***
Kivárta azt a néhány pillanatot, míg a kelet felé vágtató óhitűt elnyelte a sötétség. Kelet. Másnapján annak, hogy inkvizítorrá szentelték, hajnalban, amikor kelni kezdett a nap, a Fények Ura ragyogó képmása megvilágosított az elméjét, mint ahogy minden inkvizítornak. Az Első Hajnalt látta, a pillanatot amikor Bergamon igazi napja először kelt fel, és vele együtt istenük egy remény teljes pillantás vetett erre a világra, hogy szeretete fényébe vonja azt.
Az óhitűek, szörnyűségnek látták ezt a percet, világuk bukásának kezdetét, és a lelke mélyén meg is értette, ám sok, ha nem is minden esetben igaz, hogy nincs sem igazi vég, sem igazi kezdet. Bergamon fényébe vonta a világot, de nem ítélte pusztulásra azokat, akik nem őt követték. Akkor még nem.
Jasha felé fordult.
Akkor még nem.
Ez csak azután jött, hogy az óhitűek képtelen voltak elfogadni mindazt, amit Bergamon kínált a világnak. Ott voltak a háborúik, az emberáldozó rítusaik, a sok szörnyeteg, amit erre a világra szabadítottak.
Testarendi Sacron emberként, a lelke mélyén mindennek ellenére megértette őket. Az elmúlás rémülettel töltötte el az élőket, nem fogadták el, küzdöttek ellene és néha borzalmas dolgokra ragadtatták magukat elkerülése érdekében. Igen, ezt el kellett fogadnia.
Testarendi Sacron inkvizítorként, lelke mélyén megvetette őket érte. Nem azért amit tettek, hanem ahogyan és akikkel szemben tették. Pont úgy, mint a kascha vagy Jasha. Gyereklányokat raboltak el, ősi átkokat manipuláltak a saját céljaik érdekében, végül pedig voltak olyan becstelenek, hogy foglyul ejtsék a vele utazó nővért.
– Uramcori Jasha! – lépett be a képzeletbeli küzdőkörbe, és az ellenfelére mutatott a buzogányával. – Párbajra hívtál és én elfogadom! Ítéljenek feletted az isteneid, de mielőtt eléjük járulsz, kérdd az enyéim bocsánatát!
Jasha mozgásba lendült. Fürge volt, nekifutásból a levegőbe szökkent, így próbált jobb pengéjével a pajzsa fölött, mögé döfni. Ő hárított, és buzogányával alulról felfelé lendítve akarta félresöpörni a lendültét vesztett óhitűt, ám az boszorkányos ügyességgel egy pillanatra megtámaszkodott a pajzson, és visszalökte magát. Érezte a mozdulatban rejlő erőt, azt, hogy lehetetlen módon miként taszítja hátra, és balra a pajzsát. Ember ilyesmire nem lehetett képes.
Előrenyomult, a feje fölé lendítve buzogányát, közben pajzsával abba az irányba öklelt, ahol a khornak földet kellett érnie, hogy kibillentse az egyensúlyából. Ott kellett lennie. Kellett. Volna. Ám a pajzs nem ért testet, Jasha pedig máris a baloldalán tűnt fel, pengéjével alulról, a jobbossal felülről ollószerűen vágva. Elfordult, hogy pajzsa ismét újra kettejük közé kerüljön. Lassú volt hozzá, ezt már megértette, így a pengék rést találtak a védelmén és belemartak a balját fedő páncélba, ám a khor most az oldalával fordult felé és tovább vitte a saját lendülete, egyenesen neki a pajzsának.
***
Az óhitű vágtára fogta a lovát, maga után rángatva a nővérét is, de úgy tűnt, mintha az a leágazás és a templom valójában sokkal messzebb lenne, mint Jasha állította. A romos szentélyt, már az országútról is jól látta, lehetett vagy hárommérföldnyire és az egy istenek verte mesterséges dombon állt, körülötte húszlábnyi árokkal. Egyetlen híd nélkül. Eltartott egy darabig, mire átverekedte magát a benne burjánzó bozóton, és felmászott a rogyadozó falakon.
A nővért a templomudvaron, a kútkáván ülve találta. Kezét és lábát Jasha megkötözte, száját kipeckelte, derekára pedig egy láncot tekert, annak végét pedig nyilván egy jókora kolonccal, bedobta a kútba. Régi trükk volt, így a fogolynak arra kellett fordítania az erejét, hogy béklyója súlya be ne rántsa a mélybe. Egy a nővérhez hasonló erejű ember órákig is képes lehetett ellen tartani neki, de esélye sem lett volna felállni és kihúzni a láncot a kútból.
***
…volna…
Az inkvizítor érezte, hogy valami nekicsapódik az acélpajzsnak, de közel sem úgy, ahogy kellett volna. Hangos koppanás, és a törő csont jól ismert hangja, ám Jasha megint csak nem volt ott, ahová buzogányával célzott. A másik gyorsasága jelentette nyilvánvaló hátránya ellenére is kezdte nevetségesnek érezni, hogy folyvást a levegőt csapkodja. A kurafi, Bergamon tudja miként, ismét támaszt talál magának, majd kisiklott a támadás elől, és ezúttal sokkal messzebbre távolodott el tőle, így volt néhány szabad pillanata mérlegelni a helyzetet.
Eltekintve az embertelen sebességétől, Jasha pontosan úgy viselkedett, ahogy a hozzá hasonló harcosoktól elvárható volt. Robbanékony és agresszív módon, mindig magához ragadta a kezdeményezést, támadásai pontosak voltak, de legtöbbször hátrányban volt a hozzáhasonló vértesekkel szemben. Nem becsülte alá, mert halálosan fürge volt, és a páncélján húzódó két mély vágás alapján lehetetlen módon erős is, de ott volt még a kitartás dolgában biztosan felülmúlja a khort. Védekezik, kifárasztja, és mikor lelassult végre, beletapossa a földbe. Legyen hát így
Vágás balról, hárítás pajzzsal, döfés felülről, pajzsot fel, hogy a penge félrecsússzon, benyomulás kartávolságon belülre, hogy ne legyen tere a másiknak egy újabb lendületes vágáshoz, majd mikor hátrálni kényszerül rövid nekirontás, hogy megint csak ne kapjon helyet és időt a támadáshoz, de legfőképpen türelem. Negyed mázsa acélban, ez volt az legjobb és egyben legfontosabb, amit az ember tehetett. Jasha fürgén forgott körülötte, támadott, majd visszavonult, igyekezett a háta mögé kerülni, megzavarni, elterelni. Igen, ezzel meglephette a nővért. Ám őt nem.
A huszadik vágásnál az óhitű csak egy szívdobbanásnyi idővel később táncolt vissza, mint kellett volna. Pajzzsal előre csapott és ezúttal tisztán eltalálta. Kurtán, de minden erejét beleadva buzogánya rázúdult Jashára, aki megbicsaklott az ütés erejétől és elterült a porban. Lépett egyet előre, rátiporva a férfi baljára és jól begyakorolt csuklócsavarással fellobbantva Bergamon aranykék tüzét a buzogányban. Ellenfele nem áll fel többet.
Csizmás talpa alatt elroppant három borda, de nem mert széttaposta őket. Az óhitű mély, bugyborgó lélegzetet vett, majd sűrű, sötét és rothadás bűzű miazmát okádott ki magából, ami egy pillanat alatt beburkolta mindkettejüket. Visszatartva a lélegzetét, három lépést hátrált, torka mégis összeszorult orra megtelte a felleg anyagával, ami pedig valósággal befúrta magát a bőrébe és a testébe. Mikor újra levegőt vett, a torkát szorító érzés nem múlt el, sőt egyre erősödött. Köhögés tört rá, és pillanatról pillanatra nehezebb lett a légzése.
Elhomályosuló látótere szélén az óhitű lassan felállt. Balja ernyedten lógott az oldala mellett, jobbját mellkasa azon részéhez szorította, ahol az előbb eltörtek a bordái. Hagyta baljából kihullani a pengét és egy fiolát húzott elő az övéből, majd felhajtotta a tartalmát. Még látta, ahogy az üvegcsét tartó keze meg–megrándul és jobbja elengedi az oldalát. Ropogás és undorító, lucskos cuppanások zaja, ahogy a kurafi teste helyrehozta magát.
Akadozó légzés, fogyatkozó látótér, konstatálta az inkvizítor, míg ellenfele éppen most szedi össze magát. Nem is ember ez már, hanem inkább szörnyeteg. Akkor legyen hát így. Behunyta a szemét. Szívdobogása lelassult, tudata eltávolodott a testét gyötrő kínoktól és egyedül a jobbjában tartott aranykék lángokra összpontosított. Láss engem, Uram! Lásd a te szolgád, a te kezed ezen a világon, légy fényem a sötétségben!
– Mindenki erre gondol, előbb–utóbb. Hunyd le a szemed, hogy majd vakon harcol – szólalt meg előtte valahol Jasha. – Van olyan rossz ötlet, mint az összes többi. De nem kell aggódni, ez csak fájdalmas, nem fogsz belehalni.
Persze hogy nem fog, s ha így is lenne, Bergamon akaratából, akkor is beletiporja ezt a mocskot a földbe!
Az inkvizítor nem hallotta, ahogy megmozdult, de már tudta merről érkezik a támadás. Tüdeje szinte lángolt, ahogy a Fények Ura ereje kipurgálta belőle az óhitű mérgét, szemei, mint két, izzó golyóbis fordultak Jasha felé, teste sebesen izzadta ki magából az azt beszennyező mocskot. Hárította a csapást, majd a talajba csapódó buzogánya nyomán folyékony tűzcseppek fröcsköltek minden irányba, bevilágítva az éjszakát. Olyan volt, mintha maga a puszta föld kapott volna lángra a talpuk alatt, s igazából így is volt. Pajzsához csapta a fegyver fejét, öl széles, húst a csontról leszaggató erejű robbanást okozva ezzel. Arcára előbb fájdalomvicsort, majd mosolyt csaltak kínjai, mert tudta, mindaz, mit ő érez semmi ahhoz képest, ami Jashára várt.
Mégsem hallott egyetlen hangot sem tőle, csak a tűz ropogását mindenfelé. Miként lehetséges ez?
Aztán az óhitű átlépett a lángokon. Nem átszökkent felettük, vagy rohant keresztül rajtuk egyszerűen csak lassan sétált. Már nem volt rajta páncél, mintha levedlette volna magáról, mint kígyó a bőrét, az arcát és csupasz felsőtestét számtalan vágás borította, mintha saját pengéi szabdalták volna össze, több tucat zölden váladékozó sebet fakasztva rajta. Vére végigcsorgott a bőrén, a ruháján és kátránysűrű cseppekben hullt körülötte a földre. Bizonyos lett hát előtte, hogy az óhitű nem ember. Többé már nem.
***
Odalépett a kávához és kirángatta a koloncot, közben megtartotta a láncot, hogy a nővér ne bukjon előre a földre, aztán lesegített a káváról.
– Az inkvizítor? – kérdezte az elsőként.
– A Bolondok Táncát járja. Párbajozik Jashával.
– Ne! – nyögött fel a nővér, kezeit dörzsölve. – A khor egy vajákos. Azért csalta ide magukat, hogy végezzen az atyával, a kaschája parancsára.
– Szerintem ezzel az inkvizítor is tisztában van – segítette talpra – Én a helyében értékelném, hogy így is eljött megmenteni téged.
– Ha tudta, miért jött ide? Miért nem segített neki? – vetett rá egy lesújtó pillantást a nővér.
– Megmondtam. Bolondok Tánca – vont vállat. – Egyébként, pedig tényleg vajákos, ahogy mondja, könnyedén kereket oldott volna, ha ketten rontunk rá, anélkül, hogy megtudtuk volna merre vagy. Mit gondol meddig bírta volna még? A keresztút ahol találkát adott nekünk, mérföldekre van ide. Ha Bergamon nem súg az inkvizítornak, a soha az életben nem találjuk meg, mert az én isteneim aztán nem segítettek volna benne, és tartok tőle a maguké sincs manapság suttogós kedvében. Na, menjünk, odalent vannak a lovak!
– A kurafi mondott valamit, magáról – szorította meg a kezét váratlanul a nő. – Mondott egy csomó ostobaságot régi dicsőségről, meg az óistenek sötét fenségéről, de magát is szóba hozta, de anélkül, hogy tudta volna, maga is velünk lovagol. Arról beszélt, hogy a kascha Dél legnagyobb bajnokát, Kargyroth Mogoron Mahalnakot akarta magának, mert csak maga méltó arra, hogy mellette álljon. Bogotar, igen ezt a szót használt, de nem tudom mit jelent.
Mert így is volt rendjén. Az elbukottak, kik végül nem járták végül az Utat, nem érdemelték meg, hogy nevük, tetteik fennmaradjanak. Kifakultak a világból.
„Azt még értem, hogy a világot megfosztottátok e borzalmas mégis csodás igazságtól, de TI magatok miért akartátok felejteni? TE miért akartad annyira elfelejteni?„– tette fel benne újra a kérdést Carmogor, mint annyiszor az évek során. – Eldobni a hatalmat, egy dolog, de ily igyekezettel felejteni a múltat, egy másik. Mintha nem verték volna a fejedbe az istenek elégszer, hogy senki, s pont egy hozzád hasonló semmiképpen sem futhat el előle?”
– Ő, egy másik Kargyroth–ra emlékezik – nyalábolta fel a nőt.
– Tudok járni, tegyen le! – ellenkezett a nővér.
– Én meg repülni – élcelődött. – A domb meredek, az árok pedig rohadtul széles és mély. Egyébként is, sietünk nem? – indult neki.
Egy pillanatra eszébe ötlött egy, közel tizenöt évvel ezelőtt éjszaka. Hankát vitte így a hátán, az egyik rituáléja után. Gyalog voltak, mert megkövetelte a szokás, hogy gyalog, mi több mezítláb keresse fel a szent helyet a szélfútta hegytetőn, az óév utolsó éjjelén, a kettős holdtölte alatt. A szertartás annyira elcsigázta, hogy képtelen lett volna lejutni a völgyben fekvő faluba, így mint egy gyereket vette a hátára, lassan haladva a térdig érő hóban, míg léptei egyhangú üteme és a kimerültség álomba nem ringatta a fiatal boszorkányt. Tizenöt év. Néha sokkal többnek tűnt. Többnek, mint az előző ezer.
Az árkon túl lóra segítette a nővért, majd nyugatnak fordultak. Vissza a keresztúthoz.
***
Bergamon, Fénynek Ura, tekints le rám egy percre! Testarendi Sacron vagyok, szolgád ezen a fénybe borult világon. Nem voltam, vagyok és leszek több mint amennyinek te teremtettél én Uram. Nem magamért könyörgöm most…
Belerendült a csapásba, ahogy Jasha mindkét pengéje egyszerre a pajzsának csapódott. Mintha egy faltörő kos találta volna el. Aztán a kardok belevágtak az acélba. Zöldek voltak, ezt most már tisztán látta, majdnem olyan zöldek, mint az óhitű vére.
… ahhoz kérek erőt, hogy tovább szolgálhassalak, hogy megvédhessem, akit kell, hogy bosszút állhassak azokért, akik ártatlanul szenvedtek, hogy tovább vezekelhessek bűneimért és végezhessek ezzel a SZÖRNYETEGGEL!
Szó nem lehetett többé, taktikáról, vagy türelemről. Izmai megfeszültek, buzogánya félresöpörte az ismét egyszerre lecsapó pengéket, földre döntötte az óhitűt, és az oldalába rúgott. Az megpördült, kigáncsolta és újabb fekete miazma felhőt lehelt rá, amit maga elé tartott fegyvere aranykék lángjai elpárologtattak. Valami elszakadt benne, mintha az emberség máz lett volna rajta csupán, mely leolvadt a harc hevétől. Istene akarta volt, hogy harcoljon az óhitűek ellen, de azt immáron magáért is tette. Mert nem tűrhette el a másikat ezen a világon!
Talpon termett és újra rárontott Jashára. Az tovább gurult, át a továbbra is hevesen lobogó lángokon, majd olyat tette, ami még az eddig látottak után sem számított. A khor nagyot és erőltetett nyelt, majd egész teste megremegett, torka kidagadt azt egyszerűen leokádta. A tűz zavarta a látását, és hiába feszítette istene ereje az izmait nem tudott elég gyorsan mozdulni. Az egyszerre maróhatású és mégis ragadós gyomornedv beterítette a baloldalát, megolvasztva acél pajzsát és szétrágva a vértjét, aztán jött az alatta viselt gambeszon, végül a csupasz bőre, húsa és a csontjai.
A fájdalom egy pillanatra elborította, majd teste görcsbe rándult, minden erő kiszaladt a lábából és a földre zuhant. Tudta, érezte, hogy miként marja magát tovább a sav, de Bergamonnak akaratából már csak a megalázottság tudata maradt meg benne, a keserűség, hogy nem teljesíthette az istene és rendje által rábízott feladatot, mert elbukott ezzel a nyomorulttal szemben, és mert egyedül kell hagynia a nővért Carmogorral. Bergamon bocsásson meg érte.
Nem hallotta sem Jasha szavait, amint a megállt felette és bugyogó hangon az istene elé küldte, miként az egyre közeledő lovakat sem.
***
Széles, már–már színpadias mozdulat volt, ahogy az aranykék lángok formált tűzkörben álló, félmeztelen, és csak Bergamon tudja miért zöld, khor meghajolt feléjük, így még távolról is jól láthatták, ahogy Jasha meglendítette a kardját, mint egy üdvözlésképpen, majd nagyot taszított valami földön fekvő dolgon, belegörgetve azt a lángokba.
Aztán, a nővér legnagyobb döbbenetére keresztülsétált rajtuk, és lóra kapott.
– Látod, Kargyroth? – kiáltott feléjük és felkacagott. – Én, nem hoztam szégyent a fajtánkra, testvér! Ha még ezek után is kételkednél, Rózsakertben megkapod a válaszaidat. Nővér! – jobbjával intett istenhozzádot nekik, majd kurtán körbetáncoltatta a lovát, és elvágtatott.
Theresa megdermedt egy pillanatra. Az inkvizítor! Bergamon! Ha még él, Jasha elevenen égeti meg, ha halott… nem! A tűzhöz vágtatott, de a ló nem volt hajlandó közelebb menni a forró, aranykék lánggyűrűhöz, így levetette magát a nyeregből és a test mellett termett.
Feljebbvalója a hátán feküdt, teste bal oldala teljesen összeroncsolódott, ami pedig éppen maradt ezekben a pillanatokban vált a lángok martalékával. Bergamon segíts! Még ha meg is tudná ragadni az atyát, akkor sem lenne képes kihúzni onnan. Mégsem hagyhatta hátra. A forróság vörösre égette a bőrét, annak fájdalma azonban eltörpült a bensőjét mardosó kínhoz képest. Uram, segíts már! Kérlek!
A szeme sarkából éppen hogy meglátta, hogy egy rövid és vaskos tárgy repül egyenesen felé, balja, a sutábbik keze, mégis ösztönszerűen kinyúlt érte és elkapta. Kicsi Fény markolta simult a tenyerébe. Odapillantott. A lova mellett álló óhitűnek a lángok hatalmas árnyékot rajzoltak a háta mögé, borostyán szeme pedig fénylett tőlük.
– Szent tűz, nővér! Szent tűz!
Bergamonra! Köszönöm neked Uram és… neked is óhitű! Két kézzel markolta meg a buzogányt és beletartotta a lángokba.
„Bergamon, minden fénynek atya, tekints le rám! Tekints le rám és lásd, nem hiábavalóan használom fel szent tüzedet! Lásd, és lásd te is, Uramcori Jasha, hogy NEM HAGYOM, hogy így bánj az atyával. SOHA!
Kinyitotta a buzogány fejét. A Szelíd Tűz soha korábban nem látott módon, hideg, kék színnel ömlött ki belőle, hűvös, oltalmat nyújtó, azúr palástként borulva kettőjükre. Bergamon Tüze csak a bűnösöket égette meg, ebbe keserűen gondolt bele egy pillanatra, miként a büntetés kínjait, a megváltás fényét is magában hordozta. Ő, mindkettőt kész volt elfogadni istene kezéből.
Addig állt feljebbvalója holtteste felett, míg az aranykék lángok végleg le nem lohadtak körülöttük.
***
Ott állt, tisztes távolságot tartva a tűzkörtől és a nővért nézte. Ezekben a pillanatokban szinte nem is volt ember, inkább hasonlított a fagyos észak, könyörtelen harcosnőire. Nem tagadta, kedvére való látvány volt.
Aztán a pillanat elmúlt és büszke pajzsszűz átadta helyét a megtört nővérnek. A buzogány kifordult a kezéből, ő pedig térdre roskadt a láng marta páncélzatú inkvizítor mellett. Nem zokogott, nem kiáltott, csak térdelt mellette, maga mellé ejtett kezekkel. Képtelen volt hangot adni fájdalmának. Jól ismerte ezt az érzést. Amikor valami hiánya olyan felfoghatatlan, hogy elképzelni sem tudjuk nemhogy megélni, mert lényük egy része veszett el vele. Nem ismerte túl jól, kedvelni meg végképp nem kedvelte az inkvizítort, de a nővér igen. Bármilyen is volt a kapcsolatuk, ez fontos volt neki. Theresa csak ült a földön. Percekig. Órákig.
***
A máglya hosszan égett és biztos volt benne, hogy az inkvizítor a maga módján értékelné ezt a fajta végtisztességet, hiszen a nővér, az ő buzogányát használva, Bergamon Tüzével lobbantotta lángra végső nyughelyét. Miután segített felállítani a hasábokat és felfektetni rá az atyát, visszahúzódott a falak takarásba, kivárva, amíg a szertartás véget.
Volt ideje megtanulni, hogy a halott, legyen akár barát, vagy ellenség, ez utóbbi lelke, bosszúálló természete miatt kiváltképp, megérdemli az időt, amit a temetésével tölt az ember. Nem mondott imát az inkvizítorét, aligha lehetett szüksége éppen az ő istennőjének jóindulatára, de ahogy a szokás megkövetelte, lehajtotta a fejét, és a halottra emlékezett.
Mindarra, amit együtt megéltek, hogyan gúnyolódott rajta, miként próbáltak megbízni egymásban a legszükségesebb mértékig, és miként ingott meg újra és újra ez a bizalom, legtöbbször éppen az atya részéről.
Úgy gondolta ez volt, ami mindig is a legnagyobb éket verte közéjük és éppen isteneik akarata szerint, s így egyedül ők tudták, hogyan s miként kezdődött. Még ha isteneik soha nem is vitatták el Bergamon isteni mivoltát, híveit sohasem szenvedhették, mert azok tagadták, hogy nekik jussuk van az emberhez, higgyenek bármit is isteneik. Vagy talán azért, mert a Tanítások kimondta, hogy Bergamon szeretete fényébe vonta az embert, mert egyedül az embernem érdemes arra, hogy szolgálja, s ez váltotta ki az ő istenei haragját.
Egykoron még számított az ok, de ezerkétszáz évvel az Első Hajnal után már csak az maradt, hogy együtt éljenek vele, és a legtöbbet vagy éppen a legkevesebb hozzák ki belőle, ahol, és amikor csak lehet.
A nővér felé fordult. Olyan közel állt a lobogó máglyához, hogy annak tüze ismét vörösre színezte a bőrét, de nem mozdult el onnét. Ő is emlékezett, jóval hosszabban nála. Örült ennek. A régi szokás szerint a gyászolók felidézik a jó, vagy ha rossz is, de mindenképpen emlékezetes pillanatokat a halottról, s minél több ilyen akad, annál fontosabb volt a számukra, és az eltávozott annál teljesebb életet élt.
Ha ennek vége lesz, el kell mennie Tha–Dohorba. Remélte, hogy a faluban akadt olyan ember, akinek volt bátorsága eltemetni az asszonyát, mire neki nem volt alkalma, és megmutatja neki a sírt.
A halotti máglyája újra felidézte benne azt az estét. Az inkvizítor és az embereinek arcát. A sarat, amely cuppogott a lábuk alatt, asszonya máglyája körül viszont keményre szikkadt a forróságtól. Nem tudták honnét rontott rájuk, pajzsok emelkedtek, kardok és buzogányok lendültek meg, de ő csak ment. Az elsőnek könyökből törte el a karját, a kezéből kiforduló karddal a mellette állót döfte le. Benne hagyta a fegyvert, és a testet lökte a felé zúduló csapások útjába. Kitépte a tőrt a hulla övéből és balra hajította. Elsodort egy katonát a holttesttel, a mellette állót ágyékon térdelte és kicsavarta a kezéből a buzogányt. Az első katonát, akinek a kezét törte, hátulról sújtotta halálra, majd jött az lába közét markolászó fickó.
Az inkvizítor, a lováról kiabálta a parancsokat, körülötte pajzsok fala. Vak volt, szinte tébolyult, de már nem számított. Pajzsok mellmagasságban, réseikben tucatnyi kard. Elhajította a buzogányát, az egyik katona felrántotta a pajzsát, ő pedig nekirohant. Fellépett a meglepett férfi berogyasztott bal lábára, majd onnét a pajzsra. Döbbenet és értetlenség, zavar a soraikban, ő pedig már mögöttük is volt. Két kardot tépett ki, két különböző katona kezéből, körbe perdült, a balos pengével elmetszette az inkvizítor nyeregszíját, felhasítva egyúttal a ló oldalát, a jobbossal megnyomorított egy katonát. Az atya a földre zuhant a nyereggel együtt, majd a szerencsétlen jószág is rárogyott.
Hátasát sajnálta egyedül.
Meg kellett ölnie még három embert, hogy a közelébe jusson, ennyi hiba volt az egészben. Három lépésre volt tőle, mikor a sután tartott buzogányból rázúdította Bergamon Tüzét. Nem emlékezett sokra abból, ami ezután történt, de a fájdalom és a több, mint kilenc év alatt sem apadó szégyen érezte megmaradt benne. Morrigan akarata mellett ez volt, ami hajtotta. Mert se nem élhet, se nem halhat meg addig, míg ezt valahogy, bárhogy helyre nem hozza, mert nem állhatott volna nem sem istenei, sem pedig előtte egyenes derékkal.
Felnézett a beszakadt mennyezeten át a csillagokra. Az egykori templom födémje sajátos keretet rajzolt az égboltnak. Egészen bizonyos volt benne, hogy Morrigan most jót nevet rajta, de most már tudta, hogy hallja őt. Az embert, a szörnyeteget, de leginkább azt, amit ő alkotott.
***
Hajnalban a nővér, már a lovaik mellett találta. Pár lépésre mögötte és tőle jobbra megállt, hagyta, hogy megigazgassa a nyergét. Nem szólalt meg, csak várt és várt az után is, hogy végzett a dolgával.
– Nagyon töpreng valamin – babrált tovább a lószerszámmal, – és nem nehéz kitalálni, hogy min. Én is törtem rajta a fejemet. Szigorúan véve az inkvizítorral együtt a nekem tett ajánlat is, füst és láng között szétoszlott a levegőben, mert jelenleg úgy néz ki, hogy elvesztettük a lányokat, az atya pedig halott, és nincs senki felétek, aki ezek után elhinné nekem, hogy én mindent megtettem a siker érdekében. Azt meg végképp nem hiszem, hogy neked jogodban állna aláírni a passzust, mellyel szélnek eresztetek, már ha meg van még egyáltalán, és nem égett el az inkvizítorral együtt. A legészszerűbb az lenne, ha tenném, amit kell. Lóra kapni és valami kellően távoli, noha meglehetősen barátságtalan földön, ahová nem volna merszetek utánam jönni, kivárni azt a szűk emberöltőt, amennyi idő alatt elcsitulnak a dolgok. Ez is egy lehetőség. Aztán tovább gondolkodtam – fordult szembe a nővérrel – és rájöttem, hogy van olyan makacs, hogy Jasha után megy majd. Magáért és az atyáért – vakarta meg az állát. – Rózsakert nincs túlságosan messze ide és ez idő tájt van az Őszköszöntő, aztán meg egy ilyen ünnepen, még felétek is, bőven ömlik a bor és módjával a vér, senkinek se tűnne fel, egy újabb párbaj, vagy ne adja Bergamon, egy csendben elhantolt hulla. Maga pedig éppen most ered utána. Ez dicséretes, ugyanakkor botor, mert mindketten jól tudjuk, ha egyszer már alulmaradt vele szemben, nem lesz ez másodszorra sem másként, s csak annyi lesz a különbség, hogy ezúttal végez is magával. Azt pedig, mindezek után – intette a lassan teljesen elhamvadó máglyára – nehezemre esne engedni. Egyébként pedig – kapott lóra – még a párbaj előtt megígértem neki, hogy elszámolok vele.
– Elszámol? – kérdezte a nővér.
– Elrabolta magát, és mivelhogy velem lovagolt, az én társaságomban és ezen a földön, mely egykoron megtisztelt a bogotar, az Úr címmel, ez számomra azt jelenti, hogy személyesen engem sértett meg vele. Én pedig, mert bölcs vagyok, felruházom magát nővért a joggal, hogy megtorolja, és hatalommal, hogy sikerrel torolja meg, az engem ért sértés. Menjünk!
***
A nővér a lassan elügető óhitű után nézett. Már nem érzett késztetést rá, hogy minden lépését figyeljen, hogy a sarkában legyen, mert immáron tudta, hogy milyen.
Olyan, mint egy apa, aki nem egy gyermekre, inkább e világ egy szegletére visel gondot. Itt minden az övé, minden őt gazdagítja, neki okoz örömet, és bármely sértés személyesen őt dühíti. S mint egy apa, most elindul, hogy megbüntesse egyik engedetlen fiát, istenei és a maga akaratából és a Fények Ura legyen irgalmas azokhoz, akik az útjába állnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése