2.
Margarette de Morangias, San Alban grófnője nagyokat fújtatva ült felborult hintója mellett a földön, majd még mindig remegő kézzel, elfogadta az Emille Decosta hadnagy által felé nyújtott fém laposüveget. Az ő ízlésének karcos, túlságosan erős ital volt benne, de jelen pillanatban tökéletesen megfelelt.
A rendőrök egy része, laza körbe fogta a hintót, míg a másik a környező utat, és a lápot vizsgálta át a nyomok után.
– Emberek voltak – mondta a hadnagynak, miután szóhoz jutott. – Emberek és mégsem azok.
– Értem, madame – vette elő inkább az illem kedvéért a jegyzetfüzetét Decosta, se mint azért, hogy valóban használja. Egy akkorka vallomást még meg tudott jegyezni.
Megjegyezni talán, de a grófnő közel sem volt biztos benne, hogy a férfi valóban meghallotta az ő, vagy a vele utazó fiatalember szavait. Valójában nem.
– Grófnő! – lépett oda Simon, és fél térdre ereszkedve előtte, felsegítette a lábára az elveszett cipőjét.
– Oh, köszönöm – mosolygott az ifjú hittudósra. Simon Macarthur mindig is figyelmes fiatalember volt, aki a St. Louis székesegyházban dolgozott, mint teológus. A nyilvánosság előtt mindig végtelenül kedves volt hozzá, és ő ezt viszonozta is, így hát semmi csodálkozni való nem volt abban, hogy New Orleans kettejükről suttogott. Most is szárnyra kap majd a pletyka, hogy együtt voltak az éjszaka, az ő hintójában, de ellentétben más esetekkel, ez most hamar el is hal. Volt fontosabb most téma is az ő vélt, vagy valós szerelemi életénél.
Hat napja, Ernest Longbottom halt meg a saját irodájában, arcán rettenetes vicsorral, egy wanga zacskócskát szorongatva. Aztán jött Anton Tusk, a szerencsétlen prémvadász, akit megcsonkítva találtak a saját csónakjában sodródva, alig egy mérföldre az otthonától. Ezek után, az az ostoba, élvhajhász Buxard következett, az a Baton Rougei gazdag pojáca, aki New Orleans polgármestere akart lenni. Őt is így támadták meg, mint most őket Simonnal, csupán neki nyoma veszett. Szerencsétlen kocsisát, Henry-t, aki a segélykiáltásokra érkezők szerint eszelős tekintettel, valósággal tébolyultan rontott rájuk, kénytelenek voltak lelőni.
Ma pedig rá került sor, a város egyik legbefolyásosabb családjának fejére. Hat nap telt el és a rendőrség azon túl, hogy a bevételüket féltő újonnan betelepülőket tartották féken, akik ostobán a királynőket követelték, nem sok eredményre jutott. Felkeresték persze a Lacroix nővéreket, de ha a grófnő jól gondolta, még a megfelelő kérdéseseket sem tudták feltenni nekik, így hát nem is kaptak jó válaszokat.
Máshogy kellett hát megközelíteni az egészet.
Egy kocsi zörgését hallotta a város felőli úton. Megjöttek értük. Jobbját nyújtotta Simonnak, hogy az segítse fel, majd mintegy jelképesen leporolta a ruháját, és a teológussal együtt beszállt a kocsiba.
– Vissza New Orleansba! – utasította a kocsist.
Kitekintve a lápra szinte hallani vélte a reszelős sziszegést, és visszakúszott az orrába, az a hideg hüllőbűz, ami még a rájuk támadó torzalakok rothadás szagát is elnyomta.
– Nos, Simon. Egyetértünk abban, hogy ez a kis kockázatos éjszakai út megért némi pletykát?
– Sokat kockáztatott, madame – fogta sokkal komorabbra a hangját az ifjú – Hajszálon múlt az egész.
– Oh, bíztam én magában! Tudtam, hogy elbír majd velük, s most már tudjuk, hogy valóban rendhagyó módon kell intéznünk ezt az ügyet.
Rendhagyó. San Alban grófnője kedvelte a rendhagyó dolgokat, valósággal gyűjtötte őket. Szerencsére, az éppoly kimeríthetetlen, mint amennyire bűnös San Alban vagyonból futotta erre a kis kedvtelésére. Bizonyos értelemben maga Simon Macarthur is része volt ennek a nagy műgonddal felhalmozott gyűjteménynek, igaz közel sem olyan profán és erkölcstelen módon, mint azt a jó new orleansi nép gondolta. Sokkal erkölcstelenebb módon. Kezdve azzal, hogy nem is ez volt az igazi neve. Egy elfuserált apagyilkosság miatt kellett elszöknie a jó öreg Britanniából, hátrahagyva egy egyszerre rendkívül elkeseredett, de fúria mérgű hajadont, és az ifjú Simon elmondása szerint a megalkuvást nem tűrő mestert, aki száműzte, azzal, hogy talán sohasem térhet haza. Ez volt az ára annak, hogy élhetett. San Alban grófnőjét természetesen érdekelte a férfi, aki képes volt ennyire megfélemlíteni az egyébiránt karakán, és tettre kész fiatalembert. Válasz helyett azonban csak egy a kérdés nyomán elsápadó arcot és egy szégyentől szomorú pillantást kapott. Végül, válasz nélkül is felkarolta az ifjút, álcát biztosított neki, melyben, mindeddig megfelelően helyállt, és amikor csak lehetett maga mellett tartotta, nem törődve a pletykákkal. New Orleans vudu varázzsal átitatott földjén egy igazi, óvilági mágus megért minden kellemetlenséget és szóbeszédet.
A rendhagyó dolgok gyűjtése mellett, San Alban grófnőjének meg volt az a jó-rossz szokása, hogy ha egyszer a fejébe vett valamit, akkor véreb módjára kapaszkodott belé és nem tágított tőle. Annak a félnótás Buxardnak az eltűnése után számba vette a lehetőségeket.
A rendőrök tehetetlenek, ezt gyorsan megértette. Simon, bár igyekezett és megtett mindent mi tőle és hatalmától kitelt, de az utóvégre kevésnek bizonyult mindehhez, a grófnő pedig fiatalkora óta nem bízott a Lacroix ikrekben. Segítséget kellett hát kérnie. Olyasvalakiktől, akik elbírnak ezzel.
Valójából nem vezette sem emberbaráti szeretet, sem társadalmi együttérzés. A San Albanok nem attól lettek gazdagok, hogy érdekelte őket e két dolog. Ha így lett volna a múlt század végén, egész Franciaországot elemésztő forradalmi őrületben embereket is mentettek volna és nem pusztán azok vagyonát. Nem, őt az az ellentmondás vezette, hogy egyszerre vágyott némi rendhagyó izgalomra, melyet a lehetőség, hogy bele árthatja magát mind ebbe, tálcán kínált neki, minthogy vágyott arra is, város visszatérjen a megszokott életéhez. A féktelen tobzódáshoz a deltavidék sötét, bűnös élvezeteiben, az aljas kis játszmákhoz és az azokból fakadó botrányokhoz. Ahhoz, mely felett egyedül ő uralkodott, New Orleans igazi királynőjeként.
Egy kurta órát adott Simonnak, hogy a városi házának külön erre kialakított sanctumából, ahogy az ifjú hívta, felkutassa a megfelelő embereket. Mikor sápadtan, bevérzett szemmel előkerült a levegőtlen, pislákoló gyertyákkal megvilágított kamrából, egy papiruszt szorongatott a kezében. Tizenkét szó, négy sorban, a numerológia a grófnő számára értelmezhetetlen kötelmei szerint. Három, reszketeg betűkkel írt nevet olvasott ki belőle.
Harry Divine, venandi.
Juliette Hamingsworth, prodigium
Émelie Barbeau inqusitor
Mobile, Alabama, Continental
– Köszönöm – simított végig a bukott varázsló izzadó homlokán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése