A khor 8. fejezet (Utolsó rész)

 

„… megkérdezted tőlem, miben áll az, hogy egy ember többé nem ember, hanem szörnyeteg. Abban hogy nem veszel magadra több terhet, mint szükséges. Nem érzed többé a törvény, az emberek tekintetének és szokásaiknak súlyát. Csak azzal törődsz, ami rád tartozik, csak azért vérzel, hogy megvédd, ami a tiéd, és nem féled többé más, csak a magad ítéletét, mert tudod az, az egyetlen, ami elől nem futhatsz el. Felszabadít, ha hagyod neki.”

Carmogor hitvallása

 

***

 Az eszmélés fájdalmas volt, köhögve kapkodott a levegő után, bordái abroncsként nyomták a mellkasát. Nehézkesen felkönyökölt. A látása ugyan homályos volt, de ráismert a moha lepte kövekkel határolt tisztásra, melyen korábban áthaladtak. Ahogy köhögés alábbhagyott igyekezett aprókat szuszogva körülnézni. Radomir öles alakját vette észre elsőként, az íjász testét lábnyi hosszú vastagon forrt hegek borították, arca pedig kő merev volt, ahogy egy földön fekvő alak felé hajolt. Arcana. A nő elsőre mozdulatlanul hevert a füvön, aztán észrevette, hogy az ujjai időről időre megrándulnak, ahogy az íjász hozzájuk ért. Bergamonnak legyen érte hála. A kascha a tisztás túlsó végében állt, csak azután indult felé, mikor észrevette, hogy magához tért.

Egyedül Kargyrt nem látta sehol.

Hanka sápadtnak tűnt, fehér szertartási köntöse csupa mocsok, haja több helyen is kifehéredett. Ködösen felrémlett neki, hogy a hatalom túlzott használata ilyet tehet az emberrel, de képtelen volt további jelentőséget tulajdonítani neki. Hol van Kargyroth? A másik nő letérdelt mellé, és egy szót sem szólva hozzá megérintette a mellkasát. Akárha tüzes billogot nyomott volna a bőréhez, úgy égette.

– Megmaradsz – mondta halkan a másik. –  Mire lemegy a nap, már fogsz tudni járni, holnapra lovagolni is.  Azt akarta, hogy te biztosan felgyógyulj.

– Ki… csoda? – szólalt meg nehézkesen végre.

– Kargyr, vagy talán nem is ő, ezt magam sem tudom igazán – mondta bizonytalan hangon -, azt akarta, hogy te mindenképpen rendbe gyere, hogy helyre hozd, amit én elrontottam.

Többre nem lévén ereje felvonta a szemöldökét.

– Haza kell vinned a lányokat. Minél előbb. Miután elhagytuk a barlangot megparancsolta az embereimnek, hogy kísérjenek benneteket vissza Északra, amint lóra tudsz ülni. Látom a tekintetedben a kétséget, de felesleges, meg fogják tenni, vagy ha akarod a Rend kezére is adják magukat. Nem mernének ellenkezni vele.

Ítélet… azt mondott felettük. Kargyr. Merre van Kargyroth!

– Ő… hol… – nyögött fel.

A kascha csak a fejét rázta, és könny csordult volna ki a szeméből.

– Te élsz, Radomir is, Arcana pedig talán megmarad, az istenek majd eldöntik. Nem adhattam vissza neki, amit a víla elvett tőle, azt nem akarták, így hát – csóválta meg a fejét ismét.

– De Kargyrnak már semmi sem maradt. Azt hiszem tudta jól, hogy nem menthetem meg azzal az erővel, ami ezt tette vele.

A fájdalom összegyűlt a hasában, jobbja előrenyúlt is megragadta a kascha ruháját.

– Hol?

Az óhitű egy fa alatt hevert, hátát a törzsnek vetve. Egész testén széles és mély pókhálószerű repedések futottak végig, mint mikor a föld feltöredezik a nap hevétől. A szeme nyitva volt, még egy halvány mosolyra is futotta tőle.

– Élsz hát – biccentett felé. – Jó.

Leült vele szemben a földön, a kascha pedig Kargyr mellé telepedett. Minden csontja tiltakozott a testhelyzete ellen, de eltűrte a fájdalmat. A férfi megérdemelte.

– Ezek szerint az óisten nem adta olcsón.

– Egyáltalán nem – suttogta a másik. – Egyik sem adja. Még ha Perun és Morrigan segíti is az embert, akkor sem. Ezért is akartam, hogy te biztosan megmaradj, hazatérj, s hogy elvidd a hírt.

– Hírt? – vonta fel felsebzett szemöldökét.

Az óhitű bólintott.

– Régóta vágytam rá, hogy véget érjen az éltem, és ez – emelte fel erőtlenül a balját –, ez nagyon sokat elvett belőle. Fogyóban az időm – a kascha itt a férfi karjára tette a kezét, és Theresa tisztán látta szemében a bánatot. Nem a boszorkányét, az asszonyét –, és aligha valószínű, hogy valaha ismét kardot fogok a kezembe, Theresa. Morrigan talán végre utamra enged – mosolygott szomorúan. –   Ezért kell elmondanod nekik mindazt, amit láttál! Tudják meg mit tettem, miért tettem… hogy végül egy maradtam közületek. Se több, se kevesebb.

Saját, kínok között született, fenevadja meghajtotta magát, lelke homályos csarnokában, tisztelete jeléül. Saját fenevadja…

Vajon mi maradt Carmogorból?

 – Vertassen után letettem a kardot. Fajtámra és rám, már nincs szükség ezen a fénybe borult világon, és hajlandó vagyok elfogadni ezt. Mondd meg nekik, hogy imádkozzanak Bergamonhoz, hogy teljesítse be reményeiket mely most ugyanaz, mint az enyém, hogy nektek és nekem ne kelljen többé kereszteznünk egymás útját.

Kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a férfi arcát. Hideg volt, és fakó, mintha csupán törött máz lett volna.

– Jobban ismered őket nálam. Az ő Bergamonjukat. Nem fognak hallgatni egy nővérre. Nem, ha megismerik a teljes igazságot.

– Tudom én – fogta meg a kezét. – A győztesek kiváltsága a tagadás. Nem hinnének egy halandónak, de talán hinnének egy isten szavának, akaratának, mely egyszer már a világot formálta, s most ismét. Értetek emberekért, s értünk szörnyetegekért.

– Ezért tetted? – kérdezte halkan a kascha. – Hogy megvédd őket?

– Én? Én nem – suttogta Kargyr –, egyetlen ember, vagy embervad, vagy akár egy bogotar sem szállhatott volna szembe a Szarvasistennel, ha az nem bőszíti fel őket. Mert akárcsak én, ők is belefáradtak a maguk háborújába, a véget nem érő öldöklésbe, melytől a világ sohasem több, csak szegényebb lett. Húsért, vérért, földért hadakozni még egy dolog, de hitért? Halandók sorsáért? Ugyan! Erre sem ők, sem mi nem vagyunk képesek. Perun egyetlen villámmal átszabta a világ sorsát, és feldühítette, hogy ismét meg kell tennie. Éppen ezért – megfogta a kezét és a lába mellett heverő vörös tokra tette. – Ezt vidd el nekik.

– Ez, a tiéd – rázta meg a fejét Theresa.

– Sohasem volt az enyém, ahogy egyetlen emberé sem és Mindenek Atyja azt akarja, hogy lássák, hogy értsék akaratát. Ha képesek rá. S mikor pedig eljön majd az ideje új hordozót talál majd neki. Ha szerencsém van, nem érem meg, hogy újra lássam. Nem is akarom. Ennyi, éppen elég volt.

 Bólintott. Nekik, ennyi éppen elég volt.

– Legyen, ahogy akarod.

***

Radomir két ló közé kötözött rögtönzött bölcsőbe fektette úrnőjét és szótlanul lépkedett a keletre tartó úton. A nővér felajánlotta neki, hogy rövid kitérőt tesznek Rőthon, Arcana családjának birtoka felé, de visszautasította, s ha kapitányának lett volna ereje szólni, egyetértett volna vele. Haza? Nem volt hová hazatérniük. Többszörösen is kudarcot vallott a rábízott úrnője védelmében és nem szándékozott megint. Tessarossa sztarosztája kemény ember volt, nyakas és mindenekfelett védte a családját. Ha kellett önmagától is. Ezért sem hagyhatta volna, hogy Arcana otthon maradjon. Rendszeresen jártak bergamonita papok az udvarházban és a birtokon, oktatni a Vertassen után születetteket, lehetetlenségnek látszott, hogy ne fedezték volna fel mindazt a nyomot, amit a víla hagyott az úrnője testén és lelkén.

Persze minddel végezne, de mi végre? Hírbe hozná a családot, melyet a sajátja nemzedékek óta szolgált és csak több és több bajt hozva rájuk. Mindez az ő bűne volt, nem terhelhette rájuk.

Annyit kért csak Theresától, írja meg úrnője családjának, hogy teljesített mind a nekik, mind a koronának tett esküjét, nem hozva szégyent a nevükre, és mert mást nem mondhatott, remélte, hogy ennyi is elég lesz.

Bergamon napja lassan lehanyatlott, narancsbíborba burkolva a keleten magasodó Feketebérc roppant vonulatát.

***

A templomerőd csarnokára csend borult, mihelyst a nővér befejezte a jelentéstételt. Öt a Rend déli ágához tartozó, vöröst és feketét viselő vikárius hallgatta végig szavait és töprengett el a hallottakon.

– Amennyiben mindaz, amit elmondott igaz – törte meg a csendet a vizsgáló tanács vezetője – ebben pedig kételkedek, inkább súlyos vádakkal illette saját magát, sem mint elhárította azokat a feje felől. Kétségtelen, hogy az elrabolt leányok egytől egyig, megkerültek, és állítása szerint mindezt nem vihette volna vége az óhitű, Carmogor – ennél a szónál  Theresa önkéntelenül is megmerevedett, hiszen ő többé képtelen lett volna csak úgy kimondani a férfi igazi nevét –  segítsége nélkül, mégis a többi részlet önmagában is elegendő lenne arra, hogy több évi vezeklésre ítéljék, kizárják a Rendből, vagy ha még szigorúbban ítéljük meg, az, amit annak a bizonyos Uramcori Jashának a haláláról elmondott, nem egyéb boszorkányságnál. Ostobaság volt abban bíznia, hogy másként látjuk majd! Olvastuk a magáról írott jelentéseket nővér. Annyi bizonyos, hogy nem ostoba. Most mégis bűnösnek vallja magát esküszegés, paráznaság, boszorkányság és blaszfémia bűnében, hiszen futni hagyta a hite két ilyen hatalmú ellenségét. Miért?

– Azt akartja tudni, hogy miért engedtem el? Vagy azt miért mondtam el mindezt? – kérdezett vissza miközben továbbra is fél térden térdelt a tanácsosok előtt.

– Mindkettőt. Sorban! – parancsolt rá az atya.

– E Rend tanított engem arra, hogy jobbak vagyunk azoknál, akik az óisteneket imádják, mert minket Bergamon megérintett, fényébe vont és kiemelt a sötétségből. Ez a Rend adott esélyt egy börtönben sínylődő embernek, hogy vezekeljen a bűneiért, szolgálattal, Bergamonnak és a Királyságnak. Mi pedig, kik jobbak vagyunk a fajtájánál, megesküdtünk rá, hogy elbocsátjuk, hagyjuk, hogy Bergamon fényes ege alatt éljen. Teljesítette, amit ígért, még többet is. Ha Bergamonnak ennyi elég, hogy meghagyja az életét, ha hagyja, hogy fényében fürödjön, akkor is, ha lelke az óisteneké, mi kik Bergamont követjük, mi többet akarhatnánk? Mert a többi, a többi többé nem tartozik ránk – emelte fel a fejét.

Az atyák döbbenten hallgatták a szavait. Kétsége sem volt afelől miért. Nővér volt, nem inkvizítor, nem hozhatott volna meg egy ilyen döntést. Azt pedig végképp nem engedhette volna meg magának, hogy ennyire kemény véleményt hangoztasson a színük előtt. Ám éppen ez volt a válasz a második kérdésre.  Ha rájuk nézett már nem ugyanazt a Bergamont látta bennük, mint önmagában. Az ő istenük aranyból, gránitból és fényből volt, az övé acélból, vérből és fájdalomból.  Felállt.

– Nem feladatom meggyőzni ennek a tanácsnak egyetlen tagját sem arról, hogy mindaz, amit elmondtam úgy igaz, ahogy elmondtam. Nem dolgom győzködni önöket arról, hogy akad fontosabb dolguk is, mint az én bűneim felett törvényt ülni. Nem is teszem – intett a kezével a felszentelt oltáron nyugvó vörös bőrtok felé – mert magammal hoztam azt, ami majd megteszi helyettem. Egy óisten és… és egy ember akaratát, s ha mégis mondanék valamit, azt sem a magam védelmében tenném, inkább a férfiéban, akinek köszönhetően Bergamon napja ma is ránk tekint. A világ megváltozott, istenünk fénye járta át és ebben a világban nincs szükség a hozzáhasonlókra. Ő pedig, mint a bölcsek, belenyugodott ebbe. Azt mondta imádkozzunk érte Bergamonhoz, hogy az ember, ki egy pillanatra istennek érezte magát, ember maradhasson és emberként távozhasson ebből a világból, ha kitelt az ideje. Én láttam mit tett, atyák. Élet és halál küszöbén a legnagyobb kínok között is láttam borostyánfényét mellyel a világot formálta, s éppen ezért imát mondok minden nap értünk, de leginkább érte, hogy többé ne legyen része ebben. Mi, Bergamon hívei ennél többet nem tehetünk. A többi pedig, a többi nem tartozik ránk.

Napfény tűzött be a templomerőd ablakain. Fent az égen, a felhők között egy isten mosolygott erre a fénybe borult világra.

***

Hatalmas diófa állt a sírkert közepén, utolsó levelei még kapaszkodtak az ágakba, de a hideg, tiszta őszi éjben a holdfény akadálytalanul ragyogta be a fűvel és virágokkal benőtt halmokat. Szél fújt, nehéz, füstös illatot hozva magával a falu felől. Levelek keltek táncra benne, vörösen és sárgán, mint a lángok.

A halmok egyformák voltak, mert senki sem zavarhatta meg akaratukon kívül a holtakat örök álmukban, csupán azok, kik tudták hol nyugszanak. Azok, kikhez életükben kötődtek. Asszonyáén, most is lila virágok nyíltak, azok, amiket úgy szeretett.

– Megjöttem, Anussia – mosolyodott el.  – Hazajöttünk mindketten. Bocsásd meg, hogy eddig tartott.

Térdre ereszkedett a sír előtt. A lebukó nap hosszúra nyújtotta az árnyékát, ami lustán, szinte elégedetten nyújtózott végig a durván faragott köveken és a virágokkal benőtt halmokon.  Az embervad elszunnyadt, napjai ismét véget értek. Lelke homályos csarnokában Carmogor, a vén fenevad végtelen ügyetlenséggel próbálta meg formába önteni, immáron sokadszor egy nő arcmását, aki emlékei szerint nagyon hasonlított egy északi nővére. Nem számított, hogy ezúttal sem járt sikerrel, éppen elég ideje volt rá.  Pontosan annyi, mint neki.

Furcsa, hogy ennyi év után először nem érdekelte mennyi ideje van még ezen a világon. Majd az istenek eldöntik és ennyi… ennyi neki éppen elég.

Sokáig ült, a derült, mégis csillagtalan égbolt alatt, a fogyó holdak fényében.