6.
Reggel, Dr. Long inasa hozott négy nagy zsák
kősót, amíg ők hárman a házigazda laboratóriumának fémkádjaiba süllyesztették a
kutyák maradványait, hogy aztán a zsákok tartalmával befedve őket remélhetőleg
akadályozzák annyira a bomlást, hogy a doktor további vizsgálatokat végezhessen
rajtuk a későbbiekben. Divine előtt ismét felrémlett Victor Frankenstein
alakja, ami groteszk módon elkeveredett az afrikai varázslók preperált
állatokkal teli kunyhóinak képével.
A kávé mellett átolvasott újságok szerint, annak ellenére, ami londoni
rezidenciájában történt, Lord Redwood beköltözött a Tavistock Place-n álló
házba. A komoly sajtó egyelőre csak üdvözölte itthon, az arisztokrácia
világjáró fiát, aki hosszas távollét után ismét megtiszteli majd jelenlétével a
londoni társaságot. Csupán a doktor által is járatott néhány kisebb, bulvárlap
feszegette annak okát, mi is történt valójában két nappal ezelőtt a lord
házában. Közönséges módon fejtegették az állítólagos szaftos részleteket, az ügyről melyek alapja az volt, hogy az ikrek
miért igyekeztek elmenekülni a lord Blackdyke–i, majd londoni házából. Vad és
visszataszító ötletekkel álltak elő, melyekkel igyekeztek kipótolni, kiszínezni
a kevés igaz állításuk közötti hézagokat.
Végkövetkeztetésként
pedig, a brutális gyilkosságot azzal magyarázták, hogy az általuk alaposan
befeketített testvérpár még náluk is erkölcstelenebb alakokkal próbáltak
üzletet kötni és azok inkább végeztek velük.
Tengernyi
ostobaság, gondolta Divine. Mindent arra alapoztak, hogy ugyan
mi másért akartak volna megszökni, ebből a köztiszteletben álló főnemesi házból?
Mi másért? Az alapján, amit Mrs. Long mondott nekik az este, ez a két gyerek, a
rosszból végül csak a még rosszabba menekülhetett.
Eltűnődött azon, vajon
előkerül-e valaha az bizonyos harmadik személy. A „bűnöző elme” ahogy a Harry
által forgatott detektívtörténetek nevezték az ilyen embereket. Aki végül
tolvajjá tette ezt a két gyereket, valódi bűnné formálva elkeseredésüket és
félelmeiket. Vajon lesz-e valaki, bárki az hatóságoknál, kit érdekelni fog a
személye?
Reggeli után, Harry-vel
együtt kocsiba ült és egy rövid, a panziójában tett kitérőt követően a lord
otthonához hajtottak. A rendőrök ezen a reggelen már nem tértek vissza, csupán
a szokásos utcai járőrök sétálgattak fel s alá.
Maga a lord háza
csendesnek, s ha lehetséges ilyesmi zárkózottnak
tűnt a számára. Az udvar üres volt, a földszinti ablaktáblák javát sem
nyitották még ki. Mielőtt belépett volna a házba, körülsétálta. A cselédszoba
ablakát már bezárták, zsalugátereit is becsukták. Legkevésbé sem emlékeztetett
immáron arra az éhesen ásító, sötét üregre, aminek tegnap látta. Olyan volt,
mintha a nem régen történt borzalmat máris elkezdte volna elfedni az angol
mindennapok rideg, fegyelem szülte máza. A jó doktor szerint minden földnek meg
voltak a maga szabályai és szokásai legyen szó hétköznapi, vagy éppen
természetfeletti dolgokról. Egészen eddig nem vette észre, hogy Angliának ez, a
mélyen rögzült, szavakkal alig leírható képmutatás volt a sajátja. A nyers
valóságot fedő látszat, mely ismerős díszletként rejtette el mindazt, mi nem
kívánatos, vagy éppen oda nem illő. Hazugságok sokaságával űzött gúnyt két
gyermek halálából és kékvérűek nemzedékein át öröklődő betegséggel magyarázta
azt a borzalmat, mely megbújt a messzi északon fekvő Blackdyke falai között.
Keserűen gondolt bele,
hogy valójában mennyire idegennek kell lennie valakinek ahhoz, hogy mindezt
észrevegye. Idegennek, a saját hazájában.
– Bácsikám? – szólalt meg
mellette Harry.
Dr. Long az okuláréját
igazgatta zavarában, ő a kalapját. Így tett most is, miközben az unokaöccse
felé fordult. A fiú még nem látta mindezt, ebben biztos volt. Ő, minden átélt
kalandjuk ellenére is, itthon volt még. Ez a gondolat kiragadta töprengéséből
és újra elszánttá tette. Hálás volt érte.
Mr. Marston a szalonba
vezette és arra kérte, hogy várjanak ott, mert Őlordságát éppen egy fontos,
otthonról érkezett hír köti le.
Divine, Doyle Holmes-ának
érezte magát, aki szarkasztikus logikával, kertelés nélkül készült feltárni
aggódó ügyfelének, hogy minden hányattatásáért hőn szeretett fivére fiának
rossz életű barátja felel, aki úriemberhez méltatlan módon kihasználta a
vendégszeretetét és ellopott egy fontos iratot.
Azzal a különbséggel, hogy Doyle detektívjének nyilván kevés, vagy éppen
semmi gondot sem okozott volna közölni ezt a hírt.
– Marston! – harsant a házigazda
hangja. – Csomagoltasson be nekem, haladéktalanul hazautazom!
Lord Redwood belépett a
szalonba, még sápadtabban, mint mikor először találkoztak, baljában egy sürgönnyel.
Bár bejelentették neki őket, mégis mikor meglátta úgy látszott csodálkozik az
itt létén.
– Oh, Mr. Divine! –
lepődött meg. – Az ifjú pedig, ha helyesen gondolom az unokaöccse. Nem számítottam
ilyen hamar az érkezésükre. Elnézésüket kell, kérem, de mint látják sürgős
dolgom akadt – intett a papírlappal. – Jutottak valamire az unokaöccsével a
szerencsétlen ikrek kapcsán? – kérdezte, de csupán futólag, mert ismét elmerült
a sürgönyben.
– Igen, Őlordsága. Úgy
véljük a kutyák…
– Kutyák? Eugenie kutyái…
– szaladt ráncba a homloka. – Szerencsétlen húgom, legalább ezt nem érte meg –
hadarta, és láthatóan már a legkevésbé sem aggasztotta a cselédek sorsa.
– Bocsásson meg, de el
kell érnem a tizenegy órás glasgow–i vonatot – fordult meg a lord. és sietett
vissza a szobájába.
Lord volt, megtehette,
hogy jelen pillanatban, adott körülmények között tudomást sem vesz róla, sem
pedig az ügyről, ami miatt felkereste. Hogy munkaadója kijelentésének
nyomatékot adjon Marston belépett a szalonba, karján a kabátjával, jelezvén,
hogy ideje volna távozniuk.
Divine akaratlanul is
körbeforgatta kezében tartott kalapját. Érzet, hogy helytelen, ám ahelyett,
hogy együtt érzett volna a lorddal annak vesztesége miatt, csak keserű
megerősítésre lelet ebben a váratlan halálban. Mintha a látszat, ez a nietzschei sötétség, melyet igazán csak
az imént ismert fel, ugyanezt tette volna vele. Felismert benne valakit, aki
átlát rajta, aki árthat neki. Mert a halál, ez a halál, minden tragikussága
ellenére, maga is csak látszat és megszokás. Ezek után mit sem számít már,
mi volt az igazság a két gyerekről, a kutyákról, vagy arról, tervezett-e bármit
is testvérbátyjával a megboldogult. Meghalt és ezzel minden titokban marad.
Éppen úgy, ahogy e föld szabályai szerint lennie kellett.
Harry vitte erősen bicegő nagybátyja táskáját.
Hiába próbálta lebeszélni a korai indulásról, hogy hallgatva Dr. Longra
pihentesse még a lábát, de ő végtelenségig makacs volt. Jó, meleg idő, ezt
mondták neki az orvosok, és Kenyában ebből bőven volt. Majd vigyáz magára,
ígérte, de Harry ebben kételkedett. Maximillian Divine erre az egyre képtelen
volt.
Miként önmaga megóvása,
ugyanúgy nem volt jellemző a hirtelen ötlettől vezérelt kapkodás sem, már pedig
Harry pontosan ennek látta mindazt, ami az utóbbi napokban végbement. Ám, mint
oly sokszor, ha az a fejébe vett valamit, erről sem tudta lebeszélni.
Bármennyire is szerette volna.
– Ez itt – nézett ki
szobája ablakán az idősebb Divine -, már nem az én világom, fiam. Idegen lettem itt, bizonytalan, mint matróz a
szárazföldön és nyugtalan, mint párduc a ketrecében. Rosszul alszom az utóbbi
napokban, és rosszul érzem magam nappal is. Tudom – intette le a nagybátyja -,
tudom, hogy nem fog elmúlni. Nem, amíg Angliában vagyok.
Miközben nagybátyja kölcsönért járt, Harry
beszélt az egyik vasútépítő társaság emberével és beajánlotta őt, a most zajló
építkezésekhez, így lehetséges volt, hogy lesz egy viszonylag „kényelmes”
állása Afrikában, legalább addig, míg valóban összeszedi magát és el nem indul
vadászni. Vele akart tartani, de
nagybátyja kereken megtiltotta, mondván hat évre már elrabolta az anyja mellől
és most nem tudott volna rá is vigyázni.
Vigyázni.
Apjaként szeretett nagybátyjának mindig szokása volt régi és újabb hibáit
szemére vetni, így a Dr. Long hampsteadi házában történteket is.
Meggondolatlannak tartotta érte és volt benne igazsága.
– Mondd meg édesanyádnak…
– fordult vissza a hajó rámpájának aljából, aztán inkább lemondóan megrázta a
fejét. – Amint lehet, hírt adok magamról és megküldöm a pénzt is.
– Igazán… – próbált még
egyszer ellenkezni, de nagybátyja erősen mellbe bökte sétabotja végével.
– Ezt már megbeszéltük. A
te kalandod Afrikával véget ért, ideje valami rendesbe fognod, ahhoz pedig pénz
kell, s ezt én elő fogom teremteni. Megérdemled és erről többet nem is akarok
hallani! - jelentette ki, majd magához
vonta.
– Divine vagy fiam, és
nemesebb anyagból gyúrtak, mint amit ez a képmutató világ megérdemel. Gondoskodom
róla, hogy e szerint élj, te pedig ne hagyd, hogy bárki mást mondjon!
Nagybátyja megölelte.
Szokatlan volt tőle az efféle érzelmes gesztus, és Harry érzett benne valamiféle
mély szomorúságot. Talán azt, mely az elmúlt napokban is emésztette az idősebb
férfit. Hogy nem csak Londont és Angliát hagyja hátra, hanem őt is. Talán
örökre.
Így vigyázott rá. Mert
nagybátyja nem a sérült lábára, vagy az ő meggondolatlanságára célzott, mikor
azt mondta nem tudja megóvni. Hanem erre. Hogy végül idegenné váljon.
– Ígérd meg nekem, Harry!
Ígérd meg, hogy nem hagyod!
Bólintott. Nagybátyja
makacs volt, végtelenségig makacs. Miként ő is. Nem lesz hát tétlen a
távollétében és nem engedi meg neki, hogy egyedül gondoskodjon róla és az édesanyjáról.
Mert ennyit ő is megérdemelt.
Megszorította a kezét és kint maradt a mólón,
amíg az Ikarus kihajózott, végig haladt a csatornán és eltűnt a déli látóhatár
mögött.
„Max
Divine, a nehézsúly világbajnoka!”
A kalandor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése