Keresés ebben a blogban

2021. július 26., hétfő

Az évszázadnyi évtized: Árnyak a delta felett

 

Árnyak a delta felett

 

 

1894. augusztusa, New Orleans

 

1.

Anton Tusk engedve feleségének Bellának csak valamivel éjfél utánig tervezett maradni. Ez ugyan kevesebb zsákmánnyal kecsegtetett, de tizenöt évnyi házasságuk alatt volta ideje megtanulni, hogy Mrs. Tusk, ha nagyon akarja, rosszabb tud lenni, mint bármi a Mississippi deltában. Különös ellentmondás volt ez. Most, hogy négy gyerekük volt, mindennél jobban szükségük volt a pénzre, Bella annál jobban óvta az éjszakai vadászattól, mondván a gyerekeknek apa kell. Anyaaligátor, így nevezte magában asszonyát, mert úgy óvta őket, ahogy az a hüllőknél is szokás.

 Lassan evezett a csapdái felé. Vadonás újak voltak, tegnap vette őket French boltjában, miután a régieket egészen addig használta, hogy minden javítgatás ellenére is hasznavehetetlenek lettek már. Mint a legtöbb lápi ember ő is jobban kedvelte a delta csendjét, messze a hajózási útvonaltól, és a legtöbb embertől, így különösen zavarta, hogy a tegnapi, rejtélyesnek mondott haláleset felkavarta a város amúgy sem nyugodt állóvizét.

New Orleans egyik legnagyobb bankjának tisztségviselőjét, Ernest Longbottomot a saját, zárt irodájában találták holtan, kezében egy mojo talizmánnal. Ettől persze rögtön felbolydult az egész város, sötét varázslatot kiáltottak, és volt elég ostoba, akik a delta két királynőjének számonkérését követelték. .Ezek az ostobák frissen érkeztek New Orleansba, nem tudták hogyan mennek a dolgok errefelé. Számon kérni bármiért is Remy és Charlie Lacroixet olyan volt, mintha Istetn vonnák felelősségre. Vagy talán még nehezebb.

Megtapogatta kabátja zsebében a gris-gris talizmánt. Régi volt, még az apjától maradt rá. Porrá tört aligátor állkapocs csont volt benne, és egy kis kígyóbőr, hogy megóvja kint a mocsárban. Ugyan nem védett a moszkitók ellen, de azokkal egy magára valamit is adó prémvadásznak kölyökkora óta nem lehetett gondja. Minden családnak megvolt rá a saját receptje, melyet zsírból, és bűzös növényekből kevertek ki, majd kentek fel magukra. Hatásos volt, de Tusk mostanra akkor is bűzlött tőle, ha Bella templomba menet előtt alapos fürdésre fogta. Hiába, no, az a húsz év, az csak húsz év, mióta majd minden nap magára kente.

Ismét megérintette a gris-grist. Anton Tusk egyszerű, gyakorlatias embernek tartotta magát. Minden vasárnap meghallgatta a templomi prédikátort az Úristen hatalmáról és kegyelméről és együtt énekelte a zsoltárokat a többi hívővel. Éjjelente viszont, mikor beült a csónakjába és kievezett a mocsárba, maga mögött hagyta a templomban székelő istent és a talizmánban lakozó jó szellemek segítségét kérte a végeláthatatlan lápvidéken kóborló gonosz lelkek hatalmával szemben.

 Vadászterülete minden éjjel, a mélyben lakó hatalom akaratának engedelmeskedve újabb és újabb arcát mutatta neki. Volt, hogy egész kis szigetek bújtak elő az iszapból, máskor meg eltűntek, mire legközelebb arra járt. Máskor korhadt fákat öklendezett fel a mocsár, járhatatlanná téve a jól ismert útvonalakat, ám mire fáradtságos munkával kitapasztalta az újonnan nyílt ösvényeket, a fákat újra beszippantotta a posvány.

