A khor 6. fejezet 2. rész

 

***

 Az első táncot újabb és újabb követte, míg a zenészek ujjai közül végre kifordultak a hangszerek a fáradtságtól. A dalnok, piruló arccal igyekezett levegőhöz jutni, maguk a táncosok pedig kifulladva tértek vissza asztalaikhoz.

 Kézen fogta Arcanát, és az egyik szökőkúthoz kísérte. A nő, illemmel és ruhájával mit sem törődve, a csobogó víz alá tartotta az arcát.

– Idejét sem tudom, mikor táncoltam ennyit – lihegte, mikor előbukkant a vízfüggöny mögül. – Köszönöm, neked.

Leült a szökőkút peremére.

– Én még igen – pillantott Arcanára. – Az esküvőmön.

Újra látta az ezüstvillanást a lány szemében, mi aztán egy szívdobbanással később már tova is tűnt, de most már megjegyezte. Igen, valami nézte abból a villanásból, valami, ami vén és éhes. Egy közönséges embert elkapta volna a pillantását, de az ő lelkében egy sokkal vénebb és sötétebb fenevad vert tanyát, így nem ő volt az, kinek félni valója akadt. 

– Mind hallottunk, ami vele történt – komorodott el az embervadásznő. – Nekik szolgálok sok éve és tudom, hiába tudom, hogy olyan ostoba, bigott, barom kevés van közöttük, mint az, aki ezt tette veletek, de ezt téged nem vigasztalna. Ezért sem értem, hogy tarthatsz velük – könyökölt a korlátra.

Bólintott.

A nővér és az inkvizítor futólag említette, hogy volt egy szakasznyi ember, akit csapdába csaltak, de nem esett szó Arcanáról. Déli embervadászatra, déli embervadászt, ez logikus mivolta ellenére is, igencsak a Rendre vallott, s abból, hogy láthatóan nem lepte meg, hogy itt találta, arra jutott, hogy Arcana tudta, hogy érte küldtek.

– Igazad van, bármit is mondanál a védelmükben, semmit sem számítana, főként, mert én sokkal inkább hibás vagyok benne. Azért tudták elvenni tőlem, mert hagytam nekik. Mert nem tettem eleget, sem akkor, sem pedig utána – hunyta le a szemét. –  Amikor megláttalak, egy pillanatra emlékeztettél rá milyen sok idő telt el az óta, s hogy én talán rútabb formában, de ugyanolyan maradtam, te pedig nővé értél, harcossá lettél az évek alatt, míg én nem tettem semmit. Tudod, hogy vágytam rá, hogy ne így legyen, hogy Vertassen után ne legyek többé Morrigan keze? Férj, apa és vénember akartam lenni –mosolyodott el keserűen. – Miért tartok velük? Kilenc évet töltöttem egy kőbányában égett képpel, rosszul forrt csontokkal. Morrigan nem engedett meghalni, de hagyott szenvedni. Túléltem azt, amit ezer más egészséges ember nem, de megszökni mégsem tudtam. Az óistenek olykor végtelenül önzők Arcana. Máskor viszont, már magam sem tudom… Morrigan nem akart elengedni, nem tetszett neki, hogy nem akarok többé szolgálni és ölni a nevében, hogy eldobtam mindazon neveket, melyeket egykoron félve tisztelt egész Dél, s miből többet is tőle kaptam.  Neki nem az ember kellett, a hús és a csont, csak a lélek, az egyetlen lélek ezen fénybeborult világon, aki használni tudja Perun megkövült akaratát. Majd a bergamoniták kiengedtek, hogy segítsek nekik. Egy kascha lányokat raboltat el, ki tudja milyen célból, de annyi biztos, hogy nem egy Nyárköszöntőhöz kellenek neki. Belementem. Most pedig, már ha akarnék, sem tudnék kihátrálni belőle, miközben Morrigan folyvást emlékeztet rá, mit dobtam el magamtól, és mit adhat vissza nekem, ha újra kérem, ha ismét rálépek a Régi Útra és kérnem kell, mert az vagyok ami, és ezt ő mindenkinél, még nálam is jobban tudja.

– Úgy hiszed, Morrigan támogatja a kascha tervét? – vonta fel a szemöldökét Arcana.

– Eddig terelt és életben tartott, de csupán annyit segített, hogy el ne tévedjek. Igen, segít neki, leginkább azzal, hogy engem hátráltat, és nem hagyja, hogy ráakadjak, vagy megtudjam róla az igazat.

 

***

 Arcana, ha akarta volna sem lett volna képes azt mondani, hogy a férfi téved. Mint ember gyűlölte, ha az istenek játékszernek tekintik őket, de pontosan azért, mert ember volt, képtelen volt tenni ellene. A kaschát legalább egy istennő segítette ez világos a kezdetektől fogva. és ő sem találta volna meg a nyomait, ha nincs… a varjak kacagtak… ha nincs a víla. A Szarvasisten pedig semmit sem adott ingyen, egy vílája segítségét pedig semmiképpen. Segített rajta, közelebb vitte a célhoz, de soha egyetlen percre sem hagyta, hogy elfelejtse, tartozik neki. A férfi igazságot emlegetett, de vajon az azt jelenti, ami ő már tudott a boszorkányúrnőről, vagy annál többet? Ha valóban Morrigan akadályozta meg abban Kargyroth-t, hogy tudomást szerezzen róla, kit rejt a lányrabló kascha személye, akkor ő, még ha akarja, sem árulhatja el neki. Ezért viszont csupán azt tehette, amit néhány tánccal korábban olyan vehemensen elutasított a férfi részéről.

Szánhatta.    

*** 

Radomir a vendégek között állva figyelte a szökőkútnál ülő párost. Az embervadak érzékei minden korábbinál erősebbek és engedelmesebbek voltak, hála a boszorkányúrnő áldott érintésének. Hallotta minden körülötte lévő szívverését, lélegzetét, érezte melyik vendég mit ivott, evett, vagy szívott el az elmúlt órákban, ahogy érezte az egymáshoz simuló párok testének vibrálását is, az egymás iránt ébredő vágyaikkal illatával együtt. Úrnőjét tapintható fájdalom és enyhe láz nyoma burkolta be, szíve veszettül kalapált az elfojtani vágyott izgalomtól és vágytól. Kékjázmin illata volt, az az illat, amit annyira szeretett. A férfi pedig… Sztergojra!

Az úrnője mellett ülő férfinek bár teste törött, bensője mégis kemény és nehéz volt, mint egy szikla, amin minden elvásott, valamint puha és könnyű, melyet a legenyhébb szél is felkaphatott. Miféle lélek az ilyen? Felfoghatatlan módon egyszerre volt olyan szaga, mint a levegőnek villámlás idején, és a nyári esőben ázó földnek. Úgy beszélt vele, mint baráttal, őszintén, ezt jól érezte a hangján, de egyetlen bizalmas, vagy intim mozdulatot sem tett, mióta elhagyták a táncparkettet. Úrnője vágyott a férfira, de az nem őrá, ő pedig egyszerre gyűlölte és lenézte ezért. Gyűlölte, mert úrnője tetszését elnyert és lenézte, mert volt olyan ostoba, hogy nem ismerte fel, vagy mi rosszabb, visszautasította azt. A lelkében vonyító, üvöltő, láncaikat rángató embervadak örömmel széttépték volna bármelyikért. Mégsem tehette, mert nem emelhetett kezet arra, akit az úrnője ilyen közel engedett magához.

Addig nem, míg engedélyt nem kap rá.

Átvágott a vendégek között és pár lépésre megállt feljebbvalójától jelezve, hogy visszatért. Az kelletlenül rápillantott, mert felbukkanása félbeszakította a meghitt társalgását, de ő látta a szemében, tudja, hogy sikerrel járt.

– Úgy tűnik dolgom akadt – sóhajtott fel – de hamarosan visszajövök, ha még itt leszel.

– Nem megyek sehová – biztosította a férfi – ha pedig mégis – tárta szét színpadiasan a karját –, annyira nem nagy ez a hely – mosolyodott el.

Igen, ebben Radomir is biztos volt. Ahhoz nem elég nagy, hogy eltűnjön előle. A karját nyújtotta Arcanának.

– Sikerült – biztosított szóban is az úrnőjét, de az csak megszorította a karját és lépéséről lépésre egyre jobban rátámaszkodott, végül már nehezére esett minden mozdulat, így egy üresen álló karosszékhez vezette. A nő szinte belezuhant, sérült keze megrándult, ujjai karomszerűen meggörbültek, bőre elsápadt, majd egy pillanatra elsötétedett. Tisztán hallotta, ahogy a szíve vadul dörömböl és jól tudta miért. A víla újra, mind többet és többet követelt magának a testéből és az életéből, neki pedig egyre inkább nehezére esett féken tartania. Minden percért, amikor visszaszorította, húsba és lélekbe tépő kínnal kellett fizetnie. Ő pedig nem segíthetett rajta.

– Sztergojra! – nyögött fel az úrnője – Elég már!

Sérült kezével a saját mellkasába mart, arca görcsbe rándult a magának okozott fájdalomtól.

– Elég! – zihálta.

Kínja nem csillapodott, a víla rohama pedig elszívta minden erejét, így még percekig csak némán hevert a karosszékbe süppedve.

– A víla… őt akarja… mindenét… – szólalt meg nagy sokára. – De nem… nem kaphatja meg! – préselte ki magából a szavakat. – Érted, Radomir? Őt soha! Legyen bárhogy is!

Soha. Igenis, megértette.

– Segíts fel! – utasította feljebbvalója. –  Ha találkozni akarok a kaschával, azt a saját két lábamon állva akarom megtenni.

Radomir előre nyúlt, hogy felsegítse, de egy finom és gyengéd kéz simult a karjára.

– Nem szükséges! – szólalt meg mellette a boszorkány, lágy hangon. – Nem várhatom el, hogy a Tessarossa–ház lánya, miattam törje magát. Hiszen már így is olyan sok törődést vállalt magára.

***

 A kascha, ruháját elegyengetve leguggolt a széke elé, ujjaival végigsimított a mellkasát markolászó balján, karján, mire az végre ellazult, szíve pedig lelassult, ahogy teste és lelke egyaránt megkönnyebbült. Tudta, hogy a tündér vissza fog térni és követelni kezdi majd a jussát, de azt nem, hogy ilyen hamar. Elvégre azért jött ide, hogy erőt gyűjtsön. Mit ér majd vele, ha teljesen kifacsarja, mielőtt véghezvinné azt, amit neki szánt?

– Mennyi fájdalom, Maeve–re! – sóhajtott a kascha. – Egyetlen gyermeket sem lenne szabad ezzel terhelni – simított végig verejtékező homlokán. – Főleg nem egy ilyen szépet – vetett egy pillantást Arcana arcára. – Még akkor is, ha előtted ennyire gyűlöletes a szánakozó tekintetet.

Újra, több ponton is megérintette a balját, ujjai nyomán az izmok, inak kilazultak, zsibbadó bizsergés áradt végig bennük. Fájt a keze! Ám ez a fájdalom most jól esett számára, hiszen semmit sem érzett vele, már jó ideje. Se fájdalmat, se a boszorkány ujjainak lágy simítását.

– A fenevadak nem is végezhettek volna ennél tökéletesebb munkát. Életben hagytak, mégis eltorzítottak, ahogy ők maguk is azok.

– Az embereim ezek szerint szerencsések voltak. Őket darabokra tépték!

– Sohasem adtam volna parancsot arra, hogy ezt tegyék veletek, és sohasem bírtam volna rá a vadakat arra, hogy ezt tegyék. Soha, ha tudom, hogy te is köztük vagy – mondta megnyugtató hangon a kascha. – Ilyen módon ártani egy gyermeknek főleg egy nőnek, megbocsáthatatlan az istennő szemében. Egy kascha pedig sohasem egyéb, mint szolgálója az istennőjének.

Hihetetlen erőfeszítéssel felnyomta magát a karosszék mélyéről és jobbjával megragadta a kascha kezét.

– Szolgálója mi? – sziszegte. – Gyerekeket rabolni, embereket öletni a vadakkal, mert mondj bármit, az istennőd egy pillanatra sem akadályozta meg benne a bandádat és habozott ezt tenni velem – sérült kezét kirántotta az enyhet adó ujjak közül és letépte a fejéről a madármaszkot. Halott jobbszeméből már a tündér tekintett a kaschára. – Mégis hogyan szolgálja az istennőd akaratát?

 A mozdulat, amivel Hanka megérintette az arcát pontosan olyan volt, mint ahogy az anyja tette kisgyerekkorában. Meleg volt, nyugalmat árasztott, elűzte minden fájdalmát és keserűségét. Talán nem is egy ember keze volt, hanem egy istennőé. Aminek az anyját is látta akkoriban.

– Sohasem akarnám, hogy bántódásod essen! Egyiketeknek sem! Te is, ahogy a többi gyermek különlegesek vagytok, az istenek felfigyeltek rátok, és kik vagyunk mi, hogy dacoljunk a választásukkal? Mi ketten sokban hasonlítunk, Arcana. Túléltünk olyasmit, ami csak kevesen, törötten, de erősebben tértünk vissza az élők közé. Én hatalmat kaptam, hogy elkerüljem ellenségeimet és csak olyasvalaki akadhatott rám, akit az óistenek segítenek. Mint te. A harcosodat a szellemei vezették hozzám, és véletlen–e, hogy én vagyok az egyetlen, aki írt tud a fájdalmadra?

Ebben nem hazudott. Balja, ha nem is volt a régi, mégis életre kelni látszott, s az is marad, ha a kascha és az istennője így akarja, és talán egy napon a szemét is visszakaphatná. A tündér nem adta vissza neki azt, mit a Szarvasisten vadjai elragadtak tőle, de Maeve kaschája igen. Ha ehhez még egy urat kell szolgálnia, ám legyen.

– Mellettem, újra egész lehetsz. Egész és több. Sokkal több – folytatta Hanka Tyr, ki mintha, és nem lehetetlen, hogy valóban így volt, olvasott volna az elméjében.

Szeme összeszűkölt és nem is igyekezett palástolni a felkínált lehetőség iránti vágyát.

– Meghallgatlak. De csak meghallgatlak! Aztán eldöntöm, mi legyen veled – közölte.

– Ez csak természetes – sütötte le a szemét a kascha szerényen –, ennél többet most nem is várhatok. Radomir! Kísérd az úrnődet a szállásomra, aztán hagyj minket magunkra!

– Ő, az enyém, kascha! Én döntöm, el mit tesz és mikor! – horgadt fel benne hirtelen, a féltékenység szülte düh, s buktak ki belőle a víla hangján, a felesleges szavak. Senkinek sem kellett volna bizonygatnia, hogy egyedül ő parancsol Radomirnak. Senkinek, egyedül a folyvást felébredő tündérnek.

– Elkísér minket, és ha bajt szimatol, itt és most megengedem neki, hogy kitörje azt a karcsú nyakadat. Aztán, talán elengedem magam mellől – fogta halkabbra.

 

***

 Hanka bólintott. Nem is bánhatott volna másként a lánnyal. Még nem. A lelkében tomboló víla berzenkedett ugyan egy másik isten szolgájának érintésétől, de nem volt bolond. A tündér nem adhatta vissza Arcanának, amit elvett tőle, mert ezzel pont azt a kötés szüntette volna meg, ami hozzá láncolta, ugyanakkor éppen azért, mert sohasem volt ember, nem értette milyen is az, hogy milyen a test, melybe isteni atyja akarata belekényszerítette, és amilyen vadul rágta belülről, képes lett volna ostobaságában tönkretenni. Mikor megérintette az embervadásznőt, nemcsak az embernek segített, de a tündérnek is. Az nem fogja békén hagyni Arcanát, folyvást ott kísért majd az önuralma határán, várva, hogy elragadja tőle az uralmat a teste felett, de megértette vele, hogy türelmesnek és mértékletesnek kell lennie, vagy önhibájából dolga végezetlenül kell távoznia.

Arcana csaknem tökéletes, messze jobb, mint Jasha valaha lett volna, és még ha nem is Kargyroth, már álmodni sem mert ilyen lehetőségről. Nem tudta milyen lehet az a férfi, akit vele látott, de ebben a pillanatban nem is foglalkoztatta. Hatalmas volt igaz, de talán makacs is. Nem, ma semmiképpen sem foglalkozhat vele! Itt ez a lány és vele minden, amire hosszú ideje vágyott.

 Az istenek fanyar humorára és mégis végtelen nagylelkűségére vallott, hogy éppen a Szarvasisten egyik tündére fogja hozzásegíteni őt a céljához.

***

 Arcana sokáig nem tért vissza, így Kargyroth végül újra elvegyült a báli forgatagba. Néhány suta próba után, sikerült előkotornia emlékezetéből a megfelelő fordulatokat és szóvirágokat, amikkel, sikerrel kérhette le és vihette táncba a választott hölgyeket. Be kellett ismernie, hogy ebben nem kis szerepe volt a maszkjának. Az avítt szörnypofa és a kétértelmű szavak felkeltették a hölgyek érdeklődését, és mind többen voltak hajlandóak a kezüket nyújtani széptevőjüknek, s szemet hunyni annak közepes tánctudása felett. Olyan könnyű volt, olyan egyszerű. Minden bizonnyal, Morrigannak tetsző.

 A sokadik tánc és jó pár kupa bor után pedig, már egy merész lépésre is szánta el magát. A mesterséges lugasok között csendben figyelő Theresa, egy pillanatra azt sem tudta ki ragadta karon, és rántotta ki a borostyánfüggöny mögül, de ahogy azt várta tőle, szabad kezével az elrablója maszkja felé csapott, úgy kellett kifordulnia előle, nehogy a nővér keze a nehéz fémlemezen koppanjon. Finoman tovább lökte az orra előtt elsuhanó öklöt, majd a csuklóján fogva perdítette meg partnerét. Theresa még nála is rosszabb táncos lehetett, mert a perdülésben semmi kellem, vagy báj nem volt, egyedüli szerencséjükre legalább a vadászruha nem akadályozta meg benne.

Mikor körbefordult karon és derékon ragadta és várt egy pillanatot. Meg kellett adnia az esélyt a nővérnek, hogy ellenkezhessen. Várta az ütést, vagy a rúgást, de nem történt semmi. Theresa csak nézett rá. Dühös volt és riadt egyszerre.

– Mit akar? – kérdezte kurtán.

– Minek tűnik?

– Rossz tréfának! – bontakozott ki a karjából. – Külön dühítő, hogy nem értette meg elsőre! – vonult el fújtatva.

– Ez új – szólt utána fordultában –, hogy ennyire feldühítsek egy hölgyet ezzel, még ha kissé erőszakos módon is vittem táncba.

– Látom, fel sem fogja! – dühöngött maga elé a nővér és utat tört magának a vendégek között.

Utána indult.

 Theresa nem érte be futó kirohanással, egészen a palotát körülfogó teraszok déli csücskében álló pavilonig utol sem érte. Nem lépett oda hozzá, miként a nővér sem nézett rá, csak ült némán, egy padon, így inkább megállt a bejáratban, majd a falnak vetette a hátát.

 – Ha jól sejtem, most úgy sem fogsz hozzám szólni és nem nehéz kitalálni, hogy nem a gyenge tánctudásod miatt utasítottál vissza. Nem, azért semmiképpen sem dühödnél így fel, ezt már tudom rólad, de mégis köze van a tánchoz, de még jobban ahhoz, ami vele járt. Hadd töprengjek…

– Ne töprengjen – morogta a nővér –, csak hagyjon békén!

– Hogy aztán itt ülj, és azon rágd magad, ami egykor történt? Talán majd egy másik alkalommal.

Theresa nem sírt, de látta, hogy rázkódik a válla. Valami nagyon mélyen kínozta. Az asszonya, és Hanka is sokkal jobban értettek az emberekhez, mint ő, ki mindig csak a csupasz valójukat látta, mindennemű árnyalataik nélkül, de nem volt nehéz kitalálnia, hogy mi lehet az oka. A nővér erős nő volt, a legkevésbé sem zavarhatta, hogy ki mit gondol róla, egy ilyen dolog, mint a tánc miatt. Oh, dehogy. Ez is ugyanaz az igazság volt, mint amit korábban felfedett előtte. A makacs önmegtagadás mögött rejlő fájó valóság.

Még akkor a bányában, mikor Morrigan a lelkébe nézett, olyasmit látott benne, és jó szokása szerint rángatott felszínre, amitől Theresa ennyi év elmúltával sem volt képes szabadulni. Az önkéntelen mozdulat, amivel a hasára tette a kezét és a jelenet, amit a hajón rendezett. Végül pedig mindaz, amit Torkvestorban elmondott.

„Nem adtam neked nevet – mondta akkor – Nem akartam, hogy a világra gyere, azok után, ahogy fogantál, nem mertem akarni. De te nem tehettél semmiről. Se az apád bűneiről, se az én gyengeségemről.”

Megölte a méhében fejlődő gyermeket. Megesett lány volt, talán olyan férfitől, akitől nem lett volna szabad, vagy éppen erőszak által. Nem számított, mert Bergamon egy életen át tartó átkokkal sújtja azt, aki kiolt egy ártatlan életet.

– A skaldok szerint, olykor az apák lesznek a fiúk legnagyobb ellenségei.  Az én apámra pontosan illett ez a mondás, hiszen még nálam is nagyobb szörnyeteg volt. Anyám, egy alig serdült lány, kinek betört az otthonába, és őreit levágva erőszakot tett rajta, ezzel egy, anyám számára szerencsés és szerencsétlen módon, egy rövid életen áttartó nyomorúságra ítélte őt és engem, hiszen fattyúnak, nem is akármilyen fattyúnak születtem. Állíthatnám, hogy nem így van, de miatta lettem azzá, amivé, és életem jelentős része azzal telt, hogy őt kerestem. Igaz, nem volt nehéz, mert amerre járt halál és dögvész pusztított, és az istenek akaratából többször is nekem jutott a feladat, hogy rendet tegyek utána, ha tovább akartam üldözni. Dühített, hogy él és azt tesz, amit akar, miközben nekem, és a hozzám hasonló kölykeink nem jutott rendes élet. A kruganok úgy mondják, a bosszú, múló hév, egyszerű fellángolás, mely elmúlik, mint a nyár, mely erre a legalkalmasabb évszak, ám az a bosszú, amely több nyáron át is tart már megszállottság, a gonosz szellemek műve – sóhajtott és megállt egy pillanatra.

 – Az én bosszúm majdnem ötszáz nyarat emésztett fel. Apám nyomati követve az Első Hajnal után szétporladt, de szavai nyomán új erőre kapó kultuszokkal számoltam le, és Shívó nyughatatlan lelkeinek vihara csak kofalárma azokhoz a rémekhez képest, aki kimásztak a vackaikból, mert ő szólította őket. Nem azért, hogy az utamat állják, oh dehogy, pusztán, csak mert megtehette, és a Soknevű Gonosz választottjaként valószínűleg mindazt testesítette meg, amit ti bennünk, óhitűekben félelmetesnek és gyűlöletesnek tartotok. Én pedig, mert egy makacs állat voltam, leszegett fejjel mentem előre megannyi éven át. Ő jelölte ki számomra az Utat, én pedig a magam akaratából lettem azzá, aki végül kioltotta az életét, és akire Morrigan úgy vágyott. Miközben pedig őt üldöztem, szépen lassan elmerültem mindabban a sötétségben, amit az isteneink csak kínálni tudtak. Mérhetetlen időm és lehetőségem volt rá.

Felnézett a holdakra. Emlékezett rá, hogy gyerekként kinyúlt, hogy megpróbálja levenni őket az égről. Főleg a kisebbik ezüstszínűt. Morrigan holdját.

– Elég nevetséges dolog, hogy őt hibáztatom ennyi év után is, de valóban miatta lettem azzá, amivé. Azért éltem túl annyi mindent, hogy megtaláljam. Anélkül formált magához hasonlóvá, hogy sokszor évtizedekig vagy egy évszázadig egyetlen szót is váltottunk volna. Az volna a lényeg, hogy te magadra haragszol, azért amit tettél. A saját döntésed, a saját hibád, bűnöd, meg hasonlók, mert azt hiszed, sehová sem vezetne, ha rá haragudnál. A férfira, aki ezt tette veled. Akad rá ötletem, ki vagy mi lehetett ő neked, de ha nem teszem fel a kérdést, akkor neked nem kell válaszolnod. Így könnyebb.

Theresa csak hallgatta, nem kérdezett semmit. Nem kérdezte, honnét tudja, mert nem kellett megkérdeznie. Mindaz, amit eddig tett, mondott, vagy talán csak érzett elég nyom volt a férfi számára, csupán csak össze kellett illesztenie a darabkákat. Ő adta ki magát ennyire, és bárhogy gyűlölte azt az érzést, hogy ezekben a pillanatokban, ennyire védtelen vele szemben, mégis… mégis megkönnyebbült tőle. A férfi, bár láthatóan tudta mit tett, és miért tette, talán Arcana óta az első ember volt, aki egyáltalán nem ítélte el érte.

– Gyűlöltem az öreget, ami az elmondottak alapján nem is csoda, de tanultam tőle valamit – lökte el magát a faltól Kargyroth. – Azt, hogy csak a hozzám hasonlóknak adatik meg a lehetőség, hogy igazán vesztegessék az idejüket a sajnálatra, a megszállottságra és az ehhez hasonló esztelenségekre. Hiszen előttünk ott állnak az évszázadok. Úgyhogy fogadj el tőlem, a vén szörnyetegtől egy tanácsot. Bármit is tettél, elég ideig büntetted magadat érte. A többit meg hagyd az istenedre, már ha van még képe mindezek után, ezt felróni ezt neked.

 Távolodó lépteit hallva, utána szólt, ám hangja erőtlen és halk volt.

– Kargyr… – suttogta, ám az óhitű már nem hallotta.

Térdére támasztott tenyérrel várt, míg a férfi léptei elhaltak és sokáig várt még azután is, míg végül folyamvölgy felett ébredő, esti szél, füstillatú levegővel töltötte meg a pavilont. Könnybe lábadt a szeme. Biztos a széltől.

Mi mástól?

*** 

 A pavilontól harminclépésnyire Radomir mozdulatlanul, de ugrásra készen várakozott. Egészen eddig a pillanatig viaskodott benne az ember és az embervad. Teljesíteni akarta az úrnője parancsát, hogy, távol tartsa a vílát a férfitől, ám ehhez jobban kellett ismernie, hogy tudja, mit várhat tőle és miként háríthatja el a bajt, ha úgy hozza a szükség.

Jól, túlságosan is jól érezte mi az, ami felkeltette parancsnoka vonzalmát iránta. Vén volt, roskatag, mint egy ódon, belülről elkorhadt tölgy, mégis több erő szunnyadt benne, mint amit egy emberben lehetségesnek tartott. Hatalma ellenére, mikor megérezte bizonytalanságát és emberi aggodalmát a pavilonban csendesen síró bergamonita iránt, akit teljesen eltorzított a szemében mindaz, amit magával tett, és az, amivé az istene parancsára vált, megvetés ébredt benne a másik iránt.

Ő, a nővért kifacsartnak és szánalmasnak találta, ki nem is volt több annál, amit most mutatott. Nem úgy a férfi, s ez egyszerre fokozta az iránta érzett megvetést és keltett benne bizonytalanságot. Máz volt csupán melyet a világnak mutatott, egy szakadozott vásári jelmez, mely mögé elrejteni próbálta a bestiát, mely már régen elemésztette a lelkét. Elképzelhetetlennek tetszett, hogy egynek és egésznek tudott maradni ezzel a viharral a bensőjében.

Örömmel széttépte volna, mert fenevadja, az övéivel ellentétben makacs és akaratos szörnyeteg volt, olyan, aminek nem lehetett parancsolni és mi könnyedén felfalhatta volna a kapitányát, ha úgy akarja.

Ám nem tehette, s nem pusztán azért, mert nem kapott rá parancsot. Elméjében hangosan üvöltöttek és meghunyászkodva szűköltek az óvadak. Olyan zajjal voltak, hogy képtelen volt tiszta fejjel gondolkodni, ám a félelmüket tisztán érezte. Mint mikor a préda ráeszmél az őt cserkésző ragadozót jelenlétére és nem értette az úrnőjében fészkelő víla miként nem vette észre, vagy ha mégis, akkor miként lehetett olyan botor, hogy magának akarta.