20.
Ombosz, a Birodalmi időszámítás 1604. éve, szeptember 24. 12.00.
– Ebbe, ha itt és most agyonlő, asszonyom, akkor sem fogok beleegyezni! – állta útját Nicos a felettesének.
A tábornok felnézett rá. Izzadt, pedig a megerősített formaszállítóban, melyet e pillanatban inkább csak parancsnoki állásként használtak, folyamatosan ment a léghűtés. Izzadt, mert kimerült, gyenge és ideges volt. Egyáltalán nem volt alkalmas állapotban arra, mit tenni készült.
Újra a szokott rutin szerint zajlott minden. Ismét kint voltak a csatamezőn, mert a tábornok személyesen akart jelen lenni, mikor sor kerül az összecsapásra, és ha már itt volt ki akarta venni belőle a részét. Mint mindig.
Tudta, hogy felettes fáradt. Kimerítette a 64-essel való találkozó, az után lezajlott tisztulási folyamat éppen úgy, mint a Declane zászlóssal történtek. Fáradt, mert alig és rosszul aludt, s mert teste és tudata egyelőre még mindig inkább féktelen éhséggel felemésztette, nem pedig felhalmozta az élet- és mágikus energiát.
Kialvatlan volt, s így nyugtalan és meggondolatlan. Nem hozhatott jó döntéseket, ezt mindketten tudták. Ám ettől még ő volt a tábornok, neki pedig, ha már a rossz döntést nem tudta megakadályozni, kötelessége volt elősegítenie annak megvalósulását és a lehető legnagyobb mértékben mérsékelni a károkat. Ezt is mindketten jól tudták.
Mindketten jól tudták…
***
A századossal, mint az épségéért felelős orvosi tiszttel vitába szállni, a szóváltás heves, vegyes érzelmekkel teli jellege ellenére is, igazi felüdülés volt számára az elmúlt napok után. Az volt, mert ez a jól megszokott rutin részeként zajlott, és mindig, akárcsak a Nicosszal való szeretkezés, mindkét fél számára kielégítően végződött. A szó nem hagyományos értelmében szerette és már hiányzott neki.
Nicosra hagyta, hogy a szanatóriumban történtek után magyarázkodjon a zászlóst kezelő orvos házaspárnak, ő visszavonult az autójukba, ahol végre utat engedhetett az addig vasakarattal féken tartott remegésnek és érzelmeknek. Sírt, akárcsak a zászlós, ám nem úgy, nem ugyanazért és talán nem is azért, amiért illett volna. Nem azért, amit kevés híján a zászlóssal tett. Nem, mert ostoba, mágusgőgjében szem előtt tévesztette a valódi célt, és az ígéretet, melyet azt meg előzően tett, hogy nekifogott a varázslatnak.
Nem. Ő, azokban az önző percekben a hatalmat siratta mely talán sohasem lesz az övé. Tudta, hogy így volt jól, hogy így volt rendjén, ám ettől nem fájt kevésbé. Nem ott és nem akkor.
Kezébe temetett arccal, félig még küzdve a sírással, szinte motyogva utasította Nicost, hogy hajtson a Hadtest Főparancsnokságra. Dolguk volt a térképteremben.
Köznapi neve ellenére a thaumaturgikus térképterem, semmivel sem volt kevésbé nagyszabású, mint az Északi Szárny, vagy a Hermész Intézet. Száz méter átmérőjű, egy méter mély, hibátlan kör alakú, holdezüstből formált medence volt, melyet a Birodalom négy sarkából származó földdel, finomra morzsolt kövekkel, kiszárított és porrá őrölt növények, állatok és emberek maradványaival végül pedig vízzel hordtak tele, majd az hermetikus alkímia legalapvetőbb negyvenkilenc sójával hintettek be. Ezáltal egyedülálló elegye lett az egész Birodalomnak, egy atlasz, melyet az akaratához hajlíthatott és a zászlóstól megszerzett tudással a kedvére formálhatott.
Nicos ellenezte a dolgot, s mint megannyiszor most is igaza volt. Várhatott volna egy napot, míg kicsit erőt gyűjt, míg összeszedi magát, ám az nem ő lett volna. Nem az a Sarafan, akire most szüksége volt.
Két kézzel nehezedett a holdezüst medence peremére, hagyva, hogy ereje végigfolyjon rajta és életre keltse a benne szunnyadó anyagot.
„Az asszony szólt, a világ pedig felelt neki.”
Az alkímiai mágia szülte, materia omnia, Mindenek Anyaga, előbb hullámokat vetett, mint a tó tükre, ha kavicsot vetnek belé, majd mikor azok elérte a medence falát, onnan visszaverődve nem kioltották önmagukat, hanem egymásnak csapódva újabb visszaverődéseket szültek, azok végtelen sorát, míg nem medencében szunnyadó anyag egésze felhorgadt és mozgásba lendült.