  Ezért is kellett mindig gondosan kiválasztania a csapdák helyét. Manapság, hála az európai divatnak, vagy minek nyolc, tíz dollárt is kapott egy szép nutria bundáért, a vidrákért valamivel kevesebbet, de abban is volt pénz.

 A kis kanyarulat mögötti szigeten emelkedett a Szakállas Özvegy hatalmas sziluettje. Ezt a vén fát, már Tusk nagyapja idején is vastagon benőtte a spanyol moha, egészen sajátságos megjelenést kölcsönözve neki. Ott ahol gyökerei közül a víz már kimosta a földet, na, az pompás helye volt a csapdáknak. A legtöbbet erre a környékre rakta ki, majd lefedte sással, hogy se a hold-, se a napfény ne csillanjon meg rajta.

 Kilépve a ladikból, és sorra vette őket. A legtöbb üres volt, csak az utolsó kettőben hevert egy-egy állat. Több, a semminél. Mikor lehajolt a ketrecért, a benne lévő állat megrezzent és halkan nyüszítve lekucorodott a legtávolabbi sarokba. Hiába minden barátocskám, én bizony kihúzlak onnét. Az állat egyre jobban és hangosabban zajongott, így már csak akkor hallotta meg a mély, reszelős sziszegést, amikor visszafordult a csónak felé.

 A hüllő nagy volt. Egyenesen hatalmas. Egészen más, mint az aligátorok, amiket a mocsárban látott. Nem volt fehér, mint az indián legendákban, inkább ezüstös fekete és akkorára nőtt, hogy talán képtelen is lett volna négy lábra egyenesedni. A ladikja felé pillantott. Nem, arra nem menekülhetett. Bármekkora is a monstrum vízen könnyedén utolérné. Ám ha csak hason tud csúszni, akkor szárazon még lehet esélye, főleg ha fel tud kapni az Özvegyre. Ám a puskája akkor is kell. Ugrott.

  Túl nagy volt a lendülete, és bár valóban a csónakban landolt azt le is taszította egyúttal a fövenyről, bele a csatorna sekély vízébe. Megkaparintotta a puskát, de már tudta, hogy az Özveggyel szőtt terveinek annyi, át kellett hát jutnia a túlpartra, ott is akadt elég fa. Nem is volt messze.

 Megbillent a ladik, de a himbálás ellenére is jól látta, hogy az óriás még mindig ott van a szemben lévő parton. Nagyot csapott az evezővel, hogy a csónak lendületet nyerve kiszaladjon a partra, ám a víz alatt valami nekirontott az orrnak és megperdítette. Rémülten, egy kézzel fogva csak a puskát belelőtt a vízbe, s közben igyekezett irányba állni. A fekete tömeg ekkor robbant elő a vízből, ráharapva az evezőt markoló kezére. Nem is érezte a harapás fájdalmát, csak hallotta, ahogy összetörnek a csontjai. Előrenyomta a puskát, amíg az testet nem ért, és meghúzta a ravaszt. A szorítás azonban nem enyhült és az állat forogni kezdett a saját tengelye körül. Most már érezte a fájdalmat. Nagyon is érezte.

2021. július 18., vasárnap

Az évszázadnyi évtized: Úri Passzió

 

6.

 

 Reggel, Dr. Long inasa hozott négy nagy zsák kősót, amíg ők hárman a házigazda laboratóriumának fémkádjaiba süllyesztették a kutyák maradványait, hogy aztán a zsákok tartalmával befedve őket remélhetőleg akadályozzák annyira a bomlást, hogy a doktor további vizsgálatokat végezhessen rajtuk a későbbiekben. Divine előtt ismét felrémlett Victor Frankenstein alakja, ami groteszk módon elkeveredett az afrikai varázslók preperált állatokkal teli kunyhóinak képével.

 A kávé mellett átolvasott újságok szerint, annak ellenére, ami londoni rezidenciájában történt, Lord Redwood beköltözött a Tavistock Place-n álló házba. A komoly sajtó egyelőre csak üdvözölte itthon, az arisztokrácia világjáró fiát, aki hosszas távollét után ismét megtiszteli majd jelenlétével a londoni társaságot. Csupán a doktor által is járatott néhány kisebb, bulvárlap feszegette annak okát, mi is történt valójában két nappal ezelőtt a lord házában. Közönséges módon fejtegették az állítólagos szaftos részleteket, az ügyről melyek alapja az volt, hogy az ikrek miért igyekeztek elmenekülni a lord Blackdyke–i, majd londoni házából. Vad és visszataszító ötletekkel álltak elő, melyekkel igyekeztek kipótolni, kiszínezni a kevés igaz állításuk közötti hézagokat.

Végkövetkeztetésként pedig, a brutális gyilkosságot azzal magyarázták, hogy az általuk alaposan befeketített testvérpár még náluk is erkölcstelenebb alakokkal próbáltak üzletet kötni és azok inkább végeztek velük.

Tengernyi ostobaság, gondolta Divine. Mindent arra alapoztak, hogy ugyan mi másért akartak volna megszökni, ebből a köztiszteletben álló főnemesi házból? Mi másért? Az alapján, amit Mrs. Long mondott nekik az este, ez a két gyerek, a rosszból végül csak a még rosszabba menekülhetett.

Eltűnődött azon, vajon előkerül-e valaha az bizonyos harmadik személy. A „bűnöző elme” ahogy a Harry által forgatott detektívtörténetek nevezték az ilyen embereket. Aki végül tolvajjá tette ezt a két gyereket, valódi bűnné formálva elkeseredésüket és félelmeiket. Vajon lesz-e valaki, bárki az hatóságoknál, kit érdekelni fog a személye?

 

Reggeli után, Harry-vel együtt kocsiba ült és egy rövid, a panziójában tett kitérőt követően a lord otthonához hajtottak. A rendőrök ezen a reggelen már nem tértek vissza, csupán a szokásos utcai járőrök sétálgattak fel s alá.

Maga a lord háza csendesnek, s ha lehetséges ilyesmi zárkózottnak tűnt a számára. Az udvar üres volt, a földszinti ablaktáblák javát sem nyitották még ki. Mielőtt belépett volna a házba, körülsétálta. A cselédszoba ablakát már bezárták, zsalugátereit is becsukták. Legkevésbé sem emlékeztetett immáron arra az éhesen ásító, sötét üregre, aminek tegnap látta. Olyan volt, mintha a nem régen történt borzalmat máris elkezdte volna elfedni az angol mindennapok rideg, fegyelem szülte máza. A jó doktor szerint minden földnek meg voltak a maga szabályai és szokásai legyen szó hétköznapi, vagy éppen természetfeletti dolgokról. Egészen eddig nem vette észre, hogy Angliának ez, a mélyen rögzült, szavakkal alig leírható képmutatás volt a sajátja. A nyers valóságot fedő látszat, mely ismerős díszletként rejtette el mindazt, mi nem kívánatos, vagy éppen oda nem illő. Hazugságok sokaságával űzött gúnyt két gyermek halálából és kékvérűek nemzedékein át öröklődő betegséggel magyarázta azt a borzalmat, mely megbújt a messzi északon fekvő Blackdyke falai között.

Keserűen gondolt bele, hogy valójában mennyire idegennek kell lennie valakinek ahhoz, hogy mindezt észrevegye. Idegennek, a saját hazájában.

– Bácsikám? – szólalt meg mellette Harry.

Dr. Long az okuláréját igazgatta zavarában, ő a kalapját. Így tett most is, miközben az unokaöccse felé fordult. A fiú még nem látta mindezt, ebben biztos volt. Ő, minden átélt kalandjuk ellenére is, itthon volt még. Ez a gondolat kiragadta töprengéséből és újra elszánttá tette. Hálás volt érte.

 

Mr. Marston a szalonba vezette és arra kérte, hogy várjanak ott, mert Őlordságát éppen egy fontos, otthonról érkezett hír köti le.

Divine, Doyle Holmes-ának érezte magát, aki szarkasztikus logikával, kertelés nélkül készült feltárni aggódó ügyfelének, hogy minden hányattatásáért hőn szeretett fivére fiának rossz életű barátja felel, aki úriemberhez méltatlan módon kihasználta a vendégszeretetét és ellopott egy fontos iratot.  Azzal a különbséggel, hogy Doyle detektívjének nyilván kevés, vagy éppen semmi gondot sem okozott volna közölni ezt a hírt.

– Marston! – harsant a házigazda hangja. – Csomagoltasson be nekem, haladéktalanul hazautazom!

Lord Redwood belépett a szalonba, még sápadtabban, mint mikor először találkoztak, baljában egy sürgönnyel. Bár bejelentették neki őket, mégis mikor meglátta úgy látszott csodálkozik az itt létén.

– Oh, Mr. Divine! – lepődött meg. – Az ifjú pedig, ha helyesen gondolom az unokaöccse. Nem számítottam ilyen hamar az érkezésükre. Elnézésüket kell, kérem, de mint látják sürgős dolgom akadt – intett a papírlappal. – Jutottak valamire az unokaöccsével a szerencsétlen ikrek kapcsán? – kérdezte, de csupán futólag, mert ismét elmerült a sürgönyben.

– Igen, Őlordsága. Úgy véljük a kutyák…

– Kutyák? Eugenie kutyái… – szaladt ráncba a homloka. – Szerencsétlen húgom, legalább ezt nem érte meg – hadarta, és láthatóan már a legkevésbé sem aggasztotta a cselédek sorsa.

– Bocsásson meg, de el kell érnem a tizenegy órás glasgow–i vonatot – fordult meg a lord. és sietett vissza a szobájába.

Lord volt, megtehette, hogy jelen pillanatban, adott körülmények között tudomást sem vesz róla, sem pedig az ügyről, ami miatt felkereste. Hogy munkaadója kijelentésének nyomatékot adjon Marston belépett a szalonba, karján a kabátjával, jelezvén, hogy ideje volna távozniuk.

Divine akaratlanul is körbeforgatta kezében tartott kalapját. Érzet, hogy helytelen, ám ahelyett, hogy együtt érzett volna a lorddal annak vesztesége miatt, csak keserű megerősítésre lelet ebben a váratlan halálban. Mintha a látszat, ez a nietzschei sötétség, melyet igazán csak az imént ismert fel, ugyanezt tette volna vele. Felismert benne valakit, aki átlát rajta, aki árthat neki. Mert a halál, ez a halál, minden tragikussága ellenére, maga is csak látszat és megszokás. Ezek után mit sem számít már, mi volt az igazság a két gyerekről, a kutyákról, vagy arról, tervezett-e bármit is testvérbátyjával a megboldogult. Meghalt és ezzel minden titokban marad. Éppen úgy, ahogy e föld szabályai szerint lennie kellett.

 

 Harry vitte erősen bicegő nagybátyja táskáját. Hiába próbálta lebeszélni a korai indulásról, hogy hallgatva Dr. Longra pihentesse még a lábát, de ő végtelenségig makacs volt. Jó, meleg idő, ezt mondták neki az orvosok, és Kenyában ebből bőven volt. Majd vigyáz magára, ígérte, de Harry ebben kételkedett. Maximillian Divine erre az egyre képtelen volt.

Miként önmaga megóvása, ugyanúgy nem volt jellemző a hirtelen ötlettől vezérelt kapkodás sem, már pedig Harry pontosan ennek látta mindazt, ami az utóbbi napokban végbement. Ám, mint oly sokszor, ha az a fejébe vett valamit, erről sem tudta lebeszélni. Bármennyire is szerette volna.

– Ez itt – nézett ki szobája ablakán az idősebb Divine -, már nem az én világom, fiam.  Idegen lettem itt, bizonytalan, mint matróz a szárazföldön és nyugtalan, mint párduc a ketrecében. Rosszul alszom az utóbbi napokban, és rosszul érzem magam nappal is. Tudom – intette le a nagybátyja -, tudom, hogy nem fog elmúlni. Nem, amíg Angliában vagyok.

  Miközben nagybátyja kölcsönért járt, Harry beszélt az egyik vasútépítő társaság emberével és beajánlotta őt, a most zajló építkezésekhez, így lehetséges volt, hogy lesz egy viszonylag „kényelmes” állása Afrikában, legalább addig, míg valóban összeszedi magát és el nem indul vadászni.  Vele akart tartani, de nagybátyja kereken megtiltotta, mondván hat évre már elrabolta az anyja mellől és most nem tudott volna rá is vigyázni.

Vigyázni. Apjaként szeretett nagybátyjának mindig szokása volt régi és újabb hibáit szemére vetni, így a Dr. Long hampsteadi házában történteket is. Meggondolatlannak tartotta érte és volt benne igazsága.

– Mondd meg édesanyádnak… – fordult vissza a hajó rámpájának aljából, aztán inkább lemondóan megrázta a fejét. – Amint lehet, hírt adok magamról és megküldöm a pénzt is.

– Igazán… – próbált még egyszer ellenkezni, de nagybátyja erősen mellbe bökte sétabotja végével.

– Ezt már megbeszéltük. A te kalandod Afrikával véget ért, ideje valami rendesbe fognod, ahhoz pedig pénz kell, s ezt én elő fogom teremteni. Megérdemled és erről többet nem is akarok hallani!  - jelentette ki, majd magához vonta.

– Divine vagy fiam, és nemesebb anyagból gyúrtak, mint amit ez a képmutató világ megérdemel. Gondoskodom róla, hogy e szerint élj, te pedig ne hagyd, hogy bárki mást mondjon!

Nagybátyja megölelte. Szokatlan volt tőle az efféle érzelmes gesztus, és Harry érzett benne valamiféle mély szomorúságot. Talán azt, mely az elmúlt napokban is emésztette az idősebb férfit. Hogy nem csak Londont és Angliát hagyja hátra, hanem őt is. Talán örökre.

Így vigyázott rá. Mert nagybátyja nem a sérült lábára, vagy az ő meggondolatlanságára célzott, mikor azt mondta nem tudja megóvni. Hanem erre. Hogy végül idegenné váljon.

– Ígérd meg nekem, Harry! Ígérd meg, hogy nem hagyod!

Bólintott. Nagybátyja makacs volt, végtelenségig makacs. Miként ő is. Nem lesz hát tétlen a távollétében és nem engedi meg neki, hogy egyedül gondoskodjon róla és az édesanyjáról. Mert ennyit ő is megérdemelt.

 Megszorította a kezét és kint maradt a mólón, amíg az Ikarus kihajózott, végig haladt a csatornán és eltűnt a déli látóhatár mögött.

 

„Max Divine, a nehézsúly világbajnoka!”

A kalandor

2021. július 11., vasárnap

Az évszázadnyi évtized: Úri Passzió

 

5.

 

 Kurta történetet koholtak a nyitva hagyott hátsó kapuról, a kertbe beszökő kóbor kutyákról, s arról, hogy mennyire megrémítették a háznépet.

A jó doktornak sikerült kellő átéléssel és hitelességgel előadnia azt, hogy a lövésekre végül csak kiérkező rendőrök is elhiggyék. Házigazdájuk még szabadkozott is, hogy csak elriasztani tudták az állatokat, s nem végeztek eggyel sem.

 Ezalatt Harry és Divine elcipelték a dögöket a doktor házi laboratóriumába, ami a téli kert mellett állt, mert semmi szükség sem volt arra, hogy a személyzet többet tudjon és lásson annál, mint ami már így is elkerülhetetlen volt.

Míg házigazdájukra vártak, Mrs. Long segített Divine-nak legalaposabban kitisztítani unokaöccse sebeit. Az asszony ellenkezést nem tűrve, újra és újra végignyomkodva őket és erős alkohollal mosva ki belőlük a beléjük került fekete miazmát. Végül csak bekötözte a sebeket, mert várni akart legalább egy napot, hátha Harry szervezete kilöki a még benne maradt kátrányos mérget. Mrs. Long felajánlotta, hogy mindenképpen maradjanak éjszakára, ha mégis történne vele valami.

Éjfél múlt már, mire a jó doktor visszatért, előrelátóan egy jókora üveg skót whiskyvel, és a jegyzetfüzetével. Számára, a vadászat a ködös, hampsteadi éjszakában ezennel véget is ért, s az igazán érdekfeszítő rész csupán ez után következett.

Az, ahogy a doktor az eszközeivel bánt, aprólékosan és óriási gyakorlattal gyűjtve be az állatok vérét, vizsgálva végig az egész tetemüket s ejtve meg egymás után a szükséges bemetszéseket olyasfajta rideg precizitást árasztott, ami Divine–t óhatatlanul a boncterem különös és embertelen mivoltára emlékeztette. Miként korábban Harrynek Dumas regénye, úgy neki Shelley Frankensteinje jutott az eszébe erről az egészről.

– Jelentős csont és izom elváltozás, ahogy a test megpróbálta belsőre is lekövetni a külső változásokat – diktálta Dr. Long a feleségének, miután felnézett a mikroszkópjából. – A szövetek, a belső szervek egytől egyig olajos felszínűek, kátrány fekete és sűrű anyaggal vannak borítva, mely a testüregek javát is kitölti. Olyan, mint, amit maga talált a Redwood birtokon, Max. Azzal, hogy szinte még él, most is emészti és formálja a sejteket, amikhez hozzátapad – intett a mikroszkóp felé. – A létfontosságú szervek szinte mindegyike torzult és megnagyobbodott. Kórosan, de láthatóan nem életképtelenül. Az ivarszervek visszafejlődtek, daganatos szövet maradt a helyükön, de az egyéb még beazonosítható testi jegyek alapján, mint a keskeny medence, és a robosztus pofa, ez itt két hím. Mindkét állat elvesztette teljes testszőrzetét, bőrük szürkésfekete, vagy inkább grafitszürke, és akárcsak a test belső részeit, ezt is ugyanaz az anyag borítja. A végtagok és a fogazat a kutyák és a nagymacskák jellemzőit egyaránt mutatják, miként a két állat által mutatott viselkedés minták is – hajolt újra az egyik dög fölé, vizsgálódón. –  Nocsak! – nyúlt előre egy hosszú nyelű csipesszel és miután néhány kisebb vágást ejtett az egyik kutya egymásra gyűrődött nyaki izomkötegeiben egy két ujj széles nyakörvet húzott elő közülük.

– Arthur – olvasta le a rajta függő fémbilétát – a másik oldalon pedig Lord Redwood címere. Ezek hát az ő elveszett kutyái.

– Azt, hogy eltorzultak, azt még megértem, kedves doktorom, ha nehezen is, az alapján, amit mondott. Egyes fertőzések és paraziták rettenetes dolgot művelnek emberre és állattal egyaránt – ivott egy korty whisky-t Divine. – Ám azt, hogy ez ilyen gyorsan történt már fel nem foghatom. Miként azt sem, hogy mikor a kertben közvetlen közelről rá lőttünk az egyikre még sem találtuk el, csak Mrs. Long sövényeiben tettünk kárt.  Aztán ott volt az az emeleten…

– Ektoplazmatikus materializáció – szólalt meg Harry.

Ektoplazmatikus materializáció? Miket össze nem olvas ez a fiú?

– Parancsolsz? – vonta fel a szemöldökét Divinem ám a doktor ábrázatán azt látta, hogy számára nem idegen, amit az unokaöccse állít.

– Ááá, ön is olvasta fiatal barátom Madame Tallien kötetét, a szellemi határokról. A magam részéről mindig is úgy gondoltam hiba volt őt pusztán a forradalomban elhíresült modern nőként ábrázolni…

– Doktor!  – emelte fel a hangját Divine.

– Oh, persze. Kérem Harry, folytassa!

– Úgy olvastam, hogy egyes dolgok, vagy akár lények is habár szabad szemmel láthatóak, mégis, a ködhöz hasonlóan anyagtalanok, s nem képesek valódi kölcsönhatással lenni az anyagi valóságra. Miként az sem rájuk.  Ehhez, miként mi is tapasztaltuk kénytelenek alakot ölteni, ezzel mintegy feladva a sebezhetetlenségüket. Te is láttad - fordult Divine felé –, hogy még így sem kell teljesen materializálódnia a testüket alkotó ektoplazmának, elég csak annyinak, amennyivel neki tudott támadni az ajtónak, az emeleten. Ekkor sebezhetőek.

Divine töprengett ezen egy pillanatig. Nem volt annyira abszurd, mint első hallatszott.

– És te ebben akkor is teljesen biztos voltál, amikor csalinak használtad magad? – pillantott szúrósan az unokaöccsére.

– Valamelyest igen… sütötte le a szemét Harry.

– Valamelyest – morogta Divine.

– Max barátom, talán megenyhül az ifjú Harryvel szemben, ha felidézi, hogy ezzel a meggondolatlan tettével nagyban hozzájárult a sikerünkhöz.

 – Természetesen – fújt nagyot –, természetesen igaza van doktor, ám attól tartok a sógornőm közel sem volna olyan megértő velem, mint most ön vele, ha a fiával valami baj történne.   Emellett pedig – intett a dögök felé – még akad egy is gondunk ezekkel. Ráérek, ezeket után korholni Harry-t.

– Én is így gondolom – bólintott a doktor. – Mindezek fényében nyilvánvaló – töltött magának egy pohár italt –, hogy ez a két kutya Lord Redwood házőrzője volt, ám mindösszesen kettő a háromból. Bár egyelőre több a kérdésem, mint a válaszom, ezt kell, mondjam, az, amit itt láttunk egészen rendkívüli. Egy ismeretlen eredetű folyamat, mely nem csupán az állatok testét torzította el, de felruházta őket természetfeletti képességekkel is. Bár sem az emeleti ajtón nem tudtak át jutni, és mint mondta, az ablakon sem, de a lord házának kerítése már nem jelentett gondot számukra. Ahogy az a tény sem, hogy az a bizonyos ablak huszonöt láb magasan volt. Ezek szerint a tömör, szilárd anyagok akadályt jelentenek számukra, a távolság viszont nem. Gondolom, abban egyetértünk, hogy ezek az állatok nagyon is képesek lehettek mindarra a borzalomra, ami Lord Redwood házában lezajlott a tegnap esti órákban.

Divine bólintott. Igen, képesek lehetettek. Szörnyű külsejük, láthatóan hasonló borzalmas intelligenciával is párosult. Ebből a szemszögből vizsgálva az este folyamán lezajlottak, az, hogy meglátták az egyik állatot a szalon ablakában, a kertben lefolytatott hajszán át, egészen addig, hogy a túlélő fenevad megpróbálta megölni a bezárkózott háziakat, egyfajta torz, egyáltalán nem zavaros logikai láncot alkottak. Csalit használtak, csapdát állítottak, majd kihasználták, hogy ők odakint vannak a kertben és nem torlaszoltatják el az ajtót a bentiekkel, talán sikerrel is járnak. De miért? Mi kötötte össze a Redwood birtokot és a doktor otthonát? Mi okból halt meg két gyerek és került sor csaknem hasonló mészárlásra ma este.

Mrs. Long szavai jutottak önkéntelenül is az eszébe. „Erre nem tudom a választ, Maximillian. Ha csak nem azt, hogy téved, ha úgy hiszi az a lány elég messzire került ezzel Lady Redwoodtól”.

 Az egyetlen közös pont éppen a megbízójuk volt, Lord Redwood, illetve az ő húga.

– Mit gondol doktorom, mi történne, ha azzal állnánk a lord elé, hogy a húgát kínzó betegségnek köze van mindahhoz, ami történt, mi több az mindennek a forrása? Hogy e nagy beteg húg valamilyen formában szörnyeteget csinált a három kutyából, melyeket ő maga küldött Londonba, majd aztán azok közül egy biztosan végzett az ikrekkel, majd kettő felkereste önt, feltehetően ugyanezért és kétségem sincs róla, hogy nemcsak önre, de Mrs. Longra is ez a sors várt volna? Ön szerint elhinné.

 Az orvos kortyolt egy kis whiskyt.

– Az emberi elme sok mindenre képes, barátom. Eltűri az eltűrhetetlent, elfogadja az elképzelhetetlent és tagadja, ami a napnál is világosabb. Bevallom, nem tudom, miként végződne a beszélgetés, még akkor sem, ha Lord Redwood fogékony az okkult dolgokra. Tisztában van ugyan a húga állapotával, annak hatásával, a testvére viselkedésére és egészségre, de az, amit az előbb felvázolt, azt jelentené, hogy Lady Redwoodot az őt emésztő kórság alapjaiban formálta át. Valami nagyon mássá. Fogalmam sincs, kedves barátom, hogy az, amit eddig a lord maga is megtapasztalt, az, amit eleddig feljegyeztem és most ez – intett a kutyák teteme felé – vajon meggyőzné-e arról, hogy a húga felelős mindezért? Én magam sem vagyok egészen biztos benne, hogy nem-e siklottam el, és siklok el most is bizonyos részletek felett és nem-e a feleségét óvó férj beszél belőlem, aki értelmet és kézzelfogható bűnbakot keres minderre. Az emberi értelmet meghaladó dolgokkal, mint ön is tudja éppen az a baj, hogy meghaladják mindazt, ami képesek vagyunk felfogni a világból. Kétségtelen, hogy van olyan kalkuláció, mely szerint egyenes vonal húzható a lady betegségét okozó ismeretlen kórság és a kutyák állapota, valamint a romló elmeállapota okozta dühkitörések és kegyetlen pillanatok, és aközött, hogy Ivett, az úrnőjétől rettegő cselédlány „árulása” olyan szörnyű döntésre sarkallja Lady Redwoodot, hogy szörnyet csináljon az ebekből. Melyeket aztán eszközül használva végez az őt cserben hagyó lánnyal és fivérével, majd pedig két másik emberrel, akik szintén „cserben hagyták” és nem tudták kigyógyítani. Kétségtelen, hogy ez is egy lehetséges verzió. Ám, egyetlen ismeretlen részlet is új irányt szabhat neki. Tartok tőle kedves Max, hogy ha csak nem a saját húga vallaná meg mindezt a lordnak, az aligha hinné el, amit ön és én állítunk róla. Akkor sem, ha nem zárható ki, hogy csak a jó ég tudja, nem-e szánt hasonló sorsot a saját fivérének is.

Divine-nak egyáltalán nem volt ínyére, az, amit a doktor mondott, ám mint megannyiszor, volt benne logika.  Anglia nem volt Kenya és London nem volt Mombasa. Egy birodalom, de két világ és két törvény. Hiába fordult meg a saját bevallása szerint Lord Redwood, a lelke mélyén akkor is angol főrend volt.

– Úgy vélem, el kell mondanunk neki – szólalt meg váratlanul Harry. – Nem azt várta tőled, bácsikám, hogy deríts fényt az ügyre a legjobb tudásod szerint? Hogy tud meg, miért kellett meghalniuk az ikreknek és mi végzett velük? Nem azért kért fel éppen téged, mert úgy vélte olyasmit is meglátsz majd, amit más nem? Te… mi pedig, ezt találtuk. – mutatott poharával az egyik kutya tetemére. – Ezt – ismételte. – Ennyit és nem többet.