***
A legutóbbi akciót követően parancsba adta, hogy erősítsék meg a tábornok formaszállítóját. Még jobban, mint korábban.
Hosszú, hivatalos levelet fogalmazott Tzimiszkesz őrnagynak, melyben a civatateo-incidens során használt csáklyákat követelte, és a Hekatonkheirek formahengereit. Nem tűrt ellentmondást.
Kicserélték a vezetéket, új, könnyebb, keményebb ötvözetre cserélték a váz merevítőket, beszuszakoltak a pilótafülke mögé, még egy akkumulátort és újravésték a külső burkolat hermetikus jeleit. Újravésték és számukat is megkétszerezték.
Ellentétben más, sokkal, óvatosabb formamágusokkal, akik tisztes távolságot tartottak a műveleti területtől, igaz ezzel jelentősen lekorlátozva a saját mozgásterüket, feletesse ott akart lenni a közelben, így küszöbölve ki a minden formamágus által rettegett dobbantás mellékhatásait.
Pontosabban csak meg próbálta, mivel az azáltal okozott fizikai sokkot és szellemi megrázkódtatást, csak tompítani lehetett, megszüntetni sohasem. Így ez minden alkalommal kész sorskísértés volt. Még számára is. Most pedig végképpen.
Eszelős ötletnek tartotta az első naptól fogva, hogy a tábornok beosztottja lett és az évek során számtalan alkalommal szóvá tette. Ám ettől még ő volt a tábornok és ez többé nem számított.
Indulást parancsolt a sofőrnek és maximumra tekerte a kristálykapszula töltődési szintjét. Ennek nyomán, kékes szikrák pattantak ki az akkumulátorok csúcsainál. A gépszörnyeteg életre kelt.
Eltévedt lövedékek, az égből aláhulló szikla- és tégladarabok pattogtak le a burkolatról, miközben a szállító ide-odabillent, ahogy az élő és holt anyag szülte titán nyomán meglódult alattuk az óváros földje.
Kitámasztotta magát és hozzáfogott a formamágia legkényesebb műveletéhez. Az eljárás egyidős volt az első gólemekkel, melyeket nem saját, korlátozott akaratuk, hanem az őket életre hívó mágusoké irányított. Még mindig ugyanazon az elvek alapján működött, mégha finomodott is at évek során.
Az ecsetet, a tábornok testszőrzetéből készítették, miként a festéket a véréből és a nyálából. Ezekkel rajzolta fel a bőrére a kiválasztott formát behálózó hermetikus szimbólumokat. Évekkel ezelőtt, mielőtt először kezébe vehette volna ezt az ecsetet, kínai kalligráfiát kellett tanulnia az akadémián, újra és újra ismételve az írásjegyeket mindaddig, míg vonalai határozottak és pontosak nem lettek. Másnak nem is volt helye, ebben az esetben. Sem bizonytalanságnak, az ecsetvonások terén, sem annak, hogy elvonja a figyelmét, az előtte álló meztelen női test. Orvosként, operátorként tekintett rá, a gondjaira bízott páciensként, s ha másként nem ment hát műalkotásként, melyet az ő mozdulatai tettek teljessé.
Hosszú időbe telt, míg elkészült a háromszáznegyvenhárom bordó vonal, behálózva a tábornok egész testét, elfedve, vagy éppen körbe rajzolva az eddig szerzett hegeket és mágikus tetoválásokat. Az elmúlt harmincnyolc év nyomait. Úgy tartották, a törött csont keményebbre forr össze, s hogy a sebek erősítik a testet, ám ez nem volt igaz. Voltak sebek, melyek sohasem gyógyultak meg s lassú méregként emésztették fel a testet és a lelket, az pedig nem lett tőlük erősebb, csak más. Olykor egészen más, mint eredetileg volt.
Kegyetlen, vigasztalan igazság volt ez.
Ám most mit sem számított.
***
Ki és át, ki és át, ki és át. E három szó minden volt a számára ezekben a pillanatokban. Ima, mantra, hitvallás, remény. Meg kellett tanulnia, mikor formamágus lett. Ki a saját testéből és át a formába. Ki a formából, át a saját testébe.
Ki és át. Újra és újra. Könnyedén, simán, ujjgyakorlat szintjén.
Igen, éppen ezt a kifejezést, hogy ujjgyakorlat, használta rá az oktatójuk, kétértelműen utalva rá, hogy egy igazi női mágusnak minden tekintetben jól kell ismernie a saját testét és elméjét.
Ujjgyakorlat. Az átvitel maga inkább volt egy alattomos balhorog az ember gyomrába, amitől feltolul annak tartalma, majd egy kifeszített tenyér él a tarkóján, hogy padlóra küldje. Ha állva maradt, akkor már egészen könnyedén ment. De csak ha állva maradt.
Jelenlegi formája Hippolita volt, az Amazon Királynő, egy erőteljes, stabil, könnyen kezelhető típus, melyet Nicos feltehetően azért választott, mert csekély mértékben képes volt elnyelni a környezetében felszabaduló mágikus energiákat, ezáltal csökkentve a formamágust érő terhelést, emellett elég strapabíró ahhoz, hogy jól viselje a külső sérüléseket.
Egy kis figyelmesség Nicostól, akinek most, hogy felkelt a formatárolóból, igencsak fel kellett néznie rá. Gyors próbaként egyesével becsukta, majd kinyitotta jobb keze antracit fekete ujjait. Működik. Jó.
Odalépett a fegyverállványhoz és kiemelte belőle a formához tartozó, kétvégű orihalkun-holdezüst lándzsát. Mágikus törés és összeolvasztás. Oldás és kötés. Ki és át. Újra és újra. Könnyedén, simán, ujjgyakorlat szintjén. A lándzsa felizzott a kezében.
Várt egy pillanatig, megadva a lehetőséget Nicosnak, hogy mondjon valamit. Hogy megrója, mert felelőtlen, éppen úgy amennyire szokott, hogy megnyugtassa, vagy, hogy majd kézben tart mindent, amíg távol van, éppen, úgy ahogy ő szokta, vagy csupán, hogy megígérje, hogy ha kifogyna a szerencséből, akkor majd utána megy. Úgy, ahogy mindig.
Ám, már nem számított.
A formaszállító megrázkódott, ahogy a tetőn lévő csáklyavetők kioldottak.
***
Hatalmas volt és apró, ősi és ifjú, eleven és holt egyszerre. A kezdettelen kezdet óta egyetlen érzés, egyetlen vágy, az éhség uralta. Éhség, az istenek teremtése, a létezés iránt. Terjeszkedett, falt, mert maga volt falánkság, mely eledel híján önmagát emésztette fel. Nem állt meg, míg mindent magába nem olvasztott, ameddig nem marad már más, csak ő, hogy végül természetének engedelmeskedve önnön magát is felfalja.
Kezdettelen kezdet volt s végestelen vég. Nyers rettenet.
Féreg volt, a külső sötétségből érkezett parazita, mely az emberi világban elsőként azt a védelmező istenekre, azok hatalmának egy-egy darabjára vetett szemet. Ott voltak benne mind, ezt jól látta. Szet rőt örökségének szilánkjai, melyeket már bekebelezett.
Minden, mit látni, hallani, vagy érteni véltek eddig, csupán csak az erről az egyről szólt. Az éhségéről, melyet nem lehetett kielégíteni.
Vajon a 64-es tudta? Tudta, hogy így fog történni? Hogy Szet majd őket használja fel arra, hogy gátat szabjon ennek a rettenetnek?
„Szetiták kántáltak az oltár körül, ahol kristályok fényétől megvilágítva a papok a kiválasztott papnőkkel háltak, hogy azok majd világra hozzák Szet új, erősebb szolgáit, az új kor gyermekeit.
Egy rőt világot látott, a fekete ég alatt, melyből soha többé nem ragyogtak le az elveszett csillagok. Szobrokat látott, Szet kőmásait végtelen sorban, kezükben izzó buzogányokkal, melyek halott Nap helyett ragyogták be az Egyiptomot.
Vörös víz hömpölygött a Nílusban, partján Szet fejű nők és férfiak álltak, énekkel dicsőítve az egyetlent, az utolsó istent.”
Nem egy vágyott jövőt látott, mikor a Halhatatlan feltárta előtte ezeket a képeket. Nem a végzetet, melyben Szet lesz úrrá mindenek felett.
Azt látta, miként ér majd véget az istenek teremtette világ, miként marad egyedül Egyiptom viharistene, a Nyugati Földek Ura, a „Szükséges Rossz” a haldokló ég alatt, a semmibe veszett egész darabkái felett uralkodva, elodázva csupán az elkerülhetetlent.
Igen, Szet tudta. Tudta, mert a gonosz, felismeri a gonoszt, ám mert isten volt, óvni volt hivatott a világot. A maga vén módján.
„Megváltoztatni a világot? Az a fiatalok játéka.
– Talán nem változtatni kell asszonyom. Csak megvédeni…”
Csak megvédeni.
***
Kékfényű csóvák ragyogták be a sötét, csillagtalan eget, mielőtt a hangsebességnél gyorsabb tüzérségi lövedékek becsapódtak a Teremtés Hajnala előttről származó, örökkön éhes titán hús, szikla és fém testébe.
Nekilódult.
Fellépett a csáklya vastag kábelére és azon végigfutva feljutott az egyik még álló ház tetejére. Tudta, hogy az épület hamarosan össze fog rogyni, így Nicos majd kénytelen lesz kirántani ezt a szigonyt, s ettől majd gyengülni fog a kapcsolata, ahogy azt is, hogy jön majd egy következő. Mindig volt következő, melynek eredményeként egyre közelebb és közelebb kerül majd a formaszállító, a szörnyeteghez. Túlontúl közel.
A lándzsa orihalkun fejét az egyik kitüremkedésbe döfte, elég mélyre, hogy a fém ereje megbontsa az azt összetartó mágikus kötéseket, majd miután utat nyitott magának, hosszú gennyedző sebet nyitott rajta az izzó holdezüst fejjel. Az élő és holt anyag egyként vonaglott meg, majd a benne munkáló, erővel összeolvasztott, szétzilált tudatok együttes akaratának engedelmeskedve újra nőjön. Nem jó. Így nem lesz jó.
Felhágott a vonagló, folyamatosan terebélyesedő iszonyatra. Magasabbra kellett jutnia, oda, ahol az egyik rőt szilánknak kellett lennie.
Alatta, a romokban heverő óvárosban, a csillapíthatatlan éhség hajtott szörnyeteg kisebb, szinte önálló életre kelő darabjai nekilódultak, és a katonái felé vetették magukat. Ezernyi torkolattűz apró lángjai, kéken és zölden felizzó, hétszögletű thaumaturgikus pajzsok százai. Mint megannyi szentjánosbogár a napfogyatkozástól sötétbe borult világban.
Surrogó hang. Egy újabb csáklya csapódott a szörnyeteg testbe, néhány méterre tőle. Érezte, hogy a kapcsolat közte és a forma között, újra felerősödik. A szeme sarkából látta a formaszállító elsuhanó, kékesen derengő alakját, ahogy a romok között lavírozik. Nicos nyert neki még egy kis időt.
***
Szólnia kellett volna a tábornoknak, ám a beszéd, mint olyan értelmét vesztette. Csak a cselekvésnek maradt helye.
Áttekert három tárcsát, levezetve a kristálytartályt érő feszültséget a szállító csillapítórendszereibe. A higanyba süllyesztett korund gyűrűk forogni kezdtek. Egyre gyorsabban, ahogy fokozódik majd a terhelés és mind több és több hőt termelve, végül pedig gőzzé forralva a sűrű higanyt. A szellőztetés egy ideig bírni fogja, mérgező gőzzel árasztva el a formaszállító környezetét, de eljön majd a pont, amikor túltelítődik, valami elpattan majd a szerkezetben, és szivárogni kezd.
Tudta.
Nem számított.
Az Ombos óvárosa fölé magasodó, annak földjéből kinőtt szörnyeteg, rőt és obszidián fekete interferencia volt a képernyőn. Olyan erejű, hogy kásává sűrítette a kijelzőben lévő folyadékot. Torz volt, idegen, nagyon is anyagi mivolta ellenére, sem evilági. A Heget juttatta eszébe. Azt a fertelmes, sohasem gyógyuló sebet, melyet a Perszeidák fehér fénnyel izzó tömege sem tudott kiégetni Európa kőhúsából.
Éhség áradt belőle. Csillapíthatatlan, eszelős, tébolyt hozó éhség.
Szándékosan elzárta a tábornokot a többi frekvenciától. Nem kellett hallania. De neki igen.
Sikolyok, kiabálás, szavak, melyeket talán nem is emberi torok formált. Ordítás, a tépett hús, és ropogó csontok „hangja”. Vad csámcsogás.
Némelyik a saját katonáiktól eredt.
Átlesett a sofőr válla felett is egy hatvan méterre álló falcsonkra mutatott.
– Oda, hajtson be mellé!
A tüzérségi lövedékek nyomán megolvadt kőzet, forró cseppekben hullott alá előttük, lázálomszerűen megvilágítva a sötétségben zajló ütközetnek csúfolt őrületet.
– Százados… - próbált hangot adni aggodalmának a katona, de letorkolta.
– Indíts!
Hátrafordult és az operátort is utasította.
– Ha pozícióba álltunk, mehet az újabb csáklya! Utasítson egy műszaki egységet, hogy gyűjtsék be azokat, amikről már leváltunk, és amikről később fogunk.
– Az összeset? – sápadt el beosztottja.
– Az összeset.
Vagyis azt is, amit előbb az égbenyúló iszonyatba kilőttek.
***
Egy része élt. Lüketett, növekedett, s valami perverz ösztöntől hajtva rákos áttétek módjára sarjadzott kacsokat, más élő részek felé, vagy éppen a sziklán és fémen tovább kúszva.
Egy másik része, szenvtelen kérlelhetetlenséggel, ahogy csak a holt anyag képes, egyszerűen csak terjedt. Felmorzsolt, magával sodort, elnyelt, majd kiöklendezett más dolgokat.
Ám volt egy harmadik része is Ott ahol az élettelen már véget ért, ám az élet még nem kezdődött el, sötét, gennyszínűn pulzáló miazma ragadt meg a köztes létben, mely egyszerre emésztette fel maga körül mindkettőt és okádta ki magából önmagát.
Ez volt valójában, ezzé válnak benne a dolgok ezekben a pillanatokban és ez a sors, ez a beszennyezett nihil materiale vár mindenre, amit magába olvaszt majd.
Ez vár mindegyikükre.
Megvetette a lábát egy viszonylag szilárd ponton és felidézte magában az érzést, mely akkor fogta el, mikor az akaratával a zászlós bőre alá fúrta magát. Mikor azt hitte képes lesz szétválasztani őket egymástól. Azt az ostoba, öntelt, mégis hatalom ittas érzést. Két kézre fogta a lándzsát és a fekete, vonagló miazmába döfte a holdezüst fejet.
Tudta, hogy képes neki ártani s, hogy most nem lesz senki, aki megállítsa.
A miazma megdermedt a fémhegy körül, végigrepedt és utat engedett a lándzsából kiáramló energiáknak.
Valami eltört. Nem hallotta, mert nem volt hangja, csak tudta. Valami bent, a fenevad gyomrában.
Mélyebbre nyomta a lándzsát. Érezte, ahogy annak szárán végigkúszik mindazon kín, téboly és éhség, melyet a szörnyeteg magába olvasztott. Százak és ezrek minden gyötrelme könyörgött, vonyított segítségért. Minden, ami még megmaradt belőlük.
Ám nem segíthetett rajtuk. Csupán irgalmas lehetett.
Megforgatta a fehéren izzó fegyvert a fekete miazmában.
***
A képernyőt alkotó folyadék előbb kásával tömörült, most pedig megszilárdult, majd hízásnak indult, mint a jég, és végül szétfeszítette a keretet. Képtelen volt megbirkózni az iszonyat gerjesztette mágikus anomáliával.
A csillapítórendszerekben forrni kezdett a higany, ám a tábornok kapszulája körül sorakozó státusz kristályok így is újra és újra vakító fénnyel villantak fel, majd hunytak ki. Némelyik végleg. Volt, ami hosszában megrepedt.
– Százados! – kiáltotta a sofőr. – Odafenn!
Kilesett a szélvédőn.
Ott ahol az égbeszökő borzalom „fejének” kellett lennie, meghasadt az irdatlan test, öt kisebb húsvörös és obszidiánfekete „fejet” növesztve magából. Ezek egy pillanatra elnyújtóztak, ringatóztak a magasban süvöltő szélben, majd meghajoltak és neki indultak. Lefelé. Egyetlen irányba.
Higanygőz kezdett szivárogni a csillapítórendszerből. Kristályok hasadtak meg.
Felettük izzani kezdett az ég. Thaumaturgikus pecsétek rajzolódtak ki annak fekete, csillagtalan kárpitján. Életbe léptették az intervenciós protokollt. Bezárják őket.
– A csáklyákat! – kiáltotta. – Az összeset!
A rádióhoz ugrott és a védett vonalra váltva beleüvöltött.
– Itt Sarafan Omeritos tábornok formaszállítója. Rendeljenek el azonnal egy hétszázhetvenhetet! Igen, hét-hét-hét. Szükségem van egy császármágusra. Ne kelljen ismételnem magam!
Éles, idegborzoló hanggal, a tábornok kristálykapszulája hosszában elrepedt a háta mögött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése