Keresés ebben a blogban

2021. július 26., hétfő

Az évszázadnyi évtized: Árnyak a delta felett

 

Árnyak a delta felett

 

 

1894. augusztusa, New Orleans

 

1.

Anton Tusk engedve feleségének Bellának csak valamivel éjfél utánig tervezett maradni. Ez ugyan kevesebb zsákmánnyal kecsegtetett, de tizenöt évnyi házasságuk alatt volta ideje megtanulni, hogy Mrs. Tusk, ha nagyon akarja, rosszabb tud lenni, mint bármi a Mississippi deltában. Különös ellentmondás volt ez. Most, hogy négy gyerekük volt, mindennél jobban szükségük volt a pénzre, Bella annál jobban óvta az éjszakai vadászattól, mondván a gyerekeknek apa kell. Anyaaligátor, így nevezte magában asszonyát, mert úgy óvta őket, ahogy az a hüllőknél is szokás.

 Lassan evezett a csapdái felé. Vadonás újak voltak, tegnap vette őket French boltjában, miután a régieket egészen addig használta, hogy minden javítgatás ellenére is hasznavehetetlenek lettek már. Mint a legtöbb lápi ember ő is jobban kedvelte a delta csendjét, messze a hajózási útvonaltól, és a legtöbb embertől, így különösen zavarta, hogy a tegnapi, rejtélyesnek mondott haláleset felkavarta a város amúgy sem nyugodt állóvizét.

New Orleans egyik legnagyobb bankjának tisztségviselőjét, Ernest Longbottomot a saját, zárt irodájában találták holtan, kezében egy mojo talizmánnal. Ettől persze rögtön felbolydult az egész város, sötét varázslatot kiáltottak, és volt elég ostoba, akik a delta két királynőjének számonkérését követelték. .Ezek az ostobák frissen érkeztek New Orleansba, nem tudták hogyan mennek a dolgok errefelé. Számon kérni bármiért is Remy és Charlie Lacroixet olyan volt, mintha Istetn vonnák felelősségre. Vagy talán még nehezebb.

Megtapogatta kabátja zsebében a gris-gris talizmánt. Régi volt, még az apjától maradt rá. Porrá tört aligátor állkapocs csont volt benne, és egy kis kígyóbőr, hogy megóvja kint a mocsárban. Ugyan nem védett a moszkitók ellen, de azokkal egy magára valamit is adó prémvadásznak kölyökkora óta nem lehetett gondja. Minden családnak megvolt rá a saját receptje, melyet zsírból, és bűzös növényekből kevertek ki, majd kentek fel magukra. Hatásos volt, de Tusk mostanra akkor is bűzlött tőle, ha Bella templomba menet előtt alapos fürdésre fogta. Hiába, no, az a húsz év, az csak húsz év, mióta majd minden nap magára kente.

Ismét megérintette a gris-grist. Anton Tusk egyszerű, gyakorlatias embernek tartotta magát. Minden vasárnap meghallgatta a templomi prédikátort az Úristen hatalmáról és kegyelméről és együtt énekelte a zsoltárokat a többi hívővel. Éjjelente viszont, mikor beült a csónakjába és kievezett a mocsárba, maga mögött hagyta a templomban székelő istent és a talizmánban lakozó jó szellemek segítségét kérte a végeláthatatlan lápvidéken kóborló gonosz lelkek hatalmával szemben.

 Vadászterülete minden éjjel, a mélyben lakó hatalom akaratának engedelmeskedve újabb és újabb arcát mutatta neki. Volt, hogy egész kis szigetek bújtak elő az iszapból, máskor meg eltűntek, mire legközelebb arra járt. Máskor korhadt fákat öklendezett fel a mocsár, járhatatlanná téve a jól ismert útvonalakat, ám mire fáradtságos munkával kitapasztalta az újonnan nyílt ösvényeket, a fákat újra beszippantotta a posvány.

  Ezért is kellett mindig gondosan kiválasztania a csapdák helyét. Manapság, hála az európai divatnak, vagy minek nyolc, tíz dollárt is kapott egy szép nutria bundáért, a vidrákért valamivel kevesebbet, de abban is volt pénz.

 A kis kanyarulat mögötti szigeten emelkedett a Szakállas Özvegy hatalmas sziluettje. Ezt a vén fát, már Tusk nagyapja idején is vastagon benőtte a spanyol moha, egészen sajátságos megjelenést kölcsönözve neki. Ott ahol gyökerei közül a víz már kimosta a földet, na, az pompás helye volt a csapdáknak. A legtöbbet erre a környékre rakta ki, majd lefedte sással, hogy se a hold-, se a napfény ne csillanjon meg rajta.

 Kilépve a ladikból, és sorra vette őket. A legtöbb üres volt, csak az utolsó kettőben hevert egy-egy állat. Több, a semminél. Mikor lehajolt a ketrecért, a benne lévő állat megrezzent és halkan nyüszítve lekucorodott a legtávolabbi sarokba. Hiába minden barátocskám, én bizony kihúzlak onnét. Az állat egyre jobban és hangosabban zajongott, így már csak akkor hallotta meg a mély, reszelős sziszegést, amikor visszafordult a csónak felé.

 A hüllő nagy volt. Egyenesen hatalmas. Egészen más, mint az aligátorok, amiket a mocsárban látott. Nem volt fehér, mint az indián legendákban, inkább ezüstös fekete és akkorára nőtt, hogy talán képtelen is lett volna négy lábra egyenesedni. A ladikja felé pillantott. Nem, arra nem menekülhetett. Bármekkora is a monstrum vízen könnyedén utolérné. Ám ha csak hason tud csúszni, akkor szárazon még lehet esélye, főleg ha fel tud kapni az Özvegyre. Ám a puskája akkor is kell. Ugrott.

  Túl nagy volt a lendülete, és bár valóban a csónakban landolt azt le is taszította egyúttal a fövenyről, bele a csatorna sekély vízébe. Megkaparintotta a puskát, de már tudta, hogy az Özveggyel szőtt terveinek annyi, át kellett hát jutnia a túlpartra, ott is akadt elég fa. Nem is volt messze.

 Megbillent a ladik, de a himbálás ellenére is jól látta, hogy az óriás még mindig ott van a szemben lévő parton. Nagyot csapott az evezővel, hogy a csónak lendületet nyerve kiszaladjon a partra, ám a víz alatt valami nekirontott az orrnak és megperdítette. Rémülten, egy kézzel fogva csak a puskát belelőtt a vízbe, s közben igyekezett irányba állni. A fekete tömeg ekkor robbant elő a vízből, ráharapva az evezőt markoló kezére. Nem is érezte a harapás fájdalmát, csak hallotta, ahogy összetörnek a csontjai. Előrenyomta a puskát, amíg az testet nem ért, és meghúzta a ravaszt. A szorítás azonban nem enyhült és az állat forogni kezdett a saját tengelye körül. Most már érezte a fájdalmat. Nagyon is érezte.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése