A khor 6. fejezet 1. rész.

 

„…Bergamon pedig megparancsolta minden hívének, hogy varázslóasszonyt életbe ne hagyjanak, mert bennük fészket vert az óhiteknek magja, mákonyos szavukkal romlást és rontás hoznak ölükből pedig embervadak születnek erre a világra. Így égtek el sorra a fűveknek tudói, az ég járásának ismerői, vágattak le a lázat enyhítő kezek, tépettek ki a hadakozni vágyó férfiakat elcsitító tudó nyelvek. Eljött hát a Hanyatló Kor, egy fényes kor, melyet nappal a Fények Urának tekintete, éjjel pedig az ő dicsőségére gyújtott máglyák fénye töltött meg fénnyel…

…csoda hát, hogy mind ki megmaradt a csendes elmúlást, vagy a rettenetes bosszút választotta?”

 

A Hanyatló Kor, részlet

                                                                      

 Arcanának nem volt kétsége afelől, hogy a kascha már az Őszköszöntő első napján felbukkan a mulatságon, így nekik is ezt kellett tenniük.

 Igazi nevét titokban tartva kényelmes szobát bérelt az Arany Madárban és varrónőket fogadott. Volkongar után, idefelé jövet volt alkalma lenyugodni. A víla azóta nem mutatott érdeklődést iránta, mióta keresztül lovagolt a Madzuron, Rózsakert felé, ám biztosra vette, hogy ébren figyel, sőt erőt gyűjt a kaschával való találkozásra. Talán ahogy ő, a víla sem nézett még szembe igazi boszorkányúrnővel. Hanka Tyr fajtája már akkor is ritka tüneménynek számított, mikor még az óhit királyai uralkodtak Vertassentől délre, és ha más nem is, ez mindenképpen kellett, hogy aggassza a tündért.

Az, hogy mit tervez a varjú, nem tudta, és úgy döntött, rövid időre nem is törődik vele. Neki is erőt kell gyűjtenie, mert mikor eljön az idő, talán mindkettőjükkel szembe kell majd szállnia, és mi tölthette volna el jobban erővel, mint az Őszköszöntő borban, mulattságban, vérben és kéjben gazdag három napja?

 Az isteneik pedig majd eldöntik miként alakul.

 Az ünnep, még ha most már főként bergamonita módon is ülték meg, nagy esemény volt, nemesek, kalmárok és természetesen asszonyaik sereglettek a ritka, rózsaszín márványból emelt theorosai székvárosba.

Titkon remélte, hogy az őszi munkákra való tekintettel, a kötelességet mindig elsőként tekintő apja nem mozdul ki a Trachad mészkő dombjai közül, és egyetlen húgának sem jutott eszébe pont most férjet keresni a bergamonita urak között. Aggodalmát feledendő sorra magához rendelte a még szabad varrónőket, és a báli szezon egekbe szökő árait is túllicitálva jelmezeket, no meg maszkokat követelt tőlük. Rég tapasztalt örömét lelte a ruhákban, azok finom anyagában és nőies vonalaiban, valamint a tudatban, hogy kiemelik a vílától nyert idegen szépségét.

Mert szép volt újra, még ha az emberek szeme vak is volt rá, és minden pillanatban, ahogy körbefordult az első estélyre varrt ezüst–fekete, anyagában holló tollakat idéző ruhában, elfeledkezett megnyomorodott bal kezéről, minek sutaságát és látványát a varrónők olyan ügyesen elrejtették, a sebhelyekről, amik az arca bal felét teljesen elfedő, a ruhával egyező színű maszk alatt futottak és a hajáról, mely mostanra hol ezüstre fakult, hol teljesen feketére mattult. Kinő majd újra, ezt biztosan tudta, ő pedig megint befonja, majd de ezúttal már nem hét, hanem negyvenkilenc fonatba. Egy embervadásznőnek elég volt hét, ám ahhoz, akivé lett hétszer ennyi illett.

– Mint maga az istennő – súgta a fülébe Radomir minden éjjel, miközben ismét meghágta,

Meghágta, másképpen nem nevezhette a dolgot.  Az íjász kívánata őt, a nőt éppen úgy, aki egykor volt, mint az varjútündért, a vílát, akivé lett, ő pedig elfogadta a vágyát, elemésztette, és átformálta. Kötelék volt közöttük mindig is, mint a parancsoló elme és azt végrehajtó kéz között, ám ez mostanra valami többé fejlődött. Miként ő belevájta a körmét minden alkalommal a férfi bőrébe, így ivódott belé Radomir illata és mikor eljön az ideje, ugyanilyen természetes lesz majd, ha gyökeret ver benne a magja. Megérdemelte, mindketten megérdemelték.

Mikor ismét csatlakozott hozzá, az íjász beszámolt neki a rejtekhelyekről, amiről a Kolduskirály beszélt. Arról, hogy délen a határmentén, ott ahol az elátkozott Talaren ember nem járta erdőségi kezdődnek a falvak lakói között szárnyra kapott a pletyka, hogy vérezni látták a Szarvasisten oszlopait, hogy éjjelente ismét vonyítani kezdett a két Kopó, az istenség kedvenc vadászai, hogy egyes mezőkből hirtelen mély, embert is elnyelő lápok születtek és fekete törzsű fákból álló ligetek sarjadtak minduntalan a semmiből. Valami ébredezett azon a földön. Elmondta, hogy jussanak bármire is a kaschával, képes lesz követni és megtalálni az embereit, hogy majd dönthessen a sorsuk felől.

Ő meghallgatta, de szavai csak nagy sokára jutottak el a tudatáig. Jóval az után, hogy az íjász szinte a tölgy érdes törzséhez szegezve magáévá tette, ő pedig arra buzdította, hogy legyen még nyersebb, még mohóbb. Órákkal később, ha jól emlékezett.

Megérdemelték és megértették egymást, ahogy összecsiszolódtak az évek alatt, és ebből megszületett ez a valami, mely több volt testi vágynál, de kevesebb szerelemnél. Így gondolta tiszta pillanataiban, ám amikor a férfi megvadult, mint vérszagtól a fenevad, leteperte és meghágta, minden semmivé foszlott, újra és újra, hogy aztán ismét összeálljon benne. Bármily ellentmondásos volt ez, így érezte mégis helyesnek. Hogyan is lehetett volna másként, hiszen ő kérte erre. Kérte? Parancsolta neki, hogy tegye meg! Miként pedig kapcsolatuk több és kevesebb is lett, úgy lettek ők is végül többek és kevesebbek embernél.

Ott a fogadóban, friss sebeitől szenvedve nyitott utat mindennek, de máig tartott, hogy valóban megértse.

A tükörképe lehet, hogy Arcana Vintegra Tessarossáé volt, ha némileg el is csúfult formában, de aki a világra tekintett a még ép szemén keresztül az nem ő volt. Többé már nem. Ez pedig mély és tiszta elégedettséggel töltötte el.

Nem mondta meg a nevét, hogy bejussanak az Őszköszöntőre. Előkelő ruháik és az akadékoskodni próbáló tiszt kezébe nyomott pénzes zacskó, bőven elegendő volt ehhez. Radomir, jó érzékkel, könnyű, gyümölcsös illatú fehérbort választott az egyik hordóból a számára, ő pedig, mint egy igazi úrhölgy elvegyült a báli forgatagban.

 Alkonyodott már mikor átsétáltak a kerten, és a szél a cidorfa hamar vörösödő leveleit kergette végig a kövezeten. Gyerekként szerette az őszt, a sokféle illatot, a gyönyörű bíbor alkonyokat, s hogy mezítláb táncolt a talpa alatt ropogó leveleken, ahogy szerette, azt is, ahogy a forgó szoknyája keltette szél felkapja és megpörgeti őket. Idejét sem tudta már, mikor viselt utoljára ilyesmit. Azóta biztosan nem, hogy az apja elküldte a Rendhez.

 Gondolatai visszatértek a Szarvasistenhez. Hitük szerint mikor a világ még csendes volt, ő teremtett bele hangot, szarvasbőgés, és madárének képében. Mikor pedig az óistenek magányosan kóboroltak a régi korokban, mert nem bírtak egymásra tekinteni, ő adott nekik társakat, az Óvadak megannyi népét, a fekete ligetek hófehér bőrű tündéreit, az istenek honát csinosító domovojok apró siserehadát, a holdaknak éneklő vílák seregletét, a szarvas terelő leshiket és a tengerek óriás vándorait, miként ő alkotta az embert is, salakból és agyagból. Nem utolsónak, az urak, hanem elsőnek a szolgák között.  Ám nem csak teremtőjük volt, hanem megtartójuk is. Vadban gazdag erdőkért, egészséges lábasjószágokért is hozzá imádkozott, neki mutatott be áldozatot minden gazda, miként azért is, hogy madarak távol maradjanak veteményeseiktől, vagy a toportyánok az állataiktól.  Oly annyira mindenütt jelenlévő hatalommá vált az emberöltők során, hogy már nem is kényszerült kinyilvánítani hatalmát sehol sem, az emberjárta földeken. Ott, Talarenben mégis ébredezett valami, ebből a szunnyadó óriásból, valami, ami a gyermekrabló kaschát is magához vonzotta.

 Intett Radomirnak, majd a felé hajoló férfi fülébe súgott.

– Kopor – ejtette ki, a magában egy pillanatra felébresztett víla az ősi szót, előszólítva a vadászkopót a férfi bőrébe vésett megannyi embervad közül. – Keresd meg! – harapott játékosan az íjász cimpájába.

Radomir meghajtott felé, ezüst medve jelmezének busa fejét és eltűnt mellőle.

Ahogy keresztülsétált az álarc mögé bújt sokaságon, újra hagyta, hadd felejtse el, miért is jöttek. A zene, a táncosok lassú mozgása, a cidorfa illata visszavitte a Vertassen előtti évekbe, amikor a családja szabadon, a bergamoniták figyelő tekintete nélkül tarthatta meg az ünnepeket, hódolhatott óborral, vad tánccal, semmiségek miatt kiontott vérrel és zabolátlan gyönyörrel az isteneknek.

Alig serdült kölyöklányként, az unokanővéreitől leste el a tánclépéseket, és mindent megtette volna, hogy az apja hívására érkező khorok egyike legalább egyszer megforgassa, kint, mindenki előtt. Ám gyerek volt még és a férfiak figyelmét érettebb nőrokonai keltették csak fel. Máshogyan nem is lehetett persze, hiszen az ünnepek idején szabad volt a csók és a szerelem, az Ősi Juss jogán.

Az, hogy kölyöklány mégis táncolt azon a nevezetes Őszköszöntőn olyan embernek köszönhette, akitől a legkevésbé várta. Feketét viselt, bíbor díszekkel, derékig érő hajába szent szavakkal telirótt szalagokat fontak az értő asszonyi kezek és borostyán szín szemeivel nem is emberre, inkább egy emberalakot öltött istenre emlékeztette.

Kargyroth, Morrigan kinyújtott keze ezen a földön a balját kínálta neki, és míg apja zenészei a Minden Lelkek Éjjelét szólaltatták meg, táncba vitte, kint, mindenki előtt, ő pedig nem kérdezte miért, sem akkor, sem soha máskor. De tudta, hogy őt irigyelte minden hajadon és férjes asszony, akik csak látták, még az a kettő is, kiket később a férfi az ágyába vitt.

Emlékezett arra is, hogy mennyire más volt azt a tánc, mint a többit, amit utána járt el. Nem azért mert a vén khor olyannyira kivételes táncos lett volna. Közel sem. Komor fajtája, vérrel, acéllal és óborral ünnepelt és talán nem is mosolygott soha. Ám ez akkor mit sem számított, mert mikor körbe forgatta, mikor térdet hajtott előtte, hogy tovább vezesse, érezte, hogy a világ beleborzong az erőbe, mellyel körülvette őt, s ami akkor csak neki szólt. Persze, hiszen nem egy emberrel, hanem egy Úrral táncolt azon az éjjelen.

 

***

 Az óhitű leült az egyik rózsaágyást körülfutó padra, maga mellé téve vörös óborral teli kupáját. A nővérre bízta, hogy maszkot válasszon kettejük számára, egyfajta próbaként, mert biztos volt benne, hogy járatlan az ilyesmiben, ő maga pedig keresett magának végre egy rendes borbélyt.

Több mint egy órányi kemény munka árán, szakállát sikeresen az utolsó divat szerintire vágták, haját oldalt, a szakáll hosszához igazítva felnyírták, meghagyva egy kéttenyérnyi sávot, addig mosva elvadult seszínű sörényét, amíg hátra nem tudták fésülni. Végül, amennyire ez lehetséges volt, egy egészen ismerős arc tekintett rá a tükörből, s míg ez őt elégedettséggel, a nővért aggodalommal tölthette el, ezért a számára választott maszk matt fekete volt, és az egész arcát elfedte, eltakarva a balfelét borító sebhelyeket. Ugyanakkor, korábban nem tapasztalt fanyar humorra, vagy mérhetetlen tudatlanságra vallott, hogy egy obroten szögletes arcvonásait idéző darab volt, melynek, jó bergamonita szokás szerint eltúlozták a szemfogait. Szerintük, az obrotenek maguk is emberek voltak egykoron és miként ő, azok is sokáig éltek, ám ehhez élők vérét kellett szívják, ettől pedig létük, de legfőképpen lelkük elátkozott lett

Az ő emlékei szerint a Lubovban élő, emberre valóban bizonyos mértékig hasonlító óvadak, jobban szerették az emberek vad és zabolátlan érzelmeit, és csak nagyon kevesen éltek emberi vagy állati vérrel. Mégis volt közöttük némi hasonlóság, ezt a nővér helyesen látta. Hiszen az olyanok, mint ő, tűnhettek embernek, sőt nagy gyakorlattal el is játszhatták azt, de valójában már régen nem voltak azok. Az Első Hajnal óta eltelt közel ezerkétszáz esztendő nagy részét végig élte, szeme előtt születtek és tűntek el nyomtalanul egész birodalmak, olyan nyelveken beszélt, ha kicsit erőltette az elméjét, melyek mára teljesen kikoptak az emlékezetből, hiszen az utolsó ember, ki használta őket századok óta elporladt már. Látta felemelkedni az óhit hatalmas államait, ahogy khorok ezreinek születését, és együtt járta a Régi Utat a többi bogotarral, aztán mert az istenek így akarták, megélte hanyatlásukat is, és mostanra inkább lett pusztán része a világnak, akár egy hegy, vagy a puszták felett tomboló vihar, sem nem élt benne igazán.

Vörösbe és feketébe öltözött róka ült le mellé. A nővér idegenül mozgott a báli forgatagban, feszélyezte a mulatozók tömege és idegesen kerülgette, a bárhol és bármikor táncra perdülő párokat.

– Theresának foglak hívni ebben a három napban, ha megengeded – pillantott rá. – Sokat rontana az álcánkon, ha ragaszkodnánk a titulusodhoz. Te szólíts Kargyrnak, az nem annyira avítt és árulkodó, mint a Kargyroth.

Kurta bólintás a nő részéről.

– Kérem a kezed!

 Futó fintor és kurta megbotránkozás. Felettese halála keményebbé tette Theresát, most már düh és elszántság munkált benne, a bosszú hasznos eszközei, melyek erős és lassan ölő vágyak voltak, mik végül, ha nem elégítették ki őket, utat nyitottak a megszállottságnak és az őrületnek. Jól ismerte az utat melyre a nővér most rálépett, és nem akarta, hogy végig kelljen mennie rajta.

– Megtalálni sem lennél képes Jashát, nem hogy megküzdeni vele, ezt mindketten tudjuk – nyújtotta oda bal kezét – de az előbbin most segíthetünk.

Theresa jobbjának ujjait lassan összefonódtak az övéivel. Bízott benne.

– Egyébként, tetszik a ruhád – tette még hozzá, mire a nővér keze egy pillanatra satuszerűen összeszorult.

 Kétségtelen volt, hogy Theresa jobban olvasott az emberekben, mint az inkvizítor, még akkor is, ha nem tudta miért, főleg mikor nem a belévert szabályok és megkötések vezették, hanem ritka alkalmakkor csak egyszerűen hagyta, hogy történjenek a dolgok. Az óistenek akarata volt, hogy a neme fogékonyabb legyen erre, hogy acél helyett bársonnyal, pusztító hatalom helyett, finom bűvigékkel uralkodjanak a világ felett.

– Soha, egyetlen Köszöntő sem múlt el jelentős esemény nélkül, de az nem ma lesz, hanem holnap.

– Holnap? – horkant fel Theresa.

– Az első napra nem ér ide mindenki, a harmadikra pedig csak az igazi korhelyek maradnak. Nem, a második éjjel mindig a legizgalmasabb, akkor van jelen a legtöbb vendég, ekkor történnek a fontos dolgok. Most kevesebb az ember, könnyebb lesz a dolgunk. Kezdjünk neki.

 

***

 Theresa, aki így is fullasztónak találta a tömeget, nem osztotta az óhitű véleményét. Ahogy kimondta az utolsó szavakat, mintha a világ meglódult volna körülöttük. Egyszerre látta madártávlatból a bált, és suhant el láthatatlanul közöttük. Ő lett a táncosokat megvilágító lámpások reszkető fénye, a pipákban izzó parázs, az udvaron felállított hatalmas máglya, melybe a vendégek imákkal és jókívánságokkal teli papírlapokat dobtak.  Hallotta, de nem értette őket, látta mindüket, hogy csak halványan pislákoló lángocskák voltak hozzá képest, ám mi a legfontosabb érezte valamennyijüket. Minden, mi jó és rossz volt az emberben most ott örvénylett körülöttük, és az ő érzékei megnyíltak ezeknek a soha korábban nem tapasztalt tisztaságú élményeknek. Illatok, színek, hideg és meleg egyszerre, reszelő durva és selyemfinom dolgok egyszerre vették körül. Elméje zsongott, szíve vadul zakatolt. Képtelenségnek látszott, hogy bármit, vagy bárkit nem találhatna ebben a kavalkádban.

– Még engem sem? – hallotta meg Kargyr hangját.

 Nem, nem az övét, de azt akarta hinni. Most szüksége volt erre az egyetlen tudatos, a sajátjának mondott gondolatra, hogy ne vesszen el teljesen. Az óhitű, ugyanazt a remekbe készült, de viseltes vértet viselte, mint abban az álomban, melyet Torkvestorban látott. Fején zárt sisak, melynek szemréseiből kurta borostyán lángok lobogtak elő, hangja pedig a sisaktól volt torz. Igen, most ebben hitt egyedül.

– Ne azt keresed, amit nem értesz, hanem azt, amit igen. Gondolj rám, arra, mi vagyok, és láss, hallj és érezz is annak.

Valami, ami több egyszerű indulatnál, vadállati dühnél, valami, ami nemes és félelmetes dolog. Harag. Az óhitű eltűnt, helyén borostyánfényű látomás maradt csupán, miként eltűntek az emberek is, tarka vagy éppen egy színű foltokká válva körülötte. Gőgkék, mohóságvörös, haragborostyán, vágyfekete és irígységzöld lett minden.

– Az istenek minden bűnüket és hibájukat nekünk adták, hogy ne ítélhessünk felettük – hallotta Kargyr hangját a háta mögött. – Sajátos humorukra vall, hogy igazából ettől lettünk azok, amik, miként az is, hogy ti, kik olyan erősen tagadjátok ezt, még inkább, mint mi, akik befogadtuk őket. Egyikünk sem több, vagy kevesebb ennél. Jasha sem. Ő az, kit legyőzni vágysz, aki ellen bosszút fogadtál, akit – itt mindkét keze előbb a derekára, majd előre és lejjebb csúszott – a vérébe fojtanál – súgott a fülébe. – Mert nem érdemli meg, hogy éljen.

Sötétség borult rá, olyan mély és forró, mint csak egy csillagtalan nyári éj lehet és ez megdermesztette. Ujjai kicsúsztak az óhitű kezéből. Zihált, szíve kalapált a mellkasában, és undorral pillantott fel a férfira.

– Miért? Miért csinálta?

– Nem tudsz megtalálni valamit, amit nem ismersz, ezt már megmondtam, ahogy azt is, hogy ebben meggátol, ha megtagadod, azt, ami vagy – közölte egyszerűen az, és hangjában szemernyi gúny sem csendült. Igazat mondott, bármilyen kellemetlen is az igazsága. Megtagadja, azt ami.

Ám mi ő valójában?

Kargyr felállt, meghajolt felé és ismét a kezét nyújtotta felé. Ezúttal a jobbat.

– Szabad?

Egy pillanatnyi értetlenség után, ráeszmélt, hogy táncba hívja. Mindezek után? Elfordította a tekintetét.

– A hölgy, pedig éppen olyan makacs, mint vártam –sajnálkozott az óhitű, majd kiegyenesedett. – Pedig a muzsika, a dévaj öröm, és persze a bor – tolta hozzá közelebb a saját kupáját – sokat segít azon, hogy elfeledjük mindazt, amit magunkról tudunk. Főleg, ha nincs ínyünkre.

 

***

Végigsétált a táncosok mellett, át a borostyánnal futatott fából ácsolt árkádokon, az egyik asztalról magához vett egy újabb kupát és meg sem állt egészen a folyóra néző teraszig. Most különösen jól esett neki a szesz, hiszen csaknem egy évtizedes kihagyás után a sűrű vörösbor, kellemesen átmelegítette a bensőjét és elzsibbasztotta az elméjét. Szüksége is volt rá.

A nővér először látta, amit látott, ám ő már sokadszor, ugyanakkor akárcsak az ivásban, ebben is sokévnyi behoznia valója volt. A vörös bőrtok, Torkvestor, Carmogor újra ébredései és az, hogy a hangjára talált Jashával szemben, egyértelműen jelezték, hogy mind jobban és jobban visszatér egykori önmagához.

Jelentsen ez ebben a pillanatban bármit is.

– Bátor, sőt kissé hivalkodó választás – szólalt meg mögötte egy női hang. – Ha a maszk tükrözi viselőjét, aligha lehet kellemes ember az, ki egy obroten agyaras pofája mögé bújik – lépett mellé egy ezüst–fekete madár jelmez.  – Sőt, minden bizonnyal olyan ember, akitől minden anya féltené a lányát – dőlt a korlátnak a maszka.

– Akkor talán okosabb lenne elkerülnie és mindent, ami mögötte van – ment bele a játékba, úgy ahogy az ünnep megkövetelte, és odafordult hozzá –, ha nem válik javára, hogy érdeklődik iránta.

Nem tudta nem észrevenni, ahogy partnere egyetlen pillanat alatt megváltozik. Könnyedet tartása, amivel a korlátnak támaszkodott megmerevedett, a maszktól látható egyetlen szeme ezüstszínnel villant, légzése felgyorsult.

– Ha más mondaná – húzódott közelebb – bizonyára meg is tenném, de mi félni valója lehet egy déli lánynak, Kargyroth Mogoron Mahalnaktól, Dél dicső khorjától és Urától?

Csalódottan sóhajtott. Pedig már olyan jól alakult. Miként tudott Morrigan pont olyan embert az útjába sodorni, aki pusztán ennyiből is képes volt felismerni őt? Ilyen sok év távlatából főként.  Tagadja talán?

– Elgondolkodtál, mégpedig azon, hogy bevalld–e hogy te vagy az, vagy sem – felelte meg a kérdést a nő. – Ez nem vall rád. Mintha volna mit szégyellni azon, aki vagy. Ám, csak, hogy tudd – fogta meg a kezét a nő és a mellére vonta. Szíve vadul kalapált – nem te vagy az egyetlen, akit meglep a helyzet, Kargyr! Ott voltam, a szertartáson melyet érted tartott az apám. A veszteségéért, ami a hitünket érte.

– Az apád?

– Tessarossa sztarosztája.

– Arcana?

A nő felemelte a maszkját. Az arcát borító frissen és különösen hegedt sebek ellenére, valóban hasonlított arra a lányra, aki évekkel ezelőtt elkísért a Rend erődjébe, hogy ott embervadászt neveljenek belőle. Ez, mindig saját változatlanságát idézte fel benne. A gyermek nővé értett, az elmúlt majd tizenhat évben, alkata és sebei alapján sokat próbált harcossá.

– Tudom, közel sem vagyok olyan szép, mint egy ilyen viszontlátáshoz illene lennem, de kardforgatók lennénk mindketten, nem de? Te mondtad nekünk, hogy a harcosoknak mindene az acél. Azzal élnek, attól halnak és minden díszük maga az acél, vagy annak nyoma.

– Azt hiszem ez nem tartozott a legbölcsebb mondásaim közé – komorodott el. – Főleg ennek tükrében – emelte kezét, Arcana arcához, de ő hirtelen mozdulattal ellökte magától azt.

– Ezt ne! – villantotta rá, ép szemét. – Kaptam éppen elég szánalmat és fogok is kapni, ha majd egyszer apám elé kerülök.

– Nem szánalom, ha sajnáljuk, hogy valaki elvesztett valamit, főleg, ha azt saját maga is sajnálja.

– Szerinted segít, ha ezt látom? – csikorogta Arcana. – Ezt a megkönyörülő pillantást, főként a te szemedben, ki egyetlen pillantással, szóval, mondasz ítéletet felettünk? Az utóbbihoz jogod van, de az előbbitől kímélj meg!

Dühöt hallott a hangjában, és az is áradt belőle, ám ez csak a felszín volt. Ép, zöld szemében fekete folt terjeszkedett, mely maga is seb és heg volt egyszerre. Irigység szülte, kitűnni törekvő becsvágy, ez mindig is megvolt Arcanában, de mostanra nyers és emésztő vágy is áradt belőle.

– Ezek szerint még friss a seb. Gyorsan begyógyult, nem úgy, mint az emléke – emelte fel a maszkját ő is.

– Az istenekre! – sápadt el Arcana. – Bergamon Tüze.

– Meg a többi, ami vele járt. – mosolyodott el, féloldalasan – Igazad van, megítélhetnélek érte, mégsem teszem, ezek után pedig – intetett saját arca felé – igencsak álszent volna. Gyere! – hajtotta vissza a maszkját, majd megfogta a nő kezét és maga után húzta.

Kivezette a táncosok közé, majd meghajolt felé, úgy ahogy a szokások megkövetelték. Arcana viszonozta, majd derekát és vállát kínálta neki. A férfi körbeperdítette, széles teret követelve így maguknak a tánctéren, hogy mindenki felfigyeljen rájuk.

Sohasem táncolt túl jól, de úgy érezte, most sem ő, sem Arcana nem akart elbújni, éppen ellenkezőleg, arra vágytak, hogy mind többen lássák, miközben déliekhez méltón mulatnak. Az egyik zenész ujjai rátaláltak A Felföld szép lányainak dallamára és attól a pillanattól fogva már csak ez muzsika és e hozzáillő tánc létezett a számukra.  Arcana nem volt többé sérült embervadász, csak a lány, akit először ő vitt táncba, neki pedig megadatott, hogy elfelejtse mindazt a terhet, ami a vállát nyomta. Erre a végtelen pillanatra csak a tánc maradt és a másik, akit a karjában tartott.

Hálás volt Morrigannak érte. A kövek megmozdultak, a levegő összesűrűsödött körülöttük. A régen volt világ erre a pillanatra, őket és velük ünnepelt.

 

***

  Hanka Tyr a korlátnál állva, arcán elégedett mosollyal gyönyörködött párosukban. Az embervadásznőből erő sugárzott, most még számára is idegen, de percről percre jobban a sajátjává váló hatalom. Hallotta ugyan, ahogy meggyötört testében varjúlelkek százai károgtak elégedetlenül, hogy Arcana mindjobban engedjen teret nekik, de ahogy most a fiatal nő, úgy ő sem törődött velük ezekben a pillanatokban.

Akaratának engedelmeskedve a zenészek egy régi, sok helyen tiltott dalt játszottak, és erre a végtelen pillanatra a palota e részébe visszalopódzott valami azokból az egykor volt Őszköszöntőkből, amikre emlékezett.

Amikor még őt forgatták az ifjak. Amikor még Kargyr fogta a kezét.

Látta a férfit, amint óvón, mint egy gondos, de igencsak sutaléptű apa vezette őt, kinek ezekben a pillanatokban megtalált lelki nyugalma palástként borult Arcanára, s kinek minden mozdulatában ott látta a rég elvesztett férfit.  Az istennő megtagadta tőle, hogy megérezze, kit rejt az obroten maszk, de azt nem, hogy tudja, őt keresi. Az ő fajtáját.

Jasha üzenete célba ért hát, s a bergamonitákkal tartó óhitű utána jött Rózsakertbe. Akkor tévelygőnek tartotta, pedig mi sem állt távolabb tőle. Tiszta, újraéledő hatalom áradt belőle, olyan, amit csak az isteneik kegyében magasan álló férfiak birtokoltak.

Szíve hevesen vert, testét jól ismert forróság járta át. Magába szívta az ünnepen felszabaduló érzelmeket, az örömöt, kéjt, bujaságot és bánatot. Olyan volt ez számára, mint az első korty hűs víz a szomjazónak, ám ami a párosból az áradt, amit adtak neki ezzel a tánccal, azt ezernyi őszinte kacajtól és csóktól sem kapta volna meg. Dús volt, erős és mámorító, mint az óbor.

Jobbjával odaintette magához az ezüstmedve jelmezbe bújt Radomirt. Arcana azért küldte, hogy megtalálja, ő pedig megkönnyítette a kopó dolgát, mikor megérezte kettejüket a báli forgatagban. A férfiből csakúgy áradt az embervadak vadsága és zord ereje, mérföldekről is képes lett volna megérezni a jelenlétét. Szűnni nem akaró éhség, mohó vágy és végtelen hűség keveréke áradt belőle, mindaz, amire gazdájának szüksége volt.

– Add át az úrnődnek, hogy várom a tánc után, mert biztosra veszem, hogy hasznára lehetünk egymásnak – súgta a fülébe. – Aztán tudd meg nekem a férfi nevét, akivel táncol.

Radomir torkából mély, vadállatias morgás tört fel. Igen, pontosan erre számított. A férfit hajtó szolgahűség és a hímbírvágy elegye most féltékeny dühként horgadt fel a másik iránt, aki érinteni, táncba vinni merte parancsolóját. Aztán szét ne tépjék egymást nekem, mosolyodott el. Megtudja majd neki a nevét, amit persze Arcana is biztosan készséggel elárulna neki, de ő próbára akarta tenni Radomirt, ahogy a másikat is, hiszen a léha élvezetek, mohó vágyak és őszinte kacajokból merített erőért cserébe, virtust és némi vért követelt tőle ez az ünnep.

– Végezz hamar, drága kopóm és ígérem neked, hogy nem tartom fel sokáig úrnődet, ám szavaim felszítják majd vágyait irántad, különlegessé téve ezt az estét. Menj hát!

 Újabb morgás, melybe ezúttal némi reszelős él is került. A húsában nyüzsgő, s lelkét faló embervadak sokasága nyilván már rákapott a különlegességek ízére, s a testén varjútündérrel osztozó gazdájánál semmi sem elégítette ki jobban vágyai, ez pedig csak fokozódni fog, ahogy mindkettejük egyre többet és többet hagy majd hátra emberségéből. Istennője kedve szerint, és az ő hasznára.