Adamante notare

 

18.

Alexandria, a Birodalmi időszámítás 1604. éve, szeptember 22. 15.00.

 

Nicos, kellő tisztelettel, de határozottan tiltakozott a tábornok utasítása ellen, ám a parancs az parancs volt, így az észak felé vezető autópálya felé fordította a kocsit.

Nem kérdezte mi okozta felettese hirtelen jött elhatározását, hogy faképnél hagyva a császármágusokat, a Vlasova szanatórium kívánt hajtani, ám ez utóbbiról meg kellett próbálnia lebeszélni.

– Mindeddig sikerült titokban tartunk a kapcsolatot ön és az intézmény között. Most, hogy az elöljárók felfigyeltek önre, talán nem volna a leghelyesebb elvezetni őket a zászlóshoz.

– Éppen az imént tagadtam meg, hogy a Birodalom leghatalmasabb mágusai elé járulok, ezzel elég nagy kockázatot vállalva. A zászlós hollétének esetleg felfedése ehhez képest csekélység – nyitotta ki a leletekkel teli aktát felettese. – Sőt, ha úgy vesszük, az hogy egy elmeszanatóriumba hajt éppen velem, még kifogásnak is használhatjuk a látogatást. Ön, mint az értem felelős orvosi tiszt, haladéktalan kezelést rendelt el számomra. Bizonyosan meg fogják tudni, hogy már több alkalommal is felkerestem az intézetet, és gyanítják, hogy a Halhatatlannal történt találkozó után labilis mind az elmém, mint a pszichém.

– Egyetlen tábornoknak vagy mágusnak sem használt még, ha kitudódott róla, hogy instabil az elméje, asszonyom.

– Ha ezen túl leszünk Nicos, majd csak megtanulok együtt élni ezzel is –pillantott fel az iratokból a tábornok. – Ám előtte, találkoznom kell a zászlóssal. Tudnom kell, hogy a 64-es valóban azt adta-e meg nekem, amit kértem, és amiért fizettem.

Nicos kétséget érzett felettese hangjában. Nem kérdezte, de érezte, hogy ennek köze van a hirtelen távozásukhoz. Vajon a tábornok ott az Északi Szárny kongón üres előcsarnokában eszmélt rá, hogy a Halhatatlan tudása, szavai, pontosan mit is jelentenek, vagy az ott töltött órák, csak felerősítették a bizonytalanság szülte zavarodottságot benne, mely a Könnyek Kapujától való visszatérésük óta kísértette?

Nem kérdezte, csak beletaposott a gázba.

 

***

A Nílus-delta gyönyörű volt. Bár mágiával hasítottak belé három hajózható ágat, a többit meghagyták olyannak, mint amilyen századokkal, vagy akár évezredekkel korábban voltak. A zöldellő folyampartok bujasága, a Mareotis-tóban megmártózó vízilovak csordáinak látványa pillanatokra, csupán de feledtetni tudta vele Horatio, vagy a Halhatatlan szavait és a leletekben foglaltakat.

A hatalmas víz túloldalán, az időtől és időjárástól óvó zárványba dermedve, még mindig ott magasodott az első Ptolemaiosz fehér homokkőből emelt palotája, széles teraszlugasaival, vörös és arany szín lépcsőivel, csúcsán a nagy csillagdával, melyben a makedón fáraó az eget faggatta, birodalma jövőjéről.

Évek óta élt Egyiptomban, ám sohasem járt a falai között. Mint ahogy sok más ókori remekműnek sem. Misszióról, misszióra élt, a köztes időt az irodája, vagy épp a hálószobája mélyén töltötte, végső esetben egy Nicos által elrendelt szanatóriumi kényszerpihenővel törve meg a szokott rutint.

Így volt rendjén.

Így volt rendjén?

Elméje öntudatlanul is felidézte a régi dalt, melyet nagyanyja akár százszor is képes volt meghallgatni egy nap. A dalt, melyre fiatalon, először táncolt együtt a nagyapjával. Lassú és érzelmes volt, neki túlságosan is, ám az énekes tehetsége igazivá tette a mondani valóját.

„… én nem kérek mást, csak elég időt. Igazán. Érteni és szeretni őt…”

Egyszerre megvette a lemezt, de sohasem hallgatta meg. Képtelen lett volna. Az a dal egy másik helyhez és időhöz tartozott. Egy másik emberhez. A gyermekhez, aki még Chers Tauricában volt.

Megdörzsölte az orrnyergét a két szeme között. Újra és újra.

– Jól van asszonyom? - hallotta Nicos szavait. – A szeme…

A szeme? Nedvességet érzett az arcán. Letörölte.

– Nem Nicos, nem vagyok jól – mondta nagy sokára. – Még nem.

 

***

Kevés dolog volt kevésbé diszkrétebb annál, ha a Birodalom egyik tábornoka díszegyenruhában, bemasírozik egy szanatóriumba, nyomában, szintúgy egyenruhás beosztottjával, ezzel Nicos tökéletesen tisztában volt. Minthogy azzal is, hogy hiába próbálná tartóztatni feldúlt felettesét.

A délutáni, csendes pihenő alatt érkeztek, mikor az ápoltak a hűs szobákban vonultak vissza. Declane zászlóst nem találták egyedül, néhány bentlakó társaságában egy ápoló körül ült, aki lassan, monoton tempóban, ám kiválóan hangsúlyozva, franciául olvasott fel egy regényből, mely Nicos szerény nyelvtudása alapján, a békés és csodálatos dél-gévaudani tájat dicsérte.  Beosztottja törökülésben ülve, átszellemülten hallgatta az ápoló szavait, bár a százados biztos volt benne, hogy annyit sem ért belőle, mint ő.

Vajon lehetséges lett volna, hogy a másik, fiatal tiszt Leonor Al Shahidal beszélt franciául és e tudás bizonyos formában, de tovább élt a zászlósban?

Felettese pár lépés távolságra megállt a csoporttól. Acélszürke egyenruhájában, vállán vörös, tábornoki csíkjaival oly idegen volt ebben a tiszta, világos és békés környezetben, amennyire csak lehetett. Idegen volt, egy külső erő, mely megtörni készült a fennálló rendet és harmóniát. Éppen úgy, mint a szetiták tették.

Hiába sürgetett az idő, a tábornok egészen addig állt ott, míg az ápoló le nem tette a könyvet. Csupán ezután intett neki, hogy segítse fel a zászlóst. Beosztottja fátyolos tekintettel, kissé esetlenül állt talpra. Rájuk nézett, ám nem adta jelét annak, hogy felismerte volna őket.  Az ápoló tiltakozni próbált, ám felettese csendre intette. A Vlasova szanatórium talán magánintézmény volt, ám a Birodalom területén állt, ők pedig annak hadseregének tisztjei voltak, így csaknem bármit jogukban állt megtenni. Csaknem.

A tábornokot követve, egy üresen álló hálóba kísérte a zászlóst. Felettese nem avatta be abba, pontosan mik a tervei, a láthatóan bágyadt és zavart Rosette-tel, de egyelőre nem látta értelmét kérdezősködni. Ehelyett leültette a zászlóst, egy kényelmes karosszékbe.

Felettese ismét kinyitotta a leletekkel teli aktát és újfent végig olvasta azt a részt, melyben a professzor a mentális konszolidációhoz használt mágikus formulákat taglalta.

Az egyik üres ágyra dobta az iratokat, majd hétszer csettintett a bal kezével, minek eredményeként vörösen kezdett izzani a mutatóujja utolsó perce. Fél térdre ereszkedett és tökéletes kört húzott a padlóra, majd anélkül, hogy felemelte volna a kezét, egyetlen mozdulatsorral, ám fordított sorrendben felrajzolta benne az Endekagram Sfragídát, a Tizenegy Ágú Pecsétet. A hermetikus mágia ezt a gonosz elleni védekezés egyik formájaként használta. Ezután jöttek csúcsokba, a professzor által használt formulák szimbólumai. Ám ezek is visszafelé.

– Asszonyom? – vonta fel a szemöldökét Nicos.

– Emlékszik mit mondtam magának a szabályokról? – kérdezett vissza felettese.

– Hogy tartsam be őket, ám mikor időről időre szükséges szegjem meg azokat…

–… vagy éppen kerülje meg, ha másként nem megy – fejezte be helyett a gondolatot a tábornok.

–          Nekem úgy tűnik, vissza kívánja fordítani a folyamatot, amit eddig elértek a zászlósnál – közölte. – Ez nem tűnik rendjén valónak, asszonyom!

–          Nem is az – ismerte el felettese. – Teljes egészében nézve, nem az. Viszont, és ezt maga sem tagadhatja, folyvást hátrányban vagyunk a szetitákkal szemben. Egyiptom és egész Észak-Afrika ellenünk dolgozik, mikor a nyomukra akarunk akadni. Miért? Mert ők vannak itthon s jelenlétüket felissza a sivatag, mint a vizet. Ebből pedig kezd elegem lenni.

–          Na de feltétlenül szükséges, ehhez a zászlóst felhasználnia?

–          Nem – ismerte el a tábornok. – Megvárhatjuk, amíg lesz egy másik alany, kinek az elméjét a sok évnyi kiképzés érzékennyé és fogékonnyá tette a hermetikus mágiára, míg a testét a szetiták hatalma forrasztotta újra egybe – pillantott fel rá. – Várhatunk valakire, akivel szemben nem kell, vagy nem érzem szükségét, hogy óvatos legyek.

Némán tűrte felettese elsújtó pillantását, majd végül bólintott.

– A 64-es szerint a szetitákat irányító akarat el fogja árulni magát, mikor már elég erős lesz. A Genebben történeteket akár így is felfoghatjuk, ám lemerném fogadni, hogy a mennykőüvegből formált szörnyeteget életre hívó mágia is nyomtalanul elszivárgott a sivatagban. Miért? Mert az a föld és ez is, még mindig az övék, az ő ősi mágiájuké, bármit is hittünk eddig – fortyogott felettese. – Ezért tanácstalanok a Hadtestparancsnokságon és ezért rendeltek magukhoz a császármágusok. Mert értetlenül állnak a dolog előtt, s mit nem értünk, attól félünk. Mitől pedig félünk, azt elpusztítjuk. Ám, hogyan is tehetnénk, ha egyszerűen nem értjük? – húzta meg az utolsó vonalakat is, ezzel saját farkába harapó kígyóvá, uroborosszá formálva a pecsétet bezáró kört. – Végeztem. Hozza ide a zászlóst, székestől, ha kérhetem!

A kör közepére tolta Rosette-t.

– Egy rövid időre meg fogom bontani azt az egységet, mely most a zászlóst alkotja, ám miként a kígyó is önnön farkába harap, úgy fog minden ismét visszakerülni oda, ahol lennie kell. Vagy legalábbis, oda, ahol most van, így nem súlyosbítjuk a bajt.

– Egészen pontosan, mit remél a folyamattól, asszonyom?

Felettese megropogtatta az ujjait és a nyakát.

– Alapvetően olyan lesz, mint egy vérvétel, csupán mi a thaumaturgiai tudományok és a szetita szakrális hagyományok, egymáshoz kényszerített, egy „darabkáját” fogjuk megkísérelni, kiemelni a zászlósból. Ez fog nyomjelzőként használni a számunkra a továbbiakban a szetitákhoz.

Nem tűnt ésszerűtlennek a gondolat, ismerte be Nicos. A zászlós állapota bár számukra ismeretlen módon, de páratlan elegye volt e két rendkívül ellentétes elveken nyugvó hatalomnak.  Éppen eléggé hermetikus ahhoz, hogy óvatos mágiával megközelíthető legyen a számukra és éppen elég szetita, hogy nyomjelzőként, vagy éppen iránytűként szolgáljon számukra.

– Azt viszont – sóhajtott felettese –, kénytelen vagyok beismerni, hogy némi veszélyt rejt a dolog.  A professzor maga is megemlíti az aktában, hogy nem teljesen bizonyos abban, hogy a felhasznált terápia vezetett a zászlós tudatának konszolidációjához.

– De az uroborosszal, a folyamat bár felfejtődik, újra szövődik a művelet végére. Vagyis a hermetika törvényei szerint ugyanott kellene tartanunk, mint most…

–… a hermetika törvényei szerint – mutatott rá a tábornok. – Ám csak Konstantin tudja, hogy a szetiták is így vélekednek-e erről.

„Akkor talán más megoldást kellene keresnünk.” Ezt kellett volna mondania, ám tudta, hogy a tábornoknak többszörösen is igaza van. Nincs idejük erre. A Birodalomnak, ám legfőképpen nekik. És ha volna is más jelöltjük, azzal talán nem bánna ennyire figyelmesen a felettese.

Kitekintett az ablakon.  Jelenlétük nem maradt észrevétlen és hamarosan megérkezik a professzor asszony és a férje, hogy teljes joggal megpróbálja megakadályozni, amit tenni készülnek.

– Akkor hát fogjunk bele, asszonyom.

 

***

 

– Akkor hát fogjunk bele, asszonyom!

Tudta, hogy Nicos érzi benne a bizonytalanságot, hogy félti a zászlós életét, ám nem teszi fel a végső, mindent eldöntő, egész elhatározását megingató és megsemmisítő kérdést. Nem teszi fel, pedig hirtelen gondolta meg magát a császármágusok kihallgatása előtt, nem, pedig csupán a sebtében átolvasott jegyzetekre alapozta az egész ötletet és nem, pedig megtehetné. Ő megtehetné.

Nem vallok kudarcot! Nem fogom elvesztegetni a lehetőséget és sem a zászlós áldozatát!

Végigsimított Rosette arcán, kiseperve belőle egy tincset. Emlékezett rá, nagyon is jól, amikor a kiképzése során felkereste a sivatagban. Látta rajta, hogy megtörte, hogy tisztára csiszolta csaknem önmagától is megfosztotta kiképzői állhatatos munkája. „Kaparják össze!”  Ennyit mondott akkor. Bár ennyire egyszerű lenne ma is. Csak parancsba adná, hogy hozzák rendbe, és így lenne.

Ha vége lesz, ha ennek vége lesz, elkövet majd mindent, hogy így legyen. Hogy Rosette Declane újra, egész legyen.

Ezt kellett volna mondania. Ezt kellett volna megígérnie. Hangosan, hogy Nicos is hallja, és emlékeztethesse arra, mit is ígért. Ám nem tette. Nem tehette.

Nem ígérhetett olyat, amit nem tudott megtartani.

– Sajnálom – csókolta homlokon a zászlóst és az ujjai közé szorította a fejét.

Adamante notare

 

***

– Anyánk szerint könnyebb volna az életed, ha inkább rá, s nem a nagyanyánkra hasonlítanál. A képtelen ábrándjaival és a lehetetlen döntéseivel.

Horatio szavaira rezzent fel a fájdalom-meditációból. Öccse, elegáns öltönyében a falat támasztotta, puha kalapját részben az arcába húzva, mint cascadiai krimi magánnyomozója. Pózolt, ám oly természetességgel tette, hogy jól állt neki.

– Emlékeim szerint nagyanyánk látta sokkal inkább reálisan a világot, míg anyánk javíthatatlan álmodozó maradt egész életére – felelte.

– Én is erről beszéltem – igazított meg kalapját az öccse. – Több ábránddal és felelőtlen döntéssel, mennyivel érdekesebb lenne az életed, s nem utolsó sorban, mennyivel kevéssé volna rettenetes.

– Az életem nem… - fogott bele,

–… rettenetes? – vágott közbe az öccse, majd ellökte magát a faltól és elindult felé. – Itt állsz, a császármágusok előcsarnokában, és arra vársz, hogy a Birodalom, legridegebb és legszámítóbb elméi elé járulj, kiszolgáltatva nekik mindent, ami voltál, vagy, és ami még lehetnél? Én ezt igencsak rettenetesnek látom – állt meg előtte és cigarettával kínálta.

– Miért vagy itt egyáltalán? – vonta fel a szemöldökét.

Nem akarta, hogy itt legyen, ebben a teremben, ebben a városban, vagy akár ezen a Konstantinverte kontinensen. Akkora ez a Birodalom, miért nem talált magának helyet benne, úgy ahogy eddig?

Horatio-nak meg volt az a képessége, hogy nem a szájával, és nem is a „szemével” hanem inkább az egész arcával és lényével mosolygott. Csibészesen, kisfiúsan, és lehetetlenül őszintén.

– Azért, hogy segítsek neked, jó döntést hozni – telepedett mellé az öccse.

– Valóban?

– Valóban – gyújtott rá Horatio. – Nem írták meg, hogy miért hívattak. Jól gondolom?

Hermészbe kívánta, ám türtőztette magát és nem válaszolt, inkább hagyta, hadd beszéljen.

– Persze azért nem túl nagy művészet kitalálni, mi foglalkoztathatja a Birodalom e hatalmas koponyáit. Szet hívei, a tartományokon átívelő támadássorozat. Egy harminc mérföld hosszú mennykőüveg szörnyeteg, valahol Geneb mélyén. Nem értik mi folyik itt, és mert nem szoktak hozzá, hogy valamit nem értenek, hát durcásak miatta, akár csak a gyerekek.

Durcás gyerekeknek nevezni a császármágusokat, több volt sértésnél, egyenesen istenkísértéssel ért fel, ám Horatio zavartalanul folytatta.

– Nem értik, és mert nem szenvedhetik ezt az állapotot, magukhoz rendelték azt, aki majd segít nekik ebben – pillantott rá a öccse. – Nos? Késznek érzed magad arra, hogy hozzájuttasd őket ehhez a tudáshoz? Ehhez és csakis ehhez?

– Összevissza beszélsz. Mi az, hogy csak ehhez, vagy ahhoz a tudáshoz?

– Ezek szerint nem tudod – morfondírozott el Horatio.

– Mégis micsodát?

Kezdte elveszíteni a türelmét. Az öccse a legrosszabb pillanatot választotta, hogy talányokban beszéljen.

– Jártál a Halhatatlannál. Azért, hogy híreket szerezz Szetről. Ez a fülükbe jutott. Ami már csak azért is baj, mely ők ugyanezt nem tehetik meg. Császári törvény tiltja, hogy a császármágusok érintkezzenek velük. Konstantin úgy vélte annak idején, hogy ekkora hatalommal rendelkező embereknek nem „egészséges” hozzáférniük az ősi tudás ekkora tárházához. Nem egészséges, a Birodalom szempontjából. E tilalomról persze rajtuk kívül kevesen tudnak – somolygott. – Ez természetesen nem akadályozza meg őket abban, hogy közvetett módon igyekezzenek értesülésekhez jutni. Alkalmasint drasztikus eszközökkel – vetett rá egy sokat mondó pillantást. – Aztán persze ott van a becsvágy kérdése is. Mert azt neked is be kell látnod, hogy anélkül aligha lesz valaki császármágus. Csodálatos pozíció, ám innen már csak nehezen lehet feljebb kerülni. Már pedig akikben ennyi becsvágy munkál, az nehezen emészti meg az ilyesmit. Ám ha elhárítanak egy a Birodalom stabilitását veszélyeztető krízist, nos, annak már csak a császárnő a megmondhatója, hogy mit nyernének érte jutalmul. Talán a kezére is benyújthatnák az igényüket! – ingatta a fejét. – Hiszen császárnőnk fiatal özvegy és a leghatalmasabb asszony ezen a kerek világon – oltotta el a cigarettáját, majd újabbra gyújtott. – Erre te önként besétálsz ide, mint a golgotai próféta az oroszlánok barlangjába és kész vagy hagyni, hogy azt tegyék a csinos, kis, kobakoddal, amit csak akarnak.

– Elfelejted, hogy a prófétát, az istene megmentette az oroszlánoktól – közölte.

– Valóba? Én úgy olvastam a római történetírásban, hogy a szent embert, bizony megették. Talán mártírság nem volt elég csábító a híveknek, akik még élni szerettek volna inkább, sem nem pedig meghalni a hitükért – vont vállat az öccse. – Belőled pedig, ha megengeded, nem süt éppen a vallásos buzgalom, vagy a fene nagy mártíromság.

– Értem – mérte végig. – Akkor most térjünk rá arra, amit valóban mondani akarsz! Mit tenne az én opportunista, szerencselovag, saját magával törődő öcsém, a helyemben?

– Ellépne a faltól és elmenne – nyomta el a cigarettát Horatio. – Én nem vagyok mágus, mint te, de ettől még a vérem vagy, és ennél fogva észreveszem rajtad a változást. Fogalmam sincs, mint mondott neked a Halhatatlan pontosan, de azt tudom, hogy mélyen megrázott a dolog. Hogy szenvedsz tőle, olyan módon, amit magad is félsz bevallani.

„Egy asszonyt látott. Egy maszkot viselő sámánt, ki madárkoponyákkal teli botját rázza az őszi telihold alatt, mikor az Androméda csillagai a legfényesebben ragyognak odafent.

Az asszony szólt, a világ pedig felelt neki.”

„– Hogy egy világban, ahol a természet az igazi hatalmat a férfiaknak adta, mégis egy nő, egy női mágus ül egy három kontinens felett uralkodó birodalom trónusán. Olyan útját az ismerte meg felemelkedésnek, melyről mások nem is álmodnak. Immáron csak rajta áll, mit kezd vele.”

Ezeket a szavakat is a Halhatatlantól hallotta, ám akkor sokkal jobban érdekelte mindaz, amit Szetről és a híveiről mondott. Hogy rájuk akadjon. Aztán a szenvedés, a hiányérzet, melyet a 64-es érintése hagyott maga után benne, mindeddig még ennek lehetőségétől, ettől a kötelességétől is megfosztotta.

– Ezt pedig – folytatta Horatio -, az előbbiek fényében, nem fognak habozni kihasználni. Két kézzel, s tíz körömmel kapnak majd utána, vajmi keveset törődve azzal, mivel jár majd mindez számodra. Tehát, ahogy én látom, a következőket teheted. Felmész és eléjük állsz, vállalva a kockázatot, hogy nem jössz vissza onnét, vagy pedig odébb állsz és elvégzed a feladatot. Elvégzed helyettük. Elvégzed, hogy az eredmény szolgáljon pajzsként haragjuk és nem tetszésük ellenében, s hogy magad és a családunk dicsőségére, egy pillanatra feléjük emelkedj. Az előbbiben, azt gondolom belátod, mivel nem értek vele egyet, nem tudlak benne támogatni. Ám az utóbbiban nagyon is.

– Mégis miként?

– Az csak legyen az én gondom. Te mondtad, hogy opportunista szerencselovag vagyok, s ez így is igaz, és ennek okán van gyakorlatom abban, miként intézzek kényes ügyeket. Főleg ha motivált vagyok, mert tudod az utolsó szavaid, mi szerint, csak magammal törődöm, azért kicsit fájtak. Mert lássuk be, itt lennék, ha így lenne?

Nem. Nem volna itt.

Igen. Nagyon is itt lenne.

Igaz volna mindkettő, mert Horatio, csak Horatio volt és maradt is mindörökre. Az kinek fenntartások nélkül hinni, éppúgy lehetetlen volt számára, mint magától értetődően elutasítani a szavai igazságát.

– Kétségek gyötörnek, ami érthető – indult el a lépcsők felé az öccse –, ám tedd fel magadnak a kérdést, drága nővérem! Megérné nekem rossz tanácsot adni neked? Nekem, akiben oly fejlett a túlélési ösztön? Mert ha így tennék, ha tévútra vezetnélek, neked talán már nem volna lehetőséged kitölteni rajtam a haragodat, ám Nicosnak egészen biztosan. Én pedig, mily meglepő, szeretek élni. Ennek fényében – intett búcsút –, add át üdvözletem annak, akinek még módod lesz rá.

Hátra sem pillantva lesétált a lépcsőn és magára hagyta.

„– Hogy egy világban, ahol a természet az igazi hatalmat a férfiaknak adta, mégis egy nő, egy női mágus ül egy három kontinens felett uralkodó birodalom trónusán. Olyan útját az ismerte meg felemelkedésnek, melyről mások nem is álmodnak. Immáron csak rajta áll, mit kezd vele.”

Nem értette a Halhatatlan e szavait, hogy pontosan mire is gondolt velük, ám immáron tisztában volt vele, hogy ezt is megfogják tudni a császármágusok, ha eléjük járul. Konstantin tudja, csak mire következtetnek majd belőle!

Ezekben a pillanatokban gyűlölte az öccsét. Azért, hogy idejött, hogy összezavarta, s hogy amit mondott akár igaz is lehetett. Igaz lehetett, hogy nem ő állt mindezek mögött, s hogy a császármágusokat valóban eltiltották a Halhatatlanoktól. Igaz lehetett, hogy a Birodalom hatalmas urai nem fognak habozni, kisajtolni a tudást az elméjéből, hogy aztán a saját javukra fordítsák, őt pedig, már ami megmaradt belőle eldobják utána. Igaz lehetett és lehetett hazugság is, egy rettenetes végkifejletről szóló rémképekből szőtt csapda, mellyel a maga javára akarta felhasználni őt.

Miért kellett idejönnie?

– Asszonyom? – hallott egy hangot a váróterem végéből.

Bremen Nicos állt a lépcső tetején, hóna alatt, egy vaskos aktával.

„Mert ha így tennék, ha tévútra vezetnélek, neked talán már nem volna lehetőséged kitölteni rajtam a haragodat, ám Nicosnak egészen biztosan.”

Nicosnak egészen biztosan. Nem tudott igazán hinni az öccsének, sem bízni a szavaiban, ám a századosban bízott. Abban, hogy elvégzi a rábízott feladatot. Akkor is, ha ő már nem lesz.

Felállt.

– Hozza a kocsit, százados! Elmegyünk!