A khor 5. fejezet 5. rész

 ***

 A legtöbb rendházban, így az eshuroniban is kialakítottak egy helységet, melynek minden sarkát pontosan az égtájakhoz igazították, és melynek négy oldalán elhelyezett befelé keskenyedő ablakokon pontosan a két napéjegyenlőség és napforduló delén sütött be Bergamon Fénye. Kevés ennél alkalmasabb hely akadt az elmélyült imához, s ahhoz, hogy az ember istene útmutatását kérje.

Az inkvizítor tudta, hogy társaik halálával rászállt annak minden felelőssége, hogy tovább üldözze a kaschát, ha kell egész Délen át, mert nem fordulhattak már vissza, és minél beljebb hatoltak az egykori óhitű területekre, annál kevesebb segítséget remélhetett másoktól.

A Rend hatalmas volt, karjai messzire elértek, de már itt Eshuronban is megtért óhitűeket neveztek ki a rendház elöljárójának, aligha akadt bárki is rajta kívül, akikben elég erősen munkált Bergamon akarata, hogy felvehesse a harcot a boszorkánnyal.

Kérhetett segítséget és fog is, de az messze északról érkezik majd, Aremoból, vagy Testarendből, ő pedig addig sem hagyhatott fel a hajszával.

Meg kellett hát erősödnie, felvérteződni istene erejével és elszántan harcolni a végsőkig, miközben nem hagyhatta, hogy a csüggedés, vagy a fanatizmus kínálta könnyebb útra lépjen. Neki most rendíthetetlen akaratra és tiszta tudatra volt szüksége!

Hallj meg engem Uram, fényük a sötétségben! Hallj meg engem Uram, szolgádat Testarendi Sacront, tekints lelkembe, tisztítsd meg azt tüzeddel, hogy akaratod és hited hordozója lehessek ezen a világon. Hallj meg Uram, mikor legsötétebb és legéhesebb az éj, mikor ellenségeid árnyéka ránk vetül, mikor nevedben, akaratod és törvényeid szerint cselekedve újra ellenségeid nyomába eredek, és segítségeddel, a te kedvedre legyőzöm őket. Hallj meg engem Uram!

Imája közben kitekerte a vörös bőrtokot, és maga elé helyezte a cella kövére annak tartalmát. Ötlábnyi, girbegurba, zárványokkal teli kristálytüske volt, hasonló ahhoz, mint mikor az üvegfúvók forró masszája a homokra csöppen és ilyesformán szilárdul meg. Ez azonban, azokhoz képest hatalmas volt, s vöröses árnyalatú. Rőt lett volna a homok melyben kihűlt? Ahogy lassan körbeforgatta a hossztengely mentén, kékesen villant valami a kristály mélyén, majd lehetetlen módon egy pillanatra borostyánszínben ragyogott fel az egész. Éppen olyan volt, mint az óhitű szeme. A harag színe.

 Öt nagy isteni bűn és egyben erény lakott az emberben az óhitűek szerint, mert eme öt dolgot gyűlölték és szerették magukban legjobban az istenek, hát teremtményeiknek adták, hogy az ne ítélhessen felettük.

 Gőg, Mohóság, Harag, Vágy és Irigység. Minden, mi az óisteneket és világukat mozgatta. A vörös szín a mohóságé volt, a mindent birtokolni és megtartani vágyó féktelen akaraté, a kék a gőgé, melynek kevélysége, melyet mindenekfelett állása táplált, nem ismert határokat, a borostyán pedig a haragé, mely sohasem tudott csillapodni s egyszerre pusztított el és teremtette újjá a világot, soha meg nem elégedve vele, soha véget nem vetve munkájának.

Ezt a haragot mutatta meg neki Bergamon ott a hajón, ám akkor még nem ismerte fel, csak az után, hogy teljes valójában megérezte egy pillanatra, ott abban az elátkozott városban, de megértenie, csak az imént sikerült. Valami, ami több és kevesebb, mint ember, ezeket a szavakat használta rá a nővér, de ezek csak szavak voltak számára egészen idáig, most már viszont könyörtelen bizonyossággá váltak.

Az ember nem élhet századokig. A test, az istenek akaratából talán igen, de a lélek semmiképpen. Elkopik, elvékonyodik, felőrli a világ, melynek születését és pusztulását újra és újra átéli. Az ember odavész, felemészti a harag és szörnyeteg születik. Embervad. Ez volt hát az óhitű, se több, se kevesebb.

 Ám, hiába volt az óhitű, Carmogor, ahogy már csak ő hívta, mert nem tudta észrevenni, hogy a nővérnek egyszerűen nem áll rá a szája, az ami, mikor a kezébe fogta a kristálytüskét érzett benne valami nagyon is emberit. Imája Bergamonhoz, megnyitotta tudatát és érzékeit a hétköznapokban rejtve maradó, vagy alig–alig felsejlő dolgok előtt, így szinte bizseregtek az ujjai, ahogy az újra és újra kékes fénnyel felizzó kristálytüske ráöntötte a mélyén szunnyadó akaratát.

Mennydörgés hangját hallotta, nyári eső illatát hozta a semmiből támadó szél, érezte a port az arcán melyet felkapott és végül meglátta miként csapnak össze a feje felett a vöröslő fellegek, hogy haragvó méhükből borostyánkék villám szülessen. Tökéletes volt, ereje határtalan, arra hivatott, hogy formálja a világot, ő pedig, mint mindenki, kit az istenek teremtettek érdemtelen arra, hogy csak ráemelje a tekintetét.

„… emlékeztet rá, hogy miért döntöttem így, s hogy az isteneim újra és újra az eszembe idézzék mire váltam méltatlanná.”

Méltatlan rá mindenki, még az óhitű is. Mindez megnyugvással töltötte el. Kényszerű szövetségesük emberbőrben élő szörnyeteg volt, de Bergamonnak hála, istenük akaratából, ha arra kerül sor, legyőzhető fenevad.

Hajnalhasadtáig maradt a cellában, imájába merülve, hogy a Fények Ura, újra és újra megerősítse testét és lelkét s mikor az őszi nap első sugarai végre bevilágítottak a keskeny ablakon tudta, hogy készen áll folytatni és beteljesíteni a Bergamon által rárótt feladatot.

 

***

 Radomir nem volt ismerős Domorov környékén, de elégedetten tapasztalta, hogy a helyismeret hiánya a legkevésbé sem gond többé a számára, hiszen nem embervadászként, hanem vadat hajtó kopóként érkezett ezúttal.

Tette, amire a kapitánya utasította, még ha nehezére is esett elszakadnia tőle, mégsem ellenkezett, mert tudta, az sohasem kívánna tőle olyasmit, ami a kárára volna. Nem is volna rá szükség, megtenné ő maga érte.

A varjak, károgva örvénylő fellege a városon kívül vetette ki magából, kénytelen volt hát lovat keríteni, majd megindulni délnek. Volkongar tizenegy napnyira volt lovon, Chehrinjtől, de a kascha emberi lassabban haladtak a vidéken újra és újra átvonuló esőktől felázó utakon, a nehéz szekerekkel, hát hiába voltak előnyben vele szemben, megvolt az esélye, hogy utoléri őket. Ez volt a dolga, és annak maradéktalanul eleget kívánt tenni.

Elkerülte az utat, inkább csak mindig látótávolságon belül tartva azt átvágott az erdőségen, s hátasának mindig sikerült megtalálnia a könnyen járható, köves kaptatókat, a dombhátakon vezető keskeny, régen felhagyott ösvényeket, és csak az istenek tudják kik által vájt alagutat, mely a Rőt Tarajként emlegetett, jókora kopár szikladomb alatt vezetett át, és amit az útnak nagyívben kellett keletnek kerülnie.

A kascha embereinek előnye rohamosan fogyott vele szemben és a hatodik nap éjjelén utol is érte őket.

Rég elhagyott, kőkör szentély emelkedett a dombtetőn, ahonnan figyelte, minként vernek tábort, fél mérföldre az úttól, egy sziklás területen, laza erődöt formálva a szekerekből, hogy a lovak és értékes zsákmányuk védve legyen az éjjeli ragadozóktól, aztán tüzeket gyújtottak több helyen, ugyanebből az okból. Pont úgy, mint tették ezt feltehetően minden alkalommal, mióta a kascha és a khor egyedül hagyta őket. Zsoldosok voltak, harcedzett veteránok mindannyian, de mégiscsak emberek, s mint ilyenek félték az sötét és éhes éjben kísértő fenevadakat. Emberek, morfondírozott el ezen, emberek, akik félnek. Hét farkast látott az első éjjelen a táborhelye körül, megtermett, izzó szemű fekete ordasokat, akik egy végtelenül hosszú pillanatig sóváran bámulták a fák árnyékából, majd visszaügettek arra, ahonnan jöttek, ám attól fogva nem tágítottak mellőle. Pont úgy, miként a varjak, amik kapitányát követték. Hallotta morgásukat, elnyújtott vonyításukat a közeli völgyekből, látta, miként hajszolnak egy szarvast a szomszédos domboldalon, és hogyan gyűlnek véres pofával táborhelye köré. A lova persze újra és újra megriadt tőlük, így minden éjjel kevert egy kevés sarjagombát az abrakjába, míg az állat le nem csillapodott. Ebben a tekintetben az állat nem sokban különbözött az odalent táborozó emberektől. Félte az éjt.

Hátasán segített a gomba, de az ő bánatára nem volt gyógyír.  Kapitánya azóta az éjszaka óta, minden nap megerősítette a kettejük között kialakult új köteléket, azzal, hogy hol a takarójára vonta, hol fürdőzésre használt tó sekély vizébe, vagy éppen csak a nedves földre az esőáztatta páfrányok csepegő levelei alatt. Egyedül akkor tett kivételt, mikor néhány alkalommal betértek egy emberlakta településre és ezt ő megértette. Kettejük élete az országutat róva, az erdőt járva fonódott össze az elmúlt években, és az alatt a feketefűz alatt teljesedett ki, távol minden emberi szemtől, elvárástól, vagy ítélettől. Mindez csak rájuk, a vadonra, és azt benépesítő vadakra tartozott. Mindaddig, míg kapitánya így látta jónak.

Több lett a világ, azóta az éj óta, mert az új illatokkal, hangokkal és legfőképpen új látással ajándékozta. Ha odafigyelt nemcsak hallotta, de értette is a farkasok beszédét, látta miként mozdulnak a legsűrűbb erdők mélyén a fák ágnak tűnő tündérei, érezte kellemes őszillatukat, ahogy egyik éjjel közelebb lopakodtak hozzá. Azért tették, mert tudták, több és kevesebb immáron, mint ember, hozzájuk sokkal inkább hasonló, és nem jelent számukra veszélyt. Tudta azt is, ha akarná, kedvét tölthetné velük, akár a kopár sziklákon, a hideg éj alatt, akár a fák árnyékában az ezerszínű avaron, csillapítva a vágyát, de ez csak szánalmas önámítás lett volna.

Kapitánya elméje és lelke talán a víláé lett, de a teste az övé volt, miként az övé is a kapitányáé és még Kupala istennő egyik tündére sem adhatta meg neki azt, amire vágyott.

A zsoldosok nem hallották jönni és nem is látták, még akkor sem mikor ott ült a táborhelyükhöz legközelebb eső fa ágán, a leshelye alatt kushadó toportyánokkal. Rájuk uszíthatta volna őket, sőt segítségükkel a rengeteg majd összes farkasát, de tudta az ordasok nem tudnák véghezvinni feladatukat, sőt inkább csak rontottak volna a dolgokon, hiszen nem voltak kézhez szoktatott vadászkopók, főleg nem ölebek. Ha egyszer emberre támadtak, akkor nem tudnak különbséget tenni, férfi és asszony, préda és préda között. 

Türelmes vadászként ült hát egész éjjel a fán, annak tövében a magához hasonló fenevadakkal és mondanivalójukat kellemesebbnek találta, a tábortüzek körül kuporgó, susmorgó, vartyogó emberhordánál. Beszívta ruháik, bőrük és félelmük szagát, hallgatta szánalmas motyogásukat és azt, miként ver a szívük. Beszívta, hallotta és megjegyezte.

Parancsa szerint elkísérte őket a Domorov melletti romos udvarházig, majd visszafordult Volkongar felé és mikor kapitánya azt parancsolja, könnyedén a nyomukra akad majd ismét. Nem volt egész Délen olyan hely, ahol elrejtőzhettek volna előle.

 

***

„Máglyagyújtogató! Ocsmány állata ennek a világnak.” – így kezdődött a levél, amit a reszkető eshuroni fiú szorongatott a kezében, idegesen topogva a fogadó ajtajában. Fogvacoga azt rebegte az inkvizítornak, hogy egy férfi bízta rá a levelet házuk kapujában, majd előbb a kezébe nyomott egy egész ezüstöt, aztán közölte vele, hogy amennyiben dolga végezetlenül térne vissza, nevesül a levél nem jut el hozzá, ő bizonyosan rájuk gyújtja az otthonukat.

„Volt szerencsém találkozni a némberrel, akit magad mellett tartasz és szégyen, hogy felétek az ilyet harcosnak nevezik. Ezek után forrón remélem, hogy te valamivel nagyobb kihívást jelentesz majd számomra. Mindazok nevébe, akiket a fajtád elveszejtett, párbajra hívlak, az eskü jogán mely a földhöz köt, a nevem jogán, melyet felette visz a szél, és a vér jogán, melyet érte ontottam. Légy hat nap múlva, a tamarkadi keresztútnál napszállta után, és hozd magaddal a veletek lovagló óhitű árulót is, hogy mihelyst veled elrendeztem a dolgom, rá is sort keríthessek.

Tudom, hogy te fajtádba nem szorult annyi büszkeség, és tartás, hogy valóban felvállald bűneidet és azok súlyát, ám remélem, hogy a némbered életérét hajlandó leszel megjelenni, a mondott helyen és időben. Ellenkező esetben a te gyávaságod lesz az ő veszte, s hogy ne kelljen a képzeletedre bíznom, már ha szorult ilyesmi abba a kemény fejedbe, mit teszek majd vele, és hogy ne hagyjalak bizonytalanságban sorsát illetően khori szavamat adom, hogy viszont látod még. Úgy, ahogy és amikor jónak látom.

 

Uramcori Jasha, khor Dél összes földjén.

 

 ***

Az inkvizítor odanyújtotta a levelet az óhitűnek.

– Veretes és közönséges egyszerre. Gúnyolódik velünk. Úgy tekint erre az egészre, mint egy egykori tornára. Ír egy sértő hangú levelet, hogy másiknak ne legyen lehetősége kitérni a párbaj elől, ahogy egy igazi khor, vagy lovag tenné, majd túszt ejt és zsarol, mint egy bandita – summázta az.

– Lehetséges, hogy hazudik, és nem is ejtette foglyul a nővért? –vetette fel az inkvizítor. Ismerte alárendeltje képességeit, és tudta jól megállja a helyét a közelharcban még akkor is, ha a khor esetleg tőrbe csalta volna.

– Közönséges, de nem ostoba – rázta meg a fejét az óhitű. –   Ha a nővér kilép azon az ajtón – bökött a fogadó bejárata felé –, vagy megjelenik az utcán, az egész levél értelmetlenné és szánalmassá válna. Ebben a helyzetben, mikor sokkal fontosabb dolgunk van, nagyobb súlyt kell adnia a szavainak, mint a másik fél egyszerű ócsárlása, és ezt neki is tudnia kell. Ám ha elrabolja egy inkvizítor alárendeltjét, a Rend tagját, akkor – adta vissza neki a levelet és komótosan pipára gyújtott és kérdőn pillantott rá – nos, akkor más a helyzet, nemde?

– De igen – bólintott komoran az inkvizítor. és cseppet sem tetszett neki, hogy az óhitű kételkedik abban, hogy a nővér után indul.

– Egyébiránt – folytatta, a pipaszárral a fogai között a khor – engem is megemlít. Tudja hát, hogy veletek tartok. Jó kérdés, hogy honnét? – vonta fel a szemöldökét. – Igaz, nem is fontos, ám annál inkább, hogy a kascha miért küldte vissza ide azt első emberét, miután a város átka végzett az őt üldöző embervadászokkal és inkvizítorokkal, mi pedig csak hárman vagyunk.

– Elbízta magát. A győztesek gyakori hibája és abból Bergamon sújtsa értük, bőven kijutott neki. Mindez azt bizonyítja számára, hogy már megvert minket, és immáron akár egyetlen embere is elég lehet ellenünk.

– Talán így van– fújta ki a füstöt az óhitű –, csak nehezen tudom elhinni, hogy ebbe a hibába esne. Jó ideje játssza ezt a játékot, őrült erővel, ám lassan úgy tűnik, nagyon is megtervezett lépésekkel. Nem pazarolna, főleg nem áldozna fel egy olyan értékes bábút, mint Jasha.

– Khor lévén, magához hasonló, de ahogy mondta, míg maga méltatlanná vált az istenei figyelmére, ő talán megmaradt a kegyelmükben. Bűverővel elbánthatott a nővérrel, és azt hiheti, az velem szemben is elégséges lesz

 Látott valamit az óhitű szemében, mikor a saját szavaival emlékeztette önnön bukására, valamit, ami se nem szégyen se nem düh volt, hanem kristálytiszta kemény bizonyosság, hogy igen, így van. Így van. Egyelőre.

– Azt azért nem hinném – ütötte ki a hamut a pipájából. – Egy igazi előnyötök mindig is volt velünk szemben, nektek, északiaknak. Olyanból, mint én, kevés van. Túl kevés – hangsúlyozta ki az utolsó szavakat.

 

***

Tha–Romian olyan volt, mint amilyenre emlékezett.

Az utat még mindig kiégett vagy földig rombolt régi városok üszkös romjai és frissen emelt újak szegélyezték. A purgálás során az északi seregek felégettek mindent és elégettek mindenkit, akit csak lehetett, biztos, ami biztos alapon, végső soron egy idő után minden ok nélkül. Az északiakat nem érdekelte, ők déliek pedig már nem tehettek ellene semmit. Barn, Krasko, Rozgava mind odalett, és falaik között tízezrek váltak hamuvá. Akkoriban többször is feltette magának a kérdést, hogy miért.

Miért engedték ezt az isteneik?

A hitüket valló ember, ha nem is volt kedvük szerint való, de mindig hűségesen szolgálata őket. Az ilyen szolgákra pedig mindig szükség van. Miért döntöttek hát úgy, hogy hagyják mindezt elveszni, talán örökre? Miért hallgattak, ahelyett, hogy harcba küldték volna a fajtáját, hogy akár az életük árán is, de átgázoljanak az északról özönlő acélármádián megóvva a földet, melyet úgy szerettek?

Amikor majd tizenhat éve Tha–Dohorba tartott, elhaladt mindegyik város mellett és az üszkös romokat látva eltöprengett azon, vajon miért gyűlölik az északiak ennyire a fajtájukat, hogy nem kímélték se az asszonyokat, se a gyerekeket meg az öregeket. Száz és egy nagyobb és ezeregy kisebb háborút vívott meg az élete során, de sohasem talált okot arra, hogy egy egész népet gyűlöljön, pedig harcolt a gyerekáldozó, bálványokban bujkáló elvadult és vérszomjas szellemeket imádó agarokkal, ott voltak az emberevő és embernek aligha nevezhető meshuk, a bendolok, az odangák és megannyi más nép, akikkel dolga akadt. A bergamoniták viszont veszett és embertelen dühvel rontottak rájuk mióta bevették a messzi Basilikata földjét, az első tartományt, melyet erővel csatoltak Tver-Ronanhoz. Tűzzel jöttek, inkvizítorok és a szent lovagoknak csúfolt teutonokkal az élen, mondván, mind, ki az óhitet vallja ostoba, tévelygő pogány és így kevesebbet ér ezen a világon.

Ez éppoly ostobaság volt akkor is, mint most, mert mind, ki embernek született egyformán értéktelen volt teremtő istenei szemében. Hiszen az ember salakból és savóból született, nemtelen anyagból, prédául az óistenek kedvenc Vadjainak.

Hiába volt választott, és khor, s annál is több, még ha akaratuk gyakrabban is nyilvánult meg előtte, mint más emberek előtt, ő sem értette meg igazán az óistenek akaratát, Talán beleuntak a világba, úgy ahogy az régen, ahogy addig létezett. Belefáradtak, hogy követőik szánalmas utóvédharcot vívnak valamiért, amit nem kaphatnak vissza sohasem, és már nem volt kedvük végignézni a hanyatlásukat, inkább csak hagyták, hogy a világ melyben megszületett, felnőtt és leélt egy embertelenül hosszúra nyúlt életet, elenyésszen a lángok között.

Így belegondolva, talán a bergamoniták jobban szolgálták az óistenek akaratát, még ha tudtukon kívül is, mint ők.

Nem, rázta meg a fejét. Sem a fajtájának, sem neki nem lett volna szabad megélni ezt az új kort.

 

***

Az északiaknak meggyőződése volt, hogy a bűnbánat végül elvezet istenük megbocsátáshoz, hogy tetteikkel vezekelhetnek hibáikért, de ez istentelen ostobaság volt Jasha szerint. Nincs az a tett, mely egy másikkal egyenértékű lenne, főleg nem olyan, mi helyrehozná, mit egy másik tönkretett. Egy ember halálát, sem egy, sem ezer másik megóvása sem mossa el, s az otthon melyet lerontottak sem lesz sohasem ugyanazzá, még akkor sem, ha azok építik újjá, kik elsőre is, és éppen úgy, mint korábban volt. A kövek a falakban, a padló és a gerendák fája nem lesz ugyanaz. Ettől válnak a dolgok értékessé, ezért óvja őket az ember, s ragaszkodik tíz körömmel elvesztésük után is ez emlékeikbe, mert feledni, elfogadni és tovább élni nem mindig lehetséges. Sem számára, sem megannyi déli számára.

Az emlékeibe kapaszkodott, mikor a Mételyművesek feketebérci otthonának kapuján dörömbölt, télvíz idején, mikor a tizenkét éves fiúnak, akik volt, már derékig ért a hó az odavezető úton. A falujukba vetődött div mesélt neki a hegyekben álló komor monostorokról, ahol az Első Hajnal előtti tudást birtokló, egykoron ember volt fajzatok élnek, kik az otthonuk alatt húzódó barlangokban tenyésző gombákat, mohákat és mások számára ehetetlen förtelmeken élnek, és időről, időre követeket küldenek hegyek lábánál álló városokba, hogy azok magukkal vigyék az ispotályokban tengődő gyógyíthatatlan betegeket.  Maguknak való népek voltak, kik mindenkinél többet tudtak a mérgekről, a kórságokról, és csak ritkán fogadtak maguk közé idegeneket.

A röviddel a kolostor kapuján történő dörömbölés előtt elárvult Jasha, szerencsére megfelelt az elvárásaiknak.  A faluja odalett, de nem a bergamoniták tüze, vagy egy rablóbanda portyája pusztította ki, hanem a fehérpestis. Ahogy egyre többen lettek betegek, úgy zárkózott el előlük az összes környező falu, kövekkel hajigálva mindenkit, aki az otthona felől érkezett, másutt az erdőkerülők nyilazták le őket. Ő is elkapta a betegséget, előbb sárgászöld váladékot, majd vért köhögött fel, de miként a kórság az istenek büntetése volt, úgy volt az is az ő akaratuk, hogy hetedmagával túlélje. Felgyógyulásuk után szétszéledtek, ő pedig a mind fagyosabbra forduló időben keletnek indult a hegyek felé, arra, amerre a div szerint a Mételyművesek éltek.

 Befogadták, majd bár tíz hosszú éven át alig volt több számukra, mint embertelen kísérleteik hasznos alanya, s mégsem bántak vele rosszul. Nem éhezett, sohasem verték meg, ha hibázott, sőt azt sem akarták, hogy tudatlan maradjon. Egy vén, és egy feltehetően fiatal, ezt a fajtájuknál igazából sohasem lehetett tudni, mételyműves tanította, írni–olvasni, nyelvekre, a történelemre. Hatalmas, kézzel írott, kódexekkel teli könyvtáruk volt, és mikor éppen nem gyötörte láz, vagy majdnem elviselhetetlen fájdalom, akkor hagyták olvasni. Persze ezzel is céljuk volt, tudni akarták új receptjeik közül melyek serkentették, vagy éppen megzavarták az elmét, s miként működnek majd a gyakorlatban. Volt, hogy egyszerűen kifakult minden az emlékezetéből, máskor elfelejtett járni, vagy éppen beszélni, s olyan lett, mint egy kisgyerek, aki az első szavaival próbálkozik. Aztán, mikor eleget tudtak meg, visszaadták neki az emlékeit, a lábait, és a szavait.

Mérgeik egyszerre pusztították és erősítették meg a testét, és bár az a fajta elhivatottság, mellyel tanítói bírtak, sohasem volt meg benne, így azok fertelmes, de rendkívüli képességeire sem tett szert, ez a tíz év mégis megadta neki, amire vágyott. Mert, ahogy oka volt annak, hogy éppen hetedmagával élte túl a fehérpestist, úgy annak is, hogy mindezen átesve kiemelkedett az egyszerű emberek sorából, s egy lett a sokak felett álló, azokon uralkodni hivatott kevesek közül. 

A méregkeverés tudományával, valamint a képességgel, hogy magába szívja és a saját hasznára fordítsa a mindenfelé terjedő kórságokat, tért vissza az emberek világába, hogy újra és újra bizonyítsa isteneiknek, méltó a tiszteletükre és támogatásukra.

Kitanulta a kardforgatás, a portyázás művészetét, ölt és rabolt, de sohasem csupán a maga kedvére, hanem istenei vágyait is kielégítve. Mikor felégette egy északiakkal kereskedő, egy pénzéhes nemes kastélyát, vagy feltartóztatta a határmentén fekvő városok által az északiaknak küldött ajándékokkal teli szekereket, mi nem volt több, mint sarc és gyengeségük beismerése, de akkor is, mikor ezt követően meglátogatta azokat, kiknek az ajándékokat küldték, és a vérükbe fojtotta őket, hogy a többi megtanulja, Dél nem hajol meg előttük. Tengernyi vér és halál nélkül semmiképp.

Majd tizenhat éve, az isteneik úgy döntöttek legyen hát így. Folyjon vér, hasadjon hús, törjön csont tízezer szám, míg csak meg nem mutatják, mit érnek igazán, vagy el nem tűnnek egymásután mindannyian. Dél virága veszett oda, mert nem állhattak meg az északiak acéllégiói előtte. Frissen elavatott khorként, határtalan lelkesedéssel, de hideg fejjel indult Vertassen mezejére, hogy harcoljon és meghaljon, ha kell, s hogy ha szerencsés, egy lesz azon ezernyi isteneik elé álló lélek közül, kinek hangja felrázza álmából földjük szunnyadó óriásait, a bogotarokat, akár csak egyet is közülük, hogy ismét az emberek között járjon, reményt nyújtva számukra és pusztulást hozva a bergamonitákra.

Harcolt, várt, remélt, egészen hét napig, majd a csata eldőlt és világuk elesett.

Isteneik próbára tették őket, és ők elbuktak. Megbánni ezernyi mindent megbánhattak, de vezekelni nem volt sem miért, sem miként. Nem felejtettek hát, nem bocsátottak meg és nem éltek tovább. Mind meghaltak ott és akkor azon a mezőn, csak az a makacsság, melyet isteneik úgy kedveltek bennük, nem engedte meg a szívüknek, hogy megálljon. Nem volt többé cél, virtus, ünnep és dicsőség, csak lassan több vér csordogált a pengéin, mint az ereiben, ahogy még több és több méreggel pusztította és erősítette meg magát, vagy mikor a pestistől haldoklók között aludt, hogy csontja és húsa magába szívja a kórság minden kínját.

A kascha nem tudta visszaadni neki azt mit elvettek tőle, ám képes volt irányt mutatni neki ebben a csillagtalan éjszakában, ahol a bűnösök az istenek elé állnak. Meggyengült ő maga is, de még bírta isteneik jóindulatát, hallotta a szavukat, tudta mit akarnak, miként készülnek visszavágni a bergamonitáknak. Nem mondott el neki mindent, de eleget ahhoz, hogy hajlandó legyen összeállni vele, ölni érte, a céljához segíteni. Hosszú időbe telt megértenie, hogy hazudott neki, s mindaz, mit tesz, nem egyéb egy szánalmas és teljesen hiábavaló igyekezetnél, hogy elnyerje az isteneik bocsánatát és visszakapjon valamit, ami soha többé nem lehet az övé.

Persze, ó persze, hogy akarta az északiak bukását, de nem azért, hogy esélyt adjon a még meg nem születetteknek, kik többet érdemeltek annál, mint amit örökül hagytak számukra, hanem csupán azért, hogy ha majd eljön az ideje, egyenes derékkal állhasson meg az istennője előtt.

Elvégzi majd a dolgát, az égiek és a maga akaratából, az ő kedvükre, majd visszatér ahhoz a bukott boszorkányhoz s mikor minden kiteljesedett, úgy ahogy isteneik kívánták, elválasztja majd a fejét a nyakától.

Elvégzi a dolgát és nagy örömét leli majd benne. Megigazgatta a vértezetét és ellenőrizte a nővér szíjait. Nem fog kiszabadulni, addig, nem míg érte nem jön. Már ha érte jön egyáltalán valaki.

Ideje volt indulnia.

 

***

 Az emberrabló khor szűkre szabta a határidőt, hat nap alatt éppen csak odaértek a keresztúthoz. Fertályórával korábban az inkvizítor kelletlenül megkérte az óhitűt, segítsen feladni rá a páncélját.

 Elégedetten tapasztalta, hogy a férfi, bár lovagolni csaknem elfelejtett a bányában töltött évek során, ujjai mégis gyorsan visszataláltak ezekhez a régi, de nyilván alaposan begyakorolt mozdulatokhoz. Tudta, hol vannak a csatok, a rejtett eresztékek, hol kell szorosra húzni, hol lazára kötni a szíjakat. Hasznát látta.

Így lovagolt ki a kereszteződéshez, és ahogy a khor kérte ott várjon rá, ám a férfi csak kevéssel éjfél előtt érkezett meg. Lovon volt, egyedül.

– Látom, volt bennetek elég bátorság eljönni – szólította meg őket még a távolból. – Bár azt, hogy ez bátorság, vagy dőreség, majd az isteneink eldöntik– nevetett fel. – Elvégre – intett körbe a sötét vidéken –, akár egy tucat emberem is rejtőzhetne a környező csalitosban. Ám szerencsétek van, mert kegyetlen, ám becsületes, sőt tisztességes ember vagyok – állította meg a lovát, tőlük nem mesze.

– Valaki, aki nőket rabol el, ne merjen olyan szavakat használni, mint becsület és tisztesség – léptetett előre.

– Óh, ez a düh! Pedig úgy véltem, értékelni fogod a merészséget, ahogy egész Észak előtt ragadtuk el lányokat, miként azt is, hogy egy olyan városban ejtettem foglyul az emberedet, ahol veszélyes volt mutatkoznom. Ne mondd nekem, hogy Bergamon nem értékeli a merészséget!

– Amit a bűnösökkel és az óhitűekkel szemben vállalunk, azt igen.

– El ne kezd a szentbeszédet, máglyagyújtogató! Nálam a némbered, és minél több ostobaságot hallok tőled, annál kevésbé lesz kedvem visszaadni. Ezzel jobb, ha tisztában vagy – fordította körbe a lovát a khor. – El is vágtathatok, és mire megtalálnátok, már ha megtalálnátok egyáltalán, nem sok maradna a jó nővérből.

– Messzire jöttünk ekkora ostobaságért – szólalt meg végre az óhitű. – Khorhoz méltatlan volna meghátrálnod, ha te magad hívtad ki az inkvizítort, ezt mindketten tudjuk, Jasha, miként azt is, hogy nem is akarsz.

– A tévelygő oktat ki? Az északiakat szolgáló istentagadó emlegeti, mi méltatlan egy khorhoz?

– Akár bergamonita is lehetnék, akkor sem lenne nehéz kitalálni, hogy akarod ezt a párbajt az ó– és újisten bajnokai között, s hogy megalázd az inkvizítor atyát. Elégtételt, ha így akarod nevezni. Mélyre süllyedt a fajtám, ha ehhez nőket kell rabolni.

– Te már csak tudod, mit jelent mélyre süllyedni – indult meg felé Jasha – az óhitű, aki a máglyagyújtogatók kegyelmét keresi az istenei helyett, aligha prédikálhat erről nekem. Sztergojra! – rántotta vissza a kantárt.

– Felismersz, Uramcori Jasha? – engedett meg magának egy gúnyos félmosolyt az óhitű. – Tudod, ki vagyok?

– Azt tudom, ki voltál – köpte le a khor. – Egy voltál a negyvenkilencek közül, egy kinek nem vehette a nevét a szájára senki, akit úgy szeretett Morrigan, hogy miután mindenre méltatlanná vált az isteneink szemében, mégis megóvta Bergamon tüzétől. Az voltál, akinek mind, ki az isteneik hitét vallja, gyászolta az elvesztését!

 Körbejárta őket a lovával.

– Sokunkról elhittem volna, még magamról is, hogy gyönge pillanatunkban eláruljuk az isteneinket, de rólad, rólatok soha! Istenek kezei, Urak, ezen a fénybeborult világon! – sziszegte. – Te pedig ennél is többet tettél, mert nem csak elárulsz minket, de a Morrigantól visszakönyörgött hatalmadat is arra használod, hogy őket segítsd! – bökött az inkvizítorra. – Most már tudom, hogy te voltál, az ott Torkvestorban, aki szólt hozzá, akin megkönyörülve az istennő egy mozdulattal félresöpörte a város átkát. Mert szeret téged, miként egykoron te is őt. Amit tettél, azért más esetben megéljeneznélek, de jelenleg csak dögölj meg… khor! – köpött ismét felé, megvetően.

Az inkvizítor pontosan kihallotta a hangjából, hogy nem ezen a néven akarta szólítani az óhitűt, de mégsem állt rá a szája.

– Ha kiköpködted magad, térjünk a dolgunkra, testvér. A nővért merre találom, és a magad dolga miatt remélem, hogy néhány gyógyulófélben lévő kék–zöld folton kívül mást nem lelek majd rajta – folytatta az óhitű

– Megható aggodalom. Gondolom a kőbányában töltött évek után őt is kész öröm volt meghágni…

Az inkvizítor alig látta a mozdulatot, csak a csontok tompa csattanását hallotta. Az óhitű ökle az arca balfelén érte Jashát, és az majdnem kifordult a nyeregből. Kisercintett egy nyelet vért, majd megpróbált visszafordulni az óhitűhöz, hogy a szemébe nézzen, de az lenyúlt és odalent tartotta.

– Ahogy magad is mondtad, más esetben… más esetben a legkevésbé sem érdekelne, mit mondasz a nővérről, ám most nem ez a helyzet. Nem foglak megfosztani kettőtöket az ostoba párbajotoktól, ha ettől félsz – rázta meg a fejét. – Az atya itt marad, legyen ez a kettőtök dolga. Én meg elmegyek a nővérért – változott meg hirtelen a hangszíne. – Mikor pedig visszatérek vele, és a szerencse neked kedvezett volna és végeztél az északival, akkor meg foglak keresni. Nem azért, hogy érte álljak bosszút Jasha, hanem mert a magunkfajta nem érdemli, hogy éljen. Szégyene lettünk mindannak, amit egykor khornak hívott ez a föld, és az istenek megítélnek ezért. Én, ítéllek meg ezért, és én is teszek róla, hogy előttem lépj ki a csillagtalan éjbe, ahol a bűnösök az isteneink elé állnak.

Nem egy harcos szólt most a másikhoz, hanem egy nagyúr az alattvalójához, ezt az inkvizítor tisztán hallotta, és nem csak hangja változott meg, hanem tartása is. Alakja megnőtt, szemében borostyántűz lobbant. Egy hosszú pillanatra olyan érzése támadt, hogy ugyanazt az erőt érzi benne, mint ott abban az elátkozott városban.

Árnyék suhant át a holdak előtt elhomályosítva a két óhitű vonásait, s egy pillanatra a félelem torz álarcává változtatva Jasha arcát. Aztán az árnyék tovatűnt és a pillanat véget ért, a khor pedig lerázta magáról a másik férfi kezét.

– Te oktatsz ki? Éppen te? A szégyenről, amit a nevünkre hoztam? Én ott voltam Vertassen alatt Kargyr! Végignéztem, ahogy a hozzá hasonlók – mutatott az inkvizítorra – elégetik mind azt, amiért az életemet is kész voltam áldozni! Ott voltam és harcoltam a pajzsfalban, láttam a királyaink halálát, egy világ elestét, bogotar! – hangja remegett az indulattól, az utolsó szót szinte kiáltotta. – Hol voltál akkor? Hol voltak Uraink? Azt istenek egyetlen harcosa sem jött el, hogy a vérét ontsa értünk, értük. Egyikünk sem ért fel hozzátok, de mi megtettünk mindent, ami tőlünk tellett. Kevés volt, azt mondod? Tőlünk ennyi telt és mennyi tőletek?

Otthagyta és visszaléptetett az inkvizítorhoz.

– Gyalogszerrel, mindegy milyen fegyverrel – csapott a kardjaira.

Az inkvizítor bólintott. A keresztútnál leszálltak a lóról és a párbajok íratlan szabályai szerint tíz lépésre egymástól foglalták el a helyüket. Rácsapott hátasa farára, messzire hajtva az állatot, ezzel jelezve, hogy nem áll szándékban lóra kapni, amint megkapják a választ, a nővér hollétéről.

Jasha az ég felé fordított arccal gyors imát mormolt az isteneihez, majd rá se nézve a másik délire, kelet felé intett jobbos pengéjével.

– Úgy négy mérföldre innét van egy leágazás. Felhagyott, de kocsinyi széles, meg fogod találni.  Még vagy egy mérföld és egy romos templomhoz érsz. Ott megleled a nővért.

Felsóhajtott.

– Azt azért meg kell hagyni, hogy igazad van – folytatta, szavait nyilvánvalóan nem neki, hanem az óhitűnek címezve. – Már nem vagyunk ugyan azok. A khorok és az egész Dél dicsősége csak egy ábránd, semmi több. Azt mondod, szégyent hozok magunkra? Meglehet, ám én legalább tudom az okát, de te tudod–e? Hallod még az isteneink szavát, bogotar? Te és kik veled járták az Utat a legközelebb álltatok hozzájuk, mióta világ a világ. Felelj nekem, ha ti a hatalmas kevesek a sokak felett, még ti is elfordultok tőlük, nekünk, esendő sokaknak, mi marad?

A fejét rázta, majd intett az inkvizítornak, hogy kezdhetik.