***
Hasonló volt az érzés. Mint mikor az ősidők homályából, a külső sötétségből érkezett szörnyeteg hatalma eltakarta előlük a Napot.
Valami alapjaiban változott meg. A levegő sűrű, iszamós lett körülötte. Megtelt mágiával.
Pecsétek szaggatták meg a tér és idő egységét, pengeként metszve fel az elbonthatatlan kapcsokat.
Egymásba fonódó vonalakból formált heptagramok. Odafent. A mélyben. Mindenütt.
Konstantin irgalmazzon!
***
Pörölyként zúdult rá az irdatlan tömeg, elsöpörve és elemi erővel sújtva le a formára. Az áradat felkapta, megrázta „ízületéből” csavarva ki az egyik karját. Azt, amelyikkel nem tudta időben elengedni a lándzsát.
S vonagló hústömeg fogakat, agyarakat növesztett, azokkal vájva bele magát a forma antracit fekete testébe.
Valahol odalenn, a kristálytartály mélyén, teste vonaglott és üvöltött kínjában, majd öklendezve küzdötte fel, az eközben lenyelt továbbító folyadékot.
A kapcsolat szakadozott.
***
A falcsonk mely eddig elrejtette őket egyszerűen elporladt.
Odabent, a formaszállító belsejében a csillapítórendszerek már az utolsókat rúgták, vörösen izzottak a terheléstől, mérgező higanygőzzel árasztva el a helységet.
Nem számított.
Maszkot és kesztyűt húzott, és áttekert még néhány tárcsát. A megmaradt csáklyákat arra a kinövésre irányította, ami elsodorta a tábornokot. A rendszer tiltakozott, a gépek a végüket járták.
Nem számított.
Kilőtte őket. Mindegy, hogy pillanatokat, vagy perceket nyert ezzel csupán felettesének, az volt a fontos, hogy sikerrel járt-e.
A szállító burkolata megvetemedett és több tonnás jármű mozgásba lendült. Először csak lassan, nekifeszülve a kívülről érkező erőknek, aztán egyre sebesebben csúszva befelé az egyik, az óváros földjében nyílt hasadékba.
– Mire vár? – kiabált a sofőrnek. – Taposson bele! Megyünk felfelé.
A jármű meglódult, megdőlt és a hosszában megrepedt kristálytárolóból folyni kezdett a folyadék. A tartalék, még ép tartályra siklott a tekintete.
***
Egy hosszú pillanatra kiesett a „ritmusból”. Mint holmi bábúnak, mely sorra veszti el zsinórjait, úgy pattantak el sorra a szálak a tudata és a forma között. „Utánuk kapott”, ám koordinálatlan és esetlen volt, pont, mint egy sérült marionett.
Ne! Még ne!
Kapálódzott, küzdve az áradattal, ám a kötelék a szeme előtt foszlott szét. Ő pedig messze volt a testétől. Végtelenül messze.
Lökést érzett. Az őt elnyelő vörösen pulzáló sötét anyag megrázkódott. Egyszer, majd még háromszor.
Az utolsó szálak kitartottak.
Kéken szikrázó, csupán élekből álló piramisokat látott a sötétben. A csáklyák?
„– Ha kifogyna a szerencséből, ön után megyek!” Ezt ígérte neki a százados az első közös bevetésük során. Nicos…
Nem pont erre tervezték a csáklyákat és könnyebben ment volna, ha a formának még meg van mindkét karja, mert akkor csak egy kis részén kellett volna végigvezetnie az energiát, sokkal kevésbé ártva az amúgy is károsodott formának, de beérte azzal, amije volt. Megmaradt kezével rámarkolt a legközelebbi csáklyára. Tudta mit kell tennie, csak egy kis energia kellett hozzá. Várta a következő energia löketet, mely feltölti a formát, ő pedig kisüti. Újra és újra, amíg a szörnyeteg el nem pusztul.
Amíg ő meg nem hal.
***
Már nem hallotta, ahogy a csillapító rendszerek megállás nélkül sivítanak. Azt sem, hogy recseg-ropog körülöttük a formaszállító burkolta, hogyan pattannak el a csáklyák drótjai. Nem jutott el a tudatáig.
Az sem, hogy már bokáig áll a közvetítő folyadékban, ami lassan rózsaszínné válik a tábornok vérétől.
Egyedül a frissen növesztett torz nyúlványt látta csupán, amely elnyelte felettesét, bevonszolva őt az ég felé ágaskodó hatalmas testbe, és a kilőtt csáklyáknak köszönhetően immáron őket is egyre beljebb és beljebb húzta.
Ennyi számított csupán.
Valaki meglökte a vállát. Az operátor. Látta, hogy szája szavakat formál, de nem hallotta. A tiszt a csáklyák egyik még működő kijelzője felé mutogatott. Azon az energia minta hol kiugrott, hol kisimult. Nem így kellett volna lennie. Vagy legalábbis nem ilyen mértékben.
A törött kristálytartályra pillantott, majd vissza kijelzőre és újra a tartályra. Az energia kilendült. A tábornok teste önkéntelenül összerándult. Aztán újra. Újra.
Konstantinra!
Egy önkéntelen mozdulattal még a rádió felé nyúlt, de lehanyatlott a keze. A heptagram kupola mostanra csaknem alakot ölthetett körülöttük, semmilyen adás sem jutna ki belőle. Ám amíg teljesen be nem zárul, amíg meg nem szilárdul, az azt életre hívó thaumaturgok még megérezhetik, mi zajlik benne. Ha sikerrel járnak, még visszafordítható a folyamat.
Ha sikerrel járnak…
– Fogja az egészségügyi felszerelést! – utasította az operátort. – Mindent, amit csak elbír! Maga – kiáltott előre a sofőrnek – irányítsa át a meghajtó energiát, a szállító hátuljába, aztán jöjjön, segítsen neki!
A sofőr már nem kérdezett, csak tette, amit mondtak neki. A formaszállító bár a levegőben lógott mostanra, ismét nekilódult, kilengett a magasban, a semmi felett, ám nem a semmibe.
Ombos, Szetnek szentelt csarnoktemploma, éppen a megfelelő helyen lesz számukra.
Az erősen szivárgó tartályhoz lépett. Fecskendőt vett elő és a tábornok meg-megránduló testébe mellett a rózsaszínre szennyeződött átvivő folyadékba merítette. Az volt a dolga, hogy megóvja felettesét a rossz döntésektől, vagy ha erre már nem volt képes, akkor mérsékelje a károkat. Akár felettese akarata ellenére is.
Járművük megdőlt, így a műszerekbe kapaszkodva indult el a másik még ép tartály felé.
– Ha elértük a templomot, kilökik a tábornok tartályát a szállítóból. Dobbantás lesz, de a csáklyának hála vélhetőleg elég stabil lesz a kapcsolat. Viszik az orvosi felszerelést és életben tartják. Életben tartják! Megértették?
Bólintottak és ez elég volt, hiszen csupán ez a kérdés volt fontos. Az, hogy honnan fogják tudni, hogy elérték a templomot, már nem. Tudni fogják. A huszonhét tonnás formaszállító faltörőkosként fogja telibe találni az ősi épületet.
Azt sem kérdezték vele mi lesz.
***
A dobbantás…
A dobbantás szavakba önthetetlen.
Nem folyamat volt, nem jelenség, vagy esemény, inkább tény. Kinyilatkoztatás. Kérlelhetetlen és megmásíthatatlan.
Mintha tucatnyi, mélyre fúródott, izzó horog próbálná megannyi irányba rántani, egy időben. Szaggatva, vonszolva, kifelé a formából, de közel sem biztos, hogy a testébe.
Mi történhetett?
Hogy történhetett?
A dobbantás…
Ez a dobbantás szavakba önthetetlen…
***
Mindig a test rándul meg először. Először és utoljára. Küzdve az ösztönökkel, a görcsösen a húsba, csontba, idegbe ivódott „életnek” csúfolt megszokással. Küzdve vele és ellene.
Mindig a test rándul meg először, az elme csak ezt követi s e rándulással felismeri mindazon fájdalmat, mindaddig süket csendben visszhangzó, némán kiáltott igazságot, hogy a hús, a csont és ideg, melyekbe annyi évnyi megszokással ivódott bele az élet, haldoklik.
Sűrű, rózsaszín kavargás volt minden, öklendező fuldoklás, keskeny, tompa fénylő vonalak, a csillagtalan éj fekete kupoláján.
Fém koppant kristályon újra és újra.
Egy vak festő, reszketeg ujjai között tartott tompa ceruzával, emlékezetből rajzolt arcok. Rongybabák tónustalan végtagjai. Emberek?
Kifordították a tartályból, s valami hidege nyomtak a gerincének a lapockái között. Öklendezni kezdett. Sűrű, rózsaszín…
Hangok. Szavak? Apró szúrások sorozata.
Fájdalom. Jó. Jelzi, hogy még él…
Villanások valahol a távoli magasban. Robajlás. Mennydörgés?
A formaszállító fénylett. Kéken, fároszként ragyogva a napfogyatkozás szülte sötétségben. Elektromos kévék futottak végig a burkolaton, fényükben újra és újra felbukkant valami. Egy alak, de túl nagy embernek. Forma.
Felkönyökölt.
– Maradjon fekve asszonyom! – hallott egy hangot.
– Mindjárt összeállítom a hordágyat, és kivisszük innen! – szólt egy másik.
Kik ők? Hol…
A sofőr és az operátor…
Hol… hol van Nicos?
Villanás. Robaj. Mennydörgés.
Rőt és obszidián fekete kinövés robbant ki az irdatlan testből és feléjük tartott.
A forma keze meglendült, s szigony módjára elhajította a nehéz, kontaktcsáklyát.
Villanás. Robaj. Mennydörgés. Az istentelen borzalom vérsalakká és csonthamuvá porladt.
Nicos… hol van Nicos?
Megragadták, hordágyra tették. Vitték.
Villanás. Robaj. Mennydörgés. Az égbenyúló iszonyat belerendült, megingott…
Rőt és obszidián ár tört elő belőle. Elsöpörte a formaszállítót és összeroppantotta. A kék izzás egy pillanatra kihunyt, majd újra fellobbant. Aprón, de épp olyan fényesen.
Nicos… hol van Nicos?
A forma felemelte egy másik csáklyát. Hogyan? A szállító…
„Ha kifogyna a szerencséből, ön után megyek!”
Nicos.
Teljes átvitel. Bűnös, tiltott, tisztátalan. Egy eszköz mellyel egyirányúan a lehető legtöbbet lehetett átmenteni az emberi tudatból a formába. Ám csupán a tudatot, a lelket nem. Azt is csupán rövid időre.
Bűnös, tiltott, tisztátalan, ám tudta, hogy lehetséges. Nicos is tudta. Ám akkor is, hogyan…
A kristálykapszula közvetítőfolyadéka, tejfehér helyett zavaros rózsaszín volt. A vértől. Az ő vérétől. Ó Nicos! A százados, belőle is magával vitt egy darabot. Azt, amelyik tudta, hogyan árthat ennek az iszonyatnak.
Villanás. Robaj. Mennydörgés. Az égbenyúló szörnyeteg belerendült, megingott, majd felmorajlott a föld és újabb kinövések törtek elő belőle, s nyújtóztak fölfelé, a forma felé.
Miért?
Kész volt az életét adni azért, hogy végezzen ezzel a förtelemmel és talán sikerült is volna. Ő…
… inkább belehalt volna, mintsem együtt éljen a kudarccal?
Sikerült volna? Neki, sikerült volna, ha belehal? Ha Nicos hagyja neki?
…
..
.
Miért? Miért nem hagyta? Pillanatok, percek, ennyivel több jut majd nekik. Semmi több. Mi végre, ez az áldozat?
A forma ránézett. Messze volt, magasan, szinte beleveszve a kék izzásba, de tudta, hogy így van. Így, mert mi megmaradt a férfiből, aki lénye egy részét magával vitte, s kinek egy darabja örökre vele marad, így akarta. Hadd legyen ő az utolsó, amit lát. Nem a föléjük tornyosuló ősi, éhes iszonyat, ne a megfogyatkozott, halott Nap, ne a romokban heverő világ. Ő.
Villanás. Robaj. Mennydörgés. Az égbenyúló iszonyat belerendült, megingott… a forma még egyszer felizzott s aztán soha többé.
…
..
.
Kiáltott.
Kiáltott, a világ pedig felelt neki.
***
Nem az ég zendült meg, nem a föld morajlott. A világ maga rendült belé.
A kupola meghasadt, a Nap kigyúlt, az égen felragyogtak a csillagok.
Kő volt, majd nyomán összetört a valóság tükre, pöröly, melynek csapása alatt meghajlott a lét. Ragyogott, mint a Föld első hajnala. Akarat volt, melyhez hasonló egykoron leszakította a Perszeidák három legfényesebb tagját az augusztusi égboltról.
Fegyver volt, melyet csak egy három kontinens felett uralkodó birodalom alkothatott meg. Egy császármágus.
Felismerte.
Felismerte a smaragdzölden fénylő hetvenhét csúcsú pecsétet. Ugyanaz volt, mely rést ütött az Atlanti Fal vihargátján, mely birokra kelt a miktláni piramis mélyén szunnyadó névtelen borzalommal.
Jobbján a Nap, kezében Rá fénylő, lándzsává formált ereje, mely a Teremtett Világ felett őrködött annak első hajnala óta. Balján a Nagy Göncöl, Meszehtiu, Szetnek égzengésből és villámlásból kovácsolt csillagbuzogánya.
Felismerte a dédapját.
„Mi végre ez az áldozat?”
Végül minden a helyére került.
Új Nap gyúlt császármágus ujjai között, arany és rőt csillag, a kezdettelen kezdet és a végestelen vég fegyvere.
Aztán rájuk szakadt az ég.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése