Az évszázadnyi évtized: Úri Passzió

 

5.

 

 Kurta történetet koholtak a nyitva hagyott hátsó kapuról, a kertbe beszökő kóbor kutyákról, s arról, hogy mennyire megrémítették a háznépet.

A jó doktornak sikerült kellő átéléssel és hitelességgel előadnia azt, hogy a lövésekre végül csak kiérkező rendőrök is elhiggyék. Házigazdájuk még szabadkozott is, hogy csak elriasztani tudták az állatokat, s nem végeztek eggyel sem.

 Ezalatt Harry és Divine elcipelték a dögöket a doktor házi laboratóriumába, ami a téli kert mellett állt, mert semmi szükség sem volt arra, hogy a személyzet többet tudjon és lásson annál, mint ami már így is elkerülhetetlen volt.

Míg házigazdájukra vártak, Mrs. Long segített Divine-nak legalaposabban kitisztítani unokaöccse sebeit. Az asszony ellenkezést nem tűrve, újra és újra végignyomkodva őket és erős alkohollal mosva ki belőlük a beléjük került fekete miazmát. Végül csak bekötözte a sebeket, mert várni akart legalább egy napot, hátha Harry szervezete kilöki a még benne maradt kátrányos mérget. Mrs. Long felajánlotta, hogy mindenképpen maradjanak éjszakára, ha mégis történne vele valami.

Éjfél múlt már, mire a jó doktor visszatért, előrelátóan egy jókora üveg skót whiskyvel, és a jegyzetfüzetével. Számára, a vadászat a ködös, hampsteadi éjszakában ezennel véget is ért, s az igazán érdekfeszítő rész csupán ez után következett.

Az, ahogy a doktor az eszközeivel bánt, aprólékosan és óriási gyakorlattal gyűjtve be az állatok vérét, vizsgálva végig az egész tetemüket s ejtve meg egymás után a szükséges bemetszéseket olyasfajta rideg precizitást árasztott, ami Divine–t óhatatlanul a boncterem különös és embertelen mivoltára emlékeztette. Miként korábban Harrynek Dumas regénye, úgy neki Shelley Frankensteinje jutott az eszébe erről az egészről.

– Jelentős csont és izom elváltozás, ahogy a test megpróbálta belsőre is lekövetni a külső változásokat – diktálta Dr. Long a feleségének, miután felnézett a mikroszkópjából. – A szövetek, a belső szervek egytől egyig olajos felszínűek, kátrány fekete és sűrű anyaggal vannak borítva, mely a testüregek javát is kitölti. Olyan, mint, amit maga talált a Redwood birtokon, Max. Azzal, hogy szinte még él, most is emészti és formálja a sejteket, amikhez hozzátapad – intett a mikroszkóp felé. – A létfontosságú szervek szinte mindegyike torzult és megnagyobbodott. Kórosan, de láthatóan nem életképtelenül. Az ivarszervek visszafejlődtek, daganatos szövet maradt a helyükön, de az egyéb még beazonosítható testi jegyek alapján, mint a keskeny medence, és a robosztus pofa, ez itt két hím. Mindkét állat elvesztette teljes testszőrzetét, bőrük szürkésfekete, vagy inkább grafitszürke, és akárcsak a test belső részeit, ezt is ugyanaz az anyag borítja. A végtagok és a fogazat a kutyák és a nagymacskák jellemzőit egyaránt mutatják, miként a két állat által mutatott viselkedés minták is – hajolt újra az egyik dög fölé, vizsgálódón. –  Nocsak! – nyúlt előre egy hosszú nyelű csipesszel és miután néhány kisebb vágást ejtett az egyik kutya egymásra gyűrődött nyaki izomkötegeiben egy két ujj széles nyakörvet húzott elő közülük.

– Arthur – olvasta le a rajta függő fémbilétát – a másik oldalon pedig Lord Redwood címere. Ezek hát az ő elveszett kutyái.

– Azt, hogy eltorzultak, azt még megértem, kedves doktorom, ha nehezen is, az alapján, amit mondott. Egyes fertőzések és paraziták rettenetes dolgot művelnek emberre és állattal egyaránt – ivott egy korty whisky-t Divine. – Ám azt, hogy ez ilyen gyorsan történt már fel nem foghatom. Miként azt sem, hogy mikor a kertben közvetlen közelről rá lőttünk az egyikre még sem találtuk el, csak Mrs. Long sövényeiben tettünk kárt.  Aztán ott volt az az emeleten…

– Ektoplazmatikus materializáció – szólalt meg Harry.

Ektoplazmatikus materializáció? Miket össze nem olvas ez a fiú?

– Parancsolsz? – vonta fel a szemöldökét Divinem ám a doktor ábrázatán azt látta, hogy számára nem idegen, amit az unokaöccse állít.

– Ááá, ön is olvasta fiatal barátom Madame Tallien kötetét, a szellemi határokról. A magam részéről mindig is úgy gondoltam hiba volt őt pusztán a forradalomban elhíresült modern nőként ábrázolni…

– Doktor!  – emelte fel a hangját Divine.

– Oh, persze. Kérem Harry, folytassa!

– Úgy olvastam, hogy egyes dolgok, vagy akár lények is habár szabad szemmel láthatóak, mégis, a ködhöz hasonlóan anyagtalanok, s nem képesek valódi kölcsönhatással lenni az anyagi valóságra. Miként az sem rájuk.  Ehhez, miként mi is tapasztaltuk kénytelenek alakot ölteni, ezzel mintegy feladva a sebezhetetlenségüket. Te is láttad - fordult Divine felé –, hogy még így sem kell teljesen materializálódnia a testüket alkotó ektoplazmának, elég csak annyinak, amennyivel neki tudott támadni az ajtónak, az emeleten. Ekkor sebezhetőek.

Divine töprengett ezen egy pillanatig. Nem volt annyira abszurd, mint első hallatszott.

– És te ebben akkor is teljesen biztos voltál, amikor csalinak használtad magad? – pillantott szúrósan az unokaöccsére.

– Valamelyest igen… sütötte le a szemét Harry.

– Valamelyest – morogta Divine.

– Max barátom, talán megenyhül az ifjú Harryvel szemben, ha felidézi, hogy ezzel a meggondolatlan tettével nagyban hozzájárult a sikerünkhöz.

 – Természetesen – fújt nagyot –, természetesen igaza van doktor, ám attól tartok a sógornőm közel sem volna olyan megértő velem, mint most ön vele, ha a fiával valami baj történne.   Emellett pedig – intett a dögök felé – még akad egy is gondunk ezekkel. Ráérek, ezeket után korholni Harry-t.

– Én is így gondolom – bólintott a doktor. – Mindezek fényében nyilvánvaló – töltött magának egy pohár italt –, hogy ez a két kutya Lord Redwood házőrzője volt, ám mindösszesen kettő a háromból. Bár egyelőre több a kérdésem, mint a válaszom, ezt kell, mondjam, az, amit itt láttunk egészen rendkívüli. Egy ismeretlen eredetű folyamat, mely nem csupán az állatok testét torzította el, de felruházta őket természetfeletti képességekkel is. Bár sem az emeleti ajtón nem tudtak át jutni, és mint mondta, az ablakon sem, de a lord házának kerítése már nem jelentett gondot számukra. Ahogy az a tény sem, hogy az a bizonyos ablak huszonöt láb magasan volt. Ezek szerint a tömör, szilárd anyagok akadályt jelentenek számukra, a távolság viszont nem. Gondolom, abban egyetértünk, hogy ezek az állatok nagyon is képesek lehettek mindarra a borzalomra, ami Lord Redwood házában lezajlott a tegnap esti órákban.

Divine bólintott. Igen, képesek lehetettek. Szörnyű külsejük, láthatóan hasonló borzalmas intelligenciával is párosult. Ebből a szemszögből vizsgálva az este folyamán lezajlottak, az, hogy meglátták az egyik állatot a szalon ablakában, a kertben lefolytatott hajszán át, egészen addig, hogy a túlélő fenevad megpróbálta megölni a bezárkózott háziakat, egyfajta torz, egyáltalán nem zavaros logikai láncot alkottak. Csalit használtak, csapdát állítottak, majd kihasználták, hogy ők odakint vannak a kertben és nem torlaszoltatják el az ajtót a bentiekkel, talán sikerrel is járnak. De miért? Mi kötötte össze a Redwood birtokot és a doktor otthonát? Mi okból halt meg két gyerek és került sor csaknem hasonló mészárlásra ma este.

Mrs. Long szavai jutottak önkéntelenül is az eszébe. „Erre nem tudom a választ, Maximillian. Ha csak nem azt, hogy téved, ha úgy hiszi az a lány elég messzire került ezzel Lady Redwoodtól”.

 Az egyetlen közös pont éppen a megbízójuk volt, Lord Redwood, illetve az ő húga.

– Mit gondol doktorom, mi történne, ha azzal állnánk a lord elé, hogy a húgát kínzó betegségnek köze van mindahhoz, ami történt, mi több az mindennek a forrása? Hogy e nagy beteg húg valamilyen formában szörnyeteget csinált a három kutyából, melyeket ő maga küldött Londonba, majd aztán azok közül egy biztosan végzett az ikrekkel, majd kettő felkereste önt, feltehetően ugyanezért és kétségem sincs róla, hogy nemcsak önre, de Mrs. Longra is ez a sors várt volna? Ön szerint elhinné.

 Az orvos kortyolt egy kis whiskyt.

– Az emberi elme sok mindenre képes, barátom. Eltűri az eltűrhetetlent, elfogadja az elképzelhetetlent és tagadja, ami a napnál is világosabb. Bevallom, nem tudom, miként végződne a beszélgetés, még akkor sem, ha Lord Redwood fogékony az okkult dolgokra. Tisztában van ugyan a húga állapotával, annak hatásával, a testvére viselkedésére és egészségre, de az, amit az előbb felvázolt, azt jelentené, hogy Lady Redwoodot az őt emésztő kórság alapjaiban formálta át. Valami nagyon mássá. Fogalmam sincs, kedves barátom, hogy az, amit eddig a lord maga is megtapasztalt, az, amit eleddig feljegyeztem és most ez – intett a kutyák teteme felé – vajon meggyőzné-e arról, hogy a húga felelős mindezért? Én magam sem vagyok egészen biztos benne, hogy nem-e siklottam el, és siklok el most is bizonyos részletek felett és nem-e a feleségét óvó férj beszél belőlem, aki értelmet és kézzelfogható bűnbakot keres minderre. Az emberi értelmet meghaladó dolgokkal, mint ön is tudja éppen az a baj, hogy meghaladják mindazt, ami képesek vagyunk felfogni a világból. Kétségtelen, hogy van olyan kalkuláció, mely szerint egyenes vonal húzható a lady betegségét okozó ismeretlen kórság és a kutyák állapota, valamint a romló elmeállapota okozta dühkitörések és kegyetlen pillanatok, és aközött, hogy Ivett, az úrnőjétől rettegő cselédlány „árulása” olyan szörnyű döntésre sarkallja Lady Redwoodot, hogy szörnyet csináljon az ebekből. Melyeket aztán eszközül használva végez az őt cserben hagyó lánnyal és fivérével, majd pedig két másik emberrel, akik szintén „cserben hagyták” és nem tudták kigyógyítani. Kétségtelen, hogy ez is egy lehetséges verzió. Ám, egyetlen ismeretlen részlet is új irányt szabhat neki. Tartok tőle kedves Max, hogy ha csak nem a saját húga vallaná meg mindezt a lordnak, az aligha hinné el, amit ön és én állítunk róla. Akkor sem, ha nem zárható ki, hogy csak a jó ég tudja, nem-e szánt hasonló sorsot a saját fivérének is.

Divine-nak egyáltalán nem volt ínyére, az, amit a doktor mondott, ám mint megannyiszor, volt benne logika.  Anglia nem volt Kenya és London nem volt Mombasa. Egy birodalom, de két világ és két törvény. Hiába fordult meg a saját bevallása szerint Lord Redwood, a lelke mélyén akkor is angol főrend volt.

– Úgy vélem, el kell mondanunk neki – szólalt meg váratlanul Harry. – Nem azt várta tőled, bácsikám, hogy deríts fényt az ügyre a legjobb tudásod szerint? Hogy tud meg, miért kellett meghalniuk az ikreknek és mi végzett velük? Nem azért kért fel éppen téged, mert úgy vélte olyasmit is meglátsz majd, amit más nem? Te… mi pedig, ezt találtuk. – mutatott poharával az egyik kutya tetemére. – Ezt – ismételte. – Ennyit és nem többet.