A khor 6. fejezet 3. rész.

 ***

„– Valóban fontos elmenned?”– kérdezte Annusia egy sok évvel ezelőtti éjjelen.

Remegett a keze, az hangjában félelem bujkált. Könnyen felismerte a jeleket. Álmot látott, az istennője megmutatta neki a jövőt, és akár jót, akár rosszat hozott a holnap, egy isten érintése mindig felkavaró volt. Tudtára akart adni valamit, de ő nem kérdezhetett rá, asszonya pedig nem mondhatta el. Vesztett egy helyzet. Az istenek nyilván jól mulattak ezen, megmutatták mi fog történni, a látnokuk még sem beszélhetett róla. Neki pedig mennie kellett.

 Vajon ezt akarta mondani? Ha elmegy, úgy tér vissza, hogy elveszített mindent, ami egyáltalán ért még valamit az életében? Látta a lángokat, a saját halálát, az ő vereségét? Az istenek egészen biztosan jót mulattak ezen.

 Ez a gondolat mind többször bukkant fel benne, mióta eltemették az inkvizítort. Hibái, származzanak akár elhanyagolt kötelességeiből, akár saját rossz döntéseiből, Morrigan akaratának megfelelően egész életében kísértették, kárörvendőn és tiszta emlékekkel.

Régen, mikor először keresztezték egymást útjaik az istennő megígérte neki, hogy megadja mindazt, amire vágyik, de örökkön próbára is teszi majd, hogy újra és újra érdemes legyen ajándékaira. Hibázott és elvesztette az asszonyát, elbukott mikor a másiknak szüksége lett volna rá. Morrigan beleverte a fejébe a hatalmasok kapzsiságának igazságát, hogy soha többé ne engedje ki a kezéből azt, amit már egyszer megszerzett és tiporjon el mindenkit, aki azt fenyegeti, felhasználva mindent, ami a keze ügyébe akad.

Hiába hagyta maga mögött a bogotarok minden tisztségét, az eskü mely ehhez a földhöz kötötte, ma is élt. Jasha őt sértette meg, és a sérelmet vérrel kellett megtorolni.

A fegyver, ami pedig a férfi vérét ontja majd, maga Theresa volt. 

 

 ***

Kopogtak az ajtaján, majd a nővér lépett be rajta. Vörös és fekete férfiruhát viselt, mellén a Rend tüskés öklével.

– Valami hivatalos is lesz a mai estén – kérdezte –, vagy új ötleted támadt, Jasha felhajtására? Mert ez feltűnő csali, annyi biztos.

A nővér szétnyitott a kabátját. Combjára két, tenyérnyi széles tőr simult, ruhája megerősített bélésének zsebében, Kicsi Fény markolatát pillantotta meg, de látott más kisebb ölőszerszámokat is.

– Bármely férfit lenyűgözne ennyi fegyver, és gondolom, a jó inkvizítor címere azt szolgálja, hogy az őrség ne sokat kérdezősködjön felőlük.

Korábban Theresa biztosan elszégyellte volna magát, mert ilyen módon használja fel elhunyt felettese jelképét, de most ha így is volt, már nem mutatta ki.

– Végre úgy érzem magam, ahogy egy igazi úrnak kell – mosolyodott el – Kényelmes ruhában, fegyvertelenül, de képzett és felfegyverzett testőrrel az oldalamon készülök a mulatságba, mely minden bizonnyal váratlan véget ér majd. Nem ezt találják szórakoztatónak a nemesek?

 A nővér bólintott.

Megigazította ruháján az óvó rigmusokkal teleírt szalagokat, majd magára öltötte az obroten maszkot és intett, hogy indulhatnak.

Tudta, hogy Theresa ha nem is türelmetlenül, de készül a khorral való találkozásra, egyszerűen, mert vágyta megölni, mégis csalódást kell ma este okoznia neki. Ha látja, ha meg is érzi Jashát az ünneplő tömegben, akkor sem fogja közel engedni hozzá. Ő ad neki erőt bosszújához, így ő is szabja meg, mikor és milyen módon kerülhet rá sor.

Az Őszköszöntő második és egyben fő estéje olyannak indult, mint amilyenre emlékezett. A palotát és környékét díszbe öltöztették, az udvarokat a Királyság történelmének azon eseményeinek helyszínének mására rendezték be, melyek kötődtek az őszhöz. Egyikben, mely lugasokkal volt teli, Durakosh híres szüretét rendezték be, melyet az első igazi nyár után tartottak, az aranyló szőlőtőkék között. Volt szerencséje inni abból a borból, amit akkor készítettek, és mint minden halandó, ő is könnyekre fakadt az élménytől.

 A másik udvart négy részre osztották a Négyéves Ősz tiszteletére. Akkoriban nem volt igazi tél, de rendes nyár és tavasz sem, mégis a föld termett és az emberek gyarapodtak. Bergamon műve volt ez, úgy mondják, így készítette fel a világot a Fekete Télre, az óistenek kegyetlen bosszújára az Első Hajnalért, amely öt egész esztendőn át hóba borította az emberek lakta földeket. Ő már a tél után szültetett, de a világ még közel egy évszázadon át nyögte annak a súlyát. Máig nem tudta mi idézte elő, de azt igen, hogy nem az óistenek. Amit az embernem Bergamonnak hála átvészelt, azt az óistenek gyermekei sokkal nehezebben viselték el, s mit az Első Hajnal nem pusztított el, azt megtette ez az öt év.

A palota legbelső udvarát, ahol maga a fő mulattság folyt, a basilikatai palota uralkodói csarnokának egészen hű másaként díszítették fel. Oldalt a zászlósurak asztalai, középen pedig Hienkel király és asszonyának trónusa. Basilikata volt az első ország, melyet a Királyság erővel foglalt el, így hitük és hatalmuk terjesztésének egyfajta dicső kezdete volt ez számukra. Az istenek úgy akarták, hogy alkalma legyen végignézni, miként omlanak rá a város falai az ostromlókra, és vállnak semmivé a hirtelen gyűlt vihar fiadzotta villámok fényében.

Ott volt mikor először került rá sor, és akkor is, mikor utoljára.

Az ünnepség szűk egy órája tartott már, amikor a nagyherceg színei viselő libériás szolgák sorakoztak fel az trónusok előtt, és a kezükben tartott nehéz, vasalt végű botokkal ütemesen verni kezdték a kövezetet.

Régi szokás volt ez, mely a hadba vonuló sereg keltette zajt utánozta, és a harciasabb nemesek láthatóan ma is kedvelték. Egykori khorként, tudta értékelni.

 Karját kínálta Theresának. Ideje volt folytatniuk az okítását.

 „Segíts nekem Morrigan, kérve kérlek! Adj nekem erőt, hogy többet láttathassak vele, mint eddig, hogy a te kedvedre félelemmel teli indulat töltse el, és megértse szándékomat, mert mindaz mit érez és tesz majd, téged szolgál, téged, dicsőít!

Vezetője lett a nővérnek, biztos pont számára az elméjét és érzékeit elöntő új, idegen élmények közepette, és nem érzett, nem érezhetett szégyent azért, mert ezen az éjjelen tévútra fogja vezetni. Theresa még a történtek után sem félt Jashától, és ideje volt megtanulnia, még akkor is, ha ennek keserű ára lesz.

A nagyhercegi pár egyforma csontfehér, vörös és aranyszínekben lépett az alattvalói elé. Az uralkodóra emlékezett még régről, igaz, akkor még Aremo egyik grófja volt csupán, de az asszonyát még sohasem látta. Fiatal volt, szinte gyerek, talán a húszat sem töltötte be. Csupa ártatlan báj meg dac, és bármennyire igyekezett is az udvari szabó, nem tudta elrejteni a gömbölyű hasát. Fiatal, szép és termékeny. Minden adott hát hogy kiváló feleség legyen. Még sem volt az.  Bergamon hite szerint egy férfi hét– vagy tízévente, ha tehette, új asszonyt emelhetett maga mellé, és senki sem aggályoskodott a miatt, ha egy tehetős férfi több asszonnyal osztja meg az ágyát, a nagyherceg pedig bőven benne járt ebben a korban, ám a mellette álló lány még sem volt az asszonya. Azonos színű, de nem azonos címerű ruhát hordott, s nyakából hiányzott a fehérarany lánc, amit a férjezett asszonyok viselnek.

A fejedelmi pár leült a trónusára, az úr intett, hogy folytatódjék a mulatság.

– Látom, a nagyherceg nem sokat törődik a külsőségekkel. Az asszonya helyett az ágyását maga mellé ültetni, bátorságra vall – jegyezte meg.

– Ő a nagyherceg, megteheti, ha akarja – vont vállat Theresa és tompa közöny áradt belőle. Fegyelmezte az elméjét, falat emelve maga köré, a mulatozó tömegből feléjük áradó sűrű, ezer színnel örvénylő hullámmal szemben, ami egyszerre volt helyes és ostoba a részéről. Egy gát kordában tarthatta a folyót, de úszni csak úgy tanulhatott meg az ember, ha elmerül vízében. – Az asszonya feltehetően el sem jön. Dacból úgy hiszem, ha már a férje így maga mellé emelt egy ágyast és ez az Őszköszöntő már inkább a miénk, sem mint a magafajta ünnepe.

 – Magamfajta? A nagyherceg asszonya óhitű lenne?

– Azt hallottam politikai okokból vette el, királyi utasításra így gondolom az volna furcsa, ha jó lenne a házasságuk. Ám ahogy tudom a nagyherceg lassan egy rossz házassággal is kiegyezne, ha volnának gyermekeik, ám nincsenek. Képes gyermeket nemzeni, több mint fél tucat balkézről jött fattyú bizonyítja ezt, de a fenséges asszonyról senki sem merné kijelenteni, hogy meddő, még ha ez lehetővé tenné is az elvállásukat, vagy az újra házasodást, lévén az úrnő született Vangrifft és a riff sohasem egyezne bele abba, hogy a rokonát ilyen módon megszégyenítsék. Így hát se új asszony, se törvényes gyermek.

A vegyes házasság nem volt példa nélkül való, ezt az óhitű jól tudta, de miként ebben az esetben is, a tény, hogy a bergamoniták többnejűek voltak, az óhitűek pedig nem, folyvást ellentmondásba került a két hagyomány.

 

***

Hanka a karzat egy félreeső pontján, a díszletek takarásában széttárta mindkét karját és hagyta, hogy a hatalom, jóleső, csiklandós, már–már kéjes remegéssel járja át a testét.  Könnyű volt felismernie a férfi erejét a tömegben, ősi tölgyként magasodott a fűszálak sokaságában. Annyira hasonlított egy régen elveszett kedvesre, hogy szinte fájt, de a nővér oldalán álló óhitű nem volt Kargyroth. Nem lehetett ő. Mégis…

Mégis, ahogy a nővér kezét fogva, utat nyitott annak elméjének, a hétköznapi emberek számára érzékelhetetlen világra, éppen olyan árnyékot vetett a fényárban úszó belső udvarra, ahogy felemelte magához az ilyesfajta dolgokban járatlan északi nőt, támaszt nyújtva és utat mutatva neki, éppen olyan volt, mint egykoron ő.

 „Miért teszed ezt velem, istennőm? Miért keltesz bennem hamis és sajgó reményt, hogy visszakapom őt, mikor nem érdemlek ekkora kegyelmet? Húgod választott balkeze ezen a fénybeborult világon olyan ajándék volna, melyet nem tudnék viszonozni. Mégis… mégis ha megadnád úrnőm! Ha adnád, hogy mellettem álljon, hogy bocsánatot nyerhessek az ő és a te szemedben…”

 Nem. Ő nem nyer bocsánatot bűneiért, és nem lép át abba a korba, melyet örökül hagy a világnak. Maeve megmutatta neki, ha sikerrel jár, még látja annak születését, de csak azt és nem többet. Legyen hát így.

Vért, kacajt és zűrzavart kívánt tőle az ünnep a testét átjáró erőért cserébe, és ő kész volt megadni neki. Tudni akarta mire képes a férfi. Előző éjjel Radomir visszatért ugyan a szállására, de csak azért, hogy Arcanát elkísérje, az idegen kilétéről egy szót sem szólt. A benne acsargó embervadak olyasmit találtak benne, amitől lekushadtak, mint az ölebek.  Úrnője elméje pedig éppen így hallgatott előtte. Legyen! Döntse hát el a Bolondok Tánca, kiféle az ismeretlen!

 

***

A nagyherceg bevonulása után a zenészek sorra játszották a Királyság ünnepein divatos dallamokat, de ma nem volt kedve táncolni. Igaza volt a nővérnek, ez az Őszköszöntő inkább volt már a bergamoniták ünnepe, mint az övék és ez némi keserűséggel töltötte el. Egy újabb, apró tüske Morrigantól, hogy ismét szembesítse vele, miként kopnak el körülötte az egykoron világát alkotó dolgok.  Harag és magány, ezek vezették mindig is, ezekkel az érzésekkel felelt mindenre, mi körülvette, s most azt akarta, hogy Theresa legalább egy részét érezze ennek, hogy felhorgadjon benne mindaz, mi ezeket táplálta és lelke mélyéig meggyűlölje. Ez fogja majd hajtani, mikor tanítja, mikor majd csontját töri, és újra és újra szembesíti saját gyengeségével. Gyűlöli majd érte. Őt, Jashát és leginkább saját magát.

Theresa ujjai összeszorultak az övéi körül. Morrigan olyasmit mutatott neki, ami csillapíthatatlan vágyat ébresztett benne. Látni akarta, követni, és elejteni a férfit, aki elvett egy darabot a világából, aki megszégyenítette önmaga előtt. Istennője felszította benne mindazt, mit megtagadott vagy éppen megvetett magában, így uralni sohasem tanult meg, s mi most sötét, forró áradatként borította el.

Elengedte a kezét. Hadd menjen, hadd zuhanjon végre a mélybe, hogy aztán kiemelkedhessen onnét.

 

***

Hanka finoman összemorzsolta a levegőt az ujjai között. Igen, érezte a férfi csalódottságát, keserűségét és fájdalmát.  Fegyverek voltak ezek a hozzá hasonlókkal szemben, melyeket a hosszú életű kikezdhetetlen lelkének szegezhetett. Kargyr megtanította rá, hogy egy hozzá hasonlót könnyebb mézzel, mint korbáccsal legyőzni, hiszen a fájdalmat és törődést túl jól ismerik, de mind vágynak egy biztos pontra, egy kis kedvességre és csöndre a bennük üvöltő évszázados rémálmok elől. Ő tanította arra is, hogyan ismerje fel a hozzáhasonlókat. A véneket és hatalmasokat, kik csak látszottak embernek, de távol álltak tőle, és hogy soha ne legyen olyan botor, hogy kutatni próbáljon az elméjükben.

– Sohasem tudhatod, mit jár a fejünkben – csókolta meg a férfi. – Ősi és roskatag gondolatok, ahogy apád mondta nekem, megannyi megélt és elemésztett emlék, megszállottság és őrület. Ezek éltetnek minket, s mi őket, ezért nem jelentenek ránk veszélyt, de még egy kascha elméje sem viselné el, azt, mit ott talál. Szíts inkább tüzet a kihűlt parázsban, szólítsd őket lágy szavakkal, hogy elhiggyék, te meglátod bennük azt mi szép és jó, még ha ők képtelenek is erre.

– De nem bűn hazudni egy magadfajtának? – simult hozzá – Egy khornak, egy bogotarnak?

– Valóban az, de kaschaként illene bíznod benne, hogy vénségünkre, ha ez jellemünkön nem is javított, de már megtanultuk értékelni a kegyes hazugságot.

Egyik kezével elvetette hát e vágyak magvait, most már csak hagynia kellett, hogy fává nőjenek a termékeny földben. Másik kezével pedig szétszórta a harag tüskéit a vendégek seregletében, olajat öntve a gyűlölet régi parazsára. Jutott bőséggel a sokadalomban elvegyülő nővérre is mindkettőből, kiben az isteneiknek oly nagyon tetsző, sötét vágyak ébredtek most, hogy aztán köré fonódjanak és magukba nyeljék. A férfi tanította, formálta, valami többé és kevesebbé, mit bár ő hiábavalónak érzett, mégis isteneik kedvére volt.

A háta mögé pillantva, a sokat sejtetően, részben áttetsző fekete függönyök mögött Arcana és az embervaddá vált íjász a belőle áradó hatalomtól hajtva adta át magát a test örömeinek. Kedvelte ereje ilyesfajta akaratlan hatásait, a régi világ őszintébb és ösztönös megnyilvánulásait és elgyönyörködött az embervadásznő felajzott íjként hátrafeszülő testében, ahogy magába fogadta az alatta fekvő férfit. Ilyen lehetett ő is egykoron, mikor még Kargyrt szer… megrázta a fejét. Azok ketten, ismét megerősítették benne a hitet, hogy istennője nem fordult el tőle teljesen, hogy szolgálhatja, ahogy erejéből telik.

Maeve újra rámosolygott, semmi kétség. Fogyó ideje ellenére istennője ismét kegyébe fogadta. A kéj közepett, a víla alakját öltő Arcana lihegve, nyögve, szinte kínlódva fogadta magába, az igazi vadállattá vált Radomirt. Tagadhatatlanul kedvét lelte bennük. Akkor hát nem volt más hátra, neki kellett találkoznia az ismeretlennel!

***

Az óhitű szabadjára engedte a báli forgatagban, hogy figyeljen és tanuljon. Volt ideje megérteni, hogy bár megbízhat a férfiben, s abban, mit adni tud neki, mégis Kargyroth éppen úgy csupán egyféleképpen látta a világot, mint ahogy ő is. Nyersacélként kellet hát tekintenie a tőle kapott erőre, amit a maga hasznára formálhat, nem pedig kész fegyverként, amit az óhitű adott a kezébe. Engedelmesség és alkalmazkodás, ahogy a Rend tanította neki.

Újra felidézte magában, miről és miként beszélt neki Jasha. A Régi Utak visszavágyott dicsősége, az óistenek hatalma, valamint az bogotarok felé mutatott tisztelet és hatalmuk iránt érzett irigység. Irigység, igen ez vezette. Nem szólt egy rossz szót sem Kargyrról, de nem volt nehéz kihallania a hangjából, hogy miként érez iránta, és mennyire dühíti, hogy a kascha elsőként őt választotta a céljaihoz. Irigységén túl pedig ott volt egy leheletnyi gőg, melyet mindjük iránt, de legfőképpen ő és a kascha iránt érzett.

„Ne azt keresed, amit nem értesz, hanem azt, amit igen.” Ezek voltak Kargyr szavai. A legtisztább zöld, amit valaha látott egy kis égkékkel, ez volt Jasha a számára, ezt kellett meglelnie a tömegben.

 Először egy szökőkutakkal teli, zsúfolt udvaron pillantotta meg és nem is igazán őt, csupán a lenyomatot, mit maga után hagyott. Úgy tűnt, nem csupán Bergamon fényes érintése képes jelet hagyni ezen a világon. Kargyr árnyékot vetett rá, Jasha lénye pedig sötét pengeként vágott végig rajta, sebet ejtve, vért és indulatokat fakasztva. Veszekedő, zöldes fénnyel világító vendégeken vágott át, bejárta az udvarokat, a sötét, árkádos folyosókat, pusmogó cselszövőket és egymásba feledkező alkalmi szeretőket zavarva meg, több dohányfüstbe burkolódzó kártyabarlangot, dühödten vádaskodó játékosokat választva szét, csakhogy haladhasson.

„… amerre járt, halál és dögvész pusztított, és az istenek akaratából többször is nekem jutott a feladat, hogy rendet tegyek utána, ha tovább akartam üldözni.”

 Az egyik fülledt, dobok lassú ütemére táncoló, egymáshoz simuló párokkal teli teremben érezte meg magán először a férfi pillantását. Mögötte sétált el, alig néhány lépésre tőle, majd mikor odafordult még látta kárörvendő vigyorba dermedt fehér maszkját a táncosok között. A körülöttük kavargó sűrű, vöröses fekete vágyaktól teljesen eltompult az elméje, immáron csak a szemére hagyatkozhatott. Elsuhanó ujjak finom érintése a tarkóján, kellemetlen borzongás a gerince mentén. Arrafelé kapott, ám csak egy mögötte összetapadó páros nőtagjának karját ragadta meg. Buja mosoly és egy felcsillanó szempár, az arcot félig takaró díszes maszk mögül. Elcsörtetett. A teremben uralkodó parfüm és bujaság illat egyre inkább elködösítette az érzékeit, olykor megszédült, végül már meg is tántorodott. Fenébe vele! Odalépett az egyik asztalhoz és felkapott egy szándékosan felvizezett borral teli kupát és egy korttyal kiitta.

– Ital kell ahhoz, hogy szembenézzen önmagaddal? Milyen közhelyes, milyen szánalmas – hallotta meg maga mellett a khor hangját.

Ezúttal valóban ott állt mellett, hanyagul az asztalnak támaszkodva. A kupát lecsapva, két kézzel ragadta meg, de fehér maszkos rohadék egyszerűen semmivé vált az ujjai között.

– Ellenséget keresel és engem találsz meg, önmagad helyett, csoda hát, hogy hiába próbálsz elkapni?

– Magát keresem! Magát, aki…

–… aki megfosztott valami számodra fontostól? A részedtől? – sétált el a közeli táncosok mögött Jasha, ő pedig felé indult.  – Ám melyik részedtől? Engedelmes mivoltod kényelmes érzésétől, vagy az illúziódtól, mert bizonyítottam, hogy haszontalan vagy? Mit hiányolsz igazán? Mi táplálja a dühöd? A vágy? – suttogta a fülébe, és ujjai végigsimítottak a fenekén. – Vagy a gőg? – nevetett fel. – Másokat akarsz szolgálni, vagy önmagadat?

– Mi nem olyanok vagyunk, mint maguk! Mi kevesek, a sokakat szolgáljuk, és nem ők szolgálnak minket! – tiltakozott.

– Mi! Mi! Folyvást csak mi! – emelte fel maszkját Jasha és hosszan megcsókolt egy, annak idejére partnere öleléséből kibontakozó fiatal lányt. – Mikor fogsz már önmagadra gondolni?

– Válasszam az önzést, ahogy maguk?

– Miért? Mert beléd verték, hogy az olyan rossz? – folytatta a khor a terem ajtajából. – Amíg mást sem csinálsz, mint mások elveinek akarsz megfelelni, addig csupán annyi vagy, amennyinek ők látnak és nem több.

Hitében és önmagában akarta megingatni, és bár korábban mindaz a bűbáj, amit most bocsátott rá megrettentett volna, de nem ért volna cél vele. Mára azonban más lett a helyzet. Torkvestor, az első veresége vele szemben, feljebbvalója halála és önnön mérhetetlen tudatlanságának felismerése elég volt ahhoz, hogy szavai utat találjanak hozzá.

Követte Jashát, ki a sötét udvarra, ami fölé beomlott tető borult, melyen beragyogtak csillagok és a két hold és annak közepén ott állt Arcana. Olyan volt, mint mikor évekkel ezelőtt elváltak egymástól, az orgyilkossal vívott párbaj után, teli bekötözött sebekkel, arcán elégedett mosollyal. Érezte a belőle áradó láz– és virágillatot. Valódi volt és mégsem lehetett az.

– Te? – hitetlenkedett és közben elbotlott az egyik árnyékban maradó lépcsőfokon és előrebukott az udvar kövére. Felpillantva látta, hogy az embervadászkapitány buján simul, a hátulról őt ölelő Jashához, miközben az az inge alatt a bal mellére markol. Elég! Bergamonra, elég!

– Kinek elég? – pillantott fel a khor, közben Arcana nyakát csókolta. – Az istenednek? A magadról vallott hazugságnak? Neked?

 Meztelenek voltak, az óhitű keze immáron barátja ágyékához simult, miközben lassú, mély lökésekkel belé hatolt.

– Barát? Úgy gondolsz rám, mint barátra? – mosolygott Arcana. – Milyen könnyű – nyögött fel – milyen szánalmas! Még ahhoz is gyenge vagy, hogy riválisként mérd magad hozzám, mert képtelen vagy szembenézni a gyengeségeiddel! Nem vagy méltó arra, hogy nővérnek, harcosnak, de leginkább nőnek nevezzenek!  – remegett bele a teste a gyönyörbe.

– Lehet, hogy egyiknek sem vagyok jó – markolt rá Kicsi Fényre. – Még nem, ám amit lehet, azt merem is, amit pedig merek, azt akarom, és amire akarat hajt, azt meg is teszem! – kiáltotta és két kézre fogva a buzogányt, tüzet lobbantott benne. Nem forrót, hanem fényeset, a legragyogóbbat, mi csak erejéből tellett.

„Gyenge vagyok, Uram, de megerősödőm! Tévelygek, megbotlom és bár remélhetném, hogy kegyelmedben bízva a rossz Utat elkerülöm, ám még ha a hozzám hasonlók, bocsánatodban nem is, csupán irgalmadban reménykedhetnek, hogy kijelölöd számunkra vezeklésünk Útját, én esküszöm neked, nem torpanok meg, míg végig nem megyek rajta!”

A Szelíd Tűz fénye beburkolta eltakarva érzékei és így elméje elől az óhitű bűbájt.  Igen, járni fogja az Utat, azt, mit Bergamon jelöl ki számára, úgy ahogy Kargyroth tanítja majd neki, és a maga akaratából jár majd rajta. Ha pedig ez önzés a részéről, hát a Fények Ura ítéljen érte felette!

Egyedül állt az udvaron, a csillagokkal teli éjben, a két hold alatt. Térdere ereszkedett, buzogányát a melléhez szorítva és hálát adott. Bergamonnak éppen úgy, mint Kargyrnak.

 

***

Mikor belépett az ajtón, balkézzel finoman intett a vezérdalnok felé. A lantos sohasem fogja megtudni, hogyan találtak rá ujjai az Éjfél akkordjaira, ahhoz, amire készült tökéletesen illett az ősi dallama. A dalnok szíve vadul vert a félelemtől, hiszen az Éjfél a boszorkányok táncának része volt és Vertassen óta nem akadt mulatság, ahol elő merték volna adni. Ám ő kascha volt, megillette hát, hogy az istennője kedvére szerzett ének kísérje bevonulását.

 

 ***

Kargyr felkapta a fejét, amikor felismerte az első taktusokat. Rövidek voltak és kemények, akár csak a tánc mely hozzájuk tartozott. Régen volt mikor utoljára hallotta és még régebben, hogy eljárta a boszorkányok táncát. Ki lehetett ennyire bátor, vagy éppen istentelenül ostoba, hogy…

Olyan volt, mint egy álom. Egy sötét, vén és roskatag álom, melyet Morrigan megtagadott tőle. A vendégek sora szétnyílt, és királynői alak sétált végig közöttük. Feketét és ezüstöt viselt, nyakában azt a borostyán nyakéket, amit tőle kapott. Bal vállán a ruha látni engedte az egyetlen sebet, melyet ő ejtett rajta, ajkán pedig ugyanaz a régi mosoly.  Több mint kilenc év telt el az óta, de semmit sem változott. Hiszen nem is ember volt, inkább Maeve istennő földi mása. Hanka Tyr, Dél leghatalmasabb kaschája állt előtte.

Nem kellett szót váltaniuk. Hanka arcáról eltűnt az uralkodói maszk, csak a lány maradt, aki a hóban táncolt, mikor először meglátta. Álltak egymással szemben néhány pillanatig, attól félve, hogy a másik nem egyéb, mint az isteneik gonosz tréfája, de mikor levette az obroten álarcot, a kascha még mindig ott állt. Morrigannak legyen érte hála.

Kezét nyújtotta neki, ő pedig elfogadta. Az Éjfél dala lassan a második szakaszhoz ért, miközben ők a vendégek pillantásával mit sem törődve lépésről lépésre kerültek közelebb egymáshoz, a maguk módján eljárva a boszorkányok táncát.  Ahogy Hanka keze az övébe simult, lelke ugyanúgy megnyugvást talált benne, mint sok éven át újra és újra, míg a khorja volt. Hallotta a dalt, érezte a lüktetését, hát magához szorította, hogy megossza vele és érezze, miként ver a kascha szíve együtt az övével.

Körbetáncoltak a termen, vetettek egy kihívó pillantást, a mind jobban elsápadó nagyhercegre és a mellette fészkelődő ágyasára, majd elperdítette a boszorkányt Bergamon megannyi egyházi méltósága előtt, míg végül megállapodtak a magas ólomüveg ablakokon át beragyogó két hold fénye alatt. Hanka arca kipirult a tánctól, levegőért kapkodva kapaszkodott belé. Te belém, én beléd kapaszkodom, ezek voltak a szavak melyeket ők sohasem mondtak el egymásnak, de összekötötték őket, jobban, mint bármi az isteneik ege alatt. A kascha felemelte fejét és két tenyere közé fogta sebhelyes arcát.

–  Meghallgattak az istenek! Visszaadtak nekem – csókolta meg.

Felemelte és körbeperdült vele. Arcán a másik könnyei. Boldogságot érzett, olyasmit, mit sok éve nem. Lelke borostyán vihara elcsitult, ismeretlen, és jóleső csend köszöntött rá. Ő, a Mogorva Mennydörgés, Morrigan balja ezen a földön, istennője akaratából és egy másik kaschájának kezétől, ebben az egy végtelen pillanatra megbékélt önmagával. Ez pedig több volt, mint elég.