21.
Heliopolis, Az Észak–Afrikai Tartományok Hadtest Főparancsnoksága, a Birodalmi időszámítás 1605. éve, november 24. 09.00.
Mindkét lábát az asztalán nyugtatva, elgondolkozva vakargatta a sárkánydisznó füle tövét. Hosszúra nyúlt, Chers Tauricában töltött kényszerszabadsága alatt szokott rá erre, amikor Hermész viharos éjjeleken elvackolta magát mellette, és szinte sírt egy kis gyengédségért. Megértette, hogy többé nem kezelheti csak hasznos eszközként az állatot. Hermész megszokta, hogy kedvesen bánnak vele, hogy órákig alhatott a százados ölében, és egyszer sem ébredt arra, hogy a „fekhely” elégedetlenkedne.
Mindketten sokat kaptak Nicostól.
Kopogtak az ajtaján, és Rosette Declane hadnagy lépett be rajta.
– Újbóli szolgálatra jelentkezem, asszonyom! – tisztelgett.
– Elfogadom – pillantott fel töprengéséből. – Hallottam, hogy a távollétemet kihasználva előrelépett a ranglétrán. Derék. De most, hogy visszajöttem, vége az aranyéletnek, hadnagy. Vissza a munkához!
– Értettem, asszonyom!
Elégedetten mosolygott. Vissza a munkához, az új formákhoz, a Birodalom rendje ellen törő ostobákhoz, akiknek jobb lett volna, ha soha az eszükbe sem jutott volna az ilyesmi. Vissza a forrósághoz, a sivatag perzselő homokjához, a tűzhöz és a hatalomhoz. Távol a hűvös, sötét, északi földektől, melyek búskomorrá tették. Távol onnan, ahol a földet áztató esőnek keserű, sós íze van. Éppen, mint a könnyeknek.
Vissza Egyiptomhoz… ahol nem esik.
– Igen? – pillantott fel, a még mindig előtte álló hadnagyra. – Van még valami?
Nem hivatalosan, de folyamatos tájékoztatást kapott beosztottjáról, annak fizikai és mentális állapotáról, a Vlasova szanatóriumtól, ahová immáron hivatalosan az őt ért megrázkódtatás miatt járt terápiára. A jelentések elég kimerítőek, ugyanakkor kellően homályosak is voltak ahhoz, hogy a hadnagy hogyléte iránt érdeklődő Hermész Intézet inspektorait is meggyőzzék, ha nem is arról, hogy nincs semmi különleges a hadnagyban, ám arról mindenképpen, hogy annyira mégsem különleges. Annyira nem, hogy hosszútávon is megérje foglalkozniuk vele.
Leonor Al Shahidal a lénye része volt, ám ezzel csak a hadnagy és az őt kezelő terapeuták volt tisztában. Besimult tudata mélyére, éppen úgy, ahogy Egyiptom homokja is elrejtette az avatatlan szemek elől az őshonos kultuszokat. Tette mindezt azért, mert azok, éppen úgy, mint Leonor a hadnagynak, a részei voltak. Helyük volt benne, az, ő pedig többé vált általa. És jól volt ez így. Most már tudta.
– A Parancsnokság által kivezényelt új szárnysegédje odakint vár, asszonyom.
Szavai nyomán elszállt a jókedve. Tudta, hogy szüksége lesz egyre, amint visszatért az aktív szolgálatba, de valahogy még nem érezte magát készen rá. Nem hitte, hogy Nicost bárki is pótolhatná.
– Muszáj ma? – fintorodott el.
– Nem – közölte a hadnagy. – Elhalaszthatja asszonyom, ám tartok tőle, hogy a Parancsnokság aligha nyugszik majd bele. Már abba, hogy fogadni sem fogadja. Ha nem találja megfelelőnek, legalább okkal küldheti el, és időt nyer vele, amíg valaki újat találnak önnek.
Rosette most úgy beszélt, mint Nicos, s talán nem is tudta. Ő is folyvást meg akarta óvni a rossz döntésektől, és ha már azt nem sikerült, hát mérsékelni igyekezett a károkat.
– Milyen igaz – vakarászta tovább Hermész füle tövét. – Küldje be!
A hadnagy távozott, majd kisvártatva kopogtattak az ajtón, és egy középmagas fiatalember lépett be rajta, hóna alatt egy vastag aktával. Ugyanúgy a teljes egyenruháját viselte, mint annak idején Nicos.
– Vaszilij Komarovszkij főhadnagy, szolgálatra jelentkezik, asszonyom! – szalutált, majd az asztalhoz lépett és letette elé az iratcsomót.
Szokatlanul vaskos személyi akta volt egy főhadnagyról. Főleg egy ilyen fiatalról. Kinyitotta, és komótosan, szándékosan húzva az időt átlapozta.
– Itt az áll, hogy három éve, külön kiképzésre küldték speciálisan asszisztensi feladatok ellátására. Akkor még csak hadnagy volt, és még maga előtt volt egy harcászati kiképző program. Viszont nem indokolták meg, hogy miért vezényelték át.
– Külön utasításra, asszonyom.
– Valóban? Nos, akkor legalább szokva van az ilyesmihez. Már a külön utasításokhoz – tette hozzá. – A maga iratai tele vannak dicsérő szavakkal, de tudnia kell, hogy az előző szárnysegédem magasra tette a mércét lehetséges utódai számára. Én pedig megszoktam és immáron megkövetelem ezt a minőséget. Attól, ki a helyre lépne ugyan nem várom el, hogy máról holnapra felnőjön hozzá, de tisztában kell lennie vele, hogy jó ideig hozzá fogom mérni. Nagyon hosszú ideig – tette hozzá nyomatékosan.
– Számítottam erre, asszonyom. A százados megmondta, hogy így lesz.
– A százados? Melyik százados? – fel a szemöldökét.
– Nicos százados. Az ő parancsára vezényeltek át három éve, bár ez nincs benne az aktában. Úgy gondolta, ha vele történne valami, vagy esetleg az ő munkája már nem volna kielégítő a tábornokasszony számára, önnek mihamarabb szüksége lesz egy megfelelő új szárnysegédre. Ezért kaptam orvosi, formaoperátori, adminisztrációs majd később harcászati kiképzést.
Nem tudta mit is mondjon. A százados ennyi éven át mellette állt, és még a halálában is róla gondoskodott. Fel sem merült benne, hogy egy napon ő fogja megelégelni felettese szeszélyeit, és kéri az áthelyezését, sokkal inkább attól tartott, hogy a felettese fogja elküldeni őt.
– Ön azt mondta, hogy Nicos százados magasra tette a mércét. Tökéletesen megértem, hogy mire gondolt, amikor ezt mondta, de nem jelentkeztem volna erre a feladatra, ha nem éreztem volna képesnek magamat arra, hogy egyszer nyomdokaiban lépjek. Gondolom ő maga sem választott volna engem, ha nem tartott volna alkalmasnak erre. Ön nem várja el tőlem, hogy azonnal felnőjek hozzá. Nekem az a célom, hogy napról napra jobban hasonlíthassak hozzá. Csalódott lennék, ha ezt könnyen elérhetném.
Előbb az ifjú főhadnagyra, majd az asztalán álló fényképre pillantott. Soha korábban nem érezte szükségét egy ilyen tárgynak, de úgy gondolta ennek a képnek most már itt a helye. Azt a pillanatot ábrázolta, amikor Declane hadnagy, akkor még csak zászlós, avatási ünnepsége végén összeültek a fotografáláshoz. Ő középen ült, arcán olyan kifejezéssel, mintha citromba harapott volna. A zászlós büszkén mosolygott, a százados pedig… versenyt vigyorgott a sárkánydisznóval.
Hátat fordított székével a főhadnagynak és a kinézett az ablakon. A november ellenére, meleg, már-már nyári nap ígérkezett. Olyan volt, mint az a nap, amikor megismerte Nicost.
„Bremen Nicos főhadnagy, szolgálatra jelentkezik, asszonyom! … Ha ön parancsolja, akár a pokolba is! … Nem értem önt, asszonyom, jobban kellene vigyáznia magára, nem lehetek mindig maga mellett, amikor baj van. … Ön a felettesem, nekem kötelességem követni önt, de ha szabad megjegyeznem, rettenetesen nagy baromságot készülünk művelni asszonyom! … Én örökké szolgálatban vagyok, asszonyom! …. Sok szerencsét, asszonyom, de ha kifogyna belőle, maga után megyek.”
Meleg, szinte már nyári nap ígérkezett, melyet most úgy érzett, kellemesnek fog találni, pedig tudta, hogy hamarosan megered majd az eső. Meleg, sós ízű esőcseppek keverednek majd el a bőrére tapadó homokkal, barázdákat rajzolva végig az arcán. De így lesz rendjén. Ez az eső Nicosért hull majd. Hiszen nem is ment el. Egy része örökre vele marad.
Egy része örökre szolgálatban van.
Non omnis moriar.
„Nem halok meg egészen”