Véreb módjára engedte szabadon benne a zászlóstól nyert tudást, mely a szetiták rőt vörös nyomát követve nekilódult. Kiszáguldott Heliopolisból, és délnek tartott a Nílus mentén. Elmaradt mellette Fajjúm, Szaut, a fenséges és hatalmas Théba, hogy végül egy rőt és obszidián szín kövekből rakott ősi városnál állapodjon meg.
Ombos. A föld melyen az egyiptomi hit szerint, Szet a világra jött.
Legyen hát így. Hangozzon hát fel a kiáltás, mely eloldja a háború ebeit láncaikról és érjen hát véget így. Igni et ferro. Tűzzel-vassal.
***
Egy germániai császári tábornok mondása szerint, „egyetlen haditerv sem éli túl az ellenséggel való találkozást”. Nicos egyetértett vele. Ezért sem készült a szó hagyományos értelmében haditerv.
Ombos ostroma a Birodalmi Katonai Enciklopédia vonatkozó passzusai szerint, kimerítette a harcászati katasztrófa fogalmát. Ellenségük, a tábornok által a térképteremben megszerzett információi szerint az óvárosban, egy, mára mélyen a föld alá süllyedt templomban vert tanyát. Jelenléte Ombosban olyan erős, mindent beborító volt, hogy lehetetlenség lett volna finomra hangolni a materia omniát és rétegről, rétegre, pontról, pontról feltérképezni az állásaikat. Ott voltak, ennyi volt egyedül bizonyos.
A városi harcviselés alapvetése volt, hogy jelentős anyagi kárral és emberveszteséggel kell számolni, úgy a katonák, mint a civilek részéről. Véres lesz, dicstelen és elemi erejű. Megrázó. Ám, gondolta Nicos, így is kellett lennie. Mert a szó, csaknem hazaáruló értelmében, ezért ők is felelősek voltak.
A Birodalom három kontinens felett uralkodott és hatalmát, lassan, de biztosan már egy negyedikre is kiterjesztette. Urai parancsoltak és megváltozott a folyók iránya, fű serkent a sivatagban, hegyek omlottak le és szöktek a magasba. Parancsoltak és a világ felelt nekik. Egyszerű, primitív élősködőknek tekintették a szetitákhoz hasonló csoportokat, melyek veszélytelenek voltak a Birodalom hatalmas testére. Egészen mostanáig, mikorra a gőg és a legyőzhetetlenség nimbusza, szinte a tehetetlenségig megbénította őket, hiszen lehetetlen legyőzni egy ellenséget, melynek már-már a létezését is tagadták.
Ezt fogja megváltoztatni Ombos ostroma és végződjék akárhogy is, ezt hagyja majd maga után, adamante notare, örök tanulságul a tábornnok. Az igazságot, hogy ezért ők maguk is felelősek.
***
A gyalogság fele nyomult be először. Körülfogták az óvárost, állásokat foglaltak el az utca- és tetőszinten, geomanta kutaszokat robbantottak az alagsorokban, hogy pontos képet alkothassanak az alattuk elterülő folyosók és termek rendszeréről.
Őket a könnyűpáncélosok követték, elfoglalva az óvárosba utakat, és a tereket. A nehézpáncélosok, a hagyományos és mágikus tüzérség, valamint gyalogság másik fele a városon kívül maradt, körülzárva azt és készen arra, hogy földig rombolják, ha szükséges.
Az utolsó vonalat, egy a város köré felrajzolt, láthatatlan, thaumaturgikus heptagram hét csúcsában, az Észak-Afrikai Hadtest hét mágusa alkotta. Az ő dolguk volt lepecsételni a várost, kimetszve azt a Birodalom testéből, kizárni, térből és időből, ha ők… ha a tábornok kudarcot vall.
Nicos tudta, hogy felettese magában már elszámolt ezzel a csatával. A veszteségekkel, a homok mérhetetlen szomjúságát kioltó rengeteg vérrel, a ténnyel, hogy mert nem tudják a lakosságból ki ellenség, s ki nem, így senkit sem engedhetnek el. Senkit, amíg ez véget nem ér. Ezzel elszámolt.
A vereséggel viszont nem.
Ahogy azzal sem, hogy nem vehet részt a műveletben, melyet irányított. Ő nem volt Tzimiszkesz, ő nem egy formaszállítóból, szivarral a kezében akarta levezényelni a harcot, melyet a beosztottjai vívtak. Nélküle.
E tulajdonságát, egyszerre találta csodálatra méltónak és megbocsáthatatlan hibának.
„Ám ettől még ő volt a tábornok, neki pedig, ha már a rossz döntést nem tudta megakadályozni, kötelessége volt elősegítenie annak megvalósulását és a lehető legnagyobb mértékben mérsékelni a károkat. Ezt is mindketten jól tudták.
Mindketten jól tudták…”
Aztán fújni kezdett a szél. Ám nem nyugatról, fekete homokot hordva magával. Északról érkezett, szokatlan hideggel. A magasan járó déli nap ellenére nyúlni kezdtek az árnyékok.
Dobogott a föld. Először finom, apró rezdülésekkel, majd egyre erőteljesebben, hogy nyomukban hullámokat vetett a homok, repedések futottak végig a házak falán. Remegni, örvényleni kezdett a talaj. A gyalogság geomanta kutaszai által közvetített jelek alapján, valami mozgásba lendült a mélyben.
– Asszonyom? – pillantott kérdőn a felettesére.
– Mehet az összes kutasz, teljesen feltöltve. Azonos mélységben, szinkronizált robbantási idővel. Érezni akarom, hogy beléjük rendül a föld! – parancsolta a tábornok, ám hangjában határozottság helyett türelmetlenség csendült, s alig hogy kiadta az utasítást, kinyitotta a formaszállító ajtaját és kilépett a szabad ég alá.
Látta, hogy meg-megremeg a válla, miközben arcát az ég felé fordította.
– Asszonyom? – lépett utána.
– Nincs ez rendjén Nicos – felelte elcsukló hangon felettese. – Valami nem úgy zajlik, ahogy kellene…
Utolsó szavait elnyomta az odalent bekövetkező robbanások, mély, lefojtott hangja.
– Százados! – kiáltott ki a formaszállító mélyéről az operátor tiszt. – Ezt látnia kellene!
A képernyőn kutaszok szinkron robbantásai egymásnak csapódó, ám egymás ki nem oltó hullámokat hoztak létre, melyek beszakították a mélyben húzódó járatokat, és összerogyasztották a földalatti termek javát. Így kellett lennie.
Aztán az alagutak újra megnyíltak, kitüremkedtek, átfúrva magukat a sziklán. Elburjánoztak, kacsokat növesztettek, mint ahogy a rák terjed szét a testben, szervről, szervre.
– Rendelje visszább a gyalogságot! Készüljenek a formák! – utasította az operátort, majd visszafordult a formaszállító nyitott ajtaja felé. – Asszonyom…
Elakadt a szava. Odakint sötétedett.
Valami fenn az égen, egy gigászi, sötét tömeg, mely nem a Hold volt, lassan eltakarta a Napot.
– Láttam, hogyan takarja el a fekete Hold a Napot, ahogy sárga napkorona, előbb vörösre sötétül, majd fakó csápokat növesztve nyújtózik a föld felé. Hideg szél kelt nyugat felől, az emberi isten sírjának mélyéről, felkavarva a fekete homokot és beborítva vele Minden Élet Forrását, a Nílus völgyét. Láttam, ahogy a források kiapadnak, az oázisok elnéptelenednek, a városok száraz, forró tömegsírokká válnak. Sakálok vonyítását hallottam, szikkadt csontok ropogását, néma, homokkal teli szájak csikorgását – hallotta felettese el-elakadó hangját. – Egy rőt világot láttam, a fekete ég alatt, melyből soha többé nem ragyogtak le az elveszett csillagok… ezt láttam Nicos, de ez nem az… ez nem Szet… ez…
Robbanások, puskaropogás, emberei hangok zagyva egyvelege kezdett áradni a rádióból. Ez a zűrzavar csupán egyetlen, ha végtelennek is tetsző pillanatig tartott. Mert miként egyetlen haditerv sem éli túl az ellenséggel való találkozást, úgy kerekedett felül le újra és újra a Birodalom légióinak tapasztalata és fegyelme az első pillanatok sokkján és zavarodottságán. A kezdeti alakzat felbomlott, meghátrált, majd újrarendeződött. Alkalmazkodott. Katonamágusok által emelt oltalmazó varázslatok fedezete alatt a gyalogság ismét elfoglalta a pozícióját, alkímiai gránátok szublimálták forró gőzzé az orihalkunt, ideiglenesen mágiamentessé változtatva egyes kulcsterületeket, hogy a katonák előrenyomulhassanak. Másutt geomanták „markoltak bele” az óváros földjébe, falakat, egész házakat taszítva odébb, hogy utat nyissanak nekik. A képernyő egyes pontjai fehéren izzottak fel egy-egy pillanatra, ahogy piromanták szabadjára engedték volfrámolvasztó lángjaikat.
A háború ebeit eleresztették láncaikról.
Egy hosszú, végtelennek tetsző pillanatig tartott az egész. Azután kiemelkedett valami a mélyből, ami, mint a tábornok is mondta, nem Szet volt. A legkevésbé sem.
Rőt volt. Fekete volt. Élő és holt anyag förtelmes nászából formálódott szörnyeteg. Ezernyi, torz, ajaktalan száj, hatalmas, sárga, hólyagszerű szemek, sziklákhoz tapadt, azokból sarjadó kifacsart végtagok milliárdja. Gamara és Geneb egybeforrt iszonyata.
Az ég s a Nap felé ágaskodott, míg egyszerre szilárd és szétfolyó teste ezernyi egybeolvadt s mégis önálló tudat által vezérelve terjeszkedni kezdett, élőre és holtra egyaránt éhesen tátva el számtalan húsból, és fémből formált száját.
Újra felhangoztak a kiáltások.
***
– Ebbe, ha itt és most agyonlő, asszonyom, akkor sem fogok beleegyezni! – állta útját Nicos a felettesének.
A tábornok felnézett rá. Izzadt, pedig a megerősített formaszállítóban, melyet e pillanatban inkább csak parancsnoki állásként használtak, folyamatosan ment a léghűtés. Izzadt, mert kimerült, gyenge és ideges volt. Egyáltalán nem volt alkalmas állapotban arra, mit tenni készült.
Tudta, hogy felettes fáradt. Kimerítette a 64-essel való találkozó, az után lezajlott tisztulási folyamat éppen úgy, mint a Declane zászlóssal történtek. Fáradt, szinte kimerült, mert alig és rosszul aludt, s mert teste és tudata egyelőre még mindig inkább féktelen éhséggel felemésztette, nem pedig felhalmozta az élet- és mágikus energiát.
Kialvatlan volt, s így nyugtalan és meggondolatlan. Nem hozhatott jó döntéseket, ezt mindketten tudták. Ám ettől még ő volt a tábornok, neki pedig, ha már a rossz döntést nem tudta megakadályozni, kötelessége volt elősegítenie annak megvalósulását és a lehető legnagyobb mértékben mérsékelni a károkat. Ezt is mindketten jól tudták.
– Ön még nálam is jobban tudja, hogy a forma a legrosszabb esetben is jobb kondíciót igényel, mint ami önről jelenleg elmondható. Mégis, miként akar hozzáfogni?
Még kérdezett, de közben már a tábornok ruháját segítette le és szabad kezével életet lehelt az egyik kristályhengerbe.
– Majd rögtönzök – rángatta le magáról szinte egyszerre ingét és nadrágját a tábornok.
Nicos műszerek nélkül is tudta, hogy vadul kalapál a szíve és egekben van a pulzusa.
– Ennél talán többre volna szükség…
– Olyan, mint a zászlós – mondta váratlanul a tábornok. – Óriási, erőnek erejével összeolvasztott hús, kő és fém, ám érzem, hogy olyan. Vagy… hasonló – vallotta be. – Akárhogy is, ismerem. Tudom, miből van, miként épül fel és mi árt neki. Igaza volt, mikor ott és akkor a zászlóssal megállított. Akkor és ott nem ismertem fel az igazságot, hogy Szet… hogy nem Szet tette ezt vele. Ő csak megmentette. Nem ismertem fel és ezzel ártottam volna neki. Nekik. Ám ennek árthatok – szorította ökölbe mindkét kezét. – Ennek ártani akarok.
Megértette. Azt, hogy értelmetlen volna ellenkeznie vele. A tudás, melyet felettese e percben birtokolt, mellyel csaknem megölte a zászlóst mindkét felét, mellyel ráakadt erre a borzalomra, a maga módján egyedülálló volt. Ha át is adhatta volna másnak, már nem volt sem idő, sem lehetőség. Az odakint tornyosuló szörnyeteg ezt már elragadta tőlük.
Nem volt értelme tovább ellenkeznie. Hát nem is tette. Csupán közel hajolt a tábornokasszonyhoz, két kezét annak vállára tette és a fülébe súgott.
– Hadd tegyem szóvá, hogy egykoron éppen ön kért meg rá, hogy emlékeztessem rá, ha ostobaságra készülne bármely ügyben. Nos, ez az, asszonyom.
Felettese, az övéhez képest kicsi, bőrkeményedésekkel teli keze előbb az övéhez simult, majd ujjait a sajátjai közé fűzve, megszorította azokat.
– Tudom.
Mindketten tudták. Azt, amit kimondtak és azt is, amit nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése