd. Mikor pedig
megtennék, Carmogor, az Úr, ismét elfoglalja helyét a bogotarok dicső sorában,
és magasabbra emelkedik, mint bármelyikük valaha is, mert több lesz mindennél,
mit az istenek teremtettek, s talán egy közülük. Ő pedig, mint engedelmes
szolga elsőként hajt majd fejet előtte, az egyetlen előtt, aki megérdemli.
Visszafordult a kerevethez, melyen harcosa készen állt egy újabb csatára. Ragadozó mosoly terült szét az arcán és nem váratta tovább.
***
Hanka minden
erejével azon volt, hogy megálljon a lábán. A csoda, hogy Kargyroth él, tiszta
és leplezetlen jele volt az istennője iránta való jóindulatának, és mint ilyen
mélyen meghatotta. Kegy volt ez, hatalmas, kiérdemeletlen kegy, de vajon
számított ez most? Próbálta szavakba önteni örömét, de képtelen volt rá. Kargyr élt, és ahogy hozzásimult,
belékapaszkodott, érezte, miként árad szét benne lassan Morrigan hatalma,
miként talál vissza teste és lelke a Régi Útra. Minden volt, mire valaha
vágyott, minden ami…
Újra eszébe jutottak az álmok, melyeket Maeve
mutatott neki. A kezét fogó férfinak egy napon elég lesz kinyújtania a kezét a
hatalomért és ez a fénybeborult világ örökre megváltozik. Ő pedig megéri azt a
napot, ám csak azt a napot.
Nem akart
erre gondolni, most csak a jelen létezett. Kargyroth meleg keze és a rég
hiányolt mosolya. Minden emlék, érzés, vágy és kívánság, amit valaha érzett,
legyen az kimondott, vagy elhallgatott, most újra ott kavargott benne, mert ő
magához ölelte, csókolta és megforgatta, mint régen az első kuligjukon. Táncolt vele, ő pedig szavak nélkül követte
minden mozdulatát. Érezte a férfiból áradó megnyugvást, mely meleg palástként
borult rájuk. Erre a pillanatra képes volt elfelejteni minden mást. Az elrabolt
lányokat, a nyomukban loholó inkvizítorokat, és a rájuk szegeződő tekintetet. A
szégyent, melyet magára és a kaschákra hozott. Elég lett volna, ha a férfi
kéri, és kész lett volna hátrahagyni mindent, vele menni, hogy hátralévő idejét
mellette, egyszerű emberként élje le.
Maeve kérlek, kérve kérlek, add, hogy így legyen!
***
Az Éjfél
utolsó akkordjai elhalkultak, de még mindig nem tudta elereszteni Hankát, csak
álltak ott a tánctér közepén, egymást ölelve. Az udvar hangjai lassan,
nehezékesen jutottak el hozzá, mert azok nem is léteztek, nem volt semmi más,
csak ők ketten. Végül, kettejük csendjét megtörte egy hang, melyet jól ismert.
Túlságosan jól. Vasalt csizmák léptei alatt csikordult a kő, kardhüvelyek
verődtek páncélokhoz. Az istenek pillanata elmúlt, ennyit és nem többet kaptak
tőlük. Balja lesiklott Hanka vállán majd az érkezők felé fordult, úgy, hogy a
kascha mögötte legyen. Fél tucat, különböző nemesház címereit viselő férfi állt
előttük, mögöttük újabbak érkeztek. Megannyi ostoba, felfuvalkodott, bugris,
akiket feldühített egy ódon dal.
– Uraim! –
hajolt meg feléjük, le sem véve róluk a szemét. – Úgy vélem elégtételt venni
jöttek, a kis tréfánkért. Akkor csak
sorjában!
Hangja egy pillanatra betöltötte az udvart, a nemesek pedig önkéntelenül is hátráltak egy lépést. Visszakozásra, bocsánatkérésre számítottak, hát tőle nem kapják meg!
Hanka érezte, hogyan hajt ki az előtte álló férfiban a mag, melyet ő vetett el. Gőg, bírvágy, de leginkább harag. A borostyánvihar újra feltámadt benne és a csend, melyet az előbbi tánc és a viszontlátás öröme vont köréjük semmivé lett, hogy egy szívdobbanásnyi időre újra megmutatta régi önmagát, lényének azon felét, melyet ő is csupán egyszer, megismerkedésük éjjelén látott. A vénséges embervad, Carmogor szólt a szájával.
A
nagyherceg színeit viselő udvari ember furakodott át a tömegen, kezében
kamarási pálcával és közéjük állt.
–
Uraim! – koppantott a botjával, majd azzal az uralkodóra mutatott, jelezve,
hogy türtőztetniük kell magukat a fenség színe előtt.
A
legdíszesebb páncélt viselő északi előrelépett és a nagyherceg felé fordulva
mélyen meghajolt.
– Nem
kívánunk véteni az ünnep szentsége, sem fenséges uram udvara ellen – kezdte –,
de ami történt, az bemocskolása a Királyság hagyományainak. Bergamont és egész
hitünket sértik vele!
– Egy tánc
és egy dal vérig sért egy istent? – tárta szét a kezét. – Egy olyan ünnepen,
mely egykor az óisteneké volt?
A lovagok
többsége a kardja után kapott, de a kamarás közéjük tartotta pálcáját.
– Önöket idézem kegyelmetek, miszerint nem kívánnak véteni az illem ellen! Már pedig a szokások szerint a nagyherceg házában, mindenki az ő vendége, akár bergamonita, akár óhitű! Ugyanezen íratlan szabályok követelik meg, hogy a vendégek bocsánatot kérjenek! – fordult felé. – Lenne szíves?!
Bocsánatot kérni? Hanka tudta, hogy hatalma
mennyire jó munkát végzett. Kargyr nem fog bocsánatot kérni, a lovagok pedig
nem fognak megbocsátani neki. Nem tehetik, hiszen éppen ezt akarta. A Bolondok
Táncát!
– Nem sértettelek
meg lovag. Sem téged, vagy a többieket, miként a nagyherceget sem, és végképp
nem az istenedet – folytatta kimért hangon Kargyroth, de balja újra és újra
ökölbe szorult, majd szétnyílt. Vajon felfogták mit is látnak valójában, hogy
az előtte magasodó férfi pillanatokra van csupán attól, hogy legázolja és
önvérükbe fojtsa őket? – Hölgyemmel, tánccal köszöntöttük az őszt. és adóztunk
az isteneinknek. Ha a helyedben volnék,
örvendenék ennek – intézet szavait a legelöl álló lovaghoz.
– Örvendjek?
Hogy ezzel gyalázod a hitünk ünnepét? Hogy a boszorkányok táncát járod ezzel a…
– Nem engedtem meg, hogy szádra vedd! –
vágott közbe Kargyr. Alakja nem, de árnyéka megnőtt, és egy pillanatra ráborult
a teremre és Hanka tudta, a férfi lelkében vonyító fenevad már láncait
rángatja.
– Sem
neked, sem másnak ebben a teremben. Mint holmi gyermek, hirtelen indulattal és
gondolkozás nélkül torolnád meg, a téged ért vélt vagy valós sérelmet. Sokat
tűrni képes emberként lebeszéltelek volna róla, de nem állhatom, hogy egy
szóval is illesd a hölgyemet! Sem neked, sem senkinek ebben a teremben nincs
joga hozzá. Neked viszont jogod van
fegyvert, vagy ha gyáva vagy magad helyett bajnokot választani, itt az
egybegyűltek előtt!
– Párbajt
követelsz, jöttment? Fegyvert és páncélt, mintha jussod volna hozzá. Mintha úr
lennél, a némbered pedig hölgy! –
szűkült össze a lovag szeme. – Kamarás
uram, – fordult a köztük álló elöljáróhoz – megkövetjük a nagyherceget
rendbontásunkért. Az őrség éppen elegendő lesz, ide nem kell nemesi acél.
– Valóban rangon aluli egy senkivel
párbajozni, de még szégyenletesebb, elfutni előle, a félsz miatt, hogy
alulmaradunk. Íme hát, jó és bátor lovagjai e földeknek! – hajolt meg
ismét, majd megfordult és karonfogva őt, távozni készült a vendégek gyűrűjéből.
– Azt
mondod, rangodon aluli volna harcolni velünk, majd gyávasággal vádolsz minket!
– szisszent fel a lovag. – Milyen jogon, bugris? – csörtetett utánuk
Hanka
hallotta, ahogy Kargyr sérült balkeze még egyszer utoljára ökölbe szorult,
ahogy maradék türelme is elfogyott és már tudta, hogy túl messzire ment. Maeve
legyen irgalmas hozzájuk!
– Milyen jogon? Az a jogon…
–… hogy a
Birodalmi Rend megbízott purgátora! – fejezte be a mondatot, helyette egy
egyenruhát viselő nő, a vendégek között utat törve magának. – Óhitű, ez valóban
igaz, ám Királyság egyik nemesházába született!
Szavaink
sújt adva szétnyitotta a kabátját, hogy mindenki jól lássa a Rend tüskeököl
jelképét a nyakában.
– Ez a
férfi, a Rend védelmét élvezi, és annak jóváhagyásával cselekszik – mutatott
Kargyrra. – Részt vesz abban az embervadászatban, melyet az Északról elrabolt
lányok után folytatunk! – ruhája egyik zsebéből vékony fémhengert húzott elől,
és a magasba emelte, aztán vetett egy megsemmisítő pillantást Kargyrra.
– Miként
sikerült ezt így elcsesznie? – lépett közelebb, fogai között szűrve a szavakat.
Ahogy elé
állt, ahogy szólt hozzá, Hanka érezte, hogy sző köteléket kettejük között
hasonlóságuk. A sebeik fakasztotta fájdalom, a hibáik és gyengeségeik okán
érzett szégyen, egy különös, számára, majdhogynem ismeretlen érzés, hogy
igazából nem ítélnek a másik felett.
Megdöbbentette a tény, hogy Kargyr nem pusztán formálta és a saját
céljaira használta ezt az északi nővért, de tisztelte is, már–már egyenrangúnak
tartotta önmagával.
Maeve,
miként lehet ez?
– Adódott az
alkalom – nyitotta szét az öklét embere és miként az ő szavai, a nővéréi is
engedelmességre kényszerítették a lelke mélyén tomboló szörnyeteget, és ez még
jobban elképesztette.
– Adódott –
csikorogta a nővér és valami kékes villant a szemében. – Akkor legyen is elég
ennyi, vagy magam verek értelmet a kemény déli fejébe! Mégis miként képzelte?
Minden khorok legnagyobb barma, Theorosa nagyhercegének bálján? Mi…
Tekintete Kargyr baljára tévedt és végre
megértette.
–…
Bergamonra!
– Ebben az
esetben – szólalt meg a kamarás – helyesebb volna eltekintenünk a felesleges
párbajtól. A kölcsönös bocsánatkérés és
megbocsátás üdvös lenne!
– Megható az
aggodalmad – tolta félre finoman Kargyr a nővért – ám nincs itt semmi hiba.
Rossz fényt vetne rám, ha annyiban hagynám a dolgot, ahogy az is, ha végeznék
egy ilyen bugrissal.
A lovagok
elé lépett és Hanka olyannak látta, mint sok éve már, azon az éjjelen, mikor a
húga előtt magasodott, hogy mindenki számára nyilvánvalóvá tegye, a hozzávezető
út rajta keresztül vezet.
– Hajlandó
vagyok megkövetni a nagyherceget és az egybegyűlteket – hajtott fejet a
nagyherceg trónusa felé. – Az Éjfél
szilaj tánca valóban nem illett egy ilyen visszafogott mulatsághoz. Ez nektek,
bergamonitáknak, elég kell, hogy legyen. Intett feléjük baljával. – Én azonban
nem érem be szavakkal! Válasszatok fegyvert, bajnokot, helyet és időt, ha van
merszetek hozzá! Kint – mutatott a folyó felé nyúló teraszra – megtaláltok.
Karon fogta
és elvezette, míg nővér hol elsápadó, hol kivörösödő arccal követte őket, hogy
odakint újra Kargyr elé álljon.
– Egy óra
egyedül, és máris sikerült magára haragítania vagy kétszáz északi nemest! Képtelen vagy felmérni a helyzetünket.
Nem kérdezett, kijelentett.
Ismerte
már emberét, még ha indulatában meg is feledkezett magáról. Ahogy finoman
végigsimított a nővér lelkének felszínén, jól érezte a közelmúltban átélt
félelmet, dühöt, de leginkább azt a különös érzést, melyet ezek végül felszínre
hoztak benne, s hogy voltaképpen ez volt, amit Kargyr akart. Elvetni a magot,
hogy az fává sarjadjon. Egyszerre volt csodálatra méltó és elrettentő annak
gondolata, hogy a férfi úgy tekint az északi nővérrel, mint egy Úr tekint az őt
szolgáló khorra.
– Ez már így
esett – nyugtatta a nőt embere –, és azt sem akartam, hogy te belekeveredje
ebbe. Hálás vagyok a kis hazugságodért, de vessünk is véget a te szerepednek
ebben a dologban! Elrendezem ezt az ügyet, ezt el kell fogadnod, de Morriganra
esküszöm neked, hogy nem fogom megölni egyikőjüket sem.
– Miatta? –
intette a fejével a nővér Kargyr válla felett az ő irányába.
– Igen, de
mielőtt a feladatunk fontosságát újra szóba hoznád, csak mert érted még sohasem
párbajozott férfi, nem jelenti azt, hogy más hölgyekért nem szokás – pillantott
le rá. – Tisztában vannak ezzel az északi nemesurak is, s ha mindannyian
északiak vagy csak déliek lennénk, már régen összevagdaltuk volna egymást. Ám
most, egészen eddig merengtek rajta, hogy lovaghoz méltó–e vagy sem
összecsapniuk velem.
Kargyr oda
sem pillantott, ám ahogy kimondta a szavakat a terasz ajtaja kitárult és három
lovag lépett ki rajta, élükön ugyanazzal, ki azt követelte tőle, árulja el,
milyen jogon hívja őket párbajozni.
– Úgy vélem
eldöntötték – mosolyodott el féloldalasan a férfi.
– A
nagyherceg úgy határozott, nem sérti az ünnepet a párbajunk. Mivel egymaga van,
ezért mi is csak egy bajnokot állítunk. Mellvért és szablya a választott
fegyver, párbaj első vérig. Ha nem rendelkezik vele, a nagyherceg volt szíves
felajánlani a fegyvertárat erre a célra. Egy óra múlva legyen nyolcszögletű
udvaron, ennyi idő bőségesen elegendőnek kell lennie. A szolgák majd
odavezetik.
– Szablya?– vonta fel a szemöldökét Kargyroth. – Annak eddig sem sok hasznát vettem.
***
A
nagyhercegi fegyvertárban állva rég tapasztalt érzések kerítették hatalmukba.
Élete javarészét ehhez hasonló helyeken töltötte. Acél, bőr és fegyverolaj
szaga töltötte be a levegőt.
Szablya?
Ujjai
végigtáncoltak egy állványra helyezett háromlábnyi kard pengéjén és markolatán.
Finoman megmunkált, rétegelt acél volt, sasfejes fémmarkolattal és lánc
kézvédővel. Egy bronzmezei kardkovács remeke, ki nagy gonddal, Bergamontól
nyert talentumához méltón készítette, hogy jól szolgálja gazdáját. ezt tisztán
érezte, mikor végighúzta rajta a kezét. Miként azt is, hogy ez a penge sohasem
kóstolt vért, ahogy sok másik sem a fegyvertárban. Mint csataménnek tenyésztett
lovak, amik sohasem jártak háborúban. Hiábavaló és felesleges lét az ilyen, és
ez a penge jobbat érdemelt ennél.
Mégis… mégis
Vertassen óta csak kétszer fogott fegyvert és annak is mi lett a vége?
Morrigan, most biztos nevetsz rajtam, de te vezettél végig az Úton, hogy azzá
legyek, ami voltam, és mert kedved lelted benne, hogy az vagyok, ami. Lássuk
hát mit alkottál, és én mivé lettem!
Jobbjába fogta a markolatot, és suhintott a karddal.
Theresa bármennyire
is igyekezett, képtelen volt palástolni mérgét és csalódottságát. Önmagában
éppen úgy, mint a férfiban. Megbízott benne, s most mégis itt állnak, és ő
hiába aratott győzelmet saját félelemi felett, s kerekedett felül
rémlátomásain, most mégis képtelen lesz meggátolni, egy újabbat. Bízott benne,
hogy a férfi szem előtt tartja majd a céljukat, hogy megtalálják és megmentsék
a lányokat, s hogy betartsa az ígértet, hogy segít neki bosszút állni. Ám azok
után, ami most következik, de legfőképpen amit ott az udvaron érzett benne,
hogy folytatják majd? Tudta, hogy Jasha őt sértette meg mikor elrabolta és őt a
saját magán esett sérelem megtorlására választotta ki, de csak most értette meg
igazán, hogy az, amit olykor a szemében látott, az a vén és éhes embervad
milyen is valójában. Ezekben a pillanatokban sem ő, sem a másik nő, sem az
egész istenverte küldetés nem számított számára, és kész lett volna végig
tiporni valamennyi lovagon, de talán az egész báli sokadalmon is, hogy
jóllakassa a benne ébredező szörnyet.
Sohasem adott fegyvert a kezébe, mert tudta az
a sok száz év, mit a világ csataterein töltött keményre és élesre csiszolta. A
mozdulatok, amivel saját maga húzta meg a vértezet szíjait, hogy két
suhintással felmérte a fegyver súlyelosztását, olyan természetesek voltak, mint
a lélegzetvétel. Más lett és ezt most tisztábban érezte, mint bármikor az
elátkozott Torkvestor óta. S mégis… ahogy mozdult, ahogy felkészült a harcra, a
benne fortyogó harag újra megszilárdulni látszott, ahogy az uralma alá hajtotta
és átformálta, egy eleddig ismeretlen, a kezében tartott acélnál is halálosabb
fegyverré. Valamivé, amit végtelen ellentmondásos módon egyszerre ébresztette
benne ismét félelmet és bizalmat. Miként lehet ez Uram?
– Először
látod igaz? – szólalt meg mellette váratlanul Kargyr ismeretlen társnője. A nő,
akiért vért készült ontani.
– Először
látod, ahogy ezt csinálja – intett a szemével a készülődő férfi felé – ezért
vagy ennyire feszült. Meg tudlak érteni. Ő erre született. Harcol, mióta az
eszét tudja. – Ne álmélkodj annyira nővér!
– hajolt közelebb hozzá. – Hiszen még csak a páncélt öltötte fel! Mit
teszel akkor, ha eljárja a Bolondok Táncát? – súgott a fülébe.
Megborzongott.
A nő hangja mély volt és szavai valósággal bekúsztak a fülében, majd az
elméjébe. A szíve szaporábban kezdett verni, a száj kiszáradt, a lábán remegés
futott végig. Egy pillanatra kellemes meleg töltötte el a mellkasát, lekúszva a
gyomrán át az ágyékáig. Egyetlen pillanatra. Aztán valami megrándult benne. A
seb, bűnének örök nyoma görcsösen megvonaglott és a másik szavai nyomán
született érzés semmivé lett. Igen, miként a jelenésnek is megmondta ott az
udvaron, nőnek valóban szánalmas volt, és lesz mindörökre, de katonának és
nővérnek már nem. Egy katonanővér pedig uralkodik magán.
Az óhitű végzett a vértezet felöltésével, majd
mikor a derekára kötötte a szablyát, odalépett elé.
– Az előbb igazságtalan voltam veled, mikor azt mondtam nem érted, miért vív meg két férfi egy nő miatt, csak mert érted sohasem tették. Ezt hittem gyengeséged jelének vennéd, ha így tennének. Nem a te hibád, hogy sohasem akadt olyan férfi, aki megtette volna érted. Mert ez a fontos nővér. Sohasem helyette, hanem érte vívunk párbajt. Én szíves örömest megölném akármelyiküket, de tudom, hogy te, ezt nem akarod. Érte – pillantott a másik nőre – összeszabdalom, érted életben hagyom.
Hanka nézte,
ahogy a férfi szót vált a nővérrel. Még ha két külön világban is születtek, ők
ketten harcosok voltak, megértették egymást. Bizalmat érzett és türelmet,
képességet arra, hogy elfogadják egymást annak amik, még ha időnként meg is
inognak ebben. Ahogy érezte azt is, ahogy a nővér vágya formát öltött egy
pillanatra, majd hihetetlen erővel elfojtotta azt. A megviselt lélek sebei
éppúgy forradásokat hagynak maguk után, mint a testen esett sebek, ám sokszor
ettől válik igazán erőssé. A nővéré az volt, talán maga sem tudta mennyire.
Kargyr
odalépett hozzá.
– Nem túl
meghitt ugye? Nem így kellene lennie. Elhiheted…
A férfi
ajkára tette az ujját. Most a hatalma beszélt belőle, és ezt nem akarta
hallani. Ha egyszer kimondta a bűvös szavakat nem vonhatta őket vissza, de
akkor még nem tudta, éppen ő az, akire ráolvassa őket.
– Lesz elég
időnk mindenre, kedvesem. Visszakaptalak és nem eresztelek el többé, erre
számíthatsz. Tedd, amit kell, ahogy én is azt teszem.
Lábujjhegyre állt és megcsókolta. Maeve ha adnád, hogy ne kelljen többé hazudnia neki.
A
nyolcszögletű udvart egy, a nevezett szám iránti megszállottságáról híres
uralkodó tervezte és építette meg, jó kétszáz éve. Minden nyolcszögletű volt
benne, az átjárók, a kövek az udvaron, az azt körül futó oszlopsor valamennyi
tagja, a ránéző ablakok. Ettől eltekintve nem volt benne semmi különleges.
Már,
tette hozzá magában az óhitű, miközben a várakozó lovagok felé sétált.
Személyesen sohasem tapasztalta meg mindazt a csodát és borzalmat, amit a
történetek szerint magába rejtett ez a halom kő, de nem is vágyott rá. A helynek meg volt a bosszantó szokása, hogy
megadta, amire vágyott az ember, csak győzze megfizetni az árát. Az északiak
nyilván semmit sem tudtak erről a sajátságos tényről, különben nem ide hívták
volna párbajozni. A hatalom azóta kiszállt a kövekből, és attól, ami hátra
maradt belőlük, már nem volt félnivalója. Megállt előttük, az udvar átellenes
sarkában.
– Nem
kételkedünk a Rend nővérnek szavában, de a lovagi párbaj megköveteli, hogy
tudjuk kivel állunk szemben. A nevem Serios Ilam Drezdentyr, Drezden urának,
harmadik fia – szólalt meg választott bajnokuk.
– Én túl sok
nevet viseltem eddig ahhoz, hogy egy is az enyém legyen, és nem vagyok lovag. –
vont vállat. – Nem vívunk halálos párbajt északi, így egyiküknek sem kell majd
istene előtt számot adnia. Vágjunk bele! – intett a kardjával az udvar közepe
felé.
Hétlépésnyire
álltak fel egymástól. A két hold fénye bevilágította az udvart, az ezüst fény
megvillant mindkét pengén. A lelkében fészkelő vénséges embervad újra láncait
rángatta, mert a fegyver markolata a kezében, másfél évtizede szunnyadó
vágyakat ébresztett benne. Az embervad Carmogor üvöltött, követelte a halált és
a fájdalmat, amit megtagadott tőle. Hiszen ő előbb adta neki az erejét,
minthogy Perun kardjának hordozója lett, ő segítette el idáig, tartozik neki!
„Tedd, amihez értesz! Ő, a többi, és minden fegyverbíró
ebben a kastélyban! Ők az enyémek, mind! Harcolnál ez asszonyért, aki vér
nélkül is a tiéd lesz és megkímélnéd őket egy másikért, akit sohasem
szerezhetsz meg? Bolond, vedd el végre,
ami a tiéd!”
Szándékosan
rosszabbik, jobb kezébe fogta a szablyát, a pengét a homlokához érintett, majd
megtette az első lépést előre. A mélyben acsargó embervad gyűlölte, mert újra
és újra visszazárta ketrecébe, de egyben látni is akarta, amit most tesz.
Ellenfele
gyakorlott kardforgató volt, másfél évtizednyi háború, párbajok sora és
megannyi gyakorlással töltött idő volt minden mozdulatában. Ahogy a markolatot
fogta, ahogy emelte a fegyvert, a lábai mozgása, a testsúly áthelyezése,
mind–mind ismerős volt számára, hiszen számtalanszor látta már.
Könyvként
olvasott benne.
A lovag felülről jövő vágását hárította, majd
mikor az sebesen visszarántotta kardját és kurtán előredöfött vele, kifordult,
hogy a penge elcsússzon a mellvérten, majd széles, jobbos ívben, felülről,
lefelé meglendítette saját kardját.
Az elegáns,
de brutális erejű mozdulat közepén a penge átmetszette az inakat és a csontot,
így a párbaj még azelőtt véget ért, hogy a kézfej elvált a kar többi részétől,
majd befejezéseként lecsapta a pengét szennyező vért, az udvar köveire.
– Tanuld meg
Serios Ilam Drezdentyr, Drezden urának, harmadik fia, hogy, csak mert nem
vettem valaminek túl sok hasznát, az nem azt jelenti, hogy használni sem tudom
– pillantott le a vérző csonkot szorongató, kínjában összeroskadó lovagra.
Szükségtelen
volt tovább maradnia. Visszafordult az oszlopok közé s látta, hogy Theresa arca
falfehér, tekintete rémülettel teli. Ezt is akarta, leküzdendő félelmet és erőt
adó gyűlöletet szítani benne, de nem annyira önmaga, hanem Jasha iránt, ám
ezekben a pillanatokban be kellett érnie ennyivel.
Rettegjen hát tőle, ha ez végül a hasznára válik. Ez most elég.
***
Hanka
halvány, gúnyos mosollyal az arcán, hátratett kézzel sétált el az oszlopok
között.
– Azért csak
meglátszanak rajtad az évek, khor – jegyezte meg feddőn, hátra sem fordulva–
Tizenhat szívdobbanásnyi időt vesztegetni egy ilyen kölyökre – indult tovább. –
Ha vénségedre ebben lelassultál, talán másban túlságosan kapkodó lettél. Lehet,
hogy nem lesz olyan kellemes ez az éjszaka?
– elégedetlenkedett s visszapillantott a válla felett.
Egy várakozó
szolga kezébe nyomta a kardot, majd kioldotta a páncélt. Hanka mindig is
szerette az ilyen játékokat. Boszorkányból sértődékeny és elkényeztetett
kisasszonnyá, vagy éppen lekezelőn kioktató úrnővé vedleni, egyetlen pillanat
műve volt számára. Megváltozott a hangja, a tartása, az egész járása. Mindez
jel volt arra, hogy mit is vár tőle, mert pontosan úgy játszotta ezt a játékot,
mint annak idején.
– A lovag,
mint ígértem életben marad. Sőt a kardforgató keze is megmarad ha Bergamon
kegyes hozzá, bár fegyvert többé nem fog vele fogni. – mondta, de nem nézett a
nővérre. – A nagyhercegi udvarnak most napokig lesz min tanakodnia. Ki is
vagyok valójában, mit is akartam az ünnepen és hogy történhetett, hogy egy déli
jöttment így megnyomorított egy dicső lovagot. Dühösek lesznek és kétségek
gyötrik majd őket, végül pedig a jól megszokott hazugsághoz jutnak, hogy
bűbájos lehettem, és csellel aláztam meg a nemes urat. Azt, hogy a Rend embere
voltam, szépen el is felejtik nővér.
– Ők talán.
De én hogy tegyem? – pillantott fel rá kérdőn Theresa.
Érezte rajta
rémülete bűzét. Azét ugyanúgy, amit az imént átélt, és amit korábban, miközben
egymaga bolyongott a báli forgatagban. Egészen jól viselte.
– Sehogy – közölte tömören. – Ám emlékezz arra, hogy módomban állt volna végezni vele, de mert ígértet tettem rá, hogy megkímélem, hát életben marad. A szavamat adtam rá, ahogy neked is, hogy képessé teszlek a bosszúra.
***
Arcana
izzadtságtól csatakosan hevert a párnáin, míg Radomir most, ismét a véreb
szerepét öltve magára, éberen és némán kushadt az ágyvégében. Akárcsak ő, az
íjász is lassan nyerte vissza félig–meddig emberi valóját. Egymásnak okozott
sebeik legalább olyan fájdalmasan forrtak be, mint amilyen gyönyör volt
fakasztani őket, de mostanra a gyógyulással járó zsibbadáson kívül nem érzett
semmit. Se kielégültség, se fásultság,
se bűntudat. Üres volt, a víla magával vitt mindet fizetségképpen, és hogy
emlékeztesse, milyen semmi is nélküle, s ezt újra ás újra megtette, mikor nem
adta meg neki, amire vágyott. Most Kargyrt akarta, azt, akiről még ő és a
fajtája is sokat hallott, és egyáltalán nem szokott hozzá, hogy nem lehetett az
övé, amit megkívánt, és most inkább dühítette, mintsem kielégítette, kettejük
vad násza. Lealacsonyítónak tartotta, hogy el kell viselnie, amíg ő a vágyainak
hódol, így megbüntette érte.
Összegömbölyödött
és némán üvöltött kínjában. A víla nem tágított. A maga nyers és kegyetlen
módján emlékeztette rá, mire számíthat, ha továbbra is ellenkezik vele. Ép
szeméből könnyek helyett lassan megint fekete vér szivárgott. Ha elhagyja a
testét ő nem lesz többé. A sebek, melyeket a tündér hatalma forrasztott be és
tartott azóta is zárva, újra megnyílnak majd, és ha túl is élné, kínok között
szenvedő nyomorult lenne, semmi több. Értette ezt jól, túl jól, ám azt is, amit
a kascha mondott neki tegnap a szállásán.
– Olyan
hatalom szunnyad ott, amit csak egy bolond hagyna tovább parlagon heverni, de a
Szarvasisten végtelenül mohó lett az évszázadok során. Sokat, nagyon sokat
követel és lehetetlen feltételeket szabott. Tudja, hogy sürget az idő, de ettől
csak még jobban elbízta magát.
– Erre
kellenek a lányok, hogy megfizesd az árat – summázta a hallottakat.
– Igen és
nem – sóhajtott Hanka. – A lányok
valójában nem sokat jelentenek neki. Sebek a bergamontiák szívén, még meg nem
született leshik és más fenevadak szülői, erővel átformált nyomorultak, kik
majd visszatérnek a szülőikhez, hogy tovább terjesszék a romlást, és
pusztulást. Olyan dolgokat tervez velük, hogy felfordul tőlük a gyomrom, de
mégis meg fogom tenni, eléjük viszem őket, épen és sértetlenül, mert nem
tehetek másként. Míg mi is bábuk vagyunk a kezében, a lányok pedig pusztán
játékszerek, amikkel elszórakozhat egy kicsit. A Szarvasisten immáron inkább
szörnyeteg, sem mint isten, de ezt te magad is jól tudod. Elég csak
meghallgatnod, amiről a varjaid kárognak. Minden igaz, nekem elhiheted.
Félt attól,
hogy ezt mondja. A víla nem engedte, hogy álmodjon, inkább a saját emlékeivel
szórakoztatta éjjelente. Az Első Hajnal előtti világról, a hajtásokról a sötét
erdőkben, amikor még emberekre vadásztak Oguldhan hegyei között. Mesélt neki a
Fekete Télről, mikor fellázadtak szülőanyáik ellen, majd saját testvéreiket
gyilkolták a prédáért, és hogy végül egymás prédájává lettek. Egy–egy
Radomirral töltött éjjel után, kéjes örömmel avatta be a Szarvasisten
embervadjainak nászába és hagyta, hogy ne csak szemtanúja, de a tündér testébe
átélője is legyen mindennek.
Érezte azt
is, milyen megvetéssel bújt a tündér először a testébe, hogy undorodott gyenge
és alantas lényétől, vagy az embere, Radomir érintésétől ott a szent ligetben.
A tündér igen érzékletesen, mindannyiszor tudtára adta mennyire szánalmasnak
tartja, őt, az embert. Tehette, mert nem tiltakozhatott ellene. Kellettek
egymásnak, s ő neki sokkal inkább, mint ő, a tündérnek. Egyetlen dolog állta
csak az útját abban, hogy véglegesen elsöpörje mindazt, ami az egykori nőből
megmaradt, az pedig a Szarvasisten akarata volt. Érezte, hogy a vén
szörnyetegnek így van szüksége rá, emberként, s teste és tudata maradéka
egyszerre lett börtöne, és hasznos eszköze a vadul tomboló tündérnek. Szolgálta
az isteneket és kevéssé kutatta akaratukat, de azt megértette, miért kell így
lennie.
Az Első
Hajnal megváltoztatta a világot, az óvadak kora elmúlt, már csak lopva, az
árnyékok között rejtőzve járhattak a világon. Isteneiknek kellett az ember, s
még inkább a bennük kifejlődő embervadak, ha újra vissza akarták kapni azt, ami
egykor az övék volt.
– Gondolom
pusztán nem lesz elég annyi, hogy kielégíted a vágyait. Ha úgy igaz, ahogy
mondod, Észak összes szűzlányát elvihetnéd neki, az sem számítana sokat.
– Nem. Ezért
akartam megtalálni Kargyrt, mert ő alkalmas erre a feladatra, és talán egyedül
ő méltó rá – rázta a fejét Hanka.
– Nem
szívesen vitázom veled erről, de hogy akarod rávenni, hogy magára vegyen egy
akkora terhet? Azok után főleg, hogy egyszer már lemondott egy ehhez fogható
erőről? Önszántából, már ha lehetséges ilyesmi egyáltalán az istenek ege alatt.
Jobban ismered őt nálam, ez kétségtelen, de ennek fényében, miként remélhetted,
hogy kötélnek áll?
–
Igen, keveset tudsz róla – fordult az ablak felé a kascha és vett egy nagy
levegőt, mert nehezére esett folytatni –, de valójában én is. Volt a lelke
mélyén valami, amit gondosan őrzött előlem és volt annyi eszem, hogy sohasem
kutattam miben létét, hagytam, hogy ő maga áruljon el annyit, amennyit jónak
látott. Kargyr, az a Kargyr, akit én ismertem, igazából sohasem lett
szörnyeteg, bár ember sem maradt igazán. A századok elkoptatták és keményre
edzették mindazt, ami maradt belőle, telve haraggal, az apja, a sorsával játszó
istenek és önmaga iránt. Így lelt rá a szörnyeteg, így született meg benne a
bogotar. Számtalan lélekfaló fenevaddal volt már dolgom, de sem az, mi benned
vagy azok, mik harcosodban vonyítanak, de még a Jashában látottak sem
hasonlítanak hozzá. Majdnem emberi. Majdnem. S mint ilyen vágyik a hatalomra,
hogy haragját rázúdíthassa a világra. Olyasmit kínálhattam volna neki, ami
kielégíti minden vágyát.
– Még kascha
létedre is elég szerénytelen, sőt már–már szégyentelen gondolat, hogy ilyen
értékesnek tartsa magát – jegyezte meg gúnyosan. – Mert, miként én Radomirra,
úgy te is vágysz őrá, de még inkább arra, akivé válni, akivé újra válni fog.
Hanka
tartása megváltozott, mintha meggörnyedt volna a vállára nehezedő gondok
súlyától. A boszorkány felnézett a
holdakra.
– Kargyr
olyan volt, mint minden bogotar, olyan akár az égbolt csillagai, a hegyek
kövei, vagy vihar a puszták felett. Létezett, de nem élt, s én úgy vágytam célt
adni neki, hogy éljen, hogy tovább éljen. Nincs már sok időm Arcana, és ezért
nem adhatom fel, bármi is legyen az ára. Azért, hogy ne legyen minden hiába.
Mikor Maeve elé állok, hadd mondjam el, mindent megtettem, ami hatalmamból
kitelt, hogy emelt fővel kérhessem a húgom bocsánatát, mert elszakítottam
mellőle a férfit, akit szeretett, amikor a legnagyobb szüksége volt rá, és a
férfiét, akit magamhoz láncoltam, hogy képtelen voltam parancsolni az
érzéseimnek.
– Ilyet se
hallottam még – csodálkozott –, hogy egy kascha bánja egy férfi iránt érzett
vágyát. Hiszen nem akad egész Délen asszony, aki a férje szemére vetné, hogy
egy kascha rítusában segédkezett, ti pedig megszoktátok, hogy megkapjátok, akit
akartok.
– Ő volt az
első és egyetlen, aki miatt megtettem.
Egy hatalmáért sokaknak kell fizetnie, de nem akartam, hogy a húgom
legyen az. Többet, jobbat érdemelt volna ennél. Jobb nővért nálam. Ám, ha már
megszereztem a hatalmat, akkor használni is fogom és éppen miatta, hogy ne
lehessen több hozzá hasonló, s a bergamoniták mindörökre megtanulják, mit
jelent elpusztítani egy ártatlan életet.
Már megtanulták, miként Theresa is többször
elmondta neki, miért kell vezekelnie egy életen át, s miként bünteti a Fények
Ura egy ártatlan élet elvételét, de mert emberek voltak újra és újra
elfelejtették, és most isteneik Hankát küldték, hogy emlékeztesse őket erre. Ha
pedig erre egy ember ereje kevés lenne, akkor egy szörnyeteget választanak.